Utunk, 1957 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1957-09-05 / 36. szám

—12---------------­ MAREK HLASKO*) /Csodaszép leány volt. A park láto. IsS­gat­ói — még azok is, akik hosz­­szú évek óta jártak ide — nem emlé­keztek, hogy valaha is láttak volna ott hozzá fogható szépséget. Ez a leány megingatta a világ materiális mivoltá­ba vetett hitet, aki csak elhaladt a pad mellett, ahol ez a csodalény ült, úgy érezte, hogy a mennyországba megy vagy öt lépést. Még az öregecske csősz is, aki esztendők óta cirkált erre he­gyesvégű botjával, még ő is eltátotta a száját, és úgy ment egészen a kerti ösvény végéig. Pedig az öreg sokat látott, sokat mesélhetett volna májusi éjszakákról, amikor a kárörömtől liheg­ve hajkurászta ki a bokrokból a szegény szerelmeseket. A leány egy fiúval ült a padon. A fiú nem lehetett idősebb nála — esze­rint tizenkilenc—húsz éves volt, s ez­­i­tán csinosarcú, de a leány még a leg­semmitmondóbb mozdulatával vagy pil­lantásával is elhomályosította. Ebben a leányban egy darab napfény öltött testet, — így gondolták az arrajáró emberek. A leány megszólalt: — Késő van. Most már megyek. — Ahogy akarod — mondta a fiú — nekem jó itt. — Hát megadod, vagy nem? — Megmondtam. — Megbánod! — Az én dolgom — felelte a fiú, egy csomag cigarettát húzott elő a zse­béből, kifricskázott egyet­­ belőle, és rágyújtott, azután visszadugta a cso­magot. — Én is dohányzom — mondta a leány. — Nagyon helytelen. .. nikotin ált az egészségnek. Ráadásul megcsúnyul tőle az ember. A lány félig tehúnyt szempillája alól nézte. Szeme sötét és bronzfényű volt, hunyorgó fémcsillagocska villogott ben­ne. Mondani akart valamit, de ekkor egy kopott, kékruhás férfi ment el mel­lettük. Ez az ember szürke kis tisztviselő volt, az életben semmit sem sikerült el­érnie, mert sem tehetség, sem kitartás nem jellemezte. De azért, mint az efajta emberek általában, ő is úgy érezte, hogy megrövidítették, nem értik meg. Ránézett a szép leányra, és ezt gondol­ta: „Istenem! Ha ilyen szép szeretem volna! Akkor talán egyszerre minden másképp fordulna. Egy ilyen nő min­dent meg tud változtatni, érte talán még egyszer megpróbálnék valamit az életben! Mert így bizony zsákutcába jutottam. Ej, a fene egye meg! Moziba kell mennem. Lassan minden lekopik az emberről..Elszontyolodott, és meggyorsította lépteit. Mihelyt eltűnt, a leány megkérdezte: — Adod vagy nem adod? — Nem akarok ismétlésekbe bocsát­kozni — hárította el a fiú. A leány rávetette mély pillantását, és halkan mondta: — Zanyád kurva! A fiú jót nevetett. Cipője orrával célba vett egy ott heverő kavicsot, és nagyon halk, nagyon hízelgő hangon válaszolt: — Apró kis tévedés van a dologban: nem a te fiad vagyok. — Ha az én fiam volnál, tudnám, hogy mit csináljak veled. A fiú rásandított, és foghegyről kér­dezte: — Tulajdonképpen miért tőlem kér­dezed, hogy mit csinálj azzal, ami a tiéd? . — Mert a tiéd is. — Ezt nagyon szépen mondtad, és roppant megható. Csakhogy én nem voltam egyedül. Ott volt Mietek is, Ro­mán is és még néhányon. Miért pont tőlem kéred a pénzt? Mi vagyok én? Alamizsnás Szent Miklós? — Mással nem volt dolgom. — Velük is eltünedeztél. * Marek