Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1955-04-15 / 15. szám

UTUNK. MMmadU&m­w&tcm WMtlt„­0 801-es építők telepén, amikor végre Ma­lomszegi bácsi, a hídépítő ácsok öreg mes­tere, egy vasárnap délután bekopogott szállásomra. — Hát kérem, ha még tart a kedve, most mehetnénk hidat nézni. Míg gyorsan felkészülődtem, egyre fur­dalt a kíváncsiság, hogy ugyan mi tör­ténhetett az öreggel, hiszen idáig, ha nagyritkán lejött távoli munkahelyéről, úgy jött-ment az irodák és raktárak kö­zött, hogy nem bírtam leültetni egy fél­órás beszélgetésre sem. Váratlan szívélyességének oka kitudó­dott, ahogy felértünk az országútra. Ott szembejött velünk Görög bácsi, a kőművesek egyik öreg mestere. — Hová, hová, Gyuri? — kérdezte. Köszönésre nyújtott sovány keze bele­veszett Malomszegi hatalmas tenyerébe. — Lehivatott az igazgató, nézzem meg az egyik hidat. Megrokkant, s a föld­kotrógépeket nem ereszthetik át rajta. — Úgy kell néked, ügyeltél volna job­ban mikor építetted. Malomszegi arca pirosabbra vált, és szinte ellökte az eddig szorongatott kezet. — Hogy enne meg a jófene! Hisz az­t még a faccisták tarkolták össze hadi­­hídnak, süsd meg! A mi hídjainkat meg­nézheted, komám! Azokon ötven év múlva is dübörögnek majd a tehervonatok. Azt én garantálom! Ejnye! Aztán ha mégis összeomla­nak, melyik temetőben keressünk a rek­lamációval, hol nyitsz panaszirodát? A körülöttünk csellengő munkások ne­vetését túlharsogta Maromszegi rögtöni válasza: — Pontosan a tiéd mellett! Ahol a blokházak összedülését panaszolják neked. Még erősebb kacagás harsant, hiszen mindenki tudta a telep széltében-hosszá­­ban, hogy Görög mennyit vesződik a ka­vicsos talajon való építkezéssel. Míg Malomszegi szakmai dolgokat be­szélt meg a munkásokkal, lassú léptekkel elindultam. Később utólért az öreg. A nap úgy ragyogott, úgy melegített, mintha, ezen az egy napon akarta volna pótolni mindazt, amit a hosszú esőzések alatt mulasztott. Kisvonat közeledett, óriási füstgomolyokat hömpölygetve. Mozdonya dohogott, köpködött, fülhaso­­gatóan füttyögetett, amíg erőlködve húzta maga után a teherkocsikat. Malomszegi bácsi a vonat láttára egysze­ribe megelevenedett, előre szaladt, és két tenyeréből tölcsért formálva, kiáltotta: — Jankule! Jankule! Mikor jössz le­felé? — Este hétkor, Mosule! — Janku nevető szájából kivillantak fehér fogai, aztán mindent elborított a földig húzódó kőszén­füst ítétutnt, karait , mikorra megszólalt az öreg. — Lám csak, milyen buta tud lenni az ember, teljesen megfeledkeztem a vonatunkról. Pedig so­kat jelent ez most nekem, mert lerobo­gunk vele és estére már a felső részlegen lehetek. Tudja kérem, Csüdi Józsitól hallottam lenn, hogy befejezték arrafelé a munkát, és van felesleges emberük. Re­mélem, néhány ácsot kihalászok, ha ide­jén felérek. Megcsóválta a fejét, s gondterhelten mondta: — de nagyon kell az ember a mi részlegünkre. Azt se bánnám, ha gyen­ge, vagy éppen szaktudás nélkülit kap­nék. Három év óta annyi szakmunkást oktattam én itt munkaközben, amennyit egész életemen át sem. Csak élmm­ás ti­zenöt került közülük, hat már a munka­­érmet is elnyerte. De hiába, ahogy ki­nőnek a kezem alól, máris elviszik tőlem más részlegekre .. . No, itt a rokkant híd. Bizony, ez a híd sántít mindkét lábára. Alul-felül gerendák támogatják, mégis olyan, mint a kókadt ember, mindenestől a földre kívánkozik. — Tessen előremenni a gáthoz, ott ár­nyékosabb, amíg megnézegetem ezt a tá­kolmányt. Engedelmeskedtem. Felmentem, leheve­­redtem a folyóparti fűbe. A számtalan árnyalású zöld tengerből kivirított a gátkezelő villaszerű házának égőpiros cserépfedele, a szürke, faragott kőből rakott tornácon virágzó muskátlik