Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1958-12-31 / 52. szám

UTUNK -A. nagymúltú Sopron város, a keltáktól elhódított római Scarbantia emlékeit őrző, kedélyes és szorgalmas polgárok lakta ke­reskedelmi gócpont színháza 1829-ben meg­hirdeti az András és Béla lebilincselően izgalmas, hatásos előadását. Az együttes vezetője, úgy látszik, igen agyafúrt és már sok viszontagsággal dacolt ember lehetett, mert a helybeli művészpártolók érdeklődé­sét a következő­képpen igyekezett felcsi­gázni: a világot jelentő deszkákon életre keltendő színmű címe alá odanyomatta, hogy írta Kossuth Lajos, Zemplén várme­gye ügyvédje. Persze, az állítás, hogy a szabadság nagy bajnoka lenne a darab szerzője, nem felelt meg a valóságnak, de megfelelt a célnak: Thália szegény magyar templomába vonzotta a közönséget. A marosvásárhelyi Állami Székely Szín­ház soproni, illetőleg egész magyarországi vendégjátékának sikerét nem kellett ilyen módszerrel biztosítani, öt forró hangulatú budapesti színházi est, a csepeli, soproni, tatabányai, sztálinvárosi nézők lelkes tapsa tanúskodott arról, hogy a magyar dolgo­zók megértették, értékelték, átérezték en­nek a körútnak a célját, jelentőségét. A vásárhelyi együttes minden előadása így a román és a magyar nép barátságának, testvériségének nemes ügyét lendítette előbbre. Erről beszélt már a bemutatko­zás, a Lapzárta előtt egyik szünetében Kál­lai Gyula elvtárs, a MSZMP Politikai Bi­zottságának tagja. „Nagyon örülök annak - mondotta -, hogy a marosvásárhelyi Székely Színház mű­vészei ellátogattak hozzánk. Különösen azt találjuk szerencsésnek, hogy az egész együttes felkeresett bennünket. Az a véle­ményem ugyanis, hogy az ilyen teljes lét­számú társulat sokkal jobban, hatásosab­ban fejezi ki egy nép lelkületét, mint az egyes előadó művészek. Nagyon sajnálom, hogy tavasszal, a ma­gyar kormányküldöttség romániai látogatá­sakor nem tekinthettem meg a Székely Színház egyetlen előadását sem. De már akkor sok elismerő szót hallottam az együttes magas színvonalú művészetéről. Örülök, hogy most közvetlenül is meg­ismerhettem játékukat. A társulat néhány tagja már járt ná­lunk. Jól emlékszem, például Kovács Györgyre, aki 1949-ben fellépett a Nem­zeti Színházban. Az elveszett levélben olyan alakítást nyújtott, hogy én - és ter­mészetesen az egész közönség - megálla­píthatta, milyen nagy művész. A Lapzárta előtt most látott első két felvonása arról győzött meg, hogy nem­csak ő, de a színház minden tagja rend­kívül tehetséges. Ezért remélem, hogy a Székely Színház művészeinek magyarországi vendégjátéka nagy sikert arat. Szívünk egész melegével kívánjuk ezt, mert sikerük a magyar és román nép barátságának az elmélyítését szolgálja." U­­­gyanerről az őszinte, szeretetet sugár­­zó fogadtatásról beszélt az is, aho­gyan a Madách Színházat öt estén tele­zsúfoló közönség hallgatta, ittál- rángába­­szívta a Székely Színház előadásait. Szá­munkra talán nem is a sok és néha már szűnni sem akaró vastaps jelentett a leg­többet - bár kétségtelen, hogy színész­nek, rendezőnek, kellékesnek egyaránt na­gyon jól esett - hanem egy, fontos, min­den munkát spontán és bőven jutalmazó tény. Az a tény, hogy a nézők világosan látták, tapasztalhatták - és idézzük itt most Illés Jenőnek a Film-Színház-Muzsi­­ká­ban kinyomatott cikkét „nagy tett és igazi férfi munka demonstrációja ez a budapesti vendégjáték, egy színház hallat­lan művészi erőfeszítéseit, igényességét, nagy művészi alázatát tükrözi. Tompa Mik­lós igazgató joggal mondhatta: ,Mi úgy látjuk: legnagyobb eredményünk, hogy min­denfajta ellenséges jóslások ellenére, a népi hatalom melengető szárnyai alatt színházat, szocialista-realista magyar színházat terem­tettünk Marosvásárhelyen. Nagy tett ez és beszédesen bizonyítja a baráti Román Nép­­köztársaság nagyvonalú és áldozatkész kulturális politikáját, amely nemcsak az in­duláshoz adott segítséget egy sor magyar színháznak, de azóta is a testvér segítő­­készségével támogatja a magyar színi kul­­tlúrát, hogy meg ne rekedjen, hogy előbb­re jusson, bátran merjen újabb célokat tűzni maga elé. Mindezt a közönség, s egy ország - sőt országaink - nyilvános­sága előtt." De nemcsak Budapesten, vidéken is ha­sonló siker jegyében vendégszerepeltek a marosvásárhelyi művészek. Sopronban, pél­dául, a romániai színészek játékára kiváncsi nézősereg mindkét este megtöl­tötte a század tízes éveiben, magyar­ sze­cessziós elképzelések alapján épített színház széksorait. És milyen, mértéktartásában is lelkes nézőseregnek bizonyult! A Bu­dai Nagy Antal drámai történetét lélek­­tet visszafojtva figyelők hálásan fogad­ták Kós Károly darabját és a színészek teljesítményét. Aki a szünetben beszélge­tők egy-egy megjegyzését elkapta, meg­győződhetett arról, hogy a Székely Szín­ház annyi esztendő fáradhatatlan, kitartó tevékenységével kialakított realista stílusa milyen erős hatást gyakorolt a színházláto­gatóra. A soproni közönségben - és ez csak dicséri ízlését, hozzáértését - elsősor­ban nem az egyes szereplők alakítása ha­gyott mély nyomot, hanem az előadás egésze, melyet a helyzetek pontos és gon­dos kidolgozása, szervezett és fegyelmezett színpadi mozgás, a mű mondanivalójához és légköréhez alkalmazott játékritmus jel­lemez. A marosvásárhelyi társulat összeková­­csoltságára, összeszokottságára akadt a legtöbb elismerő szava a budapesti szak­embernek, sajtónak és nézőnek is. Az ilyen rendezői elképzelés helyességéről, népszerű­ségéről tanúskodott Sopron megnyilatko­zása is. Ugyanakkor a vidéki sajtó - ez esetben a Győrött napvilágot látó Kisal­föld - az előadás más erényeire is felhívta a figyelmet. Kölkedi István tudósítása ar­ról számol be, hogy: „Kós Károly színjátéka széles epikai hömpölygéssel mutatja be a felkelés hite­les történetét, a felkelés bukását, Budai Nagy Antal tragikus sorsát. A színmű szépen csengő, ízes magyar nyelven meg­írt mű, lebilincseli a hallgatóságot. Helyesen tette a Székely Színház, hogy éppen e darabbal lépett fel Sopronban vendégjátékuk első estéjén. A nagy sze­replőgárdát igénylő műből mindjárt meg­láthatta a közönség, hogy a marosvásár­helyi színházban - fennállásának 1z éve alatt - milyen nagy tehetségű magyar mű­vészgárda kovácsolódott össze. Jól gördülő, egészében és minden rész­letében alaposan kidolgozott, magas művé­szi színvonalú előadásban gyönyörköd­hettek a soproniak. Különösen tetszett az a tiszta, szép magyar beszéd, amely vala­mennyi szereplő művésznek sajátossága volt és még szebbé tette az előadást a soproni füleknek szokatlan székelyes íz, amely annyira illett a darab hangulatá­hoz. Az egyes szereplők közül a Budai Nagy Antalt alakító Csorba Andrásban kiváló tehetségű színészt ismerhettünk meg. Nagy tűzzel, mély átéléssel alakította a forra­dalmi vezér sok színből összetett alakját. Méltó párja volt a Bese Annát alakító Erdős Irma. Kedvességével szép megjele­nésével és művészi játékával jogosan nyerte el a közönség tetszését. Hasonló elragadtatással beszélhetünk az előadás valamennyi szereplőjéről, mégis külön csak egyről emlékezünk meg, akit húsz év után újra soproni színpadon kö­szönthetett a színházlátogató közönség, mégpedig Andrási Mártonról, a Román Népköztársaság állami díjas, érdemes mű­vészéről, aki Bese Tamás szucsáki közne­mes megformálásával bebizonyította, hogy éppoly kiváló drámai művész volt az el­múlt évek alatt, mint amilyen közkedvelt komikus volt az egykori soproni színtár­sulatnál." ■És,­hogy a siker nem véletlen dolga volt, arra elegendő bizonyíték ta­lán a többi vidé­ki előadás. Tatabányán is önfeledten tapsoltak a Tanítónő címsze­repében oly emlékezetest adó Erdős Irmá­nak és a többi kiváló színésznek, Csorba Andrásnak, Borovszki Oszkárnak, Lo­­hinszki Lórándnak, az epizódszerepben is kitűnő Tabódi Máriának, Tarr Lászlónak, Kiss Lászlónak, Varga Józsefnek.­­Meg kell mondanunk, hogy a tatabányai nézők nagy része már ismerte is művészeinket. Az egyre nagyobbodó, a szocialista fejlődést híven tükröző városban, ahol lépten-nyo­­mon új háztömbökre bukkan az idegen, jól lehet „venni“ a budapesti televízió adá­sait. Paksi János, a ni-es akna bányásza, Bánfalvi Rezső bányász, akik az előadás szünetében oly készségesen adtak számot benyomásaikról, elmondották, hogy az Esőhozó ember­t televízión nézték végig, és gondolatban együtt ünnepelték a színé­szeket, Kovács Györgyöt, Tanai Bellát, Sarlai Imrét, a budapestiekkel. Lakatos István doktor, a Komárom megyei kórház szemész-főorvosa különösen a Lapzárta előtt rendezői felfogását, az együttesnek szerepe iránti áhítatát, tiszteletét, élményt okozó alázatát dicsérte. A színész és a dolgozó közötti új vi­szonyt - milyen is lehetett ez az 1829-es Sopronban, vagy a Tatabányával szomszé­dos Tatán, ahol megszálltak művészeink, s ahol az Eszterháziak építette színház­ban soha magyar társulat nem léphetett föl­ - példázta a Székely Színház csepeli és sztálinvárosi vendégjátéka is. Számos nyilatkozat és megnyilvánulás világított rá arra, hogy a szocialista rendszerben a szí­nész a társadalom megbecsült tagja, akire a közösségformálás, az új ember kialakí­tása, a múltból maradt csökevények el­pusztítása nemes feladatát rótták. Ennek eddig is tudatában voltak a marosvásár­helyi művészek, de a főképp munkások­ból, iparban foglalkoztatott tisztviselők­ből, pártfunkcionáriusokból álló közönség előtt mintha önmagukat is felülmúló tűzzel, lelkesedéssel játszottak volna. Mennyire sajnálták­­ és mennyire sajnálta a közön­ség is, mint arról a sztálinvárosi lap hírt adott­­, hogy Kőszegi Margit, betegsége miatt, nem vállalta a Vásszá Zseleznova címszerepének újabb alakítását, mellyel Budapesten annyira kivívta a nézők egy­öntetű elismerését! És milyen hirtelenül és nagy színészi rátermettséget bizonyítón vállalta és játszotta Kőszegi Margit rövi­­debb szerepét Csepelen, a Lapzárta előti­ben, Bisztrai Mária! Hasonló lelkiismere­tességgel igyekezett őt helyettesíteni a Tanítónő­ben Bányai Mária. Annál na­gyobb volt aztán az öröm, hogy Sztálin­­városban ismét az egészséges Kőszegi Margit léphetett fel és alakította sok erő­vel, színesen a Nagyasszonyt. És milyen volt a sztálinvárosi közönség és egész Sztálinvárosi .g M­agyarországon talán itt éreztük át legjobban, hogy a szocializmus te­remtő tevékenysége mire képes. Egy nem­rég kiadott képeskönyv a következőket mondja erről a hatalmas megvalósításról: „A várost, amelynek napjainkban közel 35.000 lakosa van 1950-ben, az első öt­éves terv első esztendejében alapították. Ekkor jelentek meg a Budapesttől 70 km-re délre fekvő kis Dunapentele falucska ha­tárában, a homokos, lapályos Dunapar­­ton, az első építő brigádok Ekkor kez­dődött meg az építő munka, amely néhány év alatt virágzó várost s Közép-Európa egyik legkorszerűbb nehézipari kombinát­ját hozta létre a lankás Dunántúl s a magyar Alföld találkozásánál. ... A város és a vasmű építésének egész folyamatában döntő része volt a testvéri országok, mindenekelőtt a Szovjet­unió segítségének. Látjuk, mint épült fel a város, amelyben nincsenek kevesek számá­ra elérhető luxusnegyedek és túlzsúfolt külvárosok, csak modern, kényelmes, le­vegős lakások, amelyek melegét az erőmű­ből szerteáramló távfűtés biztosítja. Egy város, amelyben az új lakóháztömbökkel együtt - a központi várostervezés alapján - felépültek a bölcsődék és az óvodák, az iskolák és az árvaházak, az orvosi ren­delők s a sportpályák ... Sztálintváros immár­­ város lett igazán, messze vidék kereskedelmi, egészségügyi és kulturális gócpontja, ahol a zeneiskolá­tól a modern poliklinikáig, az operaelő­adásoktól a jól felszerelt üzletekig mindent megtalál a környék lakossága. Nemcsak a vasmű kéményerdeje, az aszfaltos utcák, a neonfényes üzletek, az elegáns eszpresz­­szók és vendéglők, a mozi, a színház ta­núskodnak fejlődésről, hanem­­ mindezek eredményeképpen az emberek kellemeseb­bé váló, kidtúrált élete is Magyarország első szocialista városában." Valóban: a Bartók Béla kultúrházban, ahol előadásaikat megtartották a maros­vásárhelyi színészek, folytonosan érezték, hogy újszellemű közönség figyeli őket. Ahogyan többen is kifejezték: ilyen né­zők számára, akik pontosan „lereagálnak“ minden kihegyezett, hangsúlyozott monda­tot, akik első hallásra is - a Lapzárta előtt-ről van szó - megértik egy darab mélységét, mondanivalójának, a burzsoá világot pellengére állító szatírájának nagy értékeit, igazi öröm játszani. Bátran állít­hatjuk, hogy mind a Sebastian-színmű, mind a Tanítónő Sztálinvárosban a kö­zönséget is vizsgáztatta és ezen a vizsgán a közönség jól megállta a helyét. A sok taps pedig arra utal, hogy ugyanakkor a nézők is vizsga szemmel tekintették vé­gig az előadásokat és, véleményük szerint, a Székely Színház „felsőbb osztályba lép­het“. Olyan rokonszenv-tüntetés ez, nem­csak a Székely Színház egészséges irány­zata, de általában a realizmus mellett, mely egyaránt megelégedéssel tölheti el rendezőt és­­ színészt. Ami­ért félreértés ne essék! (És most ka­­nyarodjunk vissza talán fejtegeté­sünk egyik kiindulópontjához.) A játék irányításának, megformálásának realista felfogása, mely elsősorban az egész együttes teremtő tehetségének, ihle­­tettségének az érvényesítésére törekszik, egyáltalán nem jelenti a színész egyéni munkájának, vagy ami ennél sokkal több: egyéniségének háttérbeszorítását. Sőt, ellenkezőleg! Éppen így válik lehető­vé, hogy a művész alkotó módon, erede­tien oldja meg feladatát. És a jó közön­ség ezt is tudja. Ezért zúgott fel a taps Budapesten, Sopronban, mindenütt Tanai Bellá­nak az Esőhozó ember második fel­vonásában megcsodált parádés átváltozása után, amikor a pár percre démonivá szé­dült Lizzy ismét az a mélyen érző, tiszta­­erkölcsű leány, akinek megismertük. És ugyancsak az egyéni képességek teljes latbavetésével jut el oda a nagyszerű Ko­vács György, hogy a harmadik felvonás távozó, kissé csalódott Starbuckjének visz­­szavonulását, lemondását néhány halk, szívbelopózó mondat tolmácsolja. Ugyan­csak minden színészi készsége „felvonul­tatásával“ varázsolt Kőszegi Margit Vász­­szá Zseleznovából embert, nőt és kizsák­­mányolót egyszemélyben. És gondoljunk arra, hogy Andrási Márton félszeg tanító­ja, Lohinszki Lóránd sok kedéllyel meg­játszott Andronic tanárja, Sarlai Imre re­mek szerkesztőségi titkára, Tamás Ferenc kiváló szolgabírója mennyire sajátos alakí­tás volt. Ha az ilyen széles hangsorú, gaz­dag eszközöket kívánó játék nem illesz­­kedhetik bele az előadás művészien ki­dolgozott egységébe, pillanatnyi hatást ugyan elér talán, de — mivel légüres térben jött létre - igazi megrendülést, él­ményt nem vált ki. A marosvásárhelyi Állami Székely Szín­ház magyarországi vendégszereplése, min­den valószínűség szerint, sokáig emlékeze­tes marad azoknak a lelkében, akik meg­tekintették előadásaikat. Ezek a bemutatók hírt adtak arról, hogy a romániai magyar tömegek művelődése virágzik, hogy a párt­vezette milliók sorából milyen tehetségek emelkedtek ki. Az a fergeteges és sok taps, amely az egyes jelenetek végén és a búcsúzáskor kifejezésre jutatta a közön­ség tetszését, nemcsak az együttesnek, hanem az országnak is szólt, mely a Szé­kely Színházat baráti látogatásra a Ma­gyar Népköztársaságba küldte. Egyben arra is utalt, hogy végleg letűntek azok az idők, amidőn az elmúlt rendszerek urai egymás ellen uszíthatták a népeket. A Székely Színház magyarországi körútjának egyik kitűzött és elért célja éppen az volt, hogy minél meggyőzőbben tegyen hitet afelől, hogy hazánkban, a következetes lenini nemzetiségi politika eredményekép­pen, román, magyar és annyi másajkú dol­gozó testvéri barátságban él és alkot. És emlékezetes marad ez a vendégjá­ték a marosvásárhelyiek számára is. Hi­szen nem lehet azt egyhamar vagy tán sohasem elfelejteni, hogy mi forrt, kavar­­gott, kristályosodott ki a két soproni előadás után a csípős szélben a színházból kilépő művészben, amidőn meglátta az épületet, ahol valaha a gyermek Liszt először hang­versenyezett, vagy arra gondolt, hogy szemben, az 1958-asnál sokkal nagyobb hidegben, ott silbakolt valaha a színész­pályát is kipróbált Petőfi Sándor, a sárga­­pitykés közlegény. És Tatáról sem csak a felbecsülhetetlen értékű múzeum, a sok műremekké nyilvánított ősi ház annyi szépségét vitték haza magukkal, akik itt jártak, hanem a szeretetet, megbecsülést, melyben részesültek. És hogy ez a szeretet és megbecsülés, mely éppúgy sugárzott az évszázados Budapest, Sopron, Tatabánya közönségéből, mint a mindössze pár esz­tendős „múltra" visszatekintő Sztálinváros nagyszerű nézőinek a szívéből, elsősorban azokat az érdemeit, erényeit jutalmazta a marosvásárhelyi társulatnak, melyekre mél­tán a legbüszkébb, az külön öröm. MÁRKI ZOLTÁN Csorba András, Tanai Bella Kovács György és Kőmíves Sándor Kőszegi Margit, Ádám Ottó, Gombos Katalin, Kelemen Éva TAMÁS MÁRIA ESTE A völgyekben sok kis új ház, mint dongó méhkasok: szél leng, magával dalt hoz és fenyőillatot. A szomszéd ormon lassan lebandukol a nap. Üres lesz kint az erkély, a csiszolt sziklalap. És jó. A tornyon csillag világot szüntelen. , Jelzi: a volt kastélyban munkáscsoport pihen.

Next