Hlasko, a fiatal lengyel írónemzedék igen tehetséges képviselő­je mindössze huszonöt éves, eredeti foglalkozása szerint gépkocsivezető, 1951-ben mint egy varsói teherfuvarozó vállalat üzemi levelezője kezdett iro­gatni a Trybuna Ludu-nak. Eddig egyetlen novel­láskötete jelent meg, 1956-ban, Pierwszy krok w chmurach (Az első lépés a sötétben) címmel.P­ ál Széf tetty — Hogy egy kicsit kifújjam magam, és sétáljak. Olyan szép éjszaka volt... — Persze, persze — vetette oda fél vállról a fiú. Eloltotta cigarettáját, és rákönyökölve a pad támlájára, elnyúj­tózott. Egy percig a sápadozó égbol­tot nézte, majd így szőtt: — Bevallom, én már régóta nem hi­szek csodákban. Sose halottam olyat, hogy egy leány egy férfivel éjjel lemen­jen a folyóhoz csak azért, hogy a hol­dat bámulják. Ilyen esetben a hold ál­talában röhögni szokott rajtuk. A leány felkapta fejét, és farkas­-és szemet nézett a fiúval. Hallga­tott, egy zsenge gally volt a kezében, azt tépdeste. A keze olyan volt, mint régi festményeken a Madonnáé: hosz­­szú, keskeny, csupa ideg, s mirdh­a a maga külön, szép életét élné. Az az ember, aki ebben a pilanatban elhaladt mellettük, ránézett az arcára, majd a kezére, és elállt a lélegzete. Fiatal író volt, nagyszabású szerelmi regényről ábrándozott, amilyenre régóta és sóvá­rogva vár az olvasó. Ebben a pillanat­ban elképesztő világossággal látta meg a koncepciót: fejében már hosszú hónapok óta cikáztak ide-oda jelenetek, párbeszédek, arcok, de csak ebben a szent pillanatban látta meg művét, mint megvalósult eszmét. „Megvan! “ — gondolta lázasan. — „Most megvan. Véletlenül találkoztak ebben a park­ban, a padon. Kibontakozik a roman­tika, az első szerelmes éj... Mindent cinikusan, mintegy sportszerűen tár­gyalnak meg, mert úgy gondolják, h°gy­ogy elkerülhetik a komplikációkat, a csalódást. Idővel azonban megjön a szerelem. A nagy, a megbénító, a le­nyűgöző. De nem tudnak hinni benne: a cinikus indulás emléke kínozza őket. Csak a végén értik meg, és érzéseik egyszers mindenkorra eggyé fonják éle­tüket. Könyvem tele lesz felháborodás­sal .. .­" örömében vágtatva rohant haza. A leány így szólt a fiúhoz: — Jól van. Ahogy akarod. De elin­tézlek még. Mások is meg fogják tudni a mi édes titkunkat. Vigyázz, betörik a fejed. Ne felejtsd el, hogy mérnök akartál lenni, drágám. Majd én ellátom a bajodat. A fiú szemrebbenés nélkül vetette oda: — Kedveském, kezdesz nevetséges lenni. Ez pedig nem jó. Ami engem illet, a világon semmitől sem félek úgy, mint attól, hogy kinevetnek. — Pedig nevetni fognak. — Nem egészen. Én is eszedbe jut­tathatok egyet-mást. Például: éjszaka van, egy fickó, aki éppen katona, a sze­relmére gondol és arról a pillanatról álmodik, amikor megint együtt lesz­nek. Persze, őrségen áll... Csinos látvány, nem igaz? És ezalatt... — Közelebb tolta hozzá a képét, és nyo­­mat­ékkal folytatta. — Ezalatt a leány a Kameram­a-mulatóban szórakozik két koros pasival, akiknek még megvan a maszek­boltjuk a Chmicina­ utcán, és gyenge a férfiúi mivoltuk. Aztán a lány felmegy az egyik lakására, addig­ra már tökrészeg. Aztán a lány ezzel a két pasival hentereg az ágyban reg­gelig. Reggel nyíltan elmondja nekik az­­ érzelme kis történetét arról, hogy apja ártatlanul börtönben ül, az anyja meg éhezik. Aztán kölcsön kér az egyik­től ötszáz zlotyt, és vesz magának két pár nylon harisnyát. Ugye, élethűen r mondtam el? — Megjárja. Én is érdekes kis me­séket tudok. Hallottam egy történetet valami fiatalemberről, aki hamisan írt be bizonyos adatokat a kérdőívekre, hogy felvegyék az egyetemre. És szív­­bemarkoló dolgokat tudott mesélni, ha szükség volt rá. Még a varsói jassz­­ii­ elvet is megtanulta annak bizonyítá­sára, hogy tősgyökeres proletár. Köz­ben apukája küldözgette neki a csoma­gokat New Yorkból, s a barátunk egész jól öltözködhetett, mert a papa odaát remek üzleteket csinált. Az a papa, aki a kérdőíveken munkanélküli vas­esztergályosként szerepelt. Mit gon­dolsz, érdekes történet? — Jó. Megfizetem a felét. A többit szedd össze magad. — Azt már nem, barátocskám. Meg­adod az egészet vagy pedig... — Vagy pedig? — vágott szavába, és durván megragadta a kezét. — Semmi. Nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Nem­ akarom, hogy neves­selek rajtam. Én ugyanis semmitől sem félek annyira, mint attól, hogy ki­nevetnek. — Jól van — hangzott eltökélten a válasz; a fiú lapos tekintetet vetett a leányra, aki gúnyosan mosolygott. — Két hét múlva megkapod a pénzt. — Előbb. Már így is késő van. — Vigyázni kellett volna, a frász a hasadba! — Kinek mondod ezt? — Mindent a szádba kell rágnom, te... — Halkabban — sziszegte a leány. Egy idős pár haladt el mellettük, őszhajúak, görnyedtek voltak. Sok esz­tendőt éltek le egymás oldalán, hivő emberek voltak, úgy érezték, hogy min­den földi napjuk Isten ajándéka. Meg is köszönték Neki. Az öreg néni rá­nézett a leányra, és hirtelen sírva fa­kadt. — Mi van veled? — kérdezte a férje. — Miért nem adott az Isten nekünk ilyen szép gyerekeket? Hogy miért nem adott nekünk ilyen gyerekeket! A bácsi megszorította felesége rán­cos, hervadt kezét. — Szerettük egymást. Jól éltünk egy­mással. Isten megbocsájtja, hogy sen­ 038 Pilmium ki nem­ marad utánunk. Hiszen nem a mi bűnünk. — Hát igen — felelte nehéz szívvel a néni, letöröt­te a könnyét, és sóhaj­­tott. — De azért mégis sokkal jobb volna ... A görnyedt pár eltűnt a zöld fa­sorban. — Majd én megszervezem neked. — S egy percnyi hallgatás után hozzá­tette:­ — Aztán kivárom, amíg férjhez megy. — És akkor? — Lesz gyereked, házad, férjed. — És akkor? — Semmi. Néha elmegyek hozzátok, bemutatsz a férjednek ... Elbeszélge­tünk a régi dolgokról ... — Szóval a jövő héten megkapom. — Igen. — Rendben van — mondta a leány, és égnek emelte csodálatosan szép ar­cát, mely most egy percig a lemenő nap bíborfényében égett. Minden hajaszála, bőrének minden darabkája, a szeme, a szája, a válla — mind szinte izzott a napban, tele volt napfénnyel. Nézte a fák zöld boltivét, s aztán halkan mondta: — Soká kell majd várnod. — A szerelemre sokáig vár az em­ber. — Hát igen — mondta suttogva a leány. Aztán már egy szót sem szólt, arcán kialudt az alkonypír, mert a nap lebu­kott a fák mögé. Az utolsó fénysugárban két férfi, aki a munkából tért haza, megpillan­totta a leányt. Mindketten az idősebb évjárathoz tartoztak, arcuk barázdás volt, hajuk már őszült a halántékukon. Egyikük, az alacsonyabbik, ránézett a leányra, s arca fájdalmas kifejezést öltött. — Mi van veled? — kérdezte a ma­gasabbik. — Butaság — felelte az alacsonyab­bik, és mosolyogni próbált. Mintha na­gyon fáradt volna, úgy húzta végig kezét homlokán, és újra ezt mondta: — Butaság. Jól tudom, hogy nincs okom szomorúságra. De fogalmad sincs róla, hogy néha milyen nehéz az em­bernek örülnie. — Minek akarsz örülni? — Amikor a háború előtt a tíz éve­met töltöttem le, arról ábrándoztam, hogy a mi küzdelmünk végeztével mi­lyenek lesznek a lányaink. Mikor a hű­vösre kerültem, még nagyon fiatal vol­tam, talán olyan idős, mint ez a fiú, aki itt ül ezzel a lánnyal. Tapasztalat­lan voltam, és valahogy naivul képzel­tem el a kommunizmust. Csak mikor aztán jól ellátták a bajomat, akkor változott meg egy kissé a felfogásom. — De most miért szontyolodtál el? — Néha fáj arra gondolni, hogy az embernek sohasem volt dolga ilyen lánnyal. — Butaság — mondta most már a másik. Oldalba taszította társát, és azt mondta neki: — Hát fontos ez? Az a fontos, hogy vannak, hogy szépek, hogy szeretnek, és őket is szeretik. RADÓ GYÖRGY fordítása Ifj. CSEH GUSZTÁV rajzai „Maradtál már hasrafeldidve a nap alatt, „... a nagyujj párnáját, a legszebb vánkost, meleg homokba fúrva fejedet?“ amelyre valaha is lehajtottam fáradt fejemet." (Hervay Gizella: Barátomnak egy szurkoló kisdiákról. (Szász János: Moszkvai éjszakák, Ifjúmunkás 23. s­..­ Ifjúmunkás 23. sz.) KARANCSI SÁNDOR : Mókázó STRUCC-KÖLTÉSZET UJJ TÍPUSt­ DIVANYPÁRNA A Ne tréfálj a szere­lemmel címen a kolozsvári Filharmónia bemutatta az első, felszabadulás utáni hazai magyar operettet. Szövegkönyvét Rudas Ala­dár, a verseket Sági Zol­tán írta. Zeneszerző K­om­lós Elemér. Az aradi nép­­tanács meghívására az új operettet szeptember elején Aradon is bemutatják. A A Contemporanul au­gusztus 30-i száma Victor Vintu érdekes beszélgetését közli Itja Erenburggal mű­vészetünkről, a francia kul­túráról, a fiatal írókról és a szocialista realizmusról. A Bene József több he­tet töltött a Nyárádmen­­tén, ahol mintegy 30 akva­­rellt készített. Műveiből ki­állít az őszi tartományi képzőművészeti kiállításon, de a festmények többségét a művész gyűjteményes rajz és akvarell kiállításán ismerheti meg majd a kö­zönség. ( A A Bánk bánnal nyír­ja az új színiévadot a ko­lozsvári Magyar Opera. Az előadásra szeptember végén kerül sor, rendezi Szmberger Sándor. A Gazdag könyvtermés­­re számíthatunk szep­tember hónapban. Az Ál­lami Irodalmi és Művésze­ti Kiadó kolozsvári szer­kesztősége gondozásában megjelenik Balogh Edgár Egyenes beszéd című pub­licisztikai írásokat tartal­mazó könyve. Asztalos István Emberség című novelláskötete. Fújja a szél fújja .. . címen Fodor Sándor novellái. Dúdoló címmel Szemlér Ferenc: Ódák, elégiák címmel Tóth István versei, egy antifasiszta antológia Brassai Viktor, Józsa Bé­la, Korvin Sándor és Sa­lamon Ernő . 57 versével. A Haladó hagyományok sorozatban Heltai Gáspár Válogatott művei c. kö­tet lát napvilágot. A George Georgescu állami díjas karmester hetvenedik születésnapja alkalmából szeptember közepén szimfonikus hang­versenyt rendeznek a fő­városban. A hangversenyt az idős művész vezényli, fellépnek az RNK-ban tar­tózkodó világhírű szovjet hegedűművészek, Dávid Ojsztrah és Igor Ojsztrah. A Az UNESCO rende­zésében japán grafikai ki­állítás nyílik vasárnap Kolozsváron. A mintegy száz reprodukciót a Bán­­ffy-palotában állítják ki. ---- UTUNK MIVEL NYITNAK SZÍNHÁZAINK Évadnyitásra készül az ország hat magyar színháza és a hat közül öt hazai szerző darabjával nyitja meg kapuit! Ez a tény persze, nemcsak a színházaknak azt az igyekezetét bizo­nyítja, hogy korunk problémáit, típu­sait, konfliktusait vigyék színpadra, ha­­nem elsősorban a drámairodalom fej­­lődését: van már néhány jó darabunk, van miből választani. Kolozsváron Tomcsa Sándor kisvá­rosi környezetben játszódó kitűnő víg­­játékának bemutatására készülnek. A darabot Imrédi Géza rendezi; a letűnt rendszer uborkafájára felmászott s on­nan lehuppant kisiparost Márton János feleségét Bereczky Júlia alakítja. A szatmári színház Mirodian Újság­­hreffe-ját készíti elő. A darabot, amely egy szerkesztőség élete révén világít be napjaink problémáiba, Kovács Fe­­renc fordította és Harag György ren­dezi. A főbb szerepeket Ács Alajos (Cerchez) és Miklós István (Tomovici) játszák. A nagyváradiak Szabó Lajos Mene­külés-ével nyitnak. A múlt évadban a Marosvásárhelyen sikerrel bemutatott drámát Gábor József rendezi. Temesváron Baranya A boldogság iskolája című színművét Száva Mihály rendezi. Marint Sarlai Imre, a felesé­gét Izsó Johanna alakítja. Sepsiszen­tgyörgyön most építik újjá a színházat, s majd csak október vé­gén lesz a kapunyitás Munteanu Fran­­cisc és Sica Alexandrescu Selyem­roko­­lya c. színművével, Gréda József fordí­tásában. A marosvásárhelyiek még nem dön­tötték el véglegesen, hogy mivel nyit­nak. Valószínűleg Baranya A boldog­ság iskolája című színművel lépnek elő­ször a közönség elé. HOMÉROSZ: Iliász (A Világirodalom Klasszikusai sorozat. Európa Könyv­kiadó) VAS ISTVÁN: Hét tenger éneke (Vá­logatott versfordítások. Európa Könyv­kiadó) JU­STH ZSIGMOND: Faimus (Regény. Szépirodalmi Könyvkiadó) ,4 hegyi szellem (Cseh, szlovák, len­gyel, német, osztrák mesék. Móra Ferenc Könyvkiadó) MÉLIUSZ JÓZSEF: Októberi szél (Egy publicista jegyzetett. Ál­lami Irodalmi és Művészeti Kiadó) YAJNOVSZKI KÁZMÉR: Győz az élet (Magyarországi útinapló. Állami Iro­dalmi és Művészeti Kiadó, Maros­­vásárhely) DOSZTOJEVSZKIJ: Fel­jegyzések a hol­tak házából (Orosz Remekírók sorozat, Európa Könyvkiadó) THEODOR STROM: Aquis Submersus (Magvető.) KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Válogatott műfordítások (Francia költők, Szép­­irodalmi Könyvkiadó) A szerkesztőség kéziratokat nem őriz meg és nem ad vissza­ Igazgató: NAGY ISTVÁN Főszerkesztő: FÖLDES LÁSZLÓ Szerkesztőbizottság: ASZTALOS ISTVÁN, CSEHI HORVÁTH ISTVÁN, KALLÓS MIKs­u-KISS JENŐ (főszerkesztő-helyyettes ) LÉTAY LAJOS (főszerkesztő-helyi les . W­ÁRKI ZOLTÁN, SZABÉDI LAS­.­ TAMÁS GÁSPÁR Az Utunk előfizetési díja évi 26 lej.Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ fiókjainál. A SZERKESZTŐSÉG címe: MÁRCIUS 6 utca 3. Telefon: 24—20 Intr. Poligr. Cluj 7691

Next