tarkasága. A ház környéke néptelen volt, de amott feljebb az útszélen, terebélyes tölgy árnyé­kában állt egy fiatal pár. A távolság el­mosta vonásaikat, csupán a lány rózsaszín ruhája virított felém, ahogyan vadrózsa­ágként ringott szerelmese karján csende­sen, kedvesen . . . Átfordultam a gát felé, meg ne zavar­jam őket. Nem először láttam a­ hatalmas gátat, víztartályaival és bonyolult szűrőrendsze­rével, mégis megkapott újra meg újra an­nak csodája, ahogyan béklyóba verte a Békást, lefékezte vad rohanását és arra kényszerítette, hogy hegyi forrásoktól duz­zadó vizével szelíden szolgálja Bikaz vá­ros lakosságát, a Lenin erőmű építőit. Míg néztem a csörgedező vizet, látni vél­tem az erőmű részlegeit, a sziklahegyeket átfúró alagútat, amint szomjasan várja a Beszterce vizét, a kijárati részt koszorú­ként csillogó villanylámpáival, a kórház klinikának beillő felszerelését, a központi klub gyönyörű épületét, a szabadtéri szín­házat, az óriási sportpályát, az új város­részek többemeletes blokházait s azt a fel­­sorolhatatlan sok mindent, amit rövid pár év alatt ezen a tájon emberi kéz emelt az emberek boldogságára. Később a hegy mögül kibukkanó haj­­tányt néztem. Mikor velem egyvonalba ért, utasai át­integettek a vizen. — Az én ifjaim ezek, igyekeznek a bálba — mondta Malomszegi mellém lépve. Szótlanul tétettünk tovább, mind­­ketten a magunk gondolataival bíbe­lődve. A felsőkanyaron túl összébb húzódtak a hegyek. Itt csakugyan szoros a szoros, alig fér el benne az út, a vaspálya és a Békás. A folyó nem is nyugszik bele a szorításba és ádázul ostromolja a sziklás hegylábat. A meredeken szökő hegy fenséges nyuga­lommal tűri ezt a vad csapdosást, s jó anyaként, csak annyiba veszi, mintha ra­koncátlan gyermeke a szoknyáját cibálná. A fortyogó víz zúgásán kívül nincs más hangja az életnek ebben a völgyben, ahová a napsugár is csak az erdő lombjain át­szűrődve jut el. Ám alig értünk túl a völgyön, ismét kiszélesedett a táj, szabadon járt a szellő, újra tüzelt a nap és zengett a madarak kórusa, mintha rövid szünet után foly­tatták volna hangversenyüket. Előttünk hosszú karcsú híd szeli át a folyó medrét. Szerettem volna megkérdezni Malom­­szegit, ez-e az a bizonyos híd, de restel­lem felzavarni, olyan elmerülten nézett maga elé. De mindenről elfeledkeztem, amint a hídhoz közeledtünk s elém tárult teljes szépségében. Oly egyenesen köti össze a Békás­folyó két partját, mint egy odafektetett vonalzó. Könnyednek látszik, mégis masz­­szív. Alapzatát tartó oszlopai szabályos tá­volságban vannak egymástól, ugyanilyen pontosan hajolnak össze hegyesszögű há­romszögekben a talpfákat tartó gerendák is. Malomszegi állt némán, és mereven nézte a hidat. Annyira belefelejtkezett a lát­ványba, hogy egyik kezében levetett sap­káját, másikban zsebkendőjét szorongatta, miközben arcán gyöngyözve folyt végig a leterületlen veríték. — Pihenjünk egyet, aztán megnézzük részletesen — mondta. Leültünk a víz partján, ahol három fe­nyőfa árnyékolt valamelyest. — Addig nem akartam magamról szólni, míg a hidat nem látta. Most már beszél­hetek, látom van szive a hídhoz s így megérti, hogy engem, a hetven felé járó vénembert mi köti ide, ahol bizony szél­ben, fagyban, esőben, hóban, egyformán le kell szaladgáljam naponta a 15—20 kilométert, az épülő hidak közti távot. Lehajtotta fejét s hüvelykujjával óvato­san beljebb nyomogatta pipájába a do­hány parazsát. A friss tűzzel égő pipából bodor füstöt eregetett és folytatta beszé­dét. — Elmondom az én történetem, hogy lássa, milyen keserves utakat jártunk meg mi öreg mesterek, amíg ide értünk. Mert amennyi öregmester itt mászkál az épít­kezésen, az ki így, ki úgy, de megszen­vedte a burzsujvilágot. Minket egy szá­lig a megváltoztatott körülmények élesztet­tek fel. Nyomatékosan bólogatott néhányat, pi­páját gyengéden odakocogtatta egy farönk­höz. Siáfrem a tu,­­íium­­lágiaui úgy tar­­tottak számon, mint jó szabásrácsot. De ál­landó munkám sohasem volt. Szerencsémre áldott ügyes feleségre akadtam s ketten valahogy húztuk az életet, de nehezen, nagyon nehezen, hisz öt gyermeket nevel­tünk. El nem feledhetem soha, hogy in­dultunk a közös életnek. Ma is előttem áll, miképp ettük meg első ebédünket csak úgy kézből, ki-ki a maga ládáján ülve, a bátortalan szobácskában. Lehajtott fejjel gondolkozott egy ideig. — Tudja, az úgy volt, hogy amíg fiatal voltam, örültem, ha szerszám volt a kezem­ben, kereset a zsebemben. Ennyi is elég volt a boldogsághoz. De, ahogy korosod­tam, — a jófene tudja, honnan jött belém valami különös nyugtalanság — hovato­vább mindennél fontosabb lett számomra, hogy időálló, fólkészült munkát adjak át. Nem érdekelt már engem a pénz, csak az, hogy ne mondhassák, ha látják a kezem nyomát valamin: „Na, ezt is Malomszegi fuserálta." — Erre veszítettem én rá, de csúnyán ... Hiába nőtt már be a fejem lágya, mégsem bírtam felérni ésszel, hogy a burzsujvilág nagyvállalkozóinak mások az építési „elvei“. Ezekről bizony alaposan kioktattak, mialatt sorra kidobtak minden­honnan. Vándorlásaim közben akadtam olyan főmérnökre is, aki kereken meg­mondta: „Maga elsőosztályú szakmunkás, — de az a híre, hogy olyan módszerrel dol­gozik, ami ellenkezik a vállalat érdekeivel. Nekünk nem kell olyan előmunkás, aki száz évig álló hidat épít méregdrága anyagból. Olyan kell, aki olcsó anyagból mutatósan dolgozik. Ilyen munkálatokon keres a vál­lalat.“ Na, engem a lelkiismeret nem vitt rá az ilyesmire, szégyeltem volna erre ok­tatni társaimat. Nem is jutottam fikarcnyi munkához sem, hosszú ideig. Akkor be­jöttek a horthysták s a dédai vasútépítés­nél kaptam munkát én is. De rövidesen kiderült, hogy szívem szerint nekik sem dolgozhatom. Ott is az volt a nóta: „Akár­milyen anyagból, csak olcsó legyen.“ — Akkortájt már erősen felgyűlt bennem a keserűség, vérmes ember is voltam s egy­szer úgy odadaraboltam a fascista mérnök­nek, hogy három hónapra internáló táborba raktak .. . Hallgatott egy darabig, később szólalt meg csendesen, merengőn. — Szép a mi mesterségünk. Nekem a világon a legkedvesebb, mégis, úgy elun­dorítottak tőle, hogy a táborból kikerülve b­ehúzódtam a falumba méhészkedni, unokát rengetni. Hosszú évekig még azt a helyet is elkerültem, ahol ácsolásról szó eshetett, pedig a fél falumbeli ács. Így volt na, el volt élve a lelkem egészen ... Így tartott ez 1951 januárig. Akkor egy vasár­nap reggel se szó se beszéd, berobog egy kisautó az udvaromra. Nézem, nézem, ki száll ki belőle, s felismerem, hogy az bi­zony az én hajdani kőműves cimborámnak a fia, Ferkó. Ugyan, te Ferkó, mi járatban vagy errefelé? — faggattam illendő meg­­vendégelés után. — Én, Gyuri bácsi, csigákat gyűjtögetek. — Hogy, te, ilyenkor, vízkeresztkor? — motyogtam egészen elbutultan ettől a fura választól. — Most annak az ideje. Tudja, annak az a módja, hogy felkutatom a csigát és addig fújom: „Csiga-biga gyere ki, ácsolj hidat ideki,a­míg tavaszig meggondolja és kijön Békásra hidat építeni. — Hű, az apád hét­szentségit!!! — kiáltottam akkorát, hogy a feleségem ajtóstul rohant be hozzánk. Feri csak állt és ölelte a feleségem vállát csillapítóan, az meg a karomat ráncigálta rémületében. De hiába. Míg szusz volt bennem, egyet ordítottam. Akkor Ferenc visszaült a díványra, maga mellé húzta a feleségemet és rákezdte a komoly beszé­det: — Maga az oka Malomszegi bácsi, hogy ilyen köntörfalazással kellett beállítsak. Ki mer egyenesen szólni, mikor olyan bo­lond ember hírében áll, hogy vasvillával hányja ki az udvaráról azt, aki ácsmunká­ról mer beszélni. Nekem pedig muszáj be­szélnem a makacs fejével, mert olyan do­logról van itt szó, amit senki más, csak maga tud elvégezni. — Öreg ember vagyok, teli a testem reumával, nem kell már nekem semmi, csak csend és nyugalom — feleltem. — Az én testi, lelki nyugovásomból már csak egy földrengés mozdíthatna ki. Plö-ílCL-t Á&l/uL&lStt ám olyan föld­rengést nekem, de olyat.. . Azzal kezdő­dött, hogy továbbmenve nálunk felejtett egy óriási mappát. Pár nap múlva elővet­tem a mappát, s megnéztem. A fedelére az volt ráírva, hogy ez s az a szovjet mérnök hídterve. Ezt már megvizsgálom — gondoltam, — hadd lám arrafelé milyen módon dolgoznak. Átnézegettem egyszer, kétszer. Elkapott a láz, megácsolni azt a hidat, ha addig élek is! Hiszen ilyen mun­ka után vágyódtam mindég. Utoljára már úgy kóvályogtam otthon, mint a hold­kóros, attól féltem, valaki mást talál Fe­renc, s én lemaradok erről a szívem­­szerinti munkáról. De nem! Két hónap múlva Ferkó eljött értem. Biztosra jött a kutyaházi, hiszen úgy ismeri a munkás lelkét, akár a tenyerét. Malomszegi felemelkedett helyéről, nyúj­tózkodott, hogy a hosszas üléstől merev tagjai csak úgy ropogtak, aztán vállára kanyarítva tarisznyáját hívott maga után. — No, menjünk közelebb a hídhoz. Fölkerülve a hídra Malomszegi bácsi el­ismerő szavakkal méltatta a szovjet híd­építők három újítását. Bizonygatta, hogy ezek az újítások teszik a hidat időállóvá. Buzgalmunkban észre sem vettük, hogy a nap lebukott már a hegyek mögé, s csak az ormokra tűz még néhány sugár. Messziről felhangzott a vonat füttye, s mi átsiettünk erre a hangra, a híd végére. Míg a vonatra vártunk, rendezgettem gondolatban az imént hallottakat. Képze­letemben fel is vázoltam, hogyan írom meg a híd építésének történetét. Mikor ki­kerekedett az elbeszélés, hirtelen rádöb­bentem, hiszen nincs konfliktus. Az ám, — hol itt a drámai mag? ... — Legyen szíves még azt magyarázza el nekem, hogyan lehet egy ilyen hidat megrongálni? — Megrongálni? — kérdezett vissza el-a változott hangon. Nem figyeltem fel hangjára s türelmet­len sürgetéssel ismételtem: — Igen, igen, megrongálni, lerombolni. — Ezt a hidat?!! — kiáltotta dühösen és rácsapott öklével a karfára. — Hát tud­ja meg! — mondta hideg keménységgel, mi építők soha, soha sem gondolunk rom­bolásra! Akkor nem volt idő magyarázkodásra. Janku robogott felénk vonatával, nagyo­kat sípolva. Lelassított a hídnál s fel kel­lett ugranom, a fékező lenyujtott kezébe kapaszkodva. DŐRY ERZSÉBET ! REVICZKY GYULA — SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJÁRA — jól emlékszünk még arra a két jelzőre,­­ amely a középiskolai tanítástól kezdve mindenütt szemünkbe ötlött, ha Reviczky nevével találkoztunk: pesszimista költő és kozmopolita. Ezt a két jelzőt variálták unos untalan a pozitivista irodalomtörténetírás oszlopai éppúgy, mint a szellemtörténé­szek, vagy a Nyugat maguk számára elő­döket faragó dekadens esztétái. Csoda-e, ha a felszabadulás után, újraolvasandó íróink közül valahogy kihullott a neve? A kö­zépiskolai tankönyvekből kimaradt. Értékelő tanulmány nem jelent meg róla s lassan „elintézettnek“ véltük értékelését anélkül, hogy e két jelzővel szembenéztünk volna. Most, születésének 100. évfordulóján hozzá kell látnunk ahhoz, hogy szembeszálljunk a polgári torzításokkal és megmutassuk érdemeit és korlátait egyaránt. Egyike volt a leghányatottabb életű ma­gyar költőknek. Anyja szegény szlovák cselédlány, apja mulatós életű dzsentri. Anyját nem is ismeri, csak a „fehérruhás asszonyra“ emlékszik, aki magához vette, de őt is elveszti hároméves korában. Apja nem sokat törődik vele, de annál többet a „fehérruhás asszony“ örökségével. A költő tizennyolc éves, amikor apja is meghal. Már jelennek meg tanulmányai vi­déki lapokban. Büszke, ambíciókkal tele em­ber, aki már ekkor érzi tehetségét, de aki­nek lelkében mély nyomokat hagyott a dzsentrivilág perifériáján való kallódás. Pesti és vidéki lapok egész soránál pró­bálkozik kézirataival, de állandó megél­hetést egyik sem nyújt neki. Rengeteget dolgozik, Pozsonytól Marosvásárhelyig lát­nak napvilágot versei, cikkei s mégis vé­gigpróbálja a költő-nyomor minden válto­zatát. „Néha egy hétig sem eszem mást kenyérnél, szalonnánál s örökösen éhezem. Pedig be­elégedett tudnék lenni, csak any­­nyim volna, hogy irodalmi tanulmányomban ne háborgasson senki“ — írja ezekben az években egyik barátjának. A rohamosan ka­pitalizálódó főváros kitaszítottjainak életét éli s mivel nem lát lehetőséget a helyzet megváltoztatására, nem egyszer járja be költészetével a pesszimizmus mélységeit. Társadalmi és anyagi okok elszakítják sze­relmesétől és ezek az élmények a még mélyebb reménytelenség örvényeit nyitják meg előtte. Nem eredendő s főleg nem belenyugvó pesszimizmus ez, hisz a költő nem egyszer lázad sorsa ellen s izzó sza­vakban óhajtja az „áldott szent gyűlöletet“. De egyedül, magára hagyatva áll a kiegye­p­zés utáni évek „történelmi vákuumában“. Sorsa nemcsak az övé: Komjáthy Jenő, Pa­­lágyi Lajos, Gáspár Imre s a két „ma­gányos“, Tolnai Lajos és Vajda János szintén érzik a kor fojtó levegőjét. Nagy írói bátorsággal igyekeznek is tudatosítani az ellene vívandó harc szükségességét, de egyikük mögött sem áll valamely megha­tározott, felfelé törekvő társadalmi erő. Így aztán sorsuk az üldöztetés, a magános vag­­dalkozás, mint a Vajdáé, vagy a Tolnaié, a szilaj ellobbanás, mint a Darmay Vik­toré, a megalkuvás, mint a szocialista köl­tőként induló Gáspár Imréé, vagy a re­ménytelenség filozófiájával való szakadat­lan vívódás, mint a Reviczkyé, Komjáthyé, vagy a Justh Zsigmondé. Rövid időre állást kap Jókai lapjánál, a Honnál. Úgy érzi, végre révbe jutott. Nagy áldozatokkal kiadja első verseskötetét is, de már ugyanebben az évben, 1883-ban meg kell válnia a Hontól, egy Jókai loyaliz­­musát élesen elítélő verse (Fakó poéta) miatt. Egy ideig vidéken próbál megélhe­tést keresni. Néhány hónapig az Aradi Hír­lapot szerkeszti, majd Kassán a német nyelvű Pannóniát. Aztán ismét visszakerül Pestre s csak halála előtt nem sokkal, 1887-ben kerül biztosabb állásba a Pesti Hírlapnál. Ekkor azonban már aláásta egészségét a tüdőbaj. Még megéri máso­dik verskötete, a Magány megjelenését. 1889 július 14.-én, 34 éves korában meghal. L­eviczky sokat hangoztatott és vitatott le pesszimizmusa korában sem a hala­dásért vívott harc leszerelésére, az attól való elfordulásra ösztönzött. A kor, amelyben élt és alkotott, nem adhatott neki támpon­tot egy magasra szárnyaló, forradalmi hevü­lettől izzó költészet megteremtésére. Hányt­­vetett életében látta és érezte, hogy fojtja szinte percenként az ember- és szellemel­lenes kapitalista társadalom s e fojtogató erővel szemben nem látott sehol olyan erőt, amelyre támaszkodhatott volna. Nem ő az egyetlen kiegyezés utáni kor „törté­nelmi vákuumában“, aki kiúttalannak látja az életet. S ilyen körülmények között még nagyobb érdeméül tudhatjuk be neki, hogy költészetének nem a rezignált belenyugvás, hanem ellenkezőleg, a reménytelenség ki­sértésével való szakadatlan küzdelem a jel­lemző vonása. Szakadatlan vívódott a lélekőrlő, pesszi­mizmusra ösztönző korral. A reménytelen­illanatok után mindig felülkerekedett ben­ne az élet