Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1955-04-15 / 15. szám

­ hhányszor elmondtuk és leírtuk már, hogy népi demokratikus rendszerünk minden feltételt biztosít az ifjú nemzedék számára, hogy kibonthassa szárnyait és a maga erejével, képességeivel szabadon hozzájárulhasson az új élet építéséhez. Vannak alkalmak, amikor testet ölt az em­ber előtt minden, ami e szavak mögött rejtőzik. Új művésznemzedék nevelődik a népből származó zenei tehetségekből, dol­gozó népünk fiaiból, akik a múltban még csak nem is álmodhattak volna arról, hogy tehetségüket zenei pályán érvényesítsék. Ezekkel a gondolatokkal hallgattam vé­gig a kolozsvári Gh. Dima Zeneművészeti Főiskola fiataljainak hangversenyét, ame­lyen három tehetséges ifjú karmester: Lukácsy András, Szalmán Lóránt és Ber­gel Endi vállalkozott arra a nehéz fela­datra, hogy Weber, Csajkovszkij és Beet­hoven nagyszerű alkotásait szólaltassák meg a hallgatóságnak. Az első percekben, Wever Oberon nyianya bevezető akkord­jainál szinte együtt „drukkoltam“ a zene­kar tagjaival és a fiatal karmesterek szak­avatott képzőjével, Antonin Ciolan mes­terrel,­­ nehogy egyetlen hamis akkord, vagy helytelen ütemezés kerüljön ki a vezénylő ,Lukácsy András pálcája alól, de rövidesen megnyugodtam. A fiatal karmester magabiztosan, a partitúrát teljesen uralva vezényelte a zenekart, a­­mely híven követte mozdulatait, beinté­­seit. Nem volt egyetlen fölösleges mozdu­lata sem, minden figyelmét a pontosságra, a mű alapgondolatának hű tolmácsolására forglja. Különösen megmutatkozott ez Beethoven Egmont-nyitány­ának a tol­mácsolásában. gyönyörűség volt figyelni a fiatalokat, akik komoly, a belső izgalomtól rózsás arccal ültek a kottaállványok előtt, és el­­merülten, önfeledten muzsikáltak. Azért írom, hogy „muzsikálták“, mert ezek a pa­rátok meg nem hivatásos, hosszú múltra visszatekintő zenészek, akik „előadnak“. Ők fiatal szívutc lángolását, az ifjúság minden lelkesedését, akavatyokat nem is­merő testvágyat beleviszik ebbe a mu­zsikálásba, a na néhol meg zökkenők mu­tatkoznak, ha nem mindig sikerül legyőz­niük a partitúra nehézségeit, elfeledteti ve­lünk a vétett hibát az az őszinte rajongás a zene iránt, amely — bármit is adjanak elő, Beethovent, Chopint, Csajkovszkijt — minden akkordból kicsendül. Ott ül például a pódium jobb sarkában Baciu Beire, ez a kis mócvidéki fiúcska, maga elé támasztott csellójával, és látszik raja, hogy valósággal issza a zenét, úgy figyeli, lesi a karmester minden mozdula­tai.­ mekkora utat tett meg és innyen rovta tuo alatt Isaciu Beire kis falujától a hangversenyteremig, a pásztorsiptoi Dvorak Új világ szimfóniájáig. Egy új világ, a zeneművészet nagyszerű világa tárult fel előtte és sok-sok társa előtt, amelyet a múltban válaszfalakkal tárt el előre, az „úri“ rendszer! Nem tudjuk, melyik Szeben-vidéki fa­luból került Kolozsvárra a lobogóhajú tüzes vérmérsékletű Bergel Erich, a szom­bat­ esti hangversenyen előadott Beetho­ven Sors-szimfónia és a vasárnapi Cho­pin-zongoraverseny ihletett karmestere, de egy biztos: itt, a mi államunk terem­tette zenei Főiskolán kapta meg azt a gazdag útravalót, amely hozzásegíti ahhoz, hogy helyesen, bár sok esetben ma még csak ösztönösen értelmezze és érezze Beethoven szimfóniájának nagyszerű mon­danivalóját, az ember győzelmét a sötét­ség hatalmai felett, vagy Chopin forradal­mi romantikáját, bonyolult és mégis oly emberi érzésvilágát. És ha már a Chopin­­zongoraversenynél tartunk, nem hagyhat­juk szó nélkül egy másik, nagytehetségű ifjú szólista, Ciuraru Isac meglepően érett játékát. Chopin tolmácsolásakor — külö­nösen a meg­kezdő zongoristák — gyakran esnek a túlzott romanticizmus, a Chopin-i sajátos hangulatok melabus árnyalatú tol­mácsolásának hibájába. Ciurarunál ennek nyomát sem láttuk: ő — igen helyesen — egy alapjában véve optimista, az életet mélységesen szerető és az életért küzdeni is tudó Chopint állított elénk: játéka — különösen a II. tételben — már kiforrott művészre vall. Szalmán Lóránt a kürt mellől került a karmesteri dobogóra. Ő mérsékeltebb temperamentuma, mint Bergel