Útunk, 1953 (8. évfolyam, 3-53. szám)

1953-01-23 / 4. szám

SZÁZ ÉVES A BUKARESTI NEMZETI SZÍNHÁZ Hazánk dolgozói őszinte lelkesedéssel ün­nepüik január 14—24. között a bukaresti Nemzeti Színház megnyitásának 100. évfor­dulóját. A Nemzeti Színház s a román színjátszás története elválaszthatatlanul összeforrott a XIX. század első felében az orosz dekabris­ta forradalmi társaságok mintájára alakult román kulturális egyesületek történetével. Ezek az egyesületek a polgári-demokratikus átalakulás előharcosai voltak és a feudális elnyomás feltételei közt lehetséges szervez­kedési formákat (irodalmi, zenei társasá­gok) a forradalom előkészítésére használták fel. Az 1827-ben szervezett Irodalmi Társa­ság, ez a demokratikus politikai célkitűzé­sekért küzdő egyesület vette fel első ízben programmjába a Nemzeti Színház megvaló­sítását. Az az egyesület azonban, amely igyekezett ténylegesen létre is hozni a Nem­zeti Színházat, az 1833-ban Bukarestben megalakult Filharmonikus Társaság volt. A román színjátszás a nemzeti független­ségért, a társadalmi fejlődésért, a demokra­tikus jellegű nemzeti kultúra előrehaladásá­ért vívott harcokban született, amelyet a haladó erők szerveztek meg a kozmopolita és reakciós bojár­ osztály ellen. A demokratikus jellegű nemzeti kultúra fejlődéséért harcoló lelkes hazafiak, mint I. Vácarescu, C. Caragiale (I. L. Caragiale nagybátyja), C. Aristia, M. Milic, V. Alecsandri, C. Boliac és mások elősegítették, támogatták az első román színjátszó együt­tesek megalakulását. Ezek az együttesek hősiesen küzdöttek az uralkodó osztályok ellenséges magatartása és közömbössége ellen. A népet, a nemzeti kultúrát megvető és gyűlölő bojárság szívesen fogadott bár­milyen nyelvű, idegen színielőadást s e szí­­nnselőadások biztosítására — államgépezete útján — áldozatokat is hozott, míg a román nemzeti színjátszó mozgalmat igyekezett csírájában elfojtani. A román színjátszást megalapozása és fejlődése folyamán haladó­szellemű, a hazaszeretetet magasztaló tevé­kenységéért a kizsákmányoló osztályok tu­datosan üldözték. Azonban sem a színmű­vészet, sem a drámairodalom, sem a Nem­zeti Színház kialakulását megakadályozni nem tudták. Igaz, hogy a Nemzeti Színház hosszú éveken át háttérbe szorult az idegen színtársulatok mellett, mert a polgári föl­desúri kormánytól anyagi támogatást alig kapott s csak azokon a napokon játszha­tott, amelyeket az idegen társulatok „ke­gyesen“ rendelkezésére bocsájtottak. De en­nek ellenére a haladó népi erők támoga­tásával tovább fejlődött s működését, az 1 1852—53-as évadot már az újonnan épült Nagy Színházban kezdte meg. A bukaresti Nemzeti Színház megalakulá­sától kezdve a népi jellegű, realista művé­szet vonalán haladt. Ennek a művészetnek legkiválóbb képviselői M. Milic, M. Pascaly, A. Romanescu, G. Manolescu, I. Livescu, C. flottára, I. Brezeanu, P. Liciu stb. a XIX. század végének s részben a XX. század első felének nagy realista színészei voltak. Ezek és más művészek elevenítették meg a szín­padon a múlt század legnagyobb román kritikai realistájának, I. L. Caragialenak a polgári-földesúri társadalom rothadtságát és politikai fondorlatait leleplező vígjátékait s a klasszikus drámairodalom számos nagy­szerűen megrajzolt alakját. Lelkesen, szív­vel, komoly művészi elmélyültséggel játszot­ták szerepeiket az olyan mostoha körülmé­nyek ellenére is, amelyekben