szeretete. Szeretek élni, vonz az élet, / A szerelem, a dal, tavasz, / Ott csak villámlik, nem havaz. / Való, minden csöpp vér eremben / A boldogság után eped. / Ki tehet róla?... úgy születtem, / Azért boldog mégsem leszek. — írja a Tantalusban, de számtalan ilyen verssort idézhetnénk még. Valami örök fátumot érez magára nehezülni, amely életét ket­tétöri, felfelé törekvő vágyának útját vágja. A kapitalista társadalom minden igazat és szépet elnyomó erőinek nyomasztó súlya ez, s bár nála csak ritkán jelennek meg ezek az erők a maguk igazi arculatával, mégis ott érezzük fojtó erejüket. Száz polipkar­ral szorítják a költőt s nem csoda, ha egyedül állva a küzdelemben, néha remény­telennek látja a harcot. Élete végéig harcol a reménytelenséggel. Nem egyszer legyő­­zetve terül el a porondon, de újra, meg újra felkel, hogy tovább küzdjön. A legnehezebb próba számára a schopen­­haueri filozófia. A századvégi dekadens burzsoázia e divatossá vált reakciós filo­zófiájával, mely a világ bajainak forrását a társadalmi okok helyett az ember ter­mészetében rejlő okokra vezette vissza, Reviczky már korán megismerkedik. Élet­körülményei olyanok, hogy megváltó ige­ként tűnhetik fel előtte nem egy tétele, de még legreménytelenebb pillanataiban is tiltakozva utasítja vissza annak embertelen végkövetkeztetéseit. Legnagyobb verseiben óriási küzdelmet vív ellene s ezek a versek tárják fel igazán a költő világnézetét,­ amely éppen ezáltal alapjában különbözik a dekadens burzsoázia világnézetétől: A vi­lág legrosszabb, ahogy van / Az ember átka véghetetlen. / Erénye, üdve, vágya semmi, / Legjobb nem élni, nem születni. —- foglalja össze a schopenhaueri filozófia végkövetkeztetését Schopenhauer olvasása közben című versében. De e reménytelen sorok, e „mély, komor eszmék“ elleni tilta­kozásul megfogalmazza a maga hitvallását is: Sötét lapok, mély, komor eszmék! / Ta­karjon el most rózsafátyol. / A boldogság­ban én hiszek még, / Bár tőlem minden perce távol; / S lelkem, bár szomorú ha­lálig, / örömre, boldogságra vágyik. Reviczky nemzedékének „pesszimista“ jel­zővel ellátott írói majdnem kivétel nélkül tiltakoztak is e jelző ellen. A reménytelen­ség, a kiúttalanság filozófiája ott lebegett árnyékként mögöttük, de ők, mint a ful­dokló a szalmaszálba, kapaszkodtak a hit, a bizakodás erejébe. Nemcsak magukat, hanem egymást is bátorították, sőt ilyenkor még tisztábban szól a hangjuk: Hitvány világ, mondják e pesszimisták; / Mert mint ma­guk, olyannak képzelik. / Mások hibáját gúnyolják, leszidják; / De envétkük lom­hán dédelgetik. — olvassuk a költő szavait Justh Zsigmondhoz írott versében (Ifjú pesszimisták). Különösen felháborodottan izzik Reviczky hangja, amikor egyenesen a schopenhaueri filozófia képtelen, embertelen végkövetkeztetéseivel vagy „továbbfejleszté­sével“ találja szembe magát. Egyértelműen utasítja el azt az elméletet, „mely az őrült, a gonosztevő és a lángész között rokon­ságot bizonygat“ (Egy könyvre) s még élesebben azt a kísérletet, hogy az uralkodó osztályok érdekében viselt népírtó háború­kat az ember „eredendő bűnéről“ szóló me­sékkel igyekezzenek igazolni. Háborús hírek című versében szembefor­dul a hatalmasok érdekében történő vér­ontással: Ez lesz a harci Hozzá hasonlót / Nem láttak századok. / Lakmározhatnak majd a hollók, / Minden családban lesz ha­lott. / Kivész az ifjúság, zokognak / Az árvák, özvegyek. / Gyönyör a hatalmasok­nak, / Háború a neved! Az utolsó versszakban burkoltan bár, de kimondja, hogy Magyarország uralkodó osztálya, amely az államhatalmat a kezé­ben tartja, kész a népet érdekeivel ellenkező háborúba kergetni. Magyarország hallgatva, / Hogy hova rendelik, / mely nép ellen száll majd csatára... / Nem tudja, hogy melyik. / Mi magyarok csak a parancsra / Várunk, mindegy nekünk, / Megyünk musz­kára, svábra, francra... / Nem kérdjük, csak megyünk. Elítéli a gyilkolást, a kizsákmányolók ér­dekében viselt háborút: Királyok, büszke hadvezérek! / Mindig folyt vér a harcmező­kön. / Kell, hogy legyen örökre vétek, / Ágyú, szurony, ki népet öljön; De jaj a bűnnek, jaj azoknak, / Akik vérontást létre­hoznak! (Békegondolatok). Korában kozmopolitának bélyegezték. Azt állították, hogy költészetében nem él az ország, verseiben nem ismerhetjük fel a magyar nép életének vonásait. Költészete valóban elüt a kor népi-nemzeti költészeté­től, sőt szemben is áll vele. A kiegyezés utáni ú. n. népi-nemzeti irány azonban (Folytatás a 4. oldalon) DÁVID GYULA HORVÁTH ISTVÁN versei Tavaszról beszélnek Bolhás a hó, rokkant, tavasz szagú, kásás. Cinegnek a cinkék, rikoltoz a mátyás. Férgeket firtatnak jódolgú harkályok. Rügyfakasztó ágon kopott varjú károg. Hallgatom a zajt, és közben szinte látom, hogy a tavasz győztes, meleg karja átfön. Felemel, s a kedvem szárnyakat nyit — érzem. Repít fel a kerten, át a roppant résen. S fönn a vén somfánál megállok a dombon. Szemem sugarát a házak fölé bontom. Végig látok innen a falumon, végig, firtatom az újat és a múló régit. Csendesebb látszólag, mint a fák közt itt fenn, de zsivajgóbb sokkal mint távolról hittem. Robbanóbb a tavasz, mint a természetben. Csak a tél is küzd még ennél merészebben. De cinkék cinégnek, s mint a hamvas ágak, vetnek új rügyeket tavaszban a vágyak. Új, nem ismert erők hajtják kibomlásra, s bomolnak, bár fáj a burok leomlása . . . De nyílik, de bomlik minden rügynek tokja. Reszkető kézzel a tél hiába fogja. Pillantásom, amint falum felett szárnyal, ezt látja, ezt hozza szőve napsugárral. Hogy hiába látszik a havas táj télnek, új születő erők tavaszról beszélnek. Hallgatom a neszt a szívben, fűben, fában, s elképzelem falum teljes májusában. Reggel az ablak mellett könnyé fut a vén ház ablakán a pára. De letörli a nap felsütő sugára. Egyik a szűk házból, a más kintről támad, s hadakoznak, mint az örömmel a bánat, bánattal az öröm, a kétség a vággyal, mint az új a régi, elavult világgal. Küzdelem Apró házunk, szűk telkünk s a falum befogad, mint hajdan, oly meghitten. De de kicsi, s zord e régi világ, én be nagynak, napfényesnek hittem. Szürke égnek csípős leve csordul. A sár térdig szívja be a lábam. Ég a tűz benn, s rajtam mégis hideg, hideg borzong végig a szobában. Rideg ez a kisparaszti élet. Nehéz, maró verejtékszag rajta. Olyan, mint a farkas, de már vénen, mohó és a fogait hullajtja. Beleszagol a tavaszi szélbe, s megrettenve látja, hogy már pirkad Tudja, hogy én szorongatom, űzöm. Sárga szemmel folyton engem firtat. De helyét még vicsorogva állja. Én meg küzdök, hogy gerincét törjem. Rám-rámüvölt és nem egyszer, dühvel a rokont is elválasztja tőlem. Túl, a szomszéd unokatestvérem. Rossz lészáskert, ami elhatárol, — és a rideg kisparaszti élet — s két világnak távola a távol. Két világból szólunk át egymáshoz. Kezem nyújtom — lépj át, ne légy gyáva! — Lépne is már, de a régi élet minden karmát a lelkébe vágja. S mennél inkább tépi magát tőle, annál gyötrőbb annak karmaéle. Ő meg gyáván visszahátrál újra. Velem jönne, s alkuszik még véle. Gyávaságát epéjébe mártja, és méregként, szóval, belémmarná. De az is fáj neki, hogy ezt érzem. Látom rajta, másképpen akarná. S hiába köt vérünk egy­ forrása, rokonomnak nem eléggé érzem. Rokonabb az, aki elvben, célban testvér velem, bár idegen vérben. Ám hazudnék, nem tagadom, sajgat a gyötrelme, s küzdök érte, küzdve, hogy rokonabb rokonommá váljon, s magánossága vadját elűzze. Pusztuljon ki örökre a földről ez az ordas, mely erőnket rágja. .. Ó, a szívem mért is nem lehet egy lánggal égő, óriási máglya! Égetné fel ezt a sok vén lészát, s azt az erőt, ami senyved széjjel, hevítené tűzhányótöréssé, hogy lobbanna nappallá az éjjel. Hogy velük mind legyek teljes testvér, a parázsban folyton izzó szikra, aki erőt erejükből merít, s aki őket új tüzekre szítja. _____________ De azért töri az utat A szín alatt összecsuklott két tehenünk juhar farma. Apám támorogva hamat, bonaig a síró sarba­. Csűrünk alatt tört bordával ácsorog az öreg szekér. Néz a futó lap után. A nyomáoa sohasem ér. Az idő már vasszekéren zug ma, s apám jet-jetfigyel, ölemé is, de hat vajos, nenez, öreg lepleivel. Meg-megáll és hallgatódeik. Lemarnam nem anarna. Szűrne hajat szél lengeti, amíg figyel fenyre, zajra. Kék szemében tűz gyűl olykor, majd honnanan ul a nanat, a­zaz szép napunk jenyen gyúl. hanat a netsegod­ lámád. Nem kétkedik holnapunkban, önmagában nincs bizalma. Hetvenegy ev ertene mar, s rogyu, mint az erett szalma. És ami fáj — látom rajta — míg a jövendőben kutat, az sajog, hogy nem messze jut ... De azért töri az utat. Pereg az orsó anyám ujja alatt Perg az orsó anyám ujja alatt. Seríti, és nyújtja a fonalat. Mennyi vágya, mennyi színes álma gúzslódott a megsérülő szálba! S hitte, ha az egyszer formát nyerne, szép lenne, szép, csodálatos kelme. Ma látja csak, de szegényes volna az a régi, az a régi forma. Az alapja feketéből lenne, sok a szürke s a bánatkék benne. Pirosló színt alig talált volna s a zöld sárga irigységbe fonva. Nyújtja anyám, seríti a szálat. Két térdére hulló pihék szállnak. A hetedik évtizedét járja s új szín kerül a futó fonálba. Rám-rámtekint, szeme fénylik, hallgat. Büszkén fénylik s rajta aggodalmak. Borongózzák, mint eget a felhő. Az orsója beszédesen pergő. Azt beszéli, hogy a vágya, álma nem gúzslódik fonálba. Ezt ragyogja öreg szeme lángja: „Szép vagy fiam harcos, szép világja!" S borongón, ha árnyék hull a fényre, fél, hogy ezt a világot­ ne érje semmi veszély, mert engem is érhet, s ágát töri büszke sok reménynek. Nyújtja anyám, seríti a szálat. Az álmai szabad szárnyon szállnak, s amint szemmel megsímogat engem, már valóra váltva látja bennem Aláírta a békefelhívást Anyám hatvanhat évvel vállain élni szeretné merész álmaim. S ha már közvetlen meg nem élheti, kér, hogy legalább olvassak neki. „Mi van másfelé? ... Mennyit, mit vetünk?" S képzelgeti, hogy meddig érhetünk. Meddig jutunk, míg tart az élete? Merész utunkon veszély érhet-e? „És hogy ne érjen, tenni kellene!" És nem csak mondja, tesz is ellene. Betűket vetni négy éve tanult, s ujjait ma is köti még a múlt. De négy-öt nap az újság margója betűivel volt végig beróva. Küszködve izzadt írása fölött, s nem maradt betű derékba törött. Álltak szilárdan, erőt mutatón. Így írt alá a fehér ívlapon. Aláírta a békefelhívást, s nem láttam én még harcosabb írást. S hej a tornyom orma... Harangoznak a falum felett, gyűrűznek a hangok. Hej, de régen kongattam az ózdi vén harangot! Messze láttam a toronyból, s zengésén az ércnek hömpölyögtek álmaim, de be közelre értek! Megtorlódtak, összetörtek falum határszélén. Visszacsúsztak a Szil-oldal kopár meredélyén. S az a távol, amit akkor messzeségnek véltem, csak ma látom de szűk volt, és de szürke, idétlen. Újharangot kongatok most, s hej, a tornyom orma be magas lett s az érccsengés­be más hangot hord ma! Hegyek nyílnak szét e hangra, forranak a falvak, s a szívekben zengésére visszhangok Tivolinak. És a táj, a táj be szakad véghetetlen téren, s az álmaim túlszárnyalják, ha szélét elérem. Ózd, 1955. március 7—16. _________ Y

Next