Erich, de megvan benne a precizitásra való törek­vés, a hangszerek, illetve a hangszerjáté­kosok képességeinek ismerete és értéke­lése, az ütemezés biztonsága és az egyes művek eszmei mondanivalója elsajátításá­nak képessége, ami egyetlen jó karmester­ből sem hiányozhat. Szalmán Lóránt jól irányítja zenekarát, legfeljebb arra kell törekednie, hogy elkerülje a fölösleges kar- és fejmozdulatokat, amelyek csak bizonyos korlátok között szolgálhatják az együves jó vezetését. A Gh. Dima Zenei Főiskola azonban nemcsak karmesterekkel és előadóművé­szekkel büszkélkedhetik. Új zeneszerző­nemzedék is került ki a főiskola falai kö­zül. Junger Ervin új szerzeményét, hegedű­­concertinojai, Lów István hallgató adta elő. Aki figyelemmel kísérte Junger Ervin eddigi zeneszerzői tevékenységét a Hősi éposztól az I. szimfónián át, azt örömmel tölti el az ifjú zeneszerző fejlődése. A he­­gedűkoncennuoban már alig éreztük a mesterkélt pátoszt, mondvacsinált konflik­tust, hatásokkal árnyalt keresettséget, a­­melyek előbbi műveiben még erősen meg­nyilvánultak, de megtaláltuk a dallamot, a népi talajból fakadó melódiát, a maga gazdag kifejező erejével. A hangverseny megérdemelt sikert ara­tott. Joggal kérdezem tehát, miért nem ismerik el jogilag is ezt a zenekart az ille­tékesek, miért nem tekintik e zenekart az oly sokat vitatott és már évek óta ala­­kuló fel­en lévő kolozsvári Állami Fil­harmonikus zenekar magvának, amely rend­szeres hangversenyeivel és ilyen lelkes fiatalokkal nagyoan előrelendítené a ko­lozsvári hangversenyéletet? Különösen időszerű felvetnünk ezt a kérdést most, amikor a diákzenekar fővárosunkban ven­­dégszerepel, hogy ott mutassa be tudását. Nem kétséges, hogy a fővárosi közönség, csakúgy mint a kolozsvári, megadja erre a felhatalmazást. MUZSIKÁLÓ FIATALOK REVICZKY GYULA (Folytatás a 3. oldalról) már nem azonos azzal, amely a forrada­lom előtti években Petőfi és Arany koltésze­­tében diadalra jutott. A hetvenes évek iro­dalma mindenbol már csak a népiesség ru­határi kenekeit őrizte meg s távol volt a magyar nép problémáitól, pár világa szavak­ban es kuisoven magyar volt, az ellen Reviczky tudatosan vallatta a harcot. Igaz, néha e tagadás közben a kozmopoli­­tizmus lejtőjére is eljutott. Arany Jánoshoz című versében azt mondta, hogy k­ivagy művész, ki emberek közt feledi a nemze­tet! Ue hina volna e néhány megtévelye­­desét felhasználva és általánosítva költészete egeszerol kimondani az emelő szót. Az a 46-cal közvetlenül kapcsolatban már nem álló nemzetek, amelyhez Reviczky tarto­zott, nem tárja ugyan elénk a nepelet szin­­pompás képeit. S­e vajon azt jelenti ez, hogy Reviczky költészete elszakadt a nem­zet problémáitól? Távolról sem. Ha alapo­sabban megvizsgáljuk, rájövünk arra, hogy az ő költészetepen nagyon is jelen vannak a kor égető kérdései: ivel kincset őrizek szi­­venmen, / S ez mindig róluk álmodik: / Egyik a dal fényes vnaga / S­ a szabadság a második — vallja Iskolatársamhoz című verseiben. S szabadságról álmodó lel­ke nem tudott megpekerni a kapitalizmus si­vár korával. Látta és érezte, hogy valami nincs rendben, hogy ebben a világban a jó és igaz csak szenved, s érvényesülni csak az uralkodó osztályok szolgalelkű talp­­nyalói tudnak. A filiszterekhez című versé­ben így ír: Mert lelkem soha el nem ad­tam, / S nem vettem példát rólatok; Azért én a ti szemetekben / Cigányos és kü­lönc vagyok. / Jól tudom, hogy világotok­ban / Lelkem bitang és hontalan ... / Utá­lom a kufai világot, / Nem hajhászom nagyúr kegyét. / Egy másik versében éles ellentétként egymás mellé állítja a meg­gyötört elnyomottak és a dőzsölő urak éle­tét, Így adva választ arra a kérdésre, hogy Mi baj van a világon? Ismét másutt. Amit a poharak beszélnek című versében a burzsoá társadalom farkas-erkölcsét lep­lezi le. Az az embertelen világ, amely ellen Reviczky harcol, már nemcsak, sőt nem is elsősorban a nemesség, hanem a burzsoázia világa. Neki már olyan jelenségek ellen kell harcolnia, amelyek később, Ady korá­ban mutatkoznak meg teljes veszedelmes­­ségükben. Ilyenek: a tőke emberte­­lenítő hatása, a tömegek elnyomo­­rodása s a pénz emberfeletű­ hatalma. Barnára tekint, mindenütt ezekkel találja szemben magát. Számára ezek ugyan még csak ismeretlen eredetű jelenségek, de fi­nom műszerként máris érzékenyen reagál rájuk. Néha a kapitalista világ egészét sű­ríti egyetlen képpe: Az élet össze-vissza­­sága / Ma sem vékit ki semmivel / A szen­­vedő ma sincs megáldva / S rongyokban jár, ki jót mivel. / Egyiknek tétlenség az élet / s izzanva szidja annyi más. / — írja Ma született a Messiás című versében. Köl­teményei egész sorában tiltakozik ennek a világnak embertelensége ellen, a kapitalista erkölcs ellen. Ezek a képek a kapitalista Magyarország társadalmi valóságából fa­kadnak, még ha nem is idézik fel mindig a magyar társadalom sajátos vonásait. Reviczky hazáját mélyen szerető, hozzá ragaszkodó kohó volt. Tőle sokkal inkább tanulhatunk hazaszeretetet, mint a szünte­lenül hazafias szónoklatokat árasztó népi­nemzeti epigonköltészettől. Reviczky ismerte és leleplezte ezt a szóhazafias áradatot; „halála villám s haragva mélaba vegyült“ amikor róluk írt. A hazáról tartott szónokla­toknál többre becsülte s velük szembeállí­totta a haza ügyét önzetlenül előmozdító ál­dozatos tetteket (Barabás Miklóshoz, A Nemzeti Kaszinónak) s szenvedélyes ha­­raggal állítja szembe a 48-as nemzedék igazi hazaszeretetét a kiegyezés utáni korral, a zsíros koncért való marakodás korával. Megalkuvás iránya most a kornak / Áb­rándnál egy kis állás többet ér, / Egy zsí­ros koncért százan marakodnak / Hogy egynek jusson mentül több kenyér. / Az igazságot, elvet megtagadják, / S ki értük harcra kelne, nincs olyan, / Csak szóvirág ma a magyar szabadság / S az érte noson ontott venuiyam. — írja Március Tizenötödi­ken című versében. Mélységesen megvetette a kor bértollno­­kait, akik a jó konc reményében dicsérték azt a rendszert, amelyben a dolgozók ré­sze a nyomor, az elnyomatás és kizsákmá­nyolás van. Költői hitvallása a harc, a kuz­­aerem: „Ott a költő otthona, / Hol a szel­lem küzd, csak ott van.“ — vallja Buda­pesten című versében. Harcos költői állásfoglalás a Reviczkyé, a kor irodalmi állapotainak bírálata terén különösen az. Nem vakon, egyéni sérel­meitől elragadtatva vagyalkozvm. Tudja, hova kell ütni. Metsző gúnnyal, szenvedélyes haraggal szállt szembe a népieskedő epigon­­költőkkel (Az új népköltők), a látszatra ellenzéki, de ellenzékiségüket képmutató jaj­­gatással, ugyanakkor jó üzleti érzékkel gyümölcsöztetni tudó írókkal (Őszi dalt írok), a kaderő Titán Lacikkal,­­ Est deus in nodis), az uralkodó előtt hajbókoló megal­kuvókkal (Fakó poéta) s leplezte le a mű­­vészetellenes kapitalista társadalom „mű­­vészetpártolását“ (A segélyezett költő). A népi-nemzeti irány szűklájokozó nacionaliz­musával szemben — bár nem ellentmondá­sok nélkül — a költészet egyetemes em­beri jelentőségét hangsúlyozza. Tudjuk, hogy Reviczky költészetének tor­zulásait a kialakuló kapitalista társadalom nyomása okozta, tudjuk, hogy korának tör­ténelmi helyzete egyáltalán nem kedvezett a költészetnek. Ismerjük korlátait és szem­­benállunk azzal, ami költészetében a pesz­­szimisztikus, rueansta b­iozona hatása, de a magunkének érezzük társadalombírálatát, a kapitalista társadalom emberelenességet leleplező műveit, humanizmusát, hűségét a szabapság eszményenek és minden csügge­­désen, kiábranyuláson keresztültörő remé­nyét az igazságos jövőbe.DÁVID GYULA /" Az amerikai nép hangulata írta: N. SZERGEJEVA CÁZ LUtÓ­b­bi Ld&lom. az Egyesült Ál­lamok vezető köreiben, a külpolitikával kapcsolatos ingadozások és vélemény­­különbségek mellett, növekvő aggodalom észlelhető az ország népének hangulata miatt. Különböző intézetek tanulmányoz­zák a hivatalos propaganda hatását, szon­dázzák a tömeghangulatot. Az ún. „Ford alapítvány“ különleges szervezetét egyene­sen azért hozták létre, hogy tanulmányoz­za az amerikaiak állásfoglalását a kom­munistaellenes propagandával kapcsolat­ban, hogy megállapítsa e propaganda gyenge pontjait és hogy hathatós módsze­reket találjon. Feltehető, hogy a hangulat miatti növekvő aggodalomnak két fő oka van. Az egyik ok az 1956-ban bekövetkező választások, a másik pedig katonai jellegű. A választási kampány az év vége előtt nem kezdődik meg, de a demokrata és a köztársasági párt már most kezdi kidolgoz­ni szavazatfogó taktikáját. A belpolitika területén mindegyik párt az ígéretek és a választási manőverek széles mezején hadakoznak. Ezzel szemben a külpolitika területén a mezőny viszonylag szűk, pedig a külpolitika egyre inkább előtérbe kerül s e kérdések egyre inkább összeszövődnek a belpolitika kérdéseivel s kiélezik a belső ellentéteket. Az amerikai gazdaságot periodikusan megremegteti a túltermelés válsága. A gazdaság militarizálása és a különböző, ezzel kapcsolatos kormányintézkedések 1954-ben nem tudták megakadályozni egy csomó fontos iparágban a termelés ha­nyatlását. Az USA-ban jelenleg ötmillió a teljes munkanélküli s számuk egyre nő. 1954-ben a fegyverkezés ellenére a mun­kanélküliek száma két millióval nagyobb volt, mint 1953-ban. Körülbelül tízmillió munkás nem dolgozik egész héten. Ehhez még hozzá kell adni a családtagok és a tönkrement, vagy tönkremenőfélben lévő farmerek millióit, akik kénytelenek föld­jeiket elhagyni és városban keresni munkát. A monopóliumok propagandája igyekszik az egyszerű embereket meggyőzni az ame­rikai gazdaság alapjának erejéről, állan­dóan azt hirdetik, hogy ez a gazdaság ké­pes szélesre tárni az utakat és hogy az emberek millióinak nyomora csupán annak a ténynek tudható be, hogy „nem volt szerencséjük“, és hogy „pechesek­" voltak. A kapitalista világ egyetlen országában sem igyekszik az uralkodó osztály oly áll­hatatosan megakadályozni a tömegek poli­tikai öntudatának növekedését, hogy ezzel politikai színvonaluk növekedését is aka­dályozza, különösen szociális és gazdasági téren. Az egyszerű embernek állandóan azt hirdetik, hogy „nem kell a politikába beavatkoznia“, hogy aztán arra kénysze­rítsék, hogy mukkanás nélkül elfogadja a monopóliumok diktálta politikát. Dollár­­milliárdokat költenek el, hogy gyűlöletet propagáljanak a progresszív érzelmű or­szágok ellen, hogy fajgyűlöletet és háborús propagandát hirdessenek. Ugyanakkor egyre kevesebbet költenek a közoktatásra. A militarizmus és háború felé orientálódó politikát az ifjúságnak megfelelő nevelése kíséri. Nemrégiben az United Press jelen­tette, hogy a kaliforniai egyetem a követ­kezőket állapította meg: „Az Egyesült Államokban évente többet költenek co­­micsokra, mint amennyibe az elemi és kö­zépiskolák tankönyvei együttvéve kerül­nek. A comicsokra évente százmillió dol­lárt adnak ki, ez az összeg négyszer annyi, mint amennyi a kölcsönkönyvtárak ellá­tására kiadott évi alap összege.“ Valójában mik is ezek a comicsok? Leg­rosszabb minőségű fércművek ezek, ame­lyek a hollywoodi filmekhez hasonlóan fajgyűlöletet, a nyers erő kultuszát és az emberrel szembeni gyűlöletet hirdetik. QLini blud. diLdimmk tekintm­ azt a tényt, hogy a korabeli haladó­szellemű amerikai írók legsikerültebb mű­veinek témája az egyszerű ember politikai öntudatának fejlődése, aki eddig csupán személyes, családi, vagy legjobb esetben szakmai érdekek szűk világában élt. A politika kezd behatolni az egyszerű em­berek életébe. Ha elolvassuk Stefan Heym Goldsborough-jét, Howard Füst Silas Timberman-ját, fogalmat alkothatunk az „amerikai életformáról“ teljes meztelen­ségében, a „szabad világról“ és a min­denki gazdagságáról szóló szép szavak nélkül. Stefan Heym regénye, a Goldsborough egy kis amerikai bányavárost jelenít meg. A munkások asszonyaikkal, gyermekeikkel és szüleikkel együtt egyszerű amerikaiak, akik az Egyesült Államokat, a nagy ipari ország népét képviselik. Anyagi életkörül­ményeik a barlanglakók életére emlékez­tetnek. Az embert elfogja a düh, amikor rosszul táplált gyermekekről, nyomortól és betegségektől megcsúnyított fiatalasszo­nyokról olvas, erős, bütykös kezekről, amelyeknek azért nincsen munkájuk, mert a tőkések fekete listára tették őket. És még jobban felháborodik, amikor a mun­kásokat kizsákmányoló, azok sorsát el­döntő herékről olvas. Valamikor a jövőben az amerikai törté­nész megállapítja majd azt a vitathatat­lan tényt, hogy az amerikai nép az új világ­­hááború érdekében folytatott m­ovanandol folytán és a koreai háború következtében kezdett el politikát csinálni. Az értelmi szerzők tervei ellenére, az atomhisztéria és a koreai háború jobban hozzájárult az egyszerű amerikai politikai neveléséhez, mint a „legveszélyesebb agitátorok“ kiált­ványai és beszédei, így a koreai háború folytán az amerikaiak számot adtak ma­guknak arról, hogy: 1) az amerikai hadse­reg és technika legyőzhetetlenségéről szó­ló hírek nem egyebek mesénél; 2) hogy bármilyen is legyen a háború, nem csak a „mi fiainkra“ korlátozódik, hanem a békés lakosság is szenvedni fog, s kénytelen lesz eltűrni a háborús élet összes „kényel­metlenségeit“, a súlyos sebesülést, a fog­ságba esést, sőt a halált is; 3) hogy a hó­dító háború semmiféle dicsőséget nem hoz, semmiféle kilátást nem nyújt sem a nem­zet egészének, sem pedig az amerikai ifjú­ságnak. A köztársaságiak és a demokraták kö­zötti viszály a külpolitika kérdésében olyan jelenség, amely figyelmet érdemel. E viszály fejlődése megmutatja, hogy az uralkodó körök kénytelenek számolni a választók véleményével, lelki állapotával. Az egyszerű amerikai pedig egyre inkább visszautasítja a háború előkészítésének, az atombomba propagandájának a politiká­ját. csa am.Lu­k,aL­uridg,ak azt írják, hogy a demokrata párt a választási hadjá­ratban egyre inkább a Roosevelt-féle vona­lat fogja követni. Roosevelt politikája bizo­nyos mozgási szabadságot engedélyez a szakszervezeteknek és nem fojtja el a pol­gári szabadságjogokat oly brutálisan, mint a maccartizmus. Az amerikai nép számára Roosevelt neve örökre összeforrt a Szov­jetunióval való együttműködéssel, azzal az irányzattal, amely hosszabb, vagy rövi­­debb korszakra a tartós békét irányozza elő. A demokrata párt a választásokra ké­szülődve visszanyúl a Roosevelt által örök­­behagyott tőkéhez, amelynek az egyszerű amerikaiak körében még óriási a tekinté­lye, így a demokrata párt azt javasolja, hogy indítsanak tárgyalásokat a nagyha­talmak egymás között s ezzel szembe­helyezkedik a Knowland-féle atomszenáto­rok háborús hisztériájával. A fent említett „Ford alap“ által létesí­tett szervezet, amely az antikommunista propaganda hatásosságát igyekszik megál­lapítani, nemrég közölte a lakosság köré­ben indított kutatásának eredményét. A végkövetkeztetés ez volt: az antikommuniz­­mus nagyon kevéssé befolyásolja az egy­szerű amerikait. Bár a népszavazás a mac­cartizmus és az antikommunista propagan­da féktelenségei közepette zajlott le, a megkérdezetteknek csak egy százaléka fe­lelte azt, hogy a hazai kommunista pro­paganda nyugtalanítja. Még jellemzőbb annak a népszavazás­nak az eredménye, amely egy új háború propagandájával szemben a nép álláspont­ját igyekezett megállapítani. A „Ford alap“ egyik munkatársa az eredményeket a következőképpen foglalta össze: A meg­kérdezettek döntő többségének az a véle­ménye, hogy Washingtonnak békés úton kell rendeznie a vitás problémákat a Szov­jetunióval. Amint föntebb megmutattuk, a nép han­gulata olyan probléma lett, amely már nem csak a közeledő választási hadjárat­tal függ össze. Ez a hangulat nemcsak Washington politikusait, hanem katonáit is nyugtalanítja. Az úgynevezett „erkölcsi tényezőről“ van szó. A modern háborúban óriási embertömegek vesznek részt, a had­sereg ellátása, táplálása pedig a hátország­tól, azaz a néptől függ. Az Egyesült Ál­lamok támadó kalandor politikájában hiányzanak az alapelemek, amelyek nél­külözhetetlenek egy nép összetartásához, egységéhez háború esetén. Az ország veze­tői azonban, akik a népeket egy új hábo­rúba akarják rántani, egyre inkább kény­telenek számot vetni a morál tényezőjével, az amerikaiak hangulatával. Jíílndm ward­wh és a hazaszere­tet eszméje. De az Egyesült Államokban a hazafias érzület kikerülhetelenül össze­ütközésbe került a nemzeti érdekeknek azokkal az elképzeléseivel, amelyeket W­ashington akar az amerikaiakra rákény­szeríteni. És az is világos, hogy az egy­szerű amerikai egyáltalán nem hajlik ar­ra, hogy elhigyje: nemzeti érdekei meg­kívánják az atomháború előkészítését, há­borús hisztéria szítását és más népekkel szembeni gyűlöletet. Washington mai politikáját, a háború előkészítésének politikáját az amerikai nép nem támogatja. Ezt a tényt igazolják a népszavazások által foganatosított „tu­dományos“ kutatások, a különböző ameri­kai katonai és polgári intézmények meg­figyelései és tanulmányai. Az „erkölcsi tényező“ az „erőfölényen“ alapuló politika egyik leggyengébb láncszeme. A hangulat ma az USA-ban olyan, hogy az agresszív politika nem számíthat a tö­megek támogatására, pedig erre a támoga­tásra feltétlenül szüksége van minden kor­mánynak a nehéz megpróbáltatások nap­jaiban. Amint látjuk, ezt a tényt már Washington sem tudja letagadni. (A Novaia. Vremia nuomán) 'CtsífidctrcKllo lum^lmiii^liutii I\ A nyugatnémet katonazene reformja nem merül ki abban, hogy a trom­bita kemény hangját — amerikai min­tára — számos szaxofonnal lágyítják. Új indulószövegekre is szükség van. Nyilvánvaló, hogy eme új alkotások ér­téke egyenes arányban van a dicsőíten­dő eszme nagyságával. Erről az alábbi mars-szöveg híven tanúskodik: Bonnban él egy nagy ember, neve Adenauer. Némethon legjobb parasztja — ő az, Adenauer. Eke szarvát fogja, szánt, hogy boldoguljon szép hazánk. Falként áll, ő van velünk, a mi Adenauerünk. Bevalljuk, a fordítás nem ékeskedik a legnagyobb művészi erényekkel. De ha szemügyre vesszük az eredetit, be­láthatjuk, hogy az még rosszabb. ítél­jünk magunk: In Bonn wohnt ein grosser Mann, der heisst Adenauer, das ist vom ganzen Deutschland der allerbeste Bauer. Er pflügt fest, mit starker Hand für unser schönes Vaterland und steht fest wie eine Mauer, unser Adenauer. Es ez a suta, nevetséges, hol rímes, hol rímtelen zagyvalék lesz a nyugat­német Wehrmacht díszmarsának szö­vege! Mindenesetre előnye ennek a versikének, hogy szükség esetén az Adenauer szó könnyen felcserélhető benne az azonos című Eisenhower szó­val, ami nagyon hasznos lesz majd ak­kor, amikor a nyugatnémet dolgozók minden szaxofonos csindarattánál han­gosabban odakiáltják majd az ilyen „marsok“ ihletőinek és rendelőinek: Mars ki! Sz. Zs. B. JEFIMOVA felújított nyugateurópai hangversenyegyüttes Az Ütünk előfizetési díja évi 20 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központi fiókjánál. SZERKESZTŐSÉG címe: MÁRCIUS 1-UTCA 8. Telefon: 24-~20 ERICH MÜHSAM A MEGGYILKOLT SZAVA Erich Mühsam 1878-ban született. Az 1914—1918-as imperialista háborúban­­ azok közé a német írók közé tartozott, akik a háborúellenes bátor harcot ve­zették. 1919-ben a bajor forradalmi kor­mány tagja lett, ezért öt évi börtönt szenvedett. Antifasiszta irodalmi tevé­kenységéért 1933-ban gyűjtőtáborba hurcolták s egy esztendő múlva meg­gyilkolták. A sírból szól szavam hozzátok: A per folyik még, gyilkosok! Mert keresni az igazságot Örök jogunk, emberi jog! Ti ősi gőggel így papoltok: „Én úr vagyok, és szolga te!“ A becsület, az is előjog — Csak úrnak van becsülete ... A megtiprottal mentem én S bíztattam hajthatatlanul, Legyen szava acélkemény:­­ „Nem vagyok szolga, nen vagy úr!" Tomboltatok ti a haragtól, Mert dajkamesét téptem szét: Nem vagytok ti sem más anyagból S a nép nem szolga, nem cseléd! Sebzett a szó? E tettemért Nyakamra hóhért küldtetek . .. Mit számít egy? E nagy ügyért Már rég milliók küzdenek! Véremmel, oh, bár eldönthetném osztályom régi, nagy perét, hogy a jog s igazság mérlegén kit illet élet, kit a vég? Ha a szabadság hajójáról Fölös teherként lebukok — Munkám semmi ... és nem is kár volt Kinek fáj: vagyok, nem vagyok? . .. Ám ha táplálná vérem mégis A nektek oly gyűlölt magot: Úgy tettetek igenlem én is S áldom azt a pillanatot! így az önkény, a gyilkos fegyver Szabadság ébresztője lett. így nőttem én meg, én — az ember, Mert ti erővé tettetek! így lesz halálom pusztulástok s egyben feltámadás nekem. Támadja a régi világot Az élőkkel a szellemem. Akkor dől el, ki tesz majd törvényt, Ki az, aki felszabadult! A nép-e, vagy tovább az önkény? A jövő, vagy pedig a múlt? Kezetek nekem halált osztott, De száz utód állott helyemre. Hitet tesz­em, egy életfosztott az életre s a győzelemre! SZÁSZ MÁRTON