kénytelenek voltak élni és dolgozni. Hősi munká­ik, amellyel a román színjátszást megalapoz­ták és gazdagították, ma is példamutató. Ilyen és ezekhez hasonló realista hagyomá­nyokért értékeljük a bukaresti Nemzeti Színház múltbeli tevékenységét. Ezeket a hagyományokat vesszük át és fejlesztjük alkotó szellemben tovább a szocialista­ rea­lizmus módszerének minél tökéletesebb el­sajátítása mellett. A román és magyar nép sok tekintetben közös sorsát bizonyítja az is, hogy a ma­gyar színjátszás Erdélyben és Magyaror­szágon csaknem a román színjátszáshoz hasonló történelmi körülmények között ala­kult és fejlődött ki. A nemzeti kultúrát gő­gösen megvető főurak — az elnyomó Habs­­burg-ház kiszolgálói — a román bojári osztályhoz hasonlóan ellenséges, kozmopo­lita magatartásukkal hosszú időn keresztül megakadályozták a nemzeti színjátszó kísér­leteket. Ugyanakkor, annál nagyobb párt­fogásban részesítették a német színjátszó­kat, akiknek Budán és más városokban is a legszebb és legnagyobb termek állottak ren­delkezésükre, míg a magyar színészet csű­rökben, fogadókban tengette sivár életét. A nemzeti függetlenségért, a nemzeti kul­túráért vívott harc azt eredményezte, hogy a földesúri osztály közömbössége, sőt ellen­séges magatartásai ellenére Erdélyben és ép­pen Kolozsváron a Nemzeti Színház 1821- ben mégis megnyithatta a Farkas-utcai játékszín kapuit. A főrendek erősebb ellen­állása miatt Magyarországon a reformnem­zedék csak 1837-ben tudta átadni hivatásá­nak Pesten a haladó demokrata jellegű, magyar nemzeti színészet új hajlékát, a Nemzeti Színházat, amely a realista szín­­játszásnak, rendezésnek és játékrendnek valóságos védőbástyája lett. A nyugat előtt hajbókoló reakciós és nép­gyűlölő főurak ellenséges magatartása a két színházzal szemben az idők folyamán csak fokozódott. Többek között az előadásokról való távolmaradásukkal tüntettek, azt hozva fel indokul, hogy a magyarságnak „urassá­­gával" nem fér össze a „komédiázás“. Ezért a pesti Nemzeti Színházat egy időben bérbe is kellett adni. A kolozsvári színház pedig Marosvásárhelyen, Brassóban és más városokban vendégszerepelt, hogy megkísé­relje biztosítani szűkös anyagi létét. Bolyongásai idején, 1860. júliusában a kolozsvári Nemzeti Színház Bukarestben kö­tött ki és két hónapon át a bukaresti Nem­zeti Színház színpadán román és magyar vegyes közönség előtt játszott, igen nagy sikerrel. A Revista Carpaților (1860-as évf.) egyik cikkében N. Filimon és a Bukaresti Magyar Közlöny (1860-as évf.) Aldunai nevű színikritikusa elragadtatással emlékez­tek meg különösen Erkel Ferenc Hunyadi László­jának hatalmas sikeréről. A bukaresti Nemzeti Színházzal ezek a kapcsolatok ké­sőbb sem szakadtak meg, amit bizonyít az is, hogy Mátéi Mik­ó, a nagy realista szín­művész és színigazgató 1870. nyarán er­délyi vendégszereplése alkalmával Kolozs­várra is ellátogatott. Együttese a Farkas­­utcai színház színpadán mutatkozott be a magyar és román vegyes közönség előtt és öt estén át adott elő különböző színműve­ket. A Kolozsvári Közlöny című helyi lap megjegyezte, hogy — bár több ízben kimon­dották, hogy a kolozsvári Nemzeti Színház­ban „csak magyar színielőadások adathat­nak“, mégis „az országos színházi választ­mány helyesnek látta egy, a román testvér­nemzetiség iránti rokonszenv és vendégsze­retet jeléül kivételt tenni az általános sza­bály alól.“ (Kolozsvári Közlöny, 1870. jú­lius 21.) A Román Nemzeti Színház mű­vészeinek — pl. M. Pascalynak — vendég­­szereplései Erdély területén ezeket a kapcso­latokat tovább mélyítették. Az első imperialista háborút megelőző há­rom évtizedben a bukaresti Nemzeti Szín­házat M. Pascaly, M. Milic, Aristizza Roma­nescu és más haladó színművészek realista játékstílusa, I. L. Caragiale, Barbu Dela­­vrancea realista drámairodalma jellemezte. A két világháború között a polgári-földesúri rendszer a Nemzeti Színházat az uralkodó osztályok dekadens, rothadó kultúrájának terjesztésére és a fasiszta eszmék meghono­sítására igyekezett felhasználni. De az olyan tehetséges, realista színművészek, mint Lu­cia Sturza Bulandra, Ion Manolescu, Gh.­­Ciprian, Aura Buzescu, Sonia Cluceru és mások harcoltak a formalizmus és kozmopo­­litizmus ellen és minden erejüket megfeszí­tették, hogy az Antonescu-féle fasiszta pa­rancsuralom idején is megőrizhessék és folytathassák a román színjátszás realista hagyományait. A felszabadulás és a tény, hogy­ a párt által vezetett munkásosztály magához ra­gadta a politikai és gazdasági hatalmat, megnyitotta az utat a hazai színjátszás újjászületéséhez, a realista hagyományok alkotó továbbfejlesztéséhez. Számos új szín­házat létesítettek, különösen vidékeken s ezek közül négy magyar színházat Maros­­vásárhelyen, Kolozsváron, Nagyváradon és Sepsiszentgyörgyön. Pártunk szeretetteljes gondoskodással irányította színházaink mű­vészeit a szocialista-realista módszer elsa­játításának útjára, amelynek elengedhetetlen feltétele a világ legelőrehaladottabb szín­művészetének, a szovjet színművészetnek megismerése és tapasztalatainak alkotó alkal­mazása hazai színpadjainkon. A színház ma szerves része Népköztársaságunk dolgozói szocialista kultúrájának. Eredményesen küzd a polgári maradványok ellen mind a rendezésben, mind a játékstílusban. A régi, reakciós, művészi értékeket nél­külöző játékrendet kiűzték színpadjainkról drámairodalmunk új termékei, amelyek dol­gozó népünknek a szocializmus építéséért és a békéért vívott sokrétű harcát tükrözik. Olyan eredeti művek, mint Camil Petrescu: Balcescu, Mihail Davidoglu: Tűzerőd, Maria Banuș: A nagy nap, N. Moraru és A. Ba­­ranga: A nép boldogságáért, Radu Bou­­reanu: Farkasok, Lucia Demetrius: Mai em­berek, Laurentiu Fulga: Utolsó üzenet, a szovjet drámairodalom példamutató alkotá­sai, a klasszikus drámairodalom nagyszerű művei s a nyugati haladó írók drámái al­kotják az új színházak játékrendjét. Az új román drámairodalom mellett az utóbbi években — pártunk nemzetiségi politikájá­nak eredményeként — fejlődésnek indult a nemzeti kisebbségek drámairodalma is. Kü­lönösen a magyar- és jidisnyelvű­ drámairo­dalom ért el sikereket. A realista hagyományokat őrző és tovább­fejlesztő mai színjátszásunk a népek kö­zötti barátság és béke, a társadalmi fejlődés eszméit hirdeti, az új ember s a nép iránti szeretetet sugározza. Színházaink eredmé­nyesen teljesítik azt a hivatásukat, hogy az új színházlátogató közönséget, a dolgozók tömegeit a nemzetközi szolidaritás szellemé­ben neveljék, hogy leleplezzék a külső és belső osztályellenséget, hogy elősegítsék az új embertípus kialakulását. E magasztos hi­vatás teljesítéséért dolgozó népünk, a párt és a kormány szeretettel és megbecsüléssel veszi körül számban megsokasodott színhá­zainkat, azok művészeit. E szeretet és meg­becsülés a polgári­ földesúri rendszer idején nem is álmodott anyagi feltételek biztosítá­sában, Állami Díjak, címek és kitüntetések odaítélésében és számtalan más formában nyilvánul meg. A Bukaresti Nemzeti Színház centenáris ünnepségei nagy feladatok elé állítják Nép­­köztársaságunk színházainak művészeit, dol­gozóit. Színházainknak arra kell törekedniök, hogy méltók legyenek a múlt nagyszerű haladó hagyományaihoz, hogy egyre többet tanuljanak a szovjet színháztól és egyre jelentősebb sikereket érjenek el a szocialista­realizmus módszerének alkalmazásával, ne­­velő­ hatásukkal napról-napra segítsék az új nézőközönséget, a dolgozók ezreit és száz­ezreit a szocializmus építéséért és a békéért vívott harcukban. SZÁSZ ÁRPÁD, a „Szentgyörgyi István“ Színművészeti Intézet tanára . 1 NAZIM HIKMET JVLd­q. ipar 6^Szájgl útinafiLá (Részlet) Felszálltunk Prágában, leszálltunk Budapesten. Madárnak lenni — oly csodálatos, felhőnek lenni is, de szivemnek legkedvesebb a föld, ember vagyok — magasba ez visz engem Tatán ezért van az, hogy bármikor, ha homlokom szorítom szárnyas gép ablakának vagy a fedélzet korlátjára dőlök s mind messzebb lesz a föld, elfogja szívemet a bánat, olyan mély bánat lep meg engem én kedvesem, amilyen akkor, hogyha hű kezed elengedi kezem, olyan bánat, mely ajtónk küszöbén ér, Sztambulban azon a reggelen. Hogyha falun jársz télen a határban előbb látod a havat, mint a völgyet, ha ablakot nyitsz nyári éjszakán a csillagok özönlenek szobádba, korábban, mint az égbolt. Tavasszal az erdőt látod — de már előbb a zöldet. Éppígy, egyetlenem itt Budapesten is '' előbb még, mintha házakat, a gyermekeket látja meg az ember. Mindért utcán gyerek, gyerek, gyerek. Lábuk és válluk meztelen, aranyló testüket napfény füröszti. Hőség van, perzselő meleg. Olyan Budapest, mint az almafa, amely büszke piros almáira. Szépszemű kedvesem! Hogy elbúcsúztam, háromhónapos volt Mehmed fiunk, a mosolyt is csak próbálgatta meg, de most már biztosan beszél is. Mondja-e már apja nevét? Egyik nap az úttörők táborát néztem meg kinn a városon túli itt a munkások gyermekei vannak, parasztoké, értelmiségé, tehát a népé, igaz embereké tehát, akik teremtői Magyarországnak. Köröskörül sűrű a zöld, fehérek mint a hó, a házak és napsugárszagúak itt az ágyak Valamit elmondok neked, majd azt hiszed: „dicsekszem" — de így igaz: a gyermekek első látásra megkedvelnek engem és a madarak is, melyek a börtön ablakára szálltak,éppígy bordít­oztak velem. Rosszul ne értsd szavam, nem hasonlítom én a gyermeket it madárhoz, a gyermekek mindenkinél inkább a nép fiai és lányai, szívük, szemük értelmet és bátorságot sugároz. Karonfogtak azonnal s kart karba öltve postájukra vittek. Távírász, kézbesítő, pénztáros — csupa gyermek Udvariasak és fölötte gyorsak, egyszóval — ők a bürokrácia nagy ellenségei. Képeslapot küldtem Moszkvába tőlük Érdem fiának, Erólnak Kis feleségem, éjjelente bezárva ablakod s a rádióban felcsavarva Moszkvát, Sábán, a gépszedő anyjával együtt. Érdemet, ugye, most is hallgatod? 5 a félig rombadőlt negyedben szöcskeraj száll a csillagok alatt, rendőrök sípja harson és Rambi bej kutyái vonnanak A táborban voltak vendégek is, árvák Görögországból, Koreából. A Phenjanból jött kisgyerek elgondolkozva néz rám, arcán bizalom, szeretet. Apját talán török katona ötte meg, talán éppen Szulejmán, a csam­uri falu szülötte Tan Szulejmán, apja kis Haszánnak akit, habár négyéves elmúlt nem­ bírnak el a vézna, görbe lábak, nem tudják hordani „ , . . . maláriát, püffedt hasát. Szulejmánra lábszártekercset adtak, amerikai puskát a kezébe, hetedhét országon is túlra sízték, az én Szulejmánomból, ím. gyilkost faragtak. Egy görög kislány átölelte vállam, egy kislány, üde, rpir­t az olajág. — Te bácsi — szólt, —ott nálatok, ott nálunk mikor tesz ilyen világ? Vendégségbe mikor jönnek mihozzánk a magyar gyermekek. Gyermekeink sürgetnek íme minket, sietnünk kell Zahariadisz! ­ ÚJ KÖNYVEK: Ady Endre: Válogatott versei (Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó) V. Bérce: Az első tizenegy (Orosz könyv). Zsan Griva: Spanyolországi történetek (Ifjúsági Kiadó). M. I. Kalinin: A kommunista nevelésről (Ifjúsági Kiadó). ► ★ IRODALOM ÉS MŰVELŐDÉS ★ ◄ VIII. ÉVFOLYAM, 4. (220.) SZÁM — ÁRA 40 BANI — KOLOZSVÁR, 1953 JANUÁR 23. PÉNTEK A kannibalizmus „orvosai^ Csaknem öt éve temették el a nagy bol­sevik vezetőt, Zsdanov elvtársat. Csaknem öt éve annak, hogy Lenin és Sztálin harcos tanítványának a szíve megszűnt dobogni. De most, amikor a terrorista orvoscsoport leleplezéséről szóló közleményből megtud­tuk, hogy halálát gyilkos kéz, bérgyilkos or­vosok aljas műve idézte elő, a hír felsza­kította a behegedt sebet. Megölték azt az embert, aki sziklaszilárdan védte Lenin vá­rosát a fasiszta hordák ellen, aki békeidőben magasra emelte Lenin és Sztálin pártjának magasztos zászlaját, aki értékes útmutatá­saiva­ elősegítette a pártos szovjet művé­szet, a zene, irodalom és tudomány fejlődé­sét, aki gazdagította a pártépítés lenini­sztálini tudományát, aki bolsevik életpályá­ján nagyszerű alkotásaival a világ vala­mennyi kommunistájának, valamennyi be­csületes, békeszerető emberének közeli ba­rátjává vált. Megrövidítették Scserbakov elvtársnak, a Szovjetunió Kommunista Pártja, a szovjet állam egyik biztoskezű vezetőjének élete­ is. A „tudós“-bandí­ák gazdáik, az amerikai és angol imperialisták parancsára alá akar­ták aknázni a szovjet állam szilárd erejét. A Szovjet Hadsereg vezető káderei egész­ségi állapota ellen irányuló merényleteikkel meg akarták rendíteni a világbéke legszi­­lárdabb támasztékát, a világbéke hű őrét, a Szovjet Hadsereget. Kik azok az „orvos­professzoroknak“ nevezett közönséges bér­gyilkosok, akik fecskendőjükkel egy új társa­dalmi rendszernek akartak halálos injekciót adni? Az imperializmus fizetett terroristái. A kannibalizmus korszaka erkölcseinek hor­dozói­ ők, akik gazdáikkal egyetemben újra jogerőre akarják emelni a barbarizmus, a kannibalizmus törvényeit. A terrorista orvosok csoportjának többsé­gét az amerikai kémszolgál­at bérelte fel. Szervezőegységnek a ,'jroint“­­nemzetközi, zsidó burzsoá-nacionalista szervezetet hasz­nálták fel, amely — mint az utóbbi időkben minden kétséget kizáróan beigazolódott, az amerikai imperializmus egyik legkiterjedtebb, legveszedelmesebb kémügynöksége. A letar­tóztatott Vovszi a vizsgálat során bevallotta, hogy az Egyesült Államokból utasítást ka­pott a Szovjetunió vezető kádereinek meg­gyilkolására. Az utasításokat a kémkedő terrorista „Joint"-szervezet részéről Shne­­k­ovics orvostól és Mihoelsz ismert zsidó burzsoá­ nacionalistától kapta. A terrorista orvoscsoport többi résztvevője az angol hír­szerző szolgálat régi ügynöke volt. Nem véletlen, hogy az imperializmus terrorpolitikával igyekszik a Szovjetunió el­len harcolni. A történelem bebizonyította, hogy az olyan erő, amelynek nincs kapcso­lata a tömegekkel, amelynek nincs lehető­sége arra, hogy eszméinek meghódítsa egy adott ország viszonylag jelentős társadalmi erőit — ez az erő szükségszerűen az egyéni terror bukásra ítélt fegyveréhez folyamodik. Bebizonyosodott ez a narodnyicizmus ese­tében, a szociálforradalmároknál, a trockis­­ták-bucharinisták perében, a hitlerizmus rendszere bukásában. Bebizonyosodott most, a leleplezett terrorista orvoscsoport eseté­ben is. A Szovjetunióban csaknem két évti­zede felszámolták a kizsákmányoló osztályo­kat, a szovjet hatalom alatt élő népek egy­­séges szovjet szocialista nemzetekké forrtak össze. Éppen ezért az imperializmus képtelen arra, hogy a Szovjetunióban társadalmi erő­ket mozgósítson a szocialista rendszer meg­döntése céljából. Vannak azonban egyének, akik ma is ma­gukban hordják a burzsoá ideológia marad­ványait, a magántulajdonosi pszichológia és erkölcs maradványait, ezeket az egyéneket, csakis ezeket sikerül az imperialisták kém­ügynökségeinek megvesztegetéssel a ma­guk szolgálatába állítaniuk. Az Egyesült Államok a hírhedt százmillió dolláros törvény beiktatásával nyíltan ál­­lampolitikává avatta a szabad országok elleni diverziós cselekedeteket. Dulles, az Egyesült Államok új külügyminisztere 1952 augusz­tusában nyíltan kijelentette, hogy „a szov­jet birodalmat belülről kell felbomlasztani“. Az United States News and World Report 1951 november 2. számában felszólítja a demokratikus tábor országaiban élő belső ellenséget, hogy a „gyilkosság kardját“ használja. A Washington Post 1953 január 9-i száma közli, hogy az amerikai kémszol­gálat szigorúan titkos, közvetlen akciókat szervez a népi demokratikus országokban és a Szovjetunióban. A lap hozzáfűzi: pisz­kos munka ez. Erre a piszkos munkára szervezik be a terroristák maroknyi csoportjait, a talajta­­lan, gyökerüket vesztett, népüktől, hazá­juktól elszakadt egyénekből. A burzsoá­­nacionalista, cionista, kozmopolita elemekről ez alkalommal ismét bebizonyosodott, hogy bármikor készek népüket, hazájukat, a ha­ladás eszméit, a tudomány hivatását el­árulni, meghazudtolni. Mi sem jellemzőbb a burzsoá­ nacionalisták, a cionissták hazát­­lanságára, fizetett ügynök mivoltukra, mint az, hogy éppen az ellen az ország ellen har­colnak, ahol a történelemben első ízben ol­dották meg valóban maradéktalanul a „zsidó­kérdést“, ahol első ízben jelentette ki az ál­lam élén álló vezető, hogy az antiszemitiz­mus nem más, mint a kannibalizmus kor­szakának embertelen maradványa. Annak az országnak szolgálatában állottak, ahol embereket gyilkolnak meg csak azért, mert békeharcosok és zsidók. A Szovjetunió és a népi demokratikus or­szágok tapasztalatai, a most leleplezett ter­rorista orvoscsoport tevékenysége bebizo­nyította, hogy a cionizmus és általában a burzsoá nacionalizmus tevékenységét távol­ról sem eszmék irányítják, hanem a Wa­shingtonból küldött dollárok. Az imperialisták nem első ízben kísérlik meg, hogy belemarjanak a szovjet hatalom szervezetébe, hogy megsebezzék azt. A kéz, amely a terrorista orvoscsoportot irányította, három és fél évtizeddel ezelőtt a Leninre leskelődő Fanni Káplán merénylő revol­verét tartotta. Ez a kéz ölte meg Volodarsz­­kijt és Urickijt. Ez egyengette az utat a me­rénylő Nikolajev előtt, aki halálosan meg­sebesítette a bolsevikok pártjának nagy ve­zetőjét, Kirov elvtársat. Az imperializmus adta a gyilkos fecskendőt Levin és Pletnyev orvosok kezébe, hogy megöljék a legnagyobb proletár írót, Gorkijt és kioltsák az életét Sztálin legközelebbi munkatársainak, Kuj­­bisevnek és Menzsinszkijnek. Azt hitték, hogy egyes vezetők elpusztításával meg tudják bénítani a Pártot és szembeszállhatnak a társadalom fejlődésének törvényszerűségei­vel. Csalódtak. A kommunisták haláluk után is népükkel maradtak. Kirov mindenkor ott volt a leningrádiak mellett, az ő szelleme segítette a hős város lakóit, hogy csapást csapásra mérjenek a fasiszta rablók elleni harcban. Gorkij szelleme támogatta, segí­tette a szovjet irodalmat, hogy soha nem ismert csúcsra emelkedjék. Zsdanov elvtárs és­ tanításai legyőzhetetlen fegyvereket ad­nak, támogatják a szovjet művészetet s a világ minden haladó művészetét, a tudo­mányt új eredmények elérésében. A terrorista orvoscsoport leleplezése a Román Népköztársaság figyelmét ismételten az osztályharc fokozódására irányította. Né­pünk saját tapasztalatából tudja, hogy az imperialista hatalmak még ma is vissza­­álmodják azt a Romániát, amely számukra félgyarmati kizsákmányolás paradicsomát je­lentette. Hazánkat erőszakkal vissza akar­ják rántani abba a korba, amikor még „el­sődlegesen mezőgazdasági“ jellege volt, amikor amerikai és angol, német és francia, svéd és belg­a tőkések változtatták arannyá országunk természeti kincseit. Népünk na­gyon jól tudja, hogy az imperialisták nem nyugodtak és nem is nyugodnak bele abba, hogy lelepleztük és felszámoltuk Auschnitz— Pop—Bujou bandáját, Tito és a Vatikán kémeit, az ejtőernyővel ledobott terroristá­kat, a Duna—Fekete-tengeri-csatorna sza­­botőreit. Az imperialisták tapasztalják, hogy a jobboldali elhajlás felszámolásával együtt súlyos csapást mértünk a burzsoáziára, arra a rétegre, amelyre ők teljes joggal számí­tottak. Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs a jobb­oldali elhajlás leleplezésével kapcsolatosan rámutatott arra, hogy az éberség fokozása jelenleg a legfőbb feladat. A jobboldali el­hajlás leleplezése után hatalmas mértékben növekedett népünk ébersége, a dolgozók ál­lampolgári öntudata. A dolgozók megértet­ték, hogy a polgári nacionalizmus, bárme­lyik nép burzsoáziájától is eredjen, egy­aránt a reakciót, a háborúra törő imperia­lizmus terveit szolgálja. Éppen ezért, a pol­gári nacionalizmus leleplezése és maradék­talan kiirtása ma egyik központi feladatunk. Románia együttélő népei, a kommunisták vezetésével leleplezték és a jövőben is le fogják leplezni mindazokat, akik alávaló hírverésükkel meg akarják bontani népi de­mokratikus rendszerünk szilárd alapját, a népek közötti barátságot és testvériséget. A Szovjetunió, a népi demokráciák, a vi­lág valamennyi becsületes dolgozója meg­értette, hogy a terrorista orvoscsoport le­leplezéséből következő legfőbb tanulság: az éberség fokozása. A világ becsületes dol­gozói előtt most újból bebizonyosodott, hogy az imperializmus zsákutcába került fene­vadjai nem válogatnak az eszközökben, amikor a társadalmi haladás, a béke erői ellen küzdenek. És ez a felismerés meg­sokszorozza a békéért harcoló emberek ere­jét. A béketábor katonái a jövőben még éberebben őrködnek s lehetetlenné teszik majd az imperialisták mesterkedéseit. N. D. Kuznijecov: Három kilométerre Moszkvától.

Next