Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1955-04-15 / 15. szám
UTUNK. MMmadU&mw&tcm WMtlt„0 801-es építők telepén, amikor végre Malomszegi bácsi, a hídépítő ácsok öreg mestere, egy vasárnap délután bekopogott szállásomra. — Hát kérem, ha még tart a kedve, most mehetnénk hidat nézni. Míg gyorsan felkészülődtem, egyre furdalt a kíváncsiság, hogy ugyan mi történhetett az öreggel, hiszen idáig, ha nagyritkán lejött távoli munkahelyéről, úgy jött-ment az irodák és raktárak között, hogy nem bírtam leültetni egy félórás beszélgetésre sem. Váratlan szívélyességének oka kitudódott, ahogy felértünk az országútra. Ott szembejött velünk Görög bácsi, a kőművesek egyik öreg mestere. — Hová, hová, Gyuri? — kérdezte. Köszönésre nyújtott sovány keze beleveszett Malomszegi hatalmas tenyerébe. — Lehivatott az igazgató, nézzem meg az egyik hidat. Megrokkant, s a földkotrógépeket nem ereszthetik át rajta. — Úgy kell néked, ügyeltél volna jobban mikor építetted. Malomszegi arca pirosabbra vált, és szinte ellökte az eddig szorongatott kezet. — Hogy enne meg a jófene! Hisz azt még a faccisták tarkolták össze hadihídnak, süsd meg! A mi hídjainkat megnézheted, komám! Azokon ötven év múlva is dübörögnek majd a tehervonatok. Azt én garantálom! Ejnye! Aztán ha mégis összeomlanak, melyik temetőben keressünk a reklamációval, hol nyitsz panaszirodát? A körülöttünk csellengő munkások nevetését túlharsogta Maromszegi rögtöni válasza: — Pontosan a tiéd mellett! Ahol a blokházak összedülését panaszolják neked. Még erősebb kacagás harsant, hiszen mindenki tudta a telep széltében-hosszában, hogy Görög mennyit vesződik a kavicsos talajon való építkezéssel. Míg Malomszegi szakmai dolgokat beszélt meg a munkásokkal, lassú léptekkel elindultam. Később utólért az öreg. A nap úgy ragyogott, úgy melegített, mintha, ezen az egy napon akarta volna pótolni mindazt, amit a hosszú esőzések alatt mulasztott. Kisvonat közeledett, óriási füstgomolyokat hömpölygetve. Mozdonya dohogott, köpködött, fülhasogatóan füttyögetett, amíg erőlködve húzta maga után a teherkocsikat. Malomszegi bácsi a vonat láttára egyszeribe megelevenedett, előre szaladt, és két tenyeréből tölcsért formálva, kiáltotta: — Jankule! Jankule! Mikor jössz lefelé? — Este hétkor, Mosule! — Janku nevető szájából kivillantak fehér fogai, aztán mindent elborított a földig húzódó kőszénfüst ítétutnt, karait , mikorra megszólalt az öreg. — Lám csak, milyen buta tud lenni az ember, teljesen megfeledkeztem a vonatunkról. Pedig sokat jelent ez most nekem, mert lerobogunk vele és estére már a felső részlegen lehetek. Tudja kérem, Csüdi Józsitól hallottam lenn, hogy befejezték arrafelé a munkát, és van felesleges emberük. Remélem, néhány ácsot kihalászok, ha idején felérek. Megcsóválta a fejét, s gondterhelten mondta: — de nagyon kell az ember a mi részlegünkre. Azt se bánnám, ha gyenge, vagy éppen szaktudás nélkülit kapnék. Három év óta annyi szakmunkást oktattam én itt munkaközben, amennyit egész életemen át sem. Csak élmmás tizenöt került közülük, hat már a munkaérmet is elnyerte. De hiába, ahogy kinőnek a kezem alól, máris elviszik tőlem más részlegekre .. . No, itt a rokkant híd. Bizony, ez a híd sántít mindkét lábára. Alul-felül gerendák támogatják, mégis olyan, mint a kókadt ember, mindenestől a földre kívánkozik. — Tessen előremenni a gáthoz, ott árnyékosabb, amíg megnézegetem ezt a tákolmányt. Engedelmeskedtem. Felmentem, leheveredtem a folyóparti fűbe. A számtalan árnyalású zöld tengerből kivirított a gátkezelő villaszerű házának égőpiros cserépfedele, a szürke, faragott kőből rakott tornácon virágzó muskátlik tarkasága. A ház környéke néptelen volt, de amott feljebb az útszélen, terebélyes tölgy árnyékában állt egy fiatal pár. A távolság elmosta vonásaikat, csupán a lány rózsaszín ruhája virított felém, ahogyan vadrózsaágként ringott szerelmese karján csendesen, kedvesen . . . Átfordultam a gát felé, meg ne zavarjam őket. Nem először láttam a hatalmas gátat, víztartályaival és bonyolult szűrőrendszerével, mégis megkapott újra meg újra annak csodája, ahogyan béklyóba verte a Békást, lefékezte vad rohanását és arra kényszerítette, hogy hegyi forrásoktól duzzadó vizével szelíden szolgálja Bikaz város lakosságát, a Lenin erőmű építőit. Míg néztem a csörgedező vizet, látni véltem az erőmű részlegeit, a sziklahegyeket átfúró alagútat, amint szomjasan várja a Beszterce vizét, a kijárati részt koszorúként csillogó villanylámpáival, a kórház klinikának beillő felszerelését, a központi klub gyönyörű épületét, a szabadtéri színházat, az óriási sportpályát, az új városrészek többemeletes blokházait s azt a felsorolhatatlan sok mindent, amit rövid pár év alatt ezen a tájon emberi kéz emelt az emberek boldogságára. Később a hegy mögül kibukkanó hajtányt néztem. Mikor velem egyvonalba ért, utasai átintegettek a vizen. — Az én ifjaim ezek, igyekeznek a bálba — mondta Malomszegi mellém lépve. Szótlanul tétettünk tovább, mindketten a magunk gondolataival bíbelődve. A felsőkanyaron túl összébb húzódtak a hegyek. Itt csakugyan szoros a szoros, alig fér el benne az út, a vaspálya és a Békás. A folyó nem is nyugszik bele a szorításba és ádázul ostromolja a sziklás hegylábat. A meredeken szökő hegy fenséges nyugalommal tűri ezt a vad csapdosást, s jó anyaként, csak annyiba veszi, mintha rakoncátlan gyermeke a szoknyáját cibálná. A fortyogó víz zúgásán kívül nincs más hangja az életnek ebben a völgyben, ahová a napsugár is csak az erdő lombjain átszűrődve jut el. Ám alig értünk túl a völgyön, ismét kiszélesedett a táj, szabadon járt a szellő, újra tüzelt a nap és zengett a madarak kórusa, mintha rövid szünet után folytatták volna hangversenyüket. Előttünk hosszú karcsú híd szeli át a folyó medrét. Szerettem volna megkérdezni Malomszegit, ez-e az a bizonyos híd, de restellem felzavarni, olyan elmerülten nézett maga elé. De mindenről elfeledkeztem, amint a hídhoz közeledtünk s elém tárult teljes szépségében. Oly egyenesen köti össze a Békásfolyó két partját, mint egy odafektetett vonalzó. Könnyednek látszik, mégis maszszív. Alapzatát tartó oszlopai szabályos távolságban vannak egymástól, ugyanilyen pontosan hajolnak össze hegyesszögű háromszögekben a talpfákat tartó gerendák is. Malomszegi állt némán, és mereven nézte a hidat. Annyira belefelejtkezett a látványba, hogy egyik kezében levetett sapkáját, másikban zsebkendőjét szorongatta, miközben arcán gyöngyözve folyt végig a leterületlen veríték. — Pihenjünk egyet, aztán megnézzük részletesen — mondta. Leültünk a víz partján, ahol három fenyőfa árnyékolt valamelyest. — Addig nem akartam magamról szólni, míg a hidat nem látta. Most már beszélhetek, látom van szive a hídhoz s így megérti, hogy engem, a hetven felé járó vénembert mi köti ide, ahol bizony szélben, fagyban, esőben, hóban, egyformán le kell szaladgáljam naponta a 15—20 kilométert, az épülő hidak közti távot. Lehajtotta fejét s hüvelykujjával óvatosan beljebb nyomogatta pipájába a dohány parazsát. A friss tűzzel égő pipából bodor füstöt eregetett és folytatta beszédét. — Elmondom az én történetem, hogy lássa, milyen keserves utakat jártunk meg mi öreg mesterek, amíg ide értünk. Mert amennyi öregmester itt mászkál az építkezésen, az ki így, ki úgy, de megszenvedte a burzsujvilágot. Minket egy szálig a megváltoztatott körülmények élesztettek fel. Nyomatékosan bólogatott néhányat, pipáját gyengéden odakocogtatta egy farönkhöz. Siáfrem a tu,íiumlágiaui úgy tartottak számon, mint jó szabásrácsot. De állandó munkám sohasem volt. Szerencsémre áldott ügyes feleségre akadtam s ketten valahogy húztuk az életet, de nehezen, nagyon nehezen, hisz öt gyermeket neveltünk. El nem feledhetem soha, hogy indultunk a közös életnek. Ma is előttem áll, miképp ettük meg első ebédünket csak úgy kézből, ki-ki a maga ládáján ülve, a bátortalan szobácskában. Lehajtott fejjel gondolkozott egy ideig. — Tudja, az úgy volt, hogy amíg fiatal voltam, örültem, ha szerszám volt a kezemben, kereset a zsebemben. Ennyi is elég volt a boldogsághoz. De, ahogy korosodtam, — a jófene tudja, honnan jött belém valami különös nyugtalanság — hovatovább mindennél fontosabb lett számomra, hogy időálló, fólkészült munkát adjak át. Nem érdekelt már engem a pénz, csak az, hogy ne mondhassák, ha látják a kezem nyomát valamin: „Na, ezt is Malomszegi fuserálta." — Erre veszítettem én rá, de csúnyán ... Hiába nőtt már be a fejem lágya, mégsem bírtam felérni ésszel, hogy a burzsujvilág nagyvállalkozóinak mások az építési „elvei“. Ezekről bizony alaposan kioktattak, mialatt sorra kidobtak mindenhonnan. Vándorlásaim közben akadtam olyan főmérnökre is, aki kereken megmondta: „Maga elsőosztályú szakmunkás, — de az a híre, hogy olyan módszerrel dolgozik, ami ellenkezik a vállalat érdekeivel. Nekünk nem kell olyan előmunkás, aki száz évig álló hidat épít méregdrága anyagból. Olyan kell, aki olcsó anyagból mutatósan dolgozik. Ilyen munkálatokon keres a vállalat.“ Na, engem a lelkiismeret nem vitt rá az ilyesmire, szégyeltem volna erre oktatni társaimat. Nem is jutottam fikarcnyi munkához sem, hosszú ideig. Akkor bejöttek a horthysták s a dédai vasútépítésnél kaptam munkát én is. De rövidesen kiderült, hogy szívem szerint nekik sem dolgozhatom. Ott is az volt a nóta: „Akármilyen anyagból, csak olcsó legyen.“ — Akkortájt már erősen felgyűlt bennem a keserűség, vérmes ember is voltam s egyszer úgy odadaraboltam a fascista mérnöknek, hogy három hónapra internáló táborba raktak .. . Hallgatott egy darabig, később szólalt meg csendesen, merengőn. — Szép a mi mesterségünk. Nekem a világon a legkedvesebb, mégis, úgy elundorítottak tőle, hogy a táborból kikerülve behúzódtam a falumba méhészkedni, unokát rengetni. Hosszú évekig még azt a helyet is elkerültem, ahol ácsolásról szó eshetett, pedig a fél falumbeli ács. Így volt na, el volt élve a lelkem egészen ... Így tartott ez 1951 januárig. Akkor egy vasárnap reggel se szó se beszéd, berobog egy kisautó az udvaromra. Nézem, nézem, ki száll ki belőle, s felismerem, hogy az bizony az én hajdani kőműves cimborámnak a fia, Ferkó. Ugyan, te Ferkó, mi járatban vagy errefelé? — faggattam illendő megvendégelés után. — Én, Gyuri bácsi, csigákat gyűjtögetek. — Hogy, te, ilyenkor, vízkeresztkor? — motyogtam egészen elbutultan ettől a fura választól. — Most annak az ideje. Tudja, annak az a módja, hogy felkutatom a csigát és addig fújom: „Csiga-biga gyere ki, ácsolj hidat ideki,amíg tavaszig meggondolja és kijön Békásra hidat építeni. — Hű, az apád hétszentségit!!! — kiáltottam akkorát, hogy a feleségem ajtóstul rohant be hozzánk. Feri csak állt és ölelte a feleségem vállát csillapítóan, az meg a karomat ráncigálta rémületében. De hiába. Míg szusz volt bennem, egyet ordítottam. Akkor Ferenc visszaült a díványra, maga mellé húzta a feleségemet és rákezdte a komoly beszédet: — Maga az oka Malomszegi bácsi, hogy ilyen köntörfalazással kellett beállítsak. Ki mer egyenesen szólni, mikor olyan bolond ember hírében áll, hogy vasvillával hányja ki az udvaráról azt, aki ácsmunkáról mer beszélni. Nekem pedig muszáj beszélnem a makacs fejével, mert olyan dologról van itt szó, amit senki más, csak maga tud elvégezni. — Öreg ember vagyok, teli a testem reumával, nem kell már nekem semmi, csak csend és nyugalom — feleltem. — Az én testi, lelki nyugovásomból már csak egy földrengés mozdíthatna ki. Plö-ílCL-t Á&l/uL&lStt ám olyan földrengést nekem, de olyat.. . Azzal kezdődött, hogy továbbmenve nálunk felejtett egy óriási mappát. Pár nap múlva elővettem a mappát, s megnéztem. A fedelére az volt ráírva, hogy ez s az a szovjet mérnök hídterve. Ezt már megvizsgálom — gondoltam, — hadd lám arrafelé milyen módon dolgoznak. Átnézegettem egyszer, kétszer. Elkapott a láz, megácsolni azt a hidat, ha addig élek is! Hiszen ilyen munka után vágyódtam mindég. Utoljára már úgy kóvályogtam otthon, mint a holdkóros, attól féltem, valaki mást talál Ferenc, s én lemaradok erről a szívemszerinti munkáról. De nem! Két hónap múlva Ferkó eljött értem. Biztosra jött a kutyaházi, hiszen úgy ismeri a munkás lelkét, akár a tenyerét. Malomszegi felemelkedett helyéről, nyújtózkodott, hogy a hosszas üléstől merev tagjai csak úgy ropogtak, aztán vállára kanyarítva tarisznyáját hívott maga után. — No, menjünk közelebb a hídhoz. Fölkerülve a hídra Malomszegi bácsi elismerő szavakkal méltatta a szovjet hídépítők három újítását. Bizonygatta, hogy ezek az újítások teszik a hidat időállóvá. Buzgalmunkban észre sem vettük, hogy a nap lebukott már a hegyek mögé, s csak az ormokra tűz még néhány sugár. Messziről felhangzott a vonat füttye, s mi átsiettünk erre a hangra, a híd végére. Míg a vonatra vártunk, rendezgettem gondolatban az imént hallottakat. Képzeletemben fel is vázoltam, hogyan írom meg a híd építésének történetét. Mikor kikerekedett az elbeszélés, hirtelen rádöbbentem, hiszen nincs konfliktus. Az ám, — hol itt a drámai mag? ... — Legyen szíves még azt magyarázza el nekem, hogyan lehet egy ilyen hidat megrongálni? — Megrongálni? — kérdezett vissza el-a változott hangon. Nem figyeltem fel hangjára s türelmetlen sürgetéssel ismételtem: — Igen, igen, megrongálni, lerombolni. — Ezt a hidat?!! — kiáltotta dühösen és rácsapott öklével a karfára. — Hát tudja meg! — mondta hideg keménységgel, mi építők soha, soha sem gondolunk rombolásra! Akkor nem volt idő magyarázkodásra. Janku robogott felénk vonatával, nagyokat sípolva. Lelassított a hídnál s fel kellett ugranom, a fékező lenyujtott kezébe kapaszkodva. DŐRY ERZSÉBET ! REVICZKY GYULA — SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJÁRA — jól emlékszünk még arra a két jelzőre, amely a középiskolai tanítástól kezdve mindenütt szemünkbe ötlött, ha Reviczky nevével találkoztunk: pesszimista költő és kozmopolita. Ezt a két jelzőt variálták unos untalan a pozitivista irodalomtörténetírás oszlopai éppúgy, mint a szellemtörténészek, vagy a Nyugat maguk számára elődöket faragó dekadens esztétái. Csoda-e, ha a felszabadulás után, újraolvasandó íróink közül valahogy kihullott a neve? A középiskolai tankönyvekből kimaradt. Értékelő tanulmány nem jelent meg róla s lassan „elintézettnek“ véltük értékelését anélkül, hogy e két jelzővel szembenéztünk volna. Most, születésének 100. évfordulóján hozzá kell látnunk ahhoz, hogy szembeszálljunk a polgári torzításokkal és megmutassuk érdemeit és korlátait egyaránt. Egyike volt a leghányatottabb életű magyar költőknek. Anyja szegény szlovák cselédlány, apja mulatós életű dzsentri. Anyját nem is ismeri, csak a „fehérruhás asszonyra“ emlékszik, aki magához vette, de őt is elveszti hároméves korában. Apja nem sokat törődik vele, de annál többet a „fehérruhás asszony“ örökségével. A költő tizennyolc éves, amikor apja is meghal. Már jelennek meg tanulmányai vidéki lapokban. Büszke, ambíciókkal tele ember, aki már ekkor érzi tehetségét, de akinek lelkében mély nyomokat hagyott a dzsentrivilág perifériáján való kallódás. Pesti és vidéki lapok egész soránál próbálkozik kézirataival, de állandó megélhetést egyik sem nyújt neki. Rengeteget dolgozik, Pozsonytól Marosvásárhelyig látnak napvilágot versei, cikkei s mégis végigpróbálja a költő-nyomor minden változatát. „Néha egy hétig sem eszem mást kenyérnél, szalonnánál s örökösen éhezem. Pedig beelégedett tudnék lenni, csak anynyim volna, hogy irodalmi tanulmányomban ne háborgasson senki“ — írja ezekben az években egyik barátjának. A rohamosan kapitalizálódó főváros kitaszítottjainak életét éli s mivel nem lát lehetőséget a helyzet megváltoztatására, nem egyszer járja be költészetével a pesszimizmus mélységeit. Társadalmi és anyagi okok elszakítják szerelmesétől és ezek az élmények a még mélyebb reménytelenség örvényeit nyitják meg előtte. Nem eredendő s főleg nem belenyugvó pesszimizmus ez, hisz a költő nem egyszer lázad sorsa ellen s izzó szavakban óhajtja az „áldott szent gyűlöletet“. De egyedül, magára hagyatva áll a kiegyepzés utáni évek „történelmi vákuumában“. Sorsa nemcsak az övé: Komjáthy Jenő, Palágyi Lajos, Gáspár Imre s a két „magányos“, Tolnai Lajos és Vajda János szintén érzik a kor fojtó levegőjét. Nagy írói bátorsággal igyekeznek is tudatosítani az ellene vívandó harc szükségességét, de egyikük mögött sem áll valamely meghatározott, felfelé törekvő társadalmi erő. Így aztán sorsuk az üldöztetés, a magános vagdalkozás, mint a Vajdáé, vagy a Tolnaié, a szilaj ellobbanás, mint a Darmay Viktoré, a megalkuvás, mint a szocialista költőként induló Gáspár Imréé, vagy a reménytelenség filozófiájával való szakadatlan vívódás, mint a Reviczkyé, Komjáthyé, vagy a Justh Zsigmondé. Rövid időre állást kap Jókai lapjánál, a Honnál. Úgy érzi, végre révbe jutott. Nagy áldozatokkal kiadja első verseskötetét is, de már ugyanebben az évben, 1883-ban meg kell válnia a Hontól, egy Jókai loyalizmusát élesen elítélő verse (Fakó poéta) miatt. Egy ideig vidéken próbál megélhetést keresni. Néhány hónapig az Aradi Hírlapot szerkeszti, majd Kassán a német nyelvű Pannóniát. Aztán ismét visszakerül Pestre s csak halála előtt nem sokkal, 1887-ben kerül biztosabb állásba a Pesti Hírlapnál. Ekkor azonban már aláásta egészségét a tüdőbaj. Még megéri második verskötete, a Magány megjelenését. 1889 július 14.-én, 34 éves korában meghal. Leviczky sokat hangoztatott és vitatott le pesszimizmusa korában sem a haladásért vívott harc leszerelésére, az attól való elfordulásra ösztönzött. A kor, amelyben élt és alkotott, nem adhatott neki támpontot egy magasra szárnyaló, forradalmi hevülettől izzó költészet megteremtésére. Hánytvetett életében látta és érezte, hogy fojtja szinte percenként az ember- és szellemellenes kapitalista társadalom s e fojtogató erővel szemben nem látott sehol olyan erőt, amelyre támaszkodhatott volna. Nem ő az egyetlen kiegyezés utáni kor „történelmi vákuumában“, aki kiúttalannak látja az életet. S ilyen körülmények között még nagyobb érdeméül tudhatjuk be neki, hogy költészetének nem a rezignált belenyugvás, hanem ellenkezőleg, a reménytelenség kisértésével való szakadatlan küzdelem a jellemző vonása. Szakadatlan vívódott a lélekőrlő, pesszimizmusra ösztönző korral. A reménytelenillanatok után mindig felülkerekedett benne az élet szeretete. Szeretek élni, vonz az élet, / A szerelem, a dal, tavasz, / Ott csak villámlik, nem havaz. / Való, minden csöpp vér eremben / A boldogság után eped. / Ki tehet róla?... úgy születtem, / Azért boldog mégsem leszek. — írja a Tantalusban, de számtalan ilyen verssort idézhetnénk még. Valami örök fátumot érez magára nehezülni, amely életét kettétöri, felfelé törekvő vágyának útját vágja. A kapitalista társadalom minden igazat és szépet elnyomó erőinek nyomasztó súlya ez, s bár nála csak ritkán jelennek meg ezek az erők a maguk igazi arculatával, mégis ott érezzük fojtó erejüket. Száz polipkarral szorítják a költőt s nem csoda, ha egyedül állva a küzdelemben, néha reménytelennek látja a harcot. Élete végéig harcol a reménytelenséggel. Nem egyszer legyőzetve terül el a porondon, de újra, meg újra felkel, hogy tovább küzdjön. A legnehezebb próba számára a schopenhaueri filozófia. A századvégi dekadens burzsoázia e divatossá vált reakciós filozófiájával, mely a világ bajainak forrását a társadalmi okok helyett az ember természetében rejlő okokra vezette vissza, Reviczky már korán megismerkedik. Életkörülményei olyanok, hogy megváltó igeként tűnhetik fel előtte nem egy tétele, de még legreménytelenebb pillanataiban is tiltakozva utasítja vissza annak embertelen végkövetkeztetéseit. Legnagyobb verseiben óriási küzdelmet vív ellene s ezek a versek tárják fel igazán a költő világnézetét, amely éppen ezáltal alapjában különbözik a dekadens burzsoázia világnézetétől: A világ legrosszabb, ahogy van / Az ember átka véghetetlen. / Erénye, üdve, vágya semmi, / Legjobb nem élni, nem születni. —- foglalja össze a schopenhaueri filozófia végkövetkeztetését Schopenhauer olvasása közben című versében. De e reménytelen sorok, e „mély, komor eszmék“ elleni tiltakozásul megfogalmazza a maga hitvallását is: Sötét lapok, mély, komor eszmék! / Takarjon el most rózsafátyol. / A boldogságban én hiszek még, / Bár tőlem minden perce távol; / S lelkem, bár szomorú halálig, / örömre, boldogságra vágyik. Reviczky nemzedékének „pesszimista“ jelzővel ellátott írói majdnem kivétel nélkül tiltakoztak is e jelző ellen. A reménytelenség, a kiúttalanság filozófiája ott lebegett árnyékként mögöttük, de ők, mint a fuldokló a szalmaszálba, kapaszkodtak a hit, a bizakodás erejébe. Nemcsak magukat, hanem egymást is bátorították, sőt ilyenkor még tisztábban szól a hangjuk: Hitvány világ, mondják e pesszimisták; / Mert mint maguk, olyannak képzelik. / Mások hibáját gúnyolják, leszidják; / De envétkük lomhán dédelgetik. — olvassuk a költő szavait Justh Zsigmondhoz írott versében (Ifjú pesszimisták). Különösen felháborodottan izzik Reviczky hangja, amikor egyenesen a schopenhaueri filozófia képtelen, embertelen végkövetkeztetéseivel vagy „továbbfejlesztésével“ találja szembe magát. Egyértelműen utasítja el azt az elméletet, „mely az őrült, a gonosztevő és a lángész között rokonságot bizonygat“ (Egy könyvre) s még élesebben azt a kísérletet, hogy az uralkodó osztályok érdekében viselt népírtó háborúkat az ember „eredendő bűnéről“ szóló mesékkel igyekezzenek igazolni. Háborús hírek című versében szembefordul a hatalmasok érdekében történő vérontással: Ez lesz a harci Hozzá hasonlót / Nem láttak századok. / Lakmározhatnak majd a hollók, / Minden családban lesz halott. / Kivész az ifjúság, zokognak / Az árvák, özvegyek. / Gyönyör a hatalmasoknak, / Háború a neved! Az utolsó versszakban burkoltan bár, de kimondja, hogy Magyarország uralkodó osztálya, amely az államhatalmat a kezében tartja, kész a népet érdekeivel ellenkező háborúba kergetni. Magyarország hallgatva, / Hogy hova rendelik, / mely nép ellen száll majd csatára... / Nem tudja, hogy melyik. / Mi magyarok csak a parancsra / Várunk, mindegy nekünk, / Megyünk muszkára, svábra, francra... / Nem kérdjük, csak megyünk. Elítéli a gyilkolást, a kizsákmányolók érdekében viselt háborút: Királyok, büszke hadvezérek! / Mindig folyt vér a harcmezőkön. / Kell, hogy legyen örökre vétek, / Ágyú, szurony, ki népet öljön; De jaj a bűnnek, jaj azoknak, / Akik vérontást létrehoznak! (Békegondolatok). Korában kozmopolitának bélyegezték. Azt állították, hogy költészetében nem él az ország, verseiben nem ismerhetjük fel a magyar nép életének vonásait. Költészete valóban elüt a kor népi-nemzeti költészetétől, sőt szemben is áll vele. A kiegyezés utáni ú. n. népi-nemzeti irány azonban (Folytatás a 4. oldalon) DÁVID GYULA HORVÁTH ISTVÁN versei Tavaszról beszélnek Bolhás a hó, rokkant, tavasz szagú, kásás. Cinegnek a cinkék, rikoltoz a mátyás. Férgeket firtatnak jódolgú harkályok. Rügyfakasztó ágon kopott varjú károg. Hallgatom a zajt, és közben szinte látom, hogy a tavasz győztes, meleg karja átfön. Felemel, s a kedvem szárnyakat nyit — érzem. Repít fel a kerten, át a roppant résen. S fönn a vén somfánál megállok a dombon. Szemem sugarát a házak fölé bontom. Végig látok innen a falumon, végig, firtatom az újat és a múló régit. Csendesebb látszólag, mint a fák közt itt fenn, de zsivajgóbb sokkal mint távolról hittem. Robbanóbb a tavasz, mint a természetben. Csak a tél is küzd még ennél merészebben. De cinkék cinégnek, s mint a hamvas ágak, vetnek új rügyeket tavaszban a vágyak. Új, nem ismert erők hajtják kibomlásra, s bomolnak, bár fáj a burok leomlása . . . De nyílik, de bomlik minden rügynek tokja. Reszkető kézzel a tél hiába fogja. Pillantásom, amint falum felett szárnyal, ezt látja, ezt hozza szőve napsugárral. Hogy hiába látszik a havas táj télnek, új születő erők tavaszról beszélnek. Hallgatom a neszt a szívben, fűben, fában, s elképzelem falum teljes májusában. Reggel az ablak mellett könnyé fut a vén ház ablakán a pára. De letörli a nap felsütő sugára. Egyik a szűk házból, a más kintről támad, s hadakoznak, mint az örömmel a bánat, bánattal az öröm, a kétség a vággyal, mint az új a régi, elavult világgal. Küzdelem Apró házunk, szűk telkünk s a falum befogad, mint hajdan, oly meghitten. De de kicsi, s zord e régi világ, én be nagynak, napfényesnek hittem. Szürke égnek csípős leve csordul. A sár térdig szívja be a lábam. Ég a tűz benn, s rajtam mégis hideg, hideg borzong végig a szobában. Rideg ez a kisparaszti élet. Nehéz, maró verejtékszag rajta. Olyan, mint a farkas, de már vénen, mohó és a fogait hullajtja. Beleszagol a tavaszi szélbe, s megrettenve látja, hogy már pirkad Tudja, hogy én szorongatom, űzöm. Sárga szemmel folyton engem firtat. De helyét még vicsorogva állja. Én meg küzdök, hogy gerincét törjem. Rám-rámüvölt és nem egyszer, dühvel a rokont is elválasztja tőlem. Túl, a szomszéd unokatestvérem. Rossz lészáskert, ami elhatárol, — és a rideg kisparaszti élet — s két világnak távola a távol. Két világból szólunk át egymáshoz. Kezem nyújtom — lépj át, ne légy gyáva! — Lépne is már, de a régi élet minden karmát a lelkébe vágja. S mennél inkább tépi magát tőle, annál gyötrőbb annak karmaéle. Ő meg gyáván visszahátrál újra. Velem jönne, s alkuszik még véle. Gyávaságát epéjébe mártja, és méregként, szóval, belémmarná. De az is fáj neki, hogy ezt érzem. Látom rajta, másképpen akarná. S hiába köt vérünk egy forrása, rokonomnak nem eléggé érzem. Rokonabb az, aki elvben, célban testvér velem, bár idegen vérben. Ám hazudnék, nem tagadom, sajgat a gyötrelme, s küzdök érte, küzdve, hogy rokonabb rokonommá váljon, s magánossága vadját elűzze. Pusztuljon ki örökre a földről ez az ordas, mely erőnket rágja. .. Ó, a szívem mért is nem lehet egy lánggal égő, óriási máglya! Égetné fel ezt a sok vén lészát, s azt az erőt, ami senyved széjjel, hevítené tűzhányótöréssé, hogy lobbanna nappallá az éjjel. Hogy velük mind legyek teljes testvér, a parázsban folyton izzó szikra, aki erőt erejükből merít, s aki őket új tüzekre szítja. _____________ De azért töri az utat A szín alatt összecsuklott két tehenünk juhar farma. Apám támorogva hamat, bonaig a síró sarba. Csűrünk alatt tört bordával ácsorog az öreg szekér. Néz a futó lap után. A nyomáoa sohasem ér. Az idő már vasszekéren zug ma, s apám jet-jetfigyel, ölemé is, de hat vajos, nenez, öreg lepleivel. Meg-megáll és hallgatódeik. Lemarnam nem anarna. Szűrne hajat szél lengeti, amíg figyel fenyre, zajra. Kék szemében tűz gyűl olykor, majd honnanan ul a nanat, azaz szép napunk jenyen gyúl. hanat a netsegod lámád. Nem kétkedik holnapunkban, önmagában nincs bizalma. Hetvenegy ev ertene mar, s rogyu, mint az erett szalma. És ami fáj — látom rajta — míg a jövendőben kutat, az sajog, hogy nem messze jut ... De azért töri az utat. Pereg az orsó anyám ujja alatt Perg az orsó anyám ujja alatt. Seríti, és nyújtja a fonalat. Mennyi vágya, mennyi színes álma gúzslódott a megsérülő szálba! S hitte, ha az egyszer formát nyerne, szép lenne, szép, csodálatos kelme. Ma látja csak, de szegényes volna az a régi, az a régi forma. Az alapja feketéből lenne, sok a szürke s a bánatkék benne. Pirosló színt alig talált volna s a zöld sárga irigységbe fonva. Nyújtja anyám, seríti a szálat. Két térdére hulló pihék szállnak. A hetedik évtizedét járja s új szín kerül a futó fonálba. Rám-rámtekint, szeme fénylik, hallgat. Büszkén fénylik s rajta aggodalmak. Borongózzák, mint eget a felhő. Az orsója beszédesen pergő. Azt beszéli, hogy a vágya, álma nem gúzslódik fonálba. Ezt ragyogja öreg szeme lángja: „Szép vagy fiam harcos, szép világja!" S borongón, ha árnyék hull a fényre, fél, hogy ezt a világot ne érje semmi veszély, mert engem is érhet, s ágát töri büszke sok reménynek. Nyújtja anyám, seríti a szálat. Az álmai szabad szárnyon szállnak, s amint szemmel megsímogat engem, már valóra váltva látja bennem Aláírta a békefelhívást Anyám hatvanhat évvel vállain élni szeretné merész álmaim. S ha már közvetlen meg nem élheti, kér, hogy legalább olvassak neki. „Mi van másfelé? ... Mennyit, mit vetünk?" S képzelgeti, hogy meddig érhetünk. Meddig jutunk, míg tart az élete? Merész utunkon veszély érhet-e? „És hogy ne érjen, tenni kellene!" És nem csak mondja, tesz is ellene. Betűket vetni négy éve tanult, s ujjait ma is köti még a múlt. De négy-öt nap az újság margója betűivel volt végig beróva. Küszködve izzadt írása fölött, s nem maradt betű derékba törött. Álltak szilárdan, erőt mutatón. Így írt alá a fehér ívlapon. Aláírta a békefelhívást, s nem láttam én még harcosabb írást. S hej a tornyom orma... Harangoznak a falum felett, gyűrűznek a hangok. Hej, de régen kongattam az ózdi vén harangot! Messze láttam a toronyból, s zengésén az ércnek hömpölyögtek álmaim, de be közelre értek! Megtorlódtak, összetörtek falum határszélén. Visszacsúsztak a Szil-oldal kopár meredélyén. S az a távol, amit akkor messzeségnek véltem, csak ma látom de szűk volt, és de szürke, idétlen. Újharangot kongatok most, s hej, a tornyom orma be magas lett s az érccsengésbe más hangot hord ma! Hegyek nyílnak szét e hangra, forranak a falvak, s a szívekben zengésére visszhangok Tivolinak. És a táj, a táj be szakad véghetetlen téren, s az álmaim túlszárnyalják, ha szélét elérem. Ózd, 1955. március 7—16. _________ Y