Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1960-01-08 / 1. szám
UTUNK 3 A Halai román írót eddig főként szatíráiból ismerte a hazai magyar olvasótábor, Bariéra című regénye, amelyből az alábbi részletet vettük. Bukarest egyik külvárosát ábrázolja az antoneszkánus zsarnokság s a német megszállás elleni harc éveiben, amikor a román proletariátus, a kommunisták vetélésével, a szovjetellenes háború elleni küzdelemre összpontosítja erőit. Vitu bácsi, a regény főalakja tekintélyével, józan bölcsességével vívta ki a „bácsi“ megszólítást, — a legnehezebb helyzetben is magabiztosságáról, jó kedélyről s ugyanakkor halált megvető bátorságról tesz tanúbizonyságot. Százbankó, a fiatal kommunista munkás, (a román eredetiben Treispemii, azaz Tizenháromezer) onnan kapta ezt a nevet, hogy a nehéz gazdasági helyzet ellen mókás hencegéssel tiltakozik; azzal dicsekszik, hogy milyen kitűnő dolga van, mi mindent vásárolt be télire, s mekkora fizetése van; legutóbb is „tizenhárom ezrest" hozott haza. Különös zamatot ad a műnek a bukaresti nép sajátos humora. Mazilu hősei azonban, természetesen, nemcsak „kedélyükkel" harcolnak a nyomor és az elnyomatás ellen. Az alábbi részlet a romániai ellenállási mozgalom történetéből ihletődik. Amióta Vitu bácsi felrobbantotta a gyári nagykazánt, a kopók szüntelenül a sarkában jártak. Az elvtársak utasítására el kellett tűnnie a gyárból. Leánya, Radita is elszámolt a műhelyben, s más lakás után nézett... Százbankónak a Hárs-negyed egyik utcájában kellett jelentkeznie, Dumitrescu elvtársnál. Ezt a feladatot kapta az illegális összekötőjétől. Honnan is tudhatta volna, hogy Dumitrescu elvtárs nem más, mint Vitu bácsi? — Tudsz még autót vezetni? — kérdezte az öreg, s nagyszerűen mulatott a fiú meghökkenésén, aki egyáltalán nem volt elkészülve erre a találkozásra. — Tudok... — Remélem, a kutya se látott, amikor bejöttél ide? ... — Dehooy... .— Szükségünk lenne egy teherautóra ... — Meglesz — felelte nyugodtan Százbankó. Vitu mindig kedvelte azokat, akiknek nem esett le az álluk ilyenkor, s akiknek a legnehezebb feladat végrehajtása sem volt lehetetlen. örült, hogy Százbankó nem meresztett nagy szemeket, s nem fortyant föl: „Teherautót? Honnan a csodából vegyek egy teherautót?“ Az öreget az hozta ilyenkor méregbe, ha valaki még gúnyolódott is: „Teherautó kéne? Na nézz oda! Hát mi vagyok én? Autógyáros?" Százbankó nem ilyen ember volt. — Valami ürüggyel kihozod éjszaka a gyárból... Reggelre ismét a garázsban kell, hogy legyen, nehogy gyanút fogjanak ... — Meglesz ... Százbankó határozott választ adott, de közben azon törte a fejét, hogy miképpen is hajtsa végre ezt a feladatot. Tudta, hogy bármilyen megoldást is fundál majd ki, más válasz nincs, nem lehetséges. — S ha majd elvégezzük, amit el kell végeznünk, te visszamész a gyárba, s tovább dolgozol... — Mi lesz a dolgunk? — Majd megtudod holnap — felelte az öreg, s elszomorodott. Bántotta, hogy nem mondhat el részletesen mindent a fiúnak. Tudta, hogy fölraprogott volna az örömtől, ha megtudja: fegyverekért mennek... Száz bankó azonban nem unszolta, s nem is vetette a szemére, hogy nem mond el neki többet. Tudta, hogy mindenre sor kerül majd a maga idejében. * Bukarest felé száguldott a fegyverekkel megrakott autó. Száz bankó ült a kormánynál, s Vitu megérezte, hogy kedve szottyant rágyújtani. Bedugott a fiú szájába egy cigarettát, tüzet is adott. Szeretett a kedvében járni azoknak, akik derekasan végzik munkájukat, s most azon töprengett, hogy mit is tehetne a fiú érdekében, majd azután, amikor a fegyverek célhoz érnek. Mire lenne szüksége? — tűnődött. —* Frissen mosott fehér ingre, tiszta ágyneművel vetett ágyra, jó kosztra s eov kis itókára... No meg egy asszonyra, aki tiszta szívvel szereti, aki mind az urcát lesi, hogy mikor jön haza. Egy asszonyra, akinek fölragyog az arca, amikor a férje belöki a kiskaput• • • Boldog volt, hogy a teherautón fegyverek vannak, s hogy ezek a fegyverek nemsokára a munkások, az elvtársak kezébe kerülnek. „Reszkessenek tőlünk a fasiszták... s a burzsoázia retteg majd a fegyveres nép erejétől... Fő, hogy ne engedjük ki a fegyvert a kezünkből. Az ellenség fél a fölfegyverzett munkástól..." Vitu bácsi nem félt a nagy szavaktól, még akkor sem, ha mások szavai voltak. Fő, hogy igazak legyenek. S érezte, hogy ezek a szavak kemény, igaz ember lelkéből fakadtak. Száz dankó a legnagyobb sebességgel hajtott. Nemcsak arról volt szó, hogy a hajnal ne érje az úton őket, de a fegyverek kirakása után idejében vissza kellet csempésznie a kocsit a garázsba, nehogy megneszeljék éjszakai útját. Crampon felől, aki reggel hatig volt szolgálatban a kapunál, Százbankó biztos volt. De Crampont az igazgató embere, egy részeges és alattomos kapus váltja le. Sok mindenre gondolt most a fiú, a szüntelenül fenyegető, halálos részedelem villám fényében. De jól tudta, hogy azt, amit a lehetséges, a fenyegető halál hatása alatt gondolt el, képtelen lett volna elmondani egy olyan asszonynak, aki unottan hallgatja s akinek közben máson jár az esze. Tűrhetetlennek tartotta, hogy valaki kényszeredetten, unottan hallgasson meg ilyen gondolatokat. Azt, amit a halálos veszedelemben élt át, csak olyan asszonynak akarta elmondani, aki dermedten s fölajzva hallgatja. Elhatározta, hogy nem is meséli el akárkinek. A lelkében őrzi, míg rá nem talál egy ilyen nőre. Rádita ilyen leány volt, de Százbankó nem mert reágondolni. Az átélt, a leüvözött veszedelem különös erőt kölcsönzött neki; fájdalmas erővel vágyott szeretetre, igazi szerelemre. Bgr lépésnyire a haláltól újra rádöbbent, mennyire szereti Ráditát, s érezte, hogy azt most már meg is vallja neki... Maga mellett érezte azokban a pillanatokban, és sajnálta, hogy sohasem csókolta meg. S furcsa módon úgy érezte, hogy már régen együvé tartoznak, hogy Radita a felesége, hogy gyermekeik vannak, s ő — hiába mind e tények — még sohasem csókolta meg. S Ugyanakkor, a halál küszöbén, rájött arra is, amit már régen tudnia kellett volna: hogy a lány is szereti, s várja őt. Makacs vágy fogta el, hogy kivívja boldogságát, s ez az elhatározás abból a meggyőződéséből is fakadt, hogy a fegyverek megszerzésével fontos és nehéz munkát végzett. Férfinak érezte magát, igazán férfinak, nem kavarták volna most fel a félszeg és gyermekes csókok. Nem akármilyen nőre volt most szüksége, hanem egy bizonyos nőre, aki maga is — akárcsak ő ezen az éjszakán — kockára tette az életét, azért, hogy az emberek majdan jobban éljenek. Ez a nő Radita volt. Egy őrmesterből és egy káplárból álló román őrjárat tartóztatta fel a kocsit. Száz bankó hirtelen lefékezett. Nem szálltak le, bevárták, hogy a patrul melléjük lépjen. Vitu bácsi kinyitotta a teherautó ajtaját. — Magasra nő a kukorica? — kérdezte, s feszülten várta a választ. A katonák felkacagtak. — Az idén a kukorica magasra nő, nem úgy, mint a tavaly... — válaszolta az őrmester ... Százbankó s Vita bácsi arca földerült. — Harminc kilométerrel arrébb német járőr cirkál... — mondta most a káplár, s hangjából aggodalom érződött. — Vigyázzatok, elvtársak ... Vitu bácsi becsapta az ajtót, s intett Százbankónak, hogy indítson. Egész úton, a fegyverraktártól idáig, ahol a román járőrrel találkoztak, Vitu gyerekes örömmel gondolt arra a pillanatra, amikor ki kell majd mondania a jelszót. Száguldott az éjszakában a teherkocsi, s örömmel és biztonságérzettel töltötte el az a tudat, hogy valahol, nem is olyan messze, két ember várja őket, aki ugyanazért az ügyért harcol. Sose látta, nem ismerte őket, de miközben a gépkocsi feléjük robogott, az volt az érzése, hogy régi barátokhoz tart, akikkel már nemegyszer elbeszélgetett, de akiket már hosszú idő óta nem látott. . Sok ilyen ismerőse volt, akivel csak pillanatokra találkozott az illegális munkában. De jóllehet az idő mindig rövid volt, valamit mindig, mindegyikről megjegyzett magának: egy mondást, azt, ahogy az illető jó estét köszönt, vagy ahogy rágyújtott a cigarettájára. Épp azok beszéltek keveset egymással, akiknek annyi mondanivalójuk lett volna ... — Itt az anyag, elvtárs ... A másik a kabátja alá dugta a köteget, s így szólt: — Merre mész? — s mutatta, hogy ő maga merre tart. — Jól van. Akkor én amarra ... Vitát aggasztotta a német járőrről szóló hír. Aggályát bevallotta Százbankónak is, aki azonban vállat vont, annak jeléül, hogy el volt készülve ilyesmire. ... Százbankó jó sofőr, jobb, mint ő, így hát helyesebb, ha Százbankó vezeti tovább a kocsit. Ő pedig megtámadja a járőrt, és ezzel szabaddá teszi az utat a kocsinak. Ez megoldhatja a kérdést. „Ha szembetalálkozunk a patrullal, mind a kettőnket agyonlőhet, öreg hiba lenne... Legalább egyikünknek meg kell menekülnie, hogy tovább vezethesse a kocsit. Ha a járőr szembejön velünk, még ha nem is talál el bennünket, kilyukaszthatja a gumikat, ami tulajdonképpen egykutya." — Te a kormány mellett maradsz — döntött Viju. — ügyelj, hogy idejében odaérj, nehogy észrevegyék, a garázsban, hogy eltűnt a kocsi. — S maga mit csinál, Viju bácsi? — Én leszállok — mondta nyugodtan Vitu, hogy meggyőzze a fiút: csakis így van rendjén. — Töröm a fejem... El kell intéznem a német patrus kérdését.... Százbankó furcsa mód úgy érezte, hogy életében utoljára szól hozzá Vitu bácsi: az öreg minden szava úgy elszomorítota, s ez valahogy igazolta előérzetét. Vitu meg szerette volna kérni Százbankót, hogy legyen gondja a kisfiára, Fánkára s Ráditára, ha ő valamiképp nem térne többé viszsza. Aztán meggondolta magát, nem lenne jó, ha ezt elmondaná; tán lelkiismeretfurdalása lenne a fiúnak, vagy más efféle buta gondolatai támadhatnának, amiért ő maradt a kocsin. — Hány kilométerünk van még hátra a patrusig? — Vagy húsz — felelte Százbankó, s nem fordult feléje, pedig szerette volna látni. Előre, egyenesen előre kellett néznie, hisz egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség veszélybe dönthette volna a fegyverszállítmányt. — Valamivel előbb szállok majd le... Százbankó érezte, hogy Visu, amióta elhatározta, hogy leszáll s megküzd a német járőrrel, valahogy másképpen beszélt, úgy, ahogy azelőtt még sohasem hallott beszélni... — Vigyázz Fánkára és Raditára — szólt végül Vitu bácsi, mintegy mentegetőzve pillanatnyi gyöngeségéért. Százbankó Vitu bácsi felé fordult. Vitunak ez nem tetszett. — Figyelj... nehogy belebotoljunk valamibe... Az öreg érezte Százbankó feszültségét, aggódását. Nem szerete azt a nyugtalanságot, amely mindkettőjüket rabul ejtette. Úgy érezte, fel kell oldania ezt a feszült, izgatott hangulatot. — Te... milyen nevetséges voltál, amikor a cseresznyelopásról meséltél... Te és cseresznyetolvaj! Nem voltál te sohase jó ilyesmire ... Bosszúságára a másik nem mosolyodon el, arca nem derült fel. A feszültség nem enyhült. „Néha ilyen históriák is előfordulnak" — állapította meg magában Vitu, és furcsállta, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, nem sikerül enyhítenie társa feszültségrét. — Szóval, megértettük egymást... én leszállok, és öt perc alatt megoldom a járőrkérdést... — öt perc alatt? Vitut elszomorította Százbankó csodálkozása. — így kell lennie. Hogy idejében elérkezzünk. Százbankóban kezdett fészket verni az az érzés, hogy Vitu bácsinak semmi baja sem esik. Nem tudta elképzelni, hogy az öreget leterítse egy golyó. — Ha öt percen belül nem térek vissza — mondta Vitu, ugyanolyan nyugodt hangon —, te elindulsz... — S a patrul? — A patrul akkor már nem lesz — felelte Vitu. Az az érzés, hogy talán utoljára látja Százbankót, arra késztette az öreget, hogy könnyebben fogadja a fiú meghökkenését és nyugtalanságát, mint máskor. — De hát ki tudja — sóhajtott nagyot a másik. — Ha én öt percen belül nem térek vissza — folytatta Vitu, anélkül, hogy figyelembe venné Százbankó megyjegyzését —, ha tehát én nem térek vissza öt percen belül, mert harc közben esetleg megsebesülök, vagy ki tudja ... Sose lehet tudni, mi van a bokorban — tette hozzá, mint akit az a furcsa szükségesség hajt, hogy valami feleslegeset, jelentéktelent mondjon. • Ne várj öt percnél tovább — mondta határozottan, s hangjából aggodalom csendült: attól félt, hogy a fiú félti őt, és túl sokat talál várni rá. — Én elcsalom innen a járőrt, nem harcolok vele az országúton... A fontos éppen az, hogy kikergessük a patruk megszokott körzetéből. Úgy kell tüzelnem, hogy meglássák, honnan lövök, s hogy felém jöjjenek. Mindenképpen reám kell lőjenek, nehogy eszükbe jusson a kocsi felé indulni. — Világos — állapította meg nyugodtan és szinte közömbös hangon a fiú. Nagy akaraterőre volt szüksége, hogy ilyen biztosan csengjen a hangja, de hát örömet akart szerezni Vitu bácsinak. — Megállás! — kiáltotta az öreg. Kezet szorított vele — s eltűnt az éjszakában. Attól félt, hogy a járőr fölfe** dezi a gépkocsi rejtekhelyét, s a gépkocsi felé tüzel ahelyett, hogy rálőne. Attól félt, hogy a golyók a fiút találják el — helyette. Száz bankó a fegyverekkel megrakott kocsit vezette; neki élnie kell; igaz, neki is élnie kellene, de most a fiú élete a fontosabb. „Ha ebben a harcban a fiú meghalna, én pedig tovább élnék...“ Nem volt ereje végiggondolni a következményeket Előfordulhat, hogy a patrus nem veszi észre, nem jön rá már az első pillanatban, hogy honnan lövik. S miközben azt keresi, hogy honnan jön a támadás, rábukkanhat a gépkocsi rejtekhelyére ... Holdas éjszaka volt. Kikeresett magának egy világosabb helyet, ahol ritkásabb volt az erdő s a fák nem állták el a holdfény útját. Ott a járőr megláthatta, s egyenesen rájöhetett. „Jó hely. Ha et állok, nem tévedhetnek, jól láthatják, hogy én lövök." Holdfényben úszott az országút. „Szerencsém van — állapította meg Vitu. — Remélem, jó katonák, nem holmi taknyosok." Nagy felhő indult méltóságosan a hold elébe. Vitunak sietnie kellett. Támadnia kell, mielőtt sötét lesz. Úgy helyezkedett el a holdfényben, hogy az őrjárat észrevegye, s rálőjön... Ő majd visszavonul az országút menti erdőcskébe, a patrullal a sarkában, s Százbankó Bukarestbe indul a fegyverekkel. Vitu bácsi végre felfedezte a járőrt. A katonák az országúton álltak, egy csomóban, háttal neki; a jelek szerint mesélek valamit egymásnak, vagy cigarettára gyújtottak. Még nem lőhetett rájuk, a katonák nem láthatták, s nem találhatták volna ki, hogy honnan fenyegeti őket a veszély. Nem volt valószínű, hogy egyetlen sorozattal valamennyiüket elintézheti. S ha vaktába indulnak a keresésére, a kocsi rejtekhelyére bukkanhatnak. Eltelt néhány perc. Száz bankó már csak nagyon kevés idei várhat, máskülönben a kocsi nem érhet idejében vissza a gyár garázsába, s kimaradásának felfedezése nagy bajt okozhat. Visu örömére a katonák végre feléje fordultak. Kilőtt feléjük néhány golyót. A katonák zavarodottan bámultak, nem tudták, honnan jönnek a lövések. önkéntelenül egy oszlop mögé húzódott, azután elátkozta óvatosságát, mert pontosan az történt, amitől a leginkább tartott. A katonák előre indultak — a gépkocsi irányába. Kétségbeesett. Előjött rejtekhelyéről, s elébük állt, a fényben fürdő országút kellős közepén. Ez a harcmodor hihetetlenül nehéz volt, mert egyrészt azt követelte tőle, hogy tudatosan a legnagyobb veszedelembe sodorja magát, s a legjobb hadállást biztosítsa az ellenségnek — másrészt viszont fedeznie kellett magát, hogy meg ne sebesítsék, meg ne öljék, feladata végrehajása előtt. Tüzeléskor nemcsak arra ügyelt, hogy eltalálja az ellenséget, hanem arra is, hogy felhívja a figyelmét: milyen irányból jönnek a lövései. Egyik golyója célba talált, egy katona összeesett. A másik kettő fölfedezte, hogy honnan fenyegeti őket a veszély; sorsára bízták a sebesültet, és szüntelenül tüzelve, Visu felé szaladtak. ... Maga is erre várt: eltéríteni a patrust a szokásos menetiránytól. Beszaladt az országút menti erdőcskébe. Egy golyó megsebesítette a vállán. Nem fájt a seb, a legbiztosabb jele volt, hogy elérte a célját. Hallotta a teherautó zúgását, s ez még egyszer megerősítette azt a meggyőződését, hogy minden rendben van. A feszültség alábbhagyott, teste elernyedt, és nagyon szeretett volna megpihenni. Rejtekhelyéről látta, amint a katonák félrehajtották útjukból az ágakat, s feléje közeledtek. A közeli veszedelem sem szünteti meg ernyedtségét. Elszánta magát a harcra, meg akarta menteni az életét, de mindaz, ami ezután következett, már nem tűnt olyan fontosnak a szemében. Ami nagyon fontos volt, az már megtörtént... BODOR PÁL fordítása : FODOR MAZILU TcfytyV,WIU ANDRÁSY ZOLTÁN A nők is harcolnak — 1933