Utunk, 1960 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1960-01-08 / 1. szám

UTUNK 3 A Halai román írót eddig főként szatíráiból ismerte a hazai magyar olvasótábor, Bariéra című regénye, amelyből az alábbi részletet vet­tük. Bukarest egyik külvárosát áb­rázolja az antoneszkánus zsarnok­ság s a német megszállás elleni harc éveiben, amikor a román pro­letariátus, a kommunisták vetélé­sével, a szovjetellenes háború el­leni küzdelemre összpontosítja erőit. Vitu bácsi, a regény főalakja tekintélyével, józan bölcsességé­vel vívta ki a „bácsi“ megszólí­tást, — a legnehezebb helyzetben is magabiztosságáról, jó kedélyről s ugyanakkor halált megvető bá­torságról tesz tanúbizonyságot. Százbankó, a fiatal kommunista munkás, (a román eredetiben Treispemii, azaz Tizenháromezer) onnan kapta ezt a nevet, hogy a nehéz gazdasági helyzet ellen mó­kás hencegéssel tiltakozik; azzal dicsekszik, hogy milyen kitűnő dolga van, mi mindent vásárolt be télire, s mekkora fizetése van; legutóbb is „tizenhárom ezrest" hozott haza. Különös zamatot ad a műnek a bukaresti nép sajátos humora. Mazilu hősei azonban, természe­tesen, nemcsak „kedélyükkel" har­colnak a nyomor és az elnyoma­tás ellen. Az alábbi részlet a ro­mániai ellenállási mozgalom tör­ténetéből ihletődik. A­mióta Vitu bácsi felrobbantotta a gyári nagykazánt, a kopók szüntelenül a sarkában jártak. Az elvtársak utasítására el kellett tűn­nie a gyárból. Leánya, Radita is elszámolt a műhelyben, s más lakás után nézett... Százbankónak a Hárs-negyed egyik utcájában kellett jelentkeznie, Dumitrescu elvtársnál. Ezt a felada­tot kapta az illegális összekötőjé­től. Honnan is tudhatta volna, hogy Dumitrescu elvtárs nem más, mint Vitu bácsi? — Tudsz még autót vezetni? — kérdezte az öreg, s nagyszerűen mulatott a fiú meghökkenésén, aki egyáltalán nem volt elkészülve erre a találkozásra. — Tudok... — Remélem, a kutya se látott, amikor bejöttél ide? ... — Dehooy... .— Szükségünk lenne egy teher­autóra ... — Meglesz — felelte nyugodtan Százbankó. Vitu mindig kedvelte azokat, akik­nek nem esett le az álluk ilyenkor, s akiknek a legnehezebb feladat végrehajtása sem volt lehetetlen. örült, hogy Százbankó nem meresz­tett nagy szemeket, s nem fortyant föl: „Teherautót? Honnan a csodá­ból vegyek egy teherautót?“ Az öre­get az hozta ilyenkor méregbe, ha valaki még gúnyolódott is: „Teher­autó kéne? Na nézz oda! Hát mi vagyok én? Autógyáros?" Százban­kó nem ilyen ember volt. — Valami ürüggyel kihozod éj­szaka a gyárból... Reggelre ismét a garázsban kell, hogy legyen, ne­hogy gyanút fogjanak ... — Meglesz ... Százbankó határozott választ adott, de közben azon törte a fejét, hogy miképpen is hajtsa végre ezt a feladatot. Tudta, hogy bármilyen megoldást is fundál majd ki, más válasz nincs, nem lehetséges. — S ha majd elvégezzük, amit el kell végeznünk, te visszamész a gyárba, s tovább dolgozol... — Mi lesz a dolgunk? — Majd megtudod holnap — fe­lelte az öreg, s elszomorodott. Bántotta, hogy nem mondhat el részletesen mindent a fiúnak. Tud­ta, hogy fölraprogott volna az örömtől, ha megtudja: fegyverekért mennek... Száz bankó azonban nem unszolta, s nem is vetette a szemére, hogy nem mond el neki többet. Tudta, hogy mindenre sor kerül majd a maga idejében. * Bukarest felé száguldott a fegy­verekkel megrakott autó. Száz bankó ült a kormánynál, s Vitu megérezte, hogy kedve szottyant rágyújtani. Bedugott a fiú szájába egy cigarettát, tüzet is adott. Sze­retett a kedvében járni azoknak, akik derekasan végzik munkájukat, s most azon töprengett, hogy mit is tehetne a fiú érdekében, majd azután, amikor a fegyverek célhoz érnek. Mire lenne