fordítása­­__________________■______________X A VÉT é­rdekes fényképet közölt ezekben a na­­pokban a Der Abend című német napilap. A képen négy japán katona lát­ható, aki tizenöt éven át bolyongott Új- Guinea őserdeiben s csak nemrég szer­zett tudomást arról, hogy véget ért a má­sodik világháború. A fénykép nem tiszta, az arcvonásokat alig-alig lehet kivenni. Mégis: mennyi idősek lehettek akkor, amikor a gyilkos golyók elől az őserdőbe menekültek? Ti­zennyolc évesek voltak? Húszévesek? Azó­ta eltelt tizenöt esztendő; tizenöt évet vesztettek el ifjú életükből; arcukon bizo­nyára megjelentek az első ráncok s az ős­erdei nehéz élet idején — amelyet a há­borúnál szászszor szívesebben vállaltak — beköltözött tagjaikba a fáradtság. S most hazatérnek. Bizonyára várják őket. Mert az édesanyák és a szerelmesek nem hisznek a fiúk halálában. Vártak reá­juk bizonyára mostanáig. És a hazatérés első boldog pillanata után — vajon mi vár reájuk? Lesz-e számukra egy tányér rizs, egy szárított hal? És munkát — munkát kapnak vajon? Mik lehettek ők azelőtt? Földművesek? Földjük talán ma már amerikai repülőtér. Halászok? Talán éppen apjuk, testvéröccsük szolgált a Szerencsés sárkány fedélzetén, amikor a rádióaktív hamu belepte.. . Vagy a hajó­gyárak valamelyikében dolgoztak? Hiszen ma már az 57 hajóépítő vállalatból össze­sen 6 van még üzemben... Japánnak óriá­si a külkereskedelmi deficite, növekszik a munkanélküliség és a nyomor. Mi lesz hát e négy japán férfivel, mi lesz a japán néppel? Ha csupán az amerikaiaktól függne, akkor a négy japán férfi újból felöltené a mundért. . . Ám a japán nép ma már nem az őserdőbe menekül a gyilkos golyók, a háború elől , hanem magát a háborút igyekszik elűzni, a háború ellen küzd. S a tömegek nyomására és a tények súlya alatt a japán kormány is kénytelen politikáját felülvizsgálni. A Kiodo hírügy­nökség jelentése szerint Hatoyama minisz­terelnök beszédet mondott a parlament külügyi bizottságában, amelyben elítélte elődjének a Szovjetunióval és a Kínai Népköztársasággal való kapcsolatokat el­lenző politikáját.. A tények felismeréséből adódó politikai állásfoglalás egyre jobban tért hódít Ázsiában is. Ezt bizonyította az ázsiai né­pek Új-Delhiben megtartott békeharcos értekezlete, amelynek kétszáz résztvevője nyíltan és keményen állást foglalt az „öt alapelv“ békés irányzata mellett. Ázsia né­pei felkészülnek az ázsiai és afrikai ál­lamok április 18-án kezdődő bandungi értekezletére — arra a találkozóra, amely­hez hasonló még nem volt a történelem­ben: a volt „gyarmati kontinensek“ álla­mai beszélik ott majd meg közös dolgaikat. Érthető, hogy Washingtonban egyre súlyosabb aggodalmak gyötrik a háborús politika vezéregyéniségeit e sorozatos ku­darcok láttán. A New York Post delhi tu­dósítója így siránkozik: „Valóban szomorú, hogy az ázsiaiak nagymértékben azonosít­ják magukat a kommunista Kína ügyé­vel“. Mármint a Kínai Népköztársaság béke és szabadságszerető politikájával. .. Hát igen, ez nagyon szomorú lehet azok számára, akik életük célját mások halá­lában, milliók halálában látják. De ez a szándékuk százmilliók akaratába üt­közik. A New York Times ugyanaznap, amikor a Post-ban a fenti hír jelent meg, a következőket írta: „Itt az ideje, hogy mi magunk és tajvani barátaink (!) olya­noknak lássuk a tényeket, amilyenek azok valójában. A kommunista Kínát pillanat­nyilag nem lehet legyőzni...“ Pillanatnyilag? Akik évtizedeken át nem tudták legyőzni a nemzeti szabadsá­gáért küzdő hatszázmilliós népet, akiket úgy kikergettek a hatalmas ország terü­letéről, hogy csak rossz emlékük maradt — azok ma sokkal kevésbbé győzhetnek, mint bármikor. És ha ma legyőzhetetlen­­nek ismerik el Kínát — úgy holnap ezer­szeresebben az... ZALÁN­ JÁNOS 0232313• Megemlékezések korunk nagy költőjéről A Majakovszkij halála 25. évfordulójának emlékünnepségét előkészítő bizottság ülést tartott Moszkvában. Az ülésen beszámoltak arról, hogy április 14-én a Szakszer­vezetek Háza Oszloptermében a költő alkotásának szentelt gyűlést tartanak. Ugyanezen a napon a Majakovszkij-múzeum könyvtárában rádióközvetítést szerveznek a moszkvai írók részvételével. A hagyományos emlékestet 17-én, a Politechnikai Mú­zeumban rendezik, ahol a költő maga is gyakran tartott előadásokat. A mozik Majakovszkij és Hogyan dolgozott Majakovszkij című filmeket vetítik, a moszkvai Szatíra- és a Majakovszkij-színház pedig a költő Poloska című darabjá­nak bemutatójára készül. 150 ezer példányban megjelent a költő műveinek két kötete; a közeljövőben ösz­­szes műveinek tizenkét kötetes kiadását tervezik. Ezenkívül Majakovszkijról szóló három munka jelenik meg és elkészül az Emlékezések gyűjteménye. A Költők könyvtára sorozatban Majakovszkij verseinek három kötetét adják ki, valamint könyv jelenik meg a költő versíró művészetéről és szatirikus hagyományairól is. Majakovszkij művei b­elorusz, üzbég, észt, azerbajdzsán, litván és más köztársa­ságok nyelvén is megjelenik. A Maxim Gorkij világirodalmi intézet háromnapos ülésszakot szentelt a költő al­kotásainak. Az ülésen felmerült a Majakovszkij verseket tartalmazó röpcédulák ki­adásának, valamint a Fürdő című szatíra megfilmesítésének kérdése is.­­ A Bolyai Tudomány­­egyetem 10 éves fenn­állása alkalmából ren­dezett nyilvános elő­adássorozat keretében április 21-én az egyetem aulájában Csehi Gyula egyetemi tanár Hazánk irodalma: az alkotó munka és a testvéri együttműködés tükre cí­men tart előadást A Kolozsvári Nem­zeti Színház nagysikerű új hazai darabot muta­tott be Avansarea şefu­lui (A főnök előlépteté­se) címmel. A darab szerzője Eugen Naum. Főszerepeit Alexandru Marius és Gheorghe Au­­relian érdemes művé­szek játszák.­­§› Akik a békét nem várják, hanem kiharcol­ják címmel az öt világ­részben lejátszódó, öt különböző szerző novel­láját magában foglaló egész estét betöltő játék­filmet készítenek a Szov­jetunióban. A film al­kotói Iván Pirjev (Szov­jetunió) a Vidám vásár és a Szibériai rapszó­dia rendezője, Louis Danquin (Franciaország), De Santis (Olaszország), Alberto Cavalcanti (Bra­zilia) és Joris Ivens (NDK). A marosvásárhelyi Állami Filharmónia áp­rilis 19-én nagyszabású hangversenyt ad. Elő­adásra kerül Csajkovsz­­kij Manfréd Szimfóniája és Haydn csellóverse­nye. 4 Sebők György Liszt Ferenc-díjas magyaror­szági zongoraművész, a berlini nemzetközi ver­seny kitüntetettje közre­működésével a moldvai Állami Filharmonikus Zenekar Iași-ban hang­versenyt adott. A zene­kart Achim Stoia ál­lami díjas vezényelte. & Bruce Dargavel, a Külföldi Kultúrkapcso­­latok Intézetének meg­hívására hazánkban tar­tózkodó angol énekes a napokban a bukaresti Opera- és Balettszínház­ban, Verdi Traviatajá­­ban vendégszerepelt. Az angol művész Kolozsvá­ron is fellépett.­­ A Béke Világtanács határozata értelmében ez évben világszerte m­egemlékeznek Adam Mickiewicz, a nagy len­gyel költő halálának 100. évfordulójáról. Lengyelországban az év­fordulóra megjelennek a nagy költő összes művei 16 kötetben. Az első négy kötet 125 ezer példányban nem­rég hagyta el a nyom­dát, de napok alatt el is fogyott s így a többi kötetekkel egyidőben meg kell kezdeni az el­ső kötetek újranyomását.­­ A Román Népköztár­saság Akadémiájának nyelvtudományi, irodal­mi és művészeti szek­ciója rendkívüli ülésen emlékezett meg Anton Pan halálának 100. és Jonathan Swift, a nagy angol író első művei megjelenésének 250. év­fordulójáról. Anton Pan életművéről D. Part­i­­tescu-Perpessicius, a Román Népköztársaság Akadémiájának levelező tagja, Swift műveiről pedig Irinea Gheorghiu író tartott előadást. ‡.› A Kolozsvári Állami Magyar Opera Offen­­bach Hoffmann meséi bemutatójára készül. A bemutatóra április vé­gén kerül sor. ♦ Luis Suarez, a IV. Világifjúsági Találkozó alkalmából hazánkban járt mexikói újságíró riportkönyvet jelentetett meg A másik világ cím­mel. A szerző könyvében lelkesen számol be ro­mániai, lengyelországi és csehszlovákiai útiélmé­nyeiről.­­­ Az albán sajtó lel­kes beszámolókat közöl Fathmir Gjaty Vihar című regényéről. A könyv az albán népnek az olasz és belföldi fa­siszták ellen az 1938— 1944-es években vívott felszabadítási harcát áb­rázolja. UTUNK întreprinderea Poligrafică Cluj-Kolozsvár 2528/1055

Next