Utunk, 1956 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1956-01-06 / 1. szám

UTUNK ■3 — CSAKIS AVATOTT KÉZZEL Az Ifjúsági Könyvkiadó a napokban jelentette meg Horváth István Zölderdő Fia című meséskönyvét. Jó­­pár ízes és szórakoztató mesét tar­talmaz: már ismert, vagy igen ismerős mesét. Azonban a könyv és Horváth István utószavának elolvasása után pár fontos kérdés vetődött fel bennnem s hogy tovább ne cifrázzam, rögtön rá is térek e kérdésekre, azonban mi­előtt e meséket elemezném, előbb Hor­váth István utószavának egyik tételé­vel foglalkozom. Horváth István utószavában azt írja, hogy ezt a könyvet nemcsak az ifjú­ságnak szánta, hanem a dolgozó föld­művesek nagy tömegének is. Mégpedig azért, mert azt állítja, hogy dolgozó parasztságunk nagy tömege az elemi iskola elvégzése után elszokott a­ be­tűtől és a meséken kívül semmi mást nem olvas szívesen, s a mesék olvasá­sa révén lehet a leginkább hozzászok­tatni őket más, komolyabb könyvek ol­vasásához. Én sem látom, hogy dolgozó pa­rasztságunkra nem férne rá több könyv és tudás. De ezt a horváthi-el­­méletet súlyos tévedésnek tartom. Az lehetséges,­­hogy Magyarózd község, ahonnan Horváth István származik, vasútvonal és országút hijján a dom­bok közé rejtőzve valóban el van ma­radva a világtól, a tudástól s, lakói a meséskönyveken kívül más könyvet nem forgatnak szívesen. Lehetséges. Horváth István jobban ismeri őket, mint én. — Bár az a tény, hogy ő ma­ga Ózdról és parasztként szakadt ki költőnek, az ellenkezőjét bizonyítja. — Mégis, mondjuk, elhiszem. De azt, hogy Bihar, Szilágy, Szatmár, Há­romszék, Csík, Gyergyó, Udvarhely és Marosmente dolgozó parasztsága annyira elmaradott lenne, ahogy azt Horváth István utószavában állítja —­­azt tagadom. Nemrégiben jártam Sza­­lontán s meg is írtam, hogy egy ki­váló színművészünknek az ottani kol­lektív gazdaság egyik paraszt dolgo­zója juttatta eszébe Petőfi egyik ver­sét: az egész verset elmondta könyv­­nélkül. Azt is megírtam, hogy az ár­­pádi­ társulás paraszt elnöke megkér­dezte tőlem, láttam-e a pesti Irodalmi Újság legújabb számát és figyelmez­tetett, hogy bírálat jelent meg abban a novelláimról. Szovátán meg majd minden parasztházban Petőfi kötetre lelhet az ember; Csíkban, Gyergyóban, Háromszéken pedig egyáltalán nem ritka a négypolgárit, vagyis középis­kolát végzett paraszt. Éppen ezért nem ártana már Hor­váth Istvánnak másfelé is dokumen­­tálódnia, ne csak szülőfalujában és környékén. Hiszen, ha csak az ózdi szemüvegen keresztül ítéli meg a dolgozó parasztságot, könnyen téved­het, amikor általánosít. Különben ezt a kérdést azért is szükségesnek tartot­tam felvetni, mert irodalmunkban olyan nézet is felütötte a fejét, amely a dol­gozókra ráfogott alacsonyfokú művelt­ség címén igyekszik mentegetni az irodalmi mű gyenge színvonalát. — A magas színvonalú írást nem értik meg — érvel ez a nézet. Dolgozóink művelt­ségének ilyen fokú lebecsülése nem­csak igazságtalan, hanem veszedelmes is. No, persze nem a dolgozókra, ha­nem az íróra nézve veszedelmes. Ön­magát ámítva könnyen lemaradhat a dolgozók mögött, akkor aztán — nép­meséi stílusban szólva — elviheti az ördög az írását. És most térjek rá a mesékre. Kezdem mindjárt azzal, hogy a legelső mese, a Zölderdő Fia nem való 8—12 éves leánykáknak és fiúcskáknak. Ugyanis az elején arról van szó eb­ben a mesében, hogy egy nagygazda legény hogyan ejt meg egy szegény szolgálóleányt. Igazat kell adnom an­nak az anyának, aki a könyvkereske­désben felháborodva és alaposan meg­mondta a véleményét az olyan könyv­kiadóról, amely nem gyomlálja ki a mesékből a gyermekek szeme elé nem való részeket. Horváth István az utószóban három csoportra osztja a könyvben megjelent tizenöt mesét. Én is megmaradok en­nél a csoportosításnál. Első csoport: Vert viszi a veretlent, A sárkány és a szegényember, A sze­gén­yember és a pap, János és az aranyhajú lány, Pimpó, A pásztorfiúk és a vak óriás. Nos, ezek a mesék nem a Horváth István meséi, hanem közismert és már számtalanszor különféle gyűjtésekben megjelent kitűnő és jóízű mesék. Maga Horváth István is megírja, hogy eze­ket a meséket még gyermekkorában hallotta s emlékezetből írta le újra. De hogy mégsem lehet mindent az em­lékezetre bízni, ezt igazolja A hét­fejű sárkány és a szegény ember cí­mű mese. Ugyanis az eredeti mese konfliktusa nem a sárkány és a sze­gény ember, hanem az ördög és a sze­gény ember között zajlik le. Márpedig ez nem mindegy. Horváth István nem emlékezett tisztán az eredeti mesére, vagy esetleg mert gondolta, ő is adjon hozzá valamit: az ördögöt a hétfejű sárkánnyal helyettesítette. Ezzel aztán elügyetlenkedte a mesét. Nagy Olga már annak idején Az okos macska meg­jelenésekor figyelmeztette Horváthot, hogy a népmesében a sárkány a zsar­nokságot, az erőszakot jelképezi s így rendszerint fényes palotában, kastély­ban, vagy komor kőbarlangban lakik. Horváth István nem vette figyelembe Nagy Olga igen helyes tanácsát, ő a mesében a sárkányt továbbra is egy­szerű környezetben szerepelteti. Sőt, olyan ügyetlenül kezdi a mesét, hogy a szegény ember egy juhászkalibában találkozik a sárkánnyal. Hogy ez a sárkány mit keresett a pakulárnál, ar­ról elfelejti tudósítani az olvasót. A sárkány nemcsak a világ minden táján a zsarnokság s az erőszak jelképe a népmesében, hanem bizonyára Ózdon, az ózdi­ nép­meséiben is. Horváth István nem vette figyelembe a nép­mese szabályait s azok figyelembevé­tele nélkül módosított a mesén. A ki­adó illetékes lektorai pedig készpénz­nek vették. A többi öt mese, ha, egyet­­mást ki is hagyott belőle, igen ízes szép népmese. S most vegyem a másik csoportot. Ebben a csoportban, ahogy Hor­váth István jelzi, a teljesen átdolgo­zott mesék lennének: Jegenye, Az okos macska, Csipkerózsika, A pakulár, A fehérhajú leány, A két purdé és a ki­rályfi. E mesékben, mint utószavában állít­ja, Horváth István hallott mesék szö­vegét dolgozta át az általa igényelt tartalomnak megfelelően. Vagyis az osztályharcot kívánta minél szembeszö­­kőbben kidomborítani. Ez nem is len­ne hiba, sőt igen szép feladat. A baj csak az, hogy Horváth Istvánnak ez túl szembeszökően sikerült. A legtöbb ilyen meséje művészietlen, mert kilóg belőle a lóláb. íme Horváth István módszere, hogyan érti ő a teljes át­dolgozást: Kiválaszt egy ismert mesét, mond­juk a Csizmás kandúrt. A címet át­kereszteli Az okos macskára: bizonyos módosításokkal és kihagyásokkal — s e módosításokra még visszatérek — leírja az egész eredeti mesét. Miután befejezte, még ír hozzá egy általa ki­talált befejezést. Ezzel kész a teljes átdolgozás. S ez még nem lenne fő­benjáró bűn, ha nem csinálná olyan erőltetettem A mesében, mint tudott dolog, a macska a király három kéré­sét teljesíti s utána boldoggá teszi a szegényember gazdáját. A szegényem­ber, miután elérte, hogy a macska ré­vén elveheti feleségül a királyleányt, boldogan él, míg meg nem hal. — Horváth nem elégszik meg ennyivel, az ő szegény embere csakis úgy haj­landó boldog lenni, vagyis jólétben élni, ha itt a királyt helyetesítő nagy­gazda­ is kiáll három általa feladott prózát. Jó, legyen — gondolja az ol­vasó. A szerző megfordította a tételt, most a negatív figura kell kiállja a három próbát s előre felkészül arra, hogy hogy le fog égni ez a nagygaz­da. Igen ám, de nem a nagygazda, ha­nem az olvasó ég le, mert a nagy­gazda kiállja a regény által diktált három próbát. Persze a végén, hogy a költői igazságszolgáltatás azért el ne maradjon, a nagygazda deus ex machina — kipukkad. Szóval nemcsak felesleges, hanem ügyetlen befejezést fűz hozzá a szerző egy már kész és eredetileg szépen befejezett meséhez. Említettem, hogy bizonyos módosítá­sokat végrehajtott Horváth István az eredeti mesében is. Például kihagyott olyan jeleneteket, amelyek gazdagítot­ták a mesét. Aztán: megváltoztatta az eredeti mesében szereplő egyes figurák rangját. Például: a királyból a mai helyzetre való tekintettel nagygazdát csinált, kulákot. A király lányából pe­dig a nagygazda mostoha lányát. Jó darabig gondolkoztam azon, miért kel­lett ennek a leánynak mostohalányként szerepelni. Végre rájöttem. Azért, mert máskép nem vehetné el a szegény le­gény, mert miféle öntudatos dolgozó az olyan, aki kuláklányt veszen felesé­gül. A többi teljesen átdolgozott mesénél is többé-kevésbé ez a horváthistváni módszer. A Jegenyénél is egy már jól ismert népmesével indul a Horváth­­mese, aztán jön az átdolgozás. 1949- ben Faragó József komolyan figyel­meztette Horváth Istvánt, hogy kellő és tudományos hozzáértés nélkül ké­nyes dolog az népmesék átalakítása. S éppen az akkor megjelent Jegenyén keresztül bizonyította be ezt Horváth Istvánnak. Horváth István azonban nem sokat tanult ebből a figyelmezte­tésből. De térjek rá a harmadik csoportra, a Horváth István által eredetinek jelzett három mesére: Zölderdő Fia, Rostalikánál-Eggyel-Több és az Első szolgálatban című mesére. Furcsa fogalma van Horváth István­nak az eredeti meséről. Utószavában azt állítja, hogy népmese elemekre, motívumokra támaszkodott. Ez helyes is, de először tisztázzuk, hogy mit ne­vezünk népmese elemeknek, motívu­moknak. Egy párat talán felsorolok: háromszor tesznek próbára valakit; jót tesz emberekkel, állatokkal s cserébe jót kap; a legkisebb gyereknek sike­rül minden; érti az állatok beszédét; varázslat alatt áll valaki, vagy vala­mi; megszabadítja a gonosztól azt, akit szeret, stb. stb. ... Oldalakon ke­resztül lehetne sorolni még a különféle népmese elemeket, motívumokat. Csakhogy Horváth István az eredeti­nek jelzett meséiben nem népmese elemeket és motívumokat használ fel, hanem közismert népmesék egyes je­leneteit, részleteit fűzi, ragasztgatja egymáshoz. Például: Rostalikánál- Eggyel-Több című meséjében három is­mert mesének a részeit ragasztja egy­máshoz. „Üssed botom, ne sajnáld”, egy másik népmese részletét, amelynek nem emlékszem a címére és Iván Tur­­binka (Tarisznyás Iván) című népme­sének a halálról szóló jelenetét. Persze, itt is módosított valamit. Az Üssed botom... kocsmárosa itt is nagygaz­daként szerepel, a három csodatárgy­ból pedig, amit a szegényember jótett helyébe kapott az ősz öregembertől, a másodikat, az aranyat hullató sza­marat kihagyta. A különböző mesék összeragasztását én nem fogadom el eredeti alkotásnak, különösen akkor nem, ha a szerző olyan, a népmese szabályainak ellentmondó ügyetlensé­geket követ el, mint Horváth István. S az ilyen megbocsájthatatlan ügyet­lenségek illusztrálására engedjék meg, hogy a Zölderdő Fia című meséjét hoz­zam fel példának. Nem térek ki arra, hogy ez a mese is különböző népmese részletekből van összetéve; szigorúan csak arra szorítkozom, hogy kimutas­sam: hol és miképpen sérti meg Hor­váth István ebben a mesében a nép­mese törvényeit. Zölderdő Fia egy erdei kunyhóban, egy szegény favágónak egyetlen és ár­va leányára akad, akibe persze bele is szeret s a leány is a fiúba. A leányt Erdei Liliomnak hívják. Idáig rendben is van a dolog. Az olvasó kíváncsian várja, mily módon lesz ez az árva, szegény leány a Zölderdő Fia felesége. Hát egyszer csak minden magyarázat és egy félszónyi utalás nélkül kiderül, hogy a favágó árván maradt, szegény leánya varázserővel bír. Ha legalább kisülne, hogy ezt a leányt egy tündér ruházta fel varázserővel, hogy mond­juk, az anyja volt ez a tündér, de nem. Az olvasó minden további nélkül kény­telen tudomásul venni, hogy a lány varázslatos erővel bír. — Egyszer az­tán ez a lány egy körtefa csemetét ad Zölderdő Fiának, hogy vigye haza és ültesse el a kastélya elé. — Meglásd, még hasznát vesszük ennek — mondja a fiúnak. A fiú haza is viszi, el is ül­teti, a körtefa csemete fel is nő hama­rosan, sőt harmadnapra gazdagon ki is virágzik. Az olvasó most aztán kí­váncsian várja, hogyan veszi hasz­nát a fiú s a leány ennek a körtefá­nak. Hiszen a népmesékben semmi sem történik hiába. De bizony hiába vár az olvasó, a körtefával mindössze any­nyi történik, hogy Zölderdő Fia halá­lakor elszárad s mikor feltámad, újra kivirágzik. De ebből a két fiatalnak semmiféle haszna nem származik, sőt ők még csak nem is látják ezt a folya­matot, és nem is törődnek többet a körtefával. Miért tette hát bele Hor­váth István ezt a körtefa motívumot a meséjébe? Milyen szerepet szánt neki? Félek, csak azért, mert úgy emlékezett, hogy a népmesékben ilyesmi is van._ S ez igaz. Egyik népmesénkben például egy tündér szintén ad egy ilyen fács­­kát a kedvesének, amely fácska ugyan­csak hamar felnő, de ott roppant fon­tos szerepe van. Az a szerepe, hogy mikor a tündér látogatóba jön a fiú­hoz, a fiú ezt mindig előre tudja, mert az elültetett fa levelei vagy remegni kezdenek, vagy a fa kivirágzik, vagy megtelik gyümölccsel. Vagyis a fa tudatja a fiúval, hogy jön a tündér. De csak úgy beletenni, hogy benne legyen, ez ellentmond a népmese sza­bályainak. Ismétlem: a népmesékben semmi sem történik feleslegesen. Hor­váth István eredetinek jelzett meséi­ben pedig túl sok ilyen felesleges do­log történik. Például: a gonosz szülő a Zölderdő Fiát a fiú édesanyja képé­ben s azért, hogy elveszítse, a gyé­­mántkúthoz küldi élő-hajó vízért. A gyémántkúthoz, melyet a vad kőorosz­lán őriz s mindenkit széttép, aki a­ víz­ből meríteni akar. A favágó leánya, Erdei Liliom azonban megtanítja Zöld­­erdő Fiát, hogy hogyan hozhat vizet baj nélkül a gyémántkútról. — Arra ügyelj, hogy a kútnak a balfelére állj — tanácsolja neki többek között. Most már az olvasó kíváncsian várja, miért éppen a kút balfelére kell álljon a fiú, hiszen, ennek valami oka kell legyen. De nem kap feleletet. A szerző erről többet egy vak hangot sem ejt. De menjünk tovább. A gonosz szülő elküldi Zölderdő Fiát a mozgó kősziklák közé, hogy aranyalmát hoz­zon neki. El is megy a fiú, miután Er­dei Liliom kioktatta őt, hogy mily­ mó­don szerezheti meg az aranyalmát. S azt is megmondta, hogy hirtelen szakít­son le egy almát. — De ne nézd, hogy milyen, mert akkor odavagy — köti a lelkére szigorúan. A fiú el is megy, le is szakít gyorsan egy almát, azonban megnézi , mivel úgy találja, nem elég szép, leszakít egy másikat is. Vagyis megszegte a szigorú taná­csot és most az olvasó izgatottan vár­ja, mi fog vele történni. Kár az izga­lomért, nem történik vele semmi. Fél­re ne értsenek. Nem kívánom, hogy a fiúnak baja legyen, mindössze ahhoz ragaszkodom, hogy Horváth István ne szegje meg a népmesék törvényét, a­­melynek értelmében, ha a hősnek vala­mit nem szabad megcsinálnia és még­is megcsinálja, akkor bűnhődnie kell. Harmadszor a drótfüvű rétre küldi el a gonosz szülő Zölderdő Fiát, hogy hozza el neki az aranyszőrű koca ti­zenkettedik malacát. A népmesében, ha a tizenkettedik malacról van szó, ak­kor annak a tizenkettediknek kell len­nie. Horváth István meséjében azon­ban a fiú az egyik malacot kapja fel s szalad el vele. És sajnos, mindegyik meséjében akadnak ilyen indokolatlan szabálysértések. Faragó József annak­idején a Jegenyéről írt bírálatában fel­hozta, hogy Jegenyének a három ven­déglátó csillagleány mindegyike ad egy-egy köntöst és hogy Horváth Ist­ván elfelejtette tudatni az olvasóval, hogy milyen rendeltetésük van a me­sében ezeknek a köntösöknek. Horváth István a Jegenye című meséjében most sem tudatta ezt az olvasóval. Még valamit a mesékben előforduló ügyetlenségekről. A Zölderdő Fia szalad a megfogott malaccal az aranyszőrű koca elől. Az már majdnem utoléri, mikor Erdei Li­liom, aki közben egy vasajtót készí­tett, hirtelen becsapja a koca orra előtt ezt a vasajtót s így Zölderdő Fia megmenekül. Vagy: a gonosz szülő ne­gyedszer — s az is ellentmond a nép­mese szabályainak, hogy négyszer próbáljanak valakit megölni — az aranycsőrű sasmadárért küldi el a fiút. A fiúnak a leány tanácsa értelmében halottnak kell tetetnie magát s mikor a sasmadár koporsót kezd készíteni, hogy eltemesse őt, vagyis amikor elfor­dul tőle, fúrót vészen elő s azzal fúrni kezdi koporsókészítés céljából a fát, akkor kell megragadnia a madarat. — Vasajtókészítő tündér és fúróval dolgozó sasmadár. Reám nagyon foná­kul hatott mind a kettő. Majdnem olyan fonákul, mintha egy népmesé­ben azt olvasnám, hogy a varázserő­vel bíró boszorkány kővé akarná vál­toztatni a királyfit, de hogy ezt meg­­cselekedje, előbb elszaladna a patikába novocaint és injekcióstűt vásárolni s azzal bénítaná meg, változtatná kővé a királyfit. A vasajtó és a fúró is ilyen komikus ügyetlenségnek hat ebben a mesében. De képzeljük csak el: Erdei Liliom, miután elkészítette a vasajtót, le kell szerelje a házról az addigi faajtót s utána fel kell szerelje a vas­ajtót. Hát a varázserővel bíró lények sokkal egyszerűbben oldják meg az ilyen feladatukat. Vagy honnan szer­zett az a sasmadár fúrót? Külön szer­számosládája van?... it írjak ide befejezésül? Talán csak annyit: teljes mértékben el­ismerem, hogy szükség van osztályhar­cos mesékre, azt is elismerem, hogy a népmesék osztályharcos jellegét is ki lehet jobban domborítani. De csakis avatott kézzel, kellő szakértelemmel szabad ezt elvégezni. Az eredeti mesék írásánál pedig nem tartom helyes­nek azt a ragasztásos módszert, amely­hez Horváth István folyamodott. Ellenérvként persze felhozhatná bár­ki Moliére, Shakespeare vagy más na­gyok példáit, akik nem egy esetben igenis felhasználták mások eredeti anyagát saját műveik megírásához, így a népmesét is. Elismerem, ez igaz. S azt is elismerem, hogy elvileg túl me­rev lenne leszögezni azt, hogy semmi­féle eredeti mű nem használható fel irodalmi alkotások szempontjából, s így köztük a népmese sem. Felhasználha­tók, de csakis azzal a feltétellel, hogy a belőlük születő alkotás nagyobb koncepciójú legyen, mint amelyből született. A Horváth István eredeti meséi azonban véleményem szerint nem haladják túl az általa felhasznált nép­mesék koncepcióját sem tartalmi, sem formai szempontból. Végül: az Ifjúsági Könyvkiadó ille­tékes lektorai nagyon rossz jegyet ér­demelnek népmese szakértelemből. ASZTALOS ISTVÁN FEKETE, FOSZLÓSZELÜ felleg vonta be a vörös, júliusi alkonyatot, a hirtelen kerekedett szél az utakról barnás porkévéket kapott fel s dobott az ég felé. A felleg egyre szélesedett, mintha láthatatlanul, de szakadatlan nyújtogatták volna, sárga repedések villóztak rajta, úgy tűnt fel, meg­hasad s nyitásain átsüt az esthajnal pírja. Messziről tompán s még nem fé­lelmesen mozgott az ég, mint egy jó­indulatú kutya a kapualjból. Szaporán merült homályba körös-körül minden. A folyó kanyarulatánál, ahol sátorunk állott, aggasztóan csapdosott a víz, süvíteni kezdtek a tölgyfaágak s a patakmenti fűzek. Megvacsoráztunk és készültünk lefeküdni, mikor a part alól evezőlapátok csapkodása hallatszott s valaki bekiáltott: — Hé, sátorlakók, befogadtok-e szál­lásra? —­ Ugyan ki vetődik erre ilyenkor? — A bójaőr bolyong, ez a gaz­ember — jegyezte meg a motoros. — Ki tévedne erre ilyen ítéletidőben? Az őr .. . Nem szeretik itt. — Miért? — Ki tudja? .. . Szakadár. És pénz­éhes . .. A sátorban négykézláb, hogy az aj­tót ne húzza szét, egy lapossapkás, vászoninges, vásott ponyvanadrágos, sovány, nem túl magas férfi kúszott a lámpafénybe. Halántékán deres foltok világítottak, földszínű szakálla felfele kunkorodott, mintha égnek akarna törni. — Bevárom itt nálatok, — mondta — az összes helyeket kivilágítottam, de félek: vagy a lámpákat roncsolja össze, vagy a bójákat tépi le a köte­lekről a vihar. Halljátok, hogy szól? ... Figyelmeztet. — Téged nem lehet szóval meg­ijeszteni — dörmögte a motoros. — Szót már eleget fecséreltek rád az em­berek s nem ért egy fityinget. — Hát mivel lehet? — húzta el a száját a bójaőr. — Villámmal ... Né, hogy vágja, mint kozák a szablyával. A bójaőr elnevette magát: — Köny­­nyű a villámnak belémcsapni, szereti a vasat s nekem fémből van a csatt a nadrágszíjamon, meg a fogak a szám­ban, tavaly verettem a klinikán . . . Leüthet, de mit ér vele? Annyit nyer, mint a vadász a verébbel: nem éri meg .. A bójaőr lefeküdt a zizegő szénába. Eloltottuk a lámpát. Puskalövésekre emlékeztetve koppantak az első csep­pek, azután zúgásba, paskolásba folyt össze minden s bele-beledördült a menny. Nem akaródzott aludni, rá­adásul valaki zúgolódott a sötétben: — Ki választotta ezt a helyet sátor­verésre? Itt hangyák vannak. — Ne nyúlj hozzá, akkor ő se bánt — ajánlotta a bójnőr. — Valami kó­bor féreg lehet, ő se örül az ilyen sze­rencsének ... — Halljunk oda, milyen alázatos lé­lek! Ezt miféle erkölcsi alapon hir­deted: istent dicsőíti minden teremt­mény, vagy mi? Egy öreg angol hölgy, bizonyára gazdag is, levelet küldött a szerkesztőségünkbe, arra akart rábe­szélni, hogy ne irtsuk a ragadozókat ... Lám, ő az állatok pártfogója! Azt vá­laszoltuk, nem irtjuk, ha megtanít ar­ra, hogyan bírjuk rá a farkasokat, hogy a juhokat ne tépjék széjjel . .. Többet aztán nem válaszolt! — Ez már diplomácia — mondta a bójaőr — igazodjatok el rajta magatok. De az istent nem kell bántani, én megnemtámadási szerződést kötöttem vele. Templomba nem járok, mivel nincsenek pontos bizonyítékaim arról, létezik-e, vagy sem; ha nincs, minek hajlongjak, nyújtsam a nyakam, ha meg van, ő tehet róla, mert nem je­lentkezett ... A hangya pedig hasznos rovar: mikor reuma hasogatja az em­ber kezét, vagy lábát, nincs jobb or­vosság a hangyasavnál ... A'beszélgetés lassan ide-oda terelő­dött, mint a vízmentére engedett 'la­dik. Érződött, hogy a bójaőr kerüli a kényes kérdéseket: minket csak messziről, a csónakból látott, egyedül a motorost ismerte, de bizalmat szem­mel láthatólag iránta sem érzett. De éppen a motoros vonta be a beszél­getésbe, mintha megsejtette volna kí­váncsiságunkat. — Jól van, Iván Nyikiforovics — mondta békítően. — A gyógyszerésze­det nem bántjuk, de meséld el, miért pártoltál el a kolhoztól? Úgy mere­­dezel itt magadban, mint a sövényből kitekert karó . . . A nyelved, bezzeg, meg-megköszörülnéd, de naphosszat nem szólhatsz senkihez egy szót sem, a csukák nyelvét meg nem tudod még ... Mondd csak! A BÓJAŐRÖK általában beszédes, közlékeny emberek. És érdekesen me­sélnek: nem puffogtatják a szavakat a levegőbe, küszködve törnek a gon­dolat felé, mintha szűzföldet szánta­nának. És legalább annyira beszélnek maguknak, mint másoknak, mondják s közben fülelnek: mi sül ki ebből? Ez a szokás, úgy látszik, leginkább olyan embereknél van meg, akik mun­kájuk természeténél fogva egyedül töltik napjaikat, és hát lehet-e mélyebb magánosság a bójaövénél, aki az este szürkületében s a reggel ködében ka­nyartól kanyarig, egyik szakasztól a másikig ,evez könnyű csónakján. Gyű­rűket kavar a hal, madár rikkant, fél­lábon álló kócsag száll föl a vízről, elillan, mint szürke köd s a környék újra csendes, a csónak oldala mellett nesztelenül kúszik a bokrok, felhők és csillagok tükörképe. Szószátyár bója­­őrt éppoly nehéz találni, mint szégyen­lős seffőrt . . . — Ostobaságból hagytam ott — vá­laszolt bosszúsan a böjnőr. — A ter­mészetem miatt. Elbódorogtam, mint az a hangya, ilyen időben neki is a boly­ban kéne ülnie, ott ne félj, jó száraz meleg minden, de ö­né, hova tévedt. Ismerek egy gyermekmesét arról, hogy a különböző rovarok hazavisznek éj­szakára egy hangyát — a télen hallot­tam a rádióban — az embert meghatja, de nincs semmi haszna, inkább káros, mert nem az igazságra tanít .. . Ezt ki viszi haza? Itt próbálgat kikecmeregni a szénából vagy öt napig, ha az eső be nem mossa a folyóba. És megér­demli: ne bújjon oda, ahova nem kell ... — De mégis, mi történt ott a kol­hozzal? — Hát az történt ... Hazatértem a háborúból, körülnéztem: két és fél va­­cak maradt az egész faluban, gyeplő­szíjnak is csak madzag jutott. Na, gon­dolom, itt krumpliban sem fogunk dús­kálni! És elhatároztam, hogy beme­gyek a városba, ott próbálok szeren­csét az ácsmesterségben — ács va­gyok kedvtelésből, szakképzettség nél­kül, csak úgy nő, fejszével meg fűrész­szel — na de annál inkább .. A kolhozt akkor egy asszony, Ana Oresina ve­zette, ez aztán elnevezett engem szö­kevénynek. Én meg, mint a­ bika, csak tekergettem a fejemet s még jobban nekikeseredtem: kitüntetéseim vannak, a fronton nem akármilyen tűz égetett, mégse kacsintgattam a hátországra. Szökevénynek titulált, én meg makacs természetű vagyok, ez már így van! ... A kutya természetem miatt feleségül sem azt vettem el, aki jobban tetszett. Olyan szelíden viselkedett, de volt egy másik, aki rám se nézett. Belém­­bújt az ördög ettől, nem tűrhettem és kész! Harmonikára négy pad gabonát vertem el, tavasz felé már pelyván kellett élni, de elértem a magamét. Az­tán így éltünk, akármi került szóba, egyik ezt fújta, a másik azt .. . Egy­szóval elindultam a városba. Télen még megvolt valahogy, de amint meg­­lebbent a tavaszi szellőcske, elszorult a szívem. Ültem, a szarufát illesztget­­tem, de úgy szaglásztam a szelet, mint a kopó a nyúl nyomát; ez, gondoltam, a lóhere illata, ez meg a réti szénáé, a szarvaskerepé, a sasé ... Sajgóit, fájt a szívem! Kocsmába kezdtem já­­rogatni egy korhely alakkal, foghíjas volt, szúrós apró szeme s a szavak úgy pattogtak a szájából, mint a hü­velyből a borsószemek. „Ne búsulj, Iván, mondta, az meglesz nekünk is, ami másnak. A pénzt a hasadra költsd, onnét nem lopja el semmiféle tolvaj, a százalékok meg hájban gyűlnek fel.” Nekem a vodka sem volt kedvemre .. . így gondolkoztam: ha elhagyja az em­ber a régi helyét, csak húsz-harminc éves korában tegye, de ha már a negy­ven felé járogat, mondjon le az ilyes­miről, belenőtt a földbe, ne mozduljon, mert a gyökereit tépi ki! Mit tehettem, visszamentem a kolhozba, beleszóltam a dolgaikba, de ők: „írj nyilatkozatot! Kérd meg a gyűlést, lehet, hogy fel­veszünk." De hogy kérjem, mikor úgy éreztem, mintha valaki a nyelvemet fogná? Nem kérhettem, a makrancos természetem ismét jelentkezett ... Fe­nyegetőztem, hogy az állam engem, mint katonát, megvéd. Mire ők: „Az ál­lammal mi is rokonságban vagyunk, minket ne ijesztgess, és nem is vagy te katona, szökevény vagy, megfuta­modtál a munkafrontról . . ” Ekkor kí­nálkozott ez az állás — kezdtek ren­det teremteni a folyón, gőzhajók, uszályhajók érkeztek. Most itt hegye­zem a zabot. Az asszony s a fiú meg dolgozik a kolhozban ... — Hát a kolhoztagokkal kibékültél? — Szeretetről nem beszélhetünk. Gyűlésbe nem hívnak, s mikor vodkát isznak, azt is csak egymás közt, nélkü­lem. Csak csúfolódnak: azt mondják, te női ágon még rokonságban vagy a kolhozzal ... — Szóval te azt mondod, a termé­szeted miatt? — kérdezte a motoros. — Amiatt ... — Hazudsz, a kapzsiság miatt! Azt mondják, itt, ebben az állásban is, ke­restél a csónakoddal a tavaszi ára­dáson, rubelecskéket szedtél össze. De nyáron is, mikor úgy esik, pénzt ve­szel el. — Megesett — ismerte be tétován a bójnőr. — Ami igaz, igaz, a pénzt sze­rettem, de még nem láttam olyant, aki elhajította volna ... VILLÁMLOTT s a sátor megvilágo­sodott belsejében egy pillanatra láttuk a bójaőrt, ült a szénán és a szakállát morzsolgatta. Recsegés hallatszott, mintha óriási diót törtek volna fel mellettünk s néhány másodperc múlva a sátor vitorlavászon falai vörösleni kezdtek. Széthúztuk az ajtót — vagy hetven méternyire a villám széthasított és meggyújtott egy tölgyet, melynek koronája belehullott az örvénybe. Szép és félelmetes látvány volt: táncoló lángoszlop a ferdén csapó záporban. — Kiabálnak! — mondotta a bójaőr. — Képzelődsz — jegyezte meg, fü­lelve, a motoros. — Ilyen időben sok­mindent képzelhet az ember. Elhallgattunk. A zápor zúgása, a töl­gyekről lepattanó száraz ágak recse­gése, a hullámok sóhaja a part alatt megtöltötte az éjszakát s a zajok egy­velegéből néha kivált egy emberi kiál­táshoz hasonló hang. — Talán madár rikoltoz, a vihar ki­tépte fiókáit a fészekből — véltük. — Ember kiált — erősítette a bójaőr. — Az én fülem nem csal. Vezessétek oda a motort ... A motoros azt mondta, hogy tegnap a köveken összetört a csavar, leszerel­ték, de újat nem tettek még a helyébe, körül kell csiszolni reszelővel. Ez igaz volt. A bójaőr zsémbelt: — Akkor a cirkálómat kell odahajtsam. — Otthagyod a bőröd, Iván Nyiki­forovics. Magad is látod, mi megy végbe! — És ha valaki bajban van? Kiment és mintha a partról egye­nesen az örvény fenekébe merült vol­na, akkora volt a sötét és a víz kö­röskörül. Feszülten hallgatóztunk, f­el­­ajzott fülünk a hangokat rostálta, me­lyek értelmetlenül kavarogtak a parton, mint mag a nedves rostában, és sem­mit sem tudtunk kivenni belőlük. Be­szélt a víz, a levegő, az erdő, a felhő, sisteregtek, bömböltek, süvítettek és dörögtek, és nem volt itt helye emberi hangnak. A bójaőr vagy negyven perc múlva tért vissza, már messziről meg­nyugtatva minket,­ hogy „semmi baj!” — bemászott a sátorba. Meg sem vár­ta a kérdést, mindjárt magyarázta nekünk: — Két legényke a folyóntúli faluból. Moszkvába utaznak, hogy beiratkozza­nak az iskolába, az ötórás vonathoz igyekeznek. Gondolták, a vihar előtt még átkelhetnek, de ahogy megkezdő­dött ez az ítéletidő, elvesztették a fe­jüket, beszorultak a láp és a folyó közé, se előre, se vissza. A hely fűz­fával, meg szederindával van teli. Or­dítottak, azt hitték, hogy közel a rév ... Egyenként vontattam át őket . . . — És szereztél egy félliterre valót? — érdeklődött a motoros. — Egy hármast nyomtak a markom­ba ... Egy decire! A motoros — komótos és már nem fiatal ember — felpattant a helyéről s a bójaőr felé hajolva ráparancsolt: — Takarodj innen . .. Na, egy-kettő! — Mit jelentsen ez? — Rablókat nem melengetünk . . Szedd a sátorfádat! — Tyű — mondta a bójnőr, — hogy tűzbe jött­él. Itt a folyón én vagyok a gazda, ne nagyon lármázz ... A há­rom rubelt pedig nem kértem. Adták, de nem kértem! ■— Idehívhattad volna őket! — ve­tettük a szemére. — Agyonpotyolja őket az eső. — Mondtam már, az ötóráshoz siet­nek, — akkor nem várhatnak itt. Olyan útra indultak, ahol nem érnénk őket utol egykönnyen, pihenésre nincs ide­jük ... Sajnálni meg nem kell őket: az öltönyt, meg a többit még a vihar előtt berakták a hátizsákba, egy szál gatyában tocsognak ...Az éjszaka meleg! ... A VIHAR LASSACSKÁN elvo­nult. A menny még dohogott, de már szelidebben, mintha hajlandó volna az egyezkedésre. A szél elült s az eső egyenletesen, altatón duruzsolt. Mi is elszenderedtünk, mikor fentről a folyó sodrása irányából kiáltás hallatszott, mely, mintha csak magánhangzókból állott volna: ,,Ő-aa-ót” — Megint ideszédelgett valaki — zsörtölődött a bójaör. — Így élünk, megtetézzük a nappalt az éjszakával! Ki kell menni, ki tudja ... Aludtunk, mikor bemászott a sátorba, most már harmadszor az éjszaka fo­lyamán. Már rég bőrig ázott, gumicsiz­mája nyikorgott, cuppogott. Hosszasan bíbelődött vele, amíg lehúzta, szitkozó­dott magában s végül mindannyiunkat felébresztett. — Mi történt már megint? — kér­dezte a motoros. — Micsoda emberei­tek vannak! Egy ilyen éjszaka se hagy­ják a víz népét megszusszanni! — Ez így volt rendjén! — válaszolt félig suttogva a bólyaőr — Oresiná­­nak, a régi elnöknek a fia — az asz­­szony most brigádvezető — megy ki a telepre. Valami fogaskerekekkel ... Leállt a kombájnjuk, reggel pedig arat­ni kell. A nagy csónakkal akart át­kelni, de azt vagy a víz vitte el, vagy a halászoknak kellett: eső után az emelőhálóval jó zsákmányt fognak. — Őt is megvágtad? — kötődött go­noszul a motoros. — Mit akaszkodsz belém, mint a boj­torján? — sértődött meg a bójnőr. Ha tréfálsz, akkor bizony elég ostobán te­szed ... Én nem vagyok az a hangya a meséből, engem nincs, aki haza­vigyen, ahogy tudok, úgy botorkálok a bolyba, az emberekhez . .. Mondtam már, hogy vétettem ellenük! Az embe­rek pedig nem felejtenek. Ha jót tettél , rendben van, de ha rosszat, mint tüske marad az emlékezetükben. — Miért feketíted be az embereket? — kérdezte a motoros s úgy látszott, komolyan megharagudott. — Erősen hitványaknak állítod be őket, olyanok­nak, mint az ág-bogos fa. Pedig a kommunizmusba megyünk. A bojnör felsóhajtott. — Álmodban fecsegsz — dörmögte. — A hitvány­ról, az ág-bogosról nem szabad ám megfeledkezni: nem a ruhát,­­ az em­berek lelkét szaggatja el. A jónak pedig a mi időnkben minden nap meg kell lennie, mint a teljesítménynor­­mának. A kommunizmussal pedig ne dobálózz csak úgy mellékesen, ne vedd hiába a szádra, a népnek ez nagy és örvendetes gondolat, nem szereti, ha hiába koptatják. — Nehéz ember vagy, — jegyezte meg a motoros. — Magadnak is, má­soknak is alkalmatlan. És a gondo­lataid zagyvák, mint a kása. — Majd magam tisztázom őket ... És a gondolataimat nem tukmálom rá senkire, magamban rágódom rajtuk .. . — Rágódj, rágódj, csak siess vele! — nevetett a motoros. A bójaőr visz­­sza akart vágni, de egyet gondolt s felsóhajtva, békülékenyen jegyezte meg: — Aludj inkább, én meg a dolgom után nézek, mert még jön egy uszály­­hajó gabonával, kilyukadhat az oldala s akkor a pontyokat etetjük. Aztán te is, ha zátonyra találsz futni, még job­ban szidsz majd engem, a gondola­taimmal együtt: hova tette a szemét ez a szedte-vedte. Igaz-e? Látod, látod ... A kommunizmus, testvér, rendet sze­ret mindenütt, másképpen nem tud­juk megközelíteni ... Az eső elállt, nyugaton, a mezők fölött világosodott. Az éjszaka kezdett áttetszővé válni, mint a cigaretta­­papír. A bójaőr lapátjával kimerte a vizet a csónakból, ellökte a parttól s alakja beleolvadt a közeledő reggel kísérteties zöldjébe. SZOCS RÁCHEL fordítása V*. <1 NYIKOLAJ G­RI BACSÓ V elbeszélése ]] r Mosolygó arca néz rám vissza mostanság, tűnő perceken, szeme komoly, sugárzó, tiszta, akár az első szerelem. OCSKÓ TERÉZ MÁRKI ZOLTÁN verse Huszonhárom év ... Ennyit élt csak, Süvöltöttek a szél-dorombok, s micsoda zuzmarás időt, mégis megolvadt egy-két jégcsap, s a hó alatt a fű kinőtt. Felhőkbe bújt akkor a kék ég, a vágy ágát dér csípte meg, — de homloka haván a szépség szikrázott, mint az ékszerek döfött a tél, a tőr­hegyű, ha ő szólt, napfény-zászlót bontott a nyárról álmodó derű. Az élet minket kárpótolt már a kínba fulladt éjjeliért, de őrzi őt is, aki holt már, akit a hóhérkéz elért. Testét elnyelték rég a kapzsi, holtra leselkedő vizek, ó, sírni kell, de elsiratni nincsen jogunk, nincs senkinek. A hullócsillagok kis sorsát ne is keresd szíve egén, onnan örökre már egy ország világa süt, nem röpke fény. Gyötörhették,­­ nem hajtott térdet, százszor meghalt, napja letűnt, de feltámad százegyszer érted, pártunk, győzelmünk, életünk! MAJTÉNYI ERIK A gyermekem még álmában se lássa Valami pók sző ritka hálót Vannak még fojtó álmaim, de várom a hajnalt, amely mindent visszahoz, mint göngyölt festmény, kitárul a város, a gyepszegély, a sárga villamos. És föllélegzem drótsövényt idéző, bilincset hordó álmaim után, elönt a napfény, s higgyétek el, oly jó tudni, hogy mindez álom volt csupán A gyermekem még álmában se lássa az elviharzott, súlyos éveket, s csak rossz álomként háborgassák olykor a ma még fájó, eleven sebek. Novemberi napfény önti el a völgyet s a rozsdás levelek hulljukban is rezgő fénnyel tündökölnek. PÁSKÁNDI GÉZA DECEMBERI REGGEL Szeretlek hó hava, téli fehérség! Megóv saját melegem fedezéke jégcsap-dsidáid ellen, s lengnek utánam a lélek párái, lehelet-sálak. Járok a hóban, habfehér szénája csillog, ropogtatja bakancsom abrakos kedve, — villog a reggel, és ébred az udvar s csillagok játsznak a hajnali hóban. Valami pók sző ritka hálót a napsütötte víztükörre, ezer csöpp négyszög váltja egymást enyészőn s újra tündökölve. Azt hinnéd, hogy a parti fűzfák szél híján végleg elpihentek, pedig gyökértől föl a csúcsig szivattyúzzák a drága nedvet. Tanulj örök megújhodásra feszítő kedvet tettben, dalban, versenyt dobogj saját sziveddel, mert csak a halál mozdulatlan Amint ereszkednek a didergő fákról, novemberi napfény özvegy ágak közt is csöpp tavaszt varázsol. HÓHULLÁS Friss­szagú hó, félszagú hó dől a földre habfehéren — valamelyik szép nagyanyám sütés előtt lisztet szitál fönn az égben. A nagyapám meg csak nézi férfi-módra: — Asszony dolga! Pipára gyújt s úgy pöfékel, hogy az eget szürkeséggel mind bevonja. Őszi napfény Hullanak a levelek arany zuhatagként, s még az avarból is hálásan csillantják a búcsúzó napfényt.

Next