szüksége? — tű­nődött. —* Frissen mosott fehér ing­re, tiszta ágyneművel vetett ágyra, jó kosztra s eov kis itókára... No meg egy asszonyra, aki tiszta szív­vel szereti, aki mind az urcát lesi, hogy mikor jön haza. Egy asszony­ra, akinek fölragyog az arca, amikor a férje belöki a kiskaput• • • Boldog volt, hogy a teherautón fegyverek vannak, s hogy ezek a fegyverek nemsokára a munkások, az elvtársak kezébe kerülnek. „Reszkessenek tőlünk a fasiszták... s a burzsoázia retteg majd a fegy­veres nép erejétől... Fő, hogy ne engedjük ki a fegyvert a kezünk­ből. Az ellenség fél a fölfegyverzett munkástól..." Vitu bácsi nem félt a nagy szavaktól, még akkor sem, ha mások szavai voltak. Fő, hogy igazak legyenek. S érezte, hogy ezek a szavak kemény, igaz ember lelkéből fakadtak. Száz dankó a legnagyobb sebesség­gel hajtott. Nemcsak arról volt szó, hogy a hajnal ne érje az úton őket, de a fegyverek kirakása után idejé­ben vissza kelle­t csempésznie a kocsit a garázsba, nehogy megne­­szeljék éjszakai útját. Crampon fe­lől, aki reggel hatig volt szolgálat­ban a kapunál, Százbankó biztos volt. De Crampont az igazgató em­bere, egy részeges és alattomos ka­pus váltja le. Sok mindenre gondolt most a fiú, a szüntelenül fenyegető, halálos része­­delem villám­ fényében. De jól tud­­ta, hogy azt, amit a lehetséges, a fenyegető halál hatása alatt gondolt el, képtelen lett volna elmondani egy olyan asszonynak, aki unottan hallgatja s akinek közben máson jár az esze. Tűrhetetlennek tartotta, hogy valaki kényszeredetten, unot­tan hallgasson meg ilyen gondola­tokat. Azt, amit a halálos veszedelemben élt át, csak olyan asszonynak akar­ta elmondani, aki dermedten s föl­­ajzva hallgatja. Elhatározta, hogy nem is meséli el akárkinek. A lelkében őrzi, míg rá nem talál egy ilyen nőre. Rádita ilyen leány volt, de­ Százbankó nem mert reágondolni. Az átélt, a leü­vö­­zött veszedelem különös erőt köl­csönzött neki; fájdalmas erővel vá­gyott szeretetre, igazi szerelemre. Bgr lépésnyire a haláltól újra rá­döbbent, mennyire szereti Ráditát, s érezte, hog­y azt most már meg is vallja neki... Maga mellett érezte azokban a pillanatokban, és sajnálta, hogy so­hasem csókolta meg. S furcsa mó­don úgy érezte, hogy már régen együvé tartoznak, hogy Radita a felesége, hogy gyermekeik vannak, s ő — hiába mind e tények — még sohasem csókolta meg. S Ugyanak­kor, a halál küszöbén, rájött arra is, amit már régen tudnia kellett volna: hogy a lány is szereti, s vár­ja őt. Makacs vágy fogta el, hogy kivívja boldogságát, s ez az elhatározás ab­ból a meggyőződéséből is fakadt, hogy a fegyverek megszerzésével fontos és nehéz munkát végzett. Férfinak érezte magát, igazán fér­finak, nem kavarták volna most fel a félszeg és gyermekes csókok. Nem akármilyen nőre volt most szüksége, hanem egy bizonyos nő­re, aki maga is — akárcsak ő ezen az éjszakán — kockára tette az éle­tét, azért, hogy az emberek majdan jobban éljenek. Ez a nő Radita volt. Egy őrmesterből és egy káplár­ból álló román őrjárat tar­tóztatta fel a kocsit. Száz bankó hirtelen lefékezett. Nem szálltak le, bevárták, hogy a patrul melléjük lépjen. Vitu bácsi kinyitotta a teherautó ajtaját. — Magasra nő a kukorica? — kérdezte, s feszülten várta a választ. A katonák felkacagtak. — Az idén a kukorica magasra nő, nem úgy, mint a tavaly... — válaszolta az őrmester ... Százbankó s Vita bácsi arca föl­derült. — Harminc kilométerrel arrébb német járőr cirkál... — mondta most a káplár, s hangjából aggo­dalom érződött. — Vigyázzatok, elvtársak ... Vitu bácsi becsapta az ajtót, s intett Százbankónak, hogy indítson. Egész úton, a fegyverraktártól idáig, ahol a román járőrrel