Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1957-09-12 / 37. szám
KULTÚRA BUDAPEST 62.PJB.149 -1-4 357 B.bV ' mi Kdnyv.ttf SZEGED Dugonics Lér 13 INK írószövetségének lapjaII. ÉVFOLYAM, 37.(463) SZA/VI — A ka thjttttnI - KOLOZSVÁR, 1957. SZEPTEMBER 12. Néhány megjegyzés irodalomtudományi oktatásunkról Július hónapban két héten át levelező tagozatú tanárokkal és tanítókkal voltam együtt. Előadáson, szemináriumokon és fogadóórákon, tehát a közös munkában elegendő tapasztalatot szerezhettem, hogy néhány — oktatásunk s nevelésünk, de irodalmi közvéleményünk számára sem lényegtelen — „szakkérdést“ a nyilvánosság előtt is szóvá tegyek. E hozzászólásokat váró cikkben észrevételeimet szükségszerűen az irodalomelméleti kérdések területére szűkítem le. Mi jellemzi egyes irodalomtanárok irodalomelméleti tudását? A végzett tanárok javarésze alapos vagy legalábbis kielégítő szakmai, irodalomtudományi felkészültséggel rendelkezik. Kétségtelen, hogy az utóbbi két,három évben, jóirányú változás tapasztalható náluk. Sok közülük állandóan gyarapítja ismereteit s lépést tart a lehetőségekhez mérten az irodalomtudomány fejlődésével. Ezeknek fejlett elemző, irodalombíráló érzékük van. Sőt akadnak köztük olyanok is, akik tevékeny irodalomkritikusok. Egyeseknél azonban még tapasztalható, hogy a szükségesnél kevesebb konkrét, megbízható irodalomtudományi ismeretekkel rendelkeznek. A szakmai ismeretek bizonytalansága olykor az elemzőkészség bizonyos fokú hiányával is párosul. Ezek a tanárok a legtöbb esetben irodalmi-oktató munkájukban nem támaszkodnak saját, egyéni műelemzéseikre; tankönyvekből, cikkekből, recenziókból veszik azokat át. Magától értetődik, hogy az ilyenszerű órákon az élményszerűség, s a felfedeztetés öröme és izgalma — az irodalom-megszeretés eme két nélkülözhetetlen alapföltétele — sajnálatos módon elmarad. A fenti hiányosságok nagyobb mértékben vannak jelen a levelezőtagozatúaknál.Itt jegyezzük meg, hogy a Pedagógiai Intézet keretében újravizsgázó tanárokat el kellett különíteni a levelezőtagozatúaktól. Nemcsak, mert ez utóbbiak szakképesítés híján vannak, hanem azért is, mert nem rendelkeznek az előbbiek sokéves, nem egy esetben évtizedes pedagógiai gyakorlatával.) Középiskolai érettségivel vagy félbeszakadt egyetemi tanulmánnyal, ritkán másszakú egyetemi végzettséggel tevékenykednek az irodalomtanítás területén. Meglévő szakképzettségüket munka közben, a tanítás gyakorlatában szerezték meg. Érthető, ha szakmai ismereteik gyengék. A levelezőtagozatú hallgatók között még mindig kísért a korábbi évek elburjánzott káros szemlélete: a dogmatizmus, a mechanikus materialista és vulgarizáló irodalomfelfogás. Egyesek a műelemzést most is a politikai cikkek kivonatolásával tévesztik össze. Egyik vizsgázónk például Létay: Mellettem atlasz című versének olyan sematikus, vértelenített, de ugyanakkor agyonideologizált magyarázatát adta, hogy sírni lehetett a hallottakon. Többször előfordul az is, hogy alapfogalmakkal nincsenek tisztában. A tárgyat és a témát például nem tudták megkülönböztetni. Ábrákkal illusztráltuk azt, hogy a tárgy az objektív valóság része, a téma pedig a műben van benne, hogy úgy mondjuk: a tárgynak az író tudatán keresztül való tükröződése. Többen a szerkezetet azonosították a mű fejezetekre osztásával, a formát pedig a puszta külső formával és így tovább. Nehézséget okozott a verstani kérdések gyakorlati elsajátíttatása is. Alig akadt hibátlanul ritmizáló hallgató a vizsgázók között. Aminthogy — a gyakorlatban ez is kiderült — stilisztikai ismeretek dolgában is sok hiányt kell még pótolni. Persze a levelező-hallgatóknál s meg a tanároknál is fölmerül a kérdés: honnan, kiktől tanulhattak volna? Timofejev túlhaladott, de részleteiben még mindig hasznos munkáját (Teorija Literatury), nem tanulmányozhatták, mert nincs magyar fordítása. Abramovics magyarul is olvasható tankönyvét (Bevezetés az irodalomtudományba, valamint Julow Viktor irodalmi olvasókönyvét sok haszonnal forgathatták volna, de valószínűleg alig egy-két tanár, ha hozzá jutott, ők tehát éveken át egyes tanulmányokra, cikkekre voltak utalva. A helyzet azonban az idén már sok tekintetben megjavult. A Bolyai egyetem kiadásában megjelent Csehi fitula: Bevezetés az irodalomtudomány,ba című jegyzetének első, sokszorosított füzete. Ezt a tartalmas és viszonylag terjedelmes kiadványt már ismerték és használták az idei levelező-tagozatú hallgatók. A jegyzet, rendszerezett anyagával, gazdag példatárával és igényes megszövegezésével nagy segítséget jelent egész irodalmi oktatásunk számára. Évek után felismertük, hogy az új nemzedék nevelése szempontjából elengedhetetlen az irodalomtudományi ismeretek elsajátítása. Nemrég, a tavaly jelent meg az alsó ciklus Vili. osztálya számára készült Irodalomelméleti alapfogalmak című tankönyv is. Túlzás nélkül mondható, hogy hézagpótló mű. Most kezdjük átérezni s átgondolni, mit jelent az esztétikai-irodalomelméleti ismeretek szervezett terjesztése egész oktatásunk, irodalmunk és új olvasóközönségünk számára! Valóban nem lehet számunkra közömbös, milyen irodalmi tudású s ízlésű gyermekek hagyják el a középiskolákat. Milyen esztétikai-irodalomtudományi felkészültségű tanáraink, olvasóink, kritikusaink és íróink lesznek. Hazai irodalmunk eszmeisége, művészi hitele, hatékonysága s ugyanakkor olvasó közönségünk tábora erősödik és gyarapodik irodalomtudományi nevelésünk kiszélesítésével. Íróink, szerkesztőink nem egyszer panaszkodnak a fiatal kritikusok hiányára. Valóban, már itt a középiskolában meg kell szerettetni a tanulókkal az irodalmat. S ennek egyik hathatós eszköze, hogy irodalomértőkké kell nevelnünk őket: műelemző, elméleti és gyakorlati ismereteket kell elsajátítaniuk. Mai irodalmi életünk kissé elhanyagolta az olvasóközönséget. Nem igen törődtünk véleményével, helyzetével s igényeivel. Pedig egészséges irodalmi köztudat, eleven irodalmi élet nem alakulhat ki a művészet „fogyasztóinak" figyelembe vétele nélkül. Az olvasók ízlését, esztétikai fogékonyságát nemcsak szépirodalmi alkotásokkal lehet alakítani, hanem elméleti-gyakorlati ismeretekkel is. Folyóirataink, lapjaink még többet tehetnek ezen a téren, mint eddig tettek. A sokszor elvont esztétikaielméleti viták mellett (ezek is kellenek) jelentessenek meg egy-egy vers vagy prózaelemző mintacikket. Tíz év óta alig néhány ilyenszerű írásra emlékezünk. Például Szabédi László kiváló elemzései. Az Utunk igen hasznos nevelési ankétja ezekre a kérdésekre is kitérhetne. A Bolyai egyetem az eddigieknél nagyobb segítséget adhatna középiskoláinknak a marxista irodalomelmélet elsajátítása érdekében. Pl.: konzultációkat, nyílt vitákat szervezhetne. A kolozsvári és a közeli vidékek tanárainak, tanítóinak mintaórákat tarthatna. A Pedagógiai Továbbképző Intézet pedig ugyancsak szervezett s állandó kapcsolatot létesíthetne ezen a téren is hallgatóival s végzettjeivel. Mert amint kiderül, van itt tennivaló. Nehéz és nemes feladat vár tanárainkra, munkahelyeikre visszatérő levelező-hallgatóinkra. Sok helyt nekik kell az irodalom és kultúra szaktekintélyeivé válniok. Nagyrészt az ő vállukon nyugszik az új nemzedék irodalmi nevelése. Nekik kell fiataljainkat úgy bevezetni az irodalom színes kertjébe, hogy habozás nélkül megkülönböztessék a virágot a gyomtól, megszeressék és értékeljék, ami hasznos és szép. Ez a munka nem könnyű. Beszélgetéseinkkor, a közös vitákban kiderült, hogy ezek a problémák mennyire összefüggnek az oktató-nevelő munka más területével is. Sokvonatkozású kérdések ezek. De a megoldásukba fektetett munka nem hiábavaló. Még akkor is, ha csak évek múltán kárpótol fáradságunkért. PATAKI BÁLINT SZEMLÉR FERENC Olyankik Végig a part kirakva ragyogó gyöngysornak tetsző friss emberi testtel, melyet Gea lazán most úgy ereszt el, mintha mutatná: játszik csak bohó szép ékszerével, rá nem is ügyel, hisz barna bőre szebb volna anélkül!... Az égre néz, amint lobogva kékül, s eszébe jut a gomba-füstü jel, mely ott lengett a Bikini-atoll fölött s aztán porrétjén Nevadának ... Egy gombnyomást, és száz ily gomba támad naptól-viztől finom testén! S ahol e mű-napok vad lángja szétpereg, gyilkos sugártól omladoz az ember eleven lánca, mint a puszta szemmel nem látott rés nyomán dús ékszerek. A gyöngy nyakékhez hát riadva kap, mintha gonosz kéz moccanna utána, s tapasztja óvón a naplángú tájra minden egyes szemét, és úgy marad éles, vigyázó tartásban a föld békét, díszét mindentől óvni készen, mint ki már védte kincsét annyi részben, s gonoszt tevőt nem egyszer már megölt. SALAMON LÁSZLÓ Színek, vadÁcs Színek riadója ébreszti szememnek még álomtól fáradt, mély tekintetét, a kerti ágyásban tűzszín szegfűk zengnek, s kék harangja hangján csendít rám az ég. Körül fénylő lombok lengve sorakoznak, hajnali aranyban fürdetik fejük, a levelek itt-ott rozsdaszínt oroztak, zöld dinnyék rejtik a skarlátszín nedűt. Szikrát rejt gyöngyében a hajnali harmat, parányi sugarát az induló napnak. Szivemnek kiszikkadt, egyhangú unalmát színek riadója, harsogd túl megint! A nyárvégertfürta, őszi kóstolóját ízlelni bánat és fürge öröm int. Bennem is, mint érett gyümölcsök levében kesernyés ízzel kristályos méz vegyül, megfürdik szemem a reggel száz színében — ennyi élet között lehetsz-e egyedül? Mintha minden virág egy-egy betű volna, derűt írok velük komor homlokomra. Hány nyaram, hány őszöm, hány telem van hátra? Vesszen a kérdés most, vesszen a felelet. Békült szívvel nézek a múlandóságra s borisszaként iszom a harsány színeket, tihervad a lomb, a virág és a pázsit? Nem egy nyár, nem egy ősz ez a vén világ! A múló idő születőt meg nem másít, a lehulló szirom magjában él tovább. Színek riadója, ébreszd lusta lelkem, hogy el ne vesszen a futó fellegekben! •*V, 1957 SZER 1 . FLOPICA CORDESCU A bányász leánya BONCZOS ISTVÁN Hondanak este volt és nem ismilyen-amolyan este, nagy nyári, meleg este. 1 nap még nem ment le teljesen, a hold még nem jött fel teljesen: egyik az ég nyugati aljáról nézett vissza, a másik az ég keleti aljáról nézett elő. Egyformán nagyok voltak mind a ketten, és nézték, csodálták egymást, úgyanynyira, hogy talán még meg is állottak belé egy kicsit, csak annyira, mint a szél; a levél a fán nem moccant, fa a réten nem rezzent, ember, állat viszszafogta lélegzetét, s azután ment miden a maga járásán. —■ Kari! — Kari te! — Hát nem hallod?! — Húzod már azt a kötelet, vagy mit csinálsz? — Húzom, persze, hogy húzom, csak ne nyugtalankodjék odafent édesapám, mert ha egy kéve megcsúszik... aztán már lent is van a többivel. Az öreg a rakomány tetején mégis hátrafelé merészkedett, ott lenézett avendégoldal rúdján babráló fiára. — Elvágtad a kezed, vagy mit nizzel? A fiú a keze fejére pillantott, aztán elnevette magát, mert olyan volt az, mintha vérbe mártotta volna. — Nizze már, édesapám a napot, meg azt a holdat. A gazda odafentről még messzebb látott, el is nézett elébb keletre, azután nyugatra, de a szép piros mérget lobbantott benne. — Hát te ezeket nized, a napot meg a holdat? Én mi a fenét nizzek rajtok? Láttam én már akét eleget. Te se nizd, nizikük egymást eleget, nekik nincs más doguk. A fiú az olyan fiú volt, hogy az ilyen csak a lovon, a nyeregben mutat Iénytborzongató szépet, így földön, csak olyan középtermetűnek látszik, de ... tengelyvégétől kapva egy rántással felborítaná szekerüket, amelyet tíz kereszt búza nyom. — Karit — Tessék, na! — Már leszállok ... — Kötöm már, kötöm. Olyat húzott a kötélen, hogy a szekér belébillent, és az egyik ökör ijedten nézett hátra. A másik vendégoldalrúdra is odahurkolta amit és ahogy kellett, aztán a jószág elébe állt, jobb karja lendítésével mutatta, hogy merre indított. A keményre taposott, dilhegő dűlőül két tábla tengeri közt kacskaringózott a töltés felé. Nyugodalmas volt a táj, a két ökör, nyugodalmasnak látszott a szótlanul ballagó pogány fejű fiú is — úgy annyira, hogy hátra sem nézett. Pedig kellene, mert hol Mozsár, hol meg Kormos kapott a tilosba, lenyalva az úthoz legközelebb álló tengeri szárát. IJL* öreg gazda odaföntről látta, de CPC fát csak engedte, hadd egyenek, jut abból, meg ökrök azok, nem tudok, hogy a másé. Csak azt látják, hogy zöld, megérzik, hogy tejes. Éppen olyan az nekik, mint az embernek a borízű alma ... — Hoooó! Halkan mondta ezt, de azért, ha meg nem kapaszkodik a feszes kötélbe, talán még le is repült volna. — A fene hogy enné meg ezeket az ökröket. Ezt meg már csak gondolta, szólam azonban nem szólott rájuk. Itt már beljebb volt a tengerikóró, aztán utána kellett lépdesni: hol Mozsárnak, hol meg Kormosnak; ahogy léptek, rántották a jármosrudat, és lis lent a kocsis tetején a gazda, fejt kalapja. Ezt már nem állotta. — Karit A surranó szellő távoli kacagást libbentett a fiú felé. — Hát leszitáltatig már ideföntről teljesen? Az a Kacagás. Méghozzá nagyobb része lánykacagás. Most már nagyon hegyezte a fülét a fiú. — Hát nem látod, hogy tilosba kapdosnak az ökrök? A motor is felbúgott, s nóta csendült rá. Tudta ő jól, kicsodák. Sietve hátranyúlt, az út közepére igazította a szekér rúdját és fülönfogta az egyik ökröt. A két jószág megértette, hogy bége a pákosztoskodásnak, engedelmesen igyekeztek vasmarkú kisgazdájuk után. Éppen a töltés lábához értek, mikor a gumikerekes, gyorsjáratú traktor, két pótkocsi lánnyal, elrobogott elöttük. A fiú csak azokat látta, a szépen daloló leányarcokat, fehér fogaikat és mosolygós szájukat. Azt danolták hogy: Meg kell a búzának érni, Ha a szél mindennap éri. — Kariel Talán gyökeret eresztett a lábad, hogy nem mozdulsz? De jó lenne két lányt átölelve, velük danolni. Inteni akart nekik: álljatok meg, vegyetek fel engem is! De nem intett. Lehanyatlott bronzszinű karja. Pedig ha intett volna, biztosan felveszik. Most csak állott nagy árvaságában két bambán néző ökre előtt, és se té, se tova. — Kari tel Hát mikor lement már a nap? — Ne búsulják, édesapám, amott már az öccse! Nagyot lélegzett s a holdra mutatott. Elindultak, a füle körül mocsári szúnyog rítta éhit.