találkoztak, Vitu gyerekes örömmel gondolt ar­ra a pillanatra, amikor ki kell majd mondania a jelszót. Száguldott az éjszakában a teherkocsi, s öröm­mel és biztonságérzettel töltötte el az a tudat, hogy valahol, nem is olyan messze, két ember várja őket, aki ugyanazért az ügyért harcol. Sose látta, nem ismerte őket, de miközben a gépkocsi feléjük robo­gott, az volt az érzése, hogy régi barátokhoz tart, akikkel már nem­egyszer elbeszélgetett, de akiket már hosszú idő óta nem látott. . Sok ilyen ismerőse volt, akivel csak pillanatokra találkozott az ille­gális munkában. De jóllehet az idő mindig rövid volt, valamit mindig, mindegyikről megjegyzett magának: egy mondást, azt, ahogy az illető jó estét köszönt, vagy ahogy rágyúj­tott a cigarettájára. Épp azok be­széltek keveset egymással, akiknek annyi mondanivalójuk lett volna ... — Itt az anyag, elvtárs ... A másik a kabátja alá dugta a köt­eget, s így szólt: — Merre mész? — s mutatta, hogy ő maga merre tart. — Jól van. Akkor én amarra ... Vitát aggasztotta a német járőr­ről szóló hír. Aggályát bevallotta Százbankónak is, aki azonban vál­lat vont, annak jeléül, hogy el volt készülve ilyesmire. ... Százbankó jó sofőr, jobb, mint ő, így hát helyesebb, ha Százbankó vezeti tovább a kocsit. Ő pedig megtámadja a járőrt, és ezzel sza­baddá teszi az utat a kocsinak. Ez megoldhatja a kérdést. „Ha szembetalálkozunk a patrul­­lal, mind a kettőnket agyonlőhet, öreg hiba lenne... Legalább egyi­künknek meg kell menekülnie, hogy tovább vezethesse a kocsit. Ha a járőr szembejön velünk, még ha nem is talál el bennünket, kilyu­kaszthatja a gumikat, ami tulajdon­képpen egykutya." — Te a kormány mellett maradsz — döntött Viju. — ügyelj, hogy idejében odaérj, nehogy észreve­gyék, a garázsban, hogy eltűnt a kocsi. — S maga mit csinál, Viju bácsi? — Én leszállok — mondta nyu­godtan Vitu, hogy meggyőzze a fiút: csakis így van rendjén. — Tö­röm a fejem... El kell intéznem a német patrus kérdését.... Százbankó furcsa mód úgy érez­te, hogy életében utoljára szól hoz­zá Vitu bácsi: az öreg minden sza­va úgy elszomoríto­ta, s ez vala­hogy igazolta előérzetét. Vitu meg szerette volna kérni Százbankót, hogy legyen gondja a kisfiára, Fánk­ára s Ráditára, ha ő valamiképp nem térne többé visz­­sza. Aztán meggondolta magát, nem lenne jó, ha ezt elmondaná; tán lel­­kiismeretfurdalása lenne a fiúnak, vagy más efféle buta gondolatai tá­madhatnának, amiért ő maradt a ko­csin. — Hány kilométerünk van még hátra a patrusig? — Vagy húsz — felelte Százban­kó, s nem fordult feléje, pedig sze­rette volna látni. Előre, egyenesen előre kellett néznie, hisz egyetlen pillanatnyi figyelmetlenség veszély­be dönthette volna a fegyverszál­lítmányt. — Valamivel előbb szállok majd le... Százbankó érezte, hogy Visu, ami­óta elhatározta, hogy leszáll s meg­küzd a német járőrrel, valahogy másképpen beszélt, úgy, ahogy azelőtt még sohasem hallot­t beszélni... — Vigyázz Fánk­ára és Raditára — szólt végül Vitu bácsi, mintegy men­tegetőzve pillanatnyi gyöngeségéért. Százbankó Vitu bácsi felé fordult. Vitunak ez nem tetszett. — Figyelj... nehogy belebotol­junk valamibe... Az öreg érezte Százbankó feszült­ségét, aggódását. Nem szere­te azt a nyugtalanságot, amely mindkettő­jüket rabul ejtette. Úgy érezte, fel kell oldania ezt a feszült, izgatott hangulatot. — Te... milyen nevetséges vol­tál, amikor a csere­sznyelopásról me­séltél... Te és cseresznyetolvaj! Nem voltál te sohase jó ilyesmire ... Bosszúságára a másik nem moso­lyodon el, arca nem derült fel. A feszültség nem enyhült. „Néha ilyen históriák is előfordul­­nak" — állapította meg magában Vitu, és furcsállta, hogy minden erő­­feszítés hiábavaló, nem sikerül eny­hítenie társa feszültségrét. — Szóval, megértettük egymást... én leszállok, és öt perc alatt meg­oldom a járőr­kérdést... — öt perc alatt? Vitut elszomorította Százbankó csodálkozása. — így kell lennie. Hogy idejében elérkezzünk. Százbankóban kezdett fészket verni az az érzés, hogy Vitu bácsinak semmi baja sem esik. Nem tudta el­képzelni, hogy az öreget leterítse egy golyó. — Ha öt percen belül nem térek vissza — mondta Vitu, ugyanolyan nyugodt hangon —, te elindulsz... — S a patrul? — A patrul akkor már nem lesz — felelte Vitu. Az az érzés, hogy talán utoljára látja Százbankót, arra késztette az öreget, hogy könnyebben fogadja a fiú meghökkenését és nyugtalansá­gát, mint máskor. — De hát ki tudja — sóhajtott nagyot a másik. — Ha én öt percen belül nem térek vissza — folytatta Vitu, anél­kül, hogy figyelembe venné Száz­bankó megyjegyzését —, ha tehát én nem térek vissza öt percen belül, mert harc közben esetleg meg­sebesülök, vagy ki tudja ... Sose le­het tudni, mi van a bokorban —­ tette hozzá, mint akit az a furcsa szükségesség hajt, hogy valami fe­leslegeset, jelentéktelent mondjon. • Ne várj öt percnél tovább — mondta határozottan, s hangjából aggodalom csendült: attól félt, hogy a fiú félti őt, és túl sokat talál várni rá. — Én elcsalom innen a járőrt, nem harcolok vele az országúton... A fontos éppen az, hogy kikergessük a patruk­ megszokott körzetéből. Úgy kell tüzelnem, hogy meglássák, honnan lövök, s hogy felém jöjje­nek. Mindenképpen reám kell lője­nek, nehogy eszükbe jusson a kocsi felé indulni. — Világos — állapította meg nyu­godtan és szinte közömbös hangon a fiú. Nagy akaraterőre volt szük­sége, hogy ilyen biztosan csengjen a hangja, de hát örömet akart sze­rezni Vitu bácsinak. — Megállás! — kiáltotta az öreg. Kezet szorított vele — s eltűnt az éjszakában.­­ A­ttól félt, hogy a járőr fölfe­** dezi a gépkocsi rejtekhelyét, s a gépkocsi felé tüzel ahelyett, hogy rálőne. Attól félt, hogy a golyók a fiút találják el — helyette. Száz bankó a fegyverekkel megra­kott kocsit vezette; neki élnie kell; igaz, neki is élnie kellene, de most a fiú élete a fontosabb. „Ha ebben a harcban a fiú meghalna, én pedig tovább élnék...“ Nem volt ereje végiggondolni a következményeket Előfordulhat, hogy a patrus nem veszi észre, nem jön rá már az első pillanatban, hogy honnan lövik. S miközben azt keresi, hogy hon­nan jön a támadás, rábukkanhat a gépkocsi rejtekhelyére ... Holdas éjszaka volt. Kikeresett magának egy világosabb helyet, ahol ritkásabb volt az erdő s a fák nem állták el a holdfény útját. Ott a járőr megláthatta, s egyenesen rá­jöhetett. „Jó hely. Ha et állok, nem té­vedhetnek, jól láthatják, hogy én lövök." Holdfényben úszott az országút. „Szerencsém van — állapította meg Vitu. — Remélem, jó katonák, nem holmi taknyosok." Nagy felhő indult méltóságo­­san a hold elébe. Vitunak sietnie kellett. Támadnia kell, mielőtt sötét lesz. Úgy helyezkedett el a holdfény­ben, hogy az őrjárat észrevegye, s rálőjön... Ő majd visszavonul az országút menti erdőcskébe, a patrul­­lal a sarkában, s Százbankó Buka­restbe indul a fegyverekkel. Vitu bácsi végre felfedezte a jár­őrt. A katonák az országúton álltak, egy csomóban, háttal neki; a jelek szerint mesél­ek valamit egymásnak, vagy cigarettára gyújtottak. Még nem lőhetett rájuk, a katonák nem láthatták, s nem találhatták vol­na ki, hogy honnan fenyegeti őket a veszély. Nem volt valószínű, hogy egyetlen sorozattal valamennyiüket elintézheti. S ha vaktába indulnak a keresésére, a kocsi rejtekhelyére bukkanhatnak. Eltelt néhány perc. Száz bankó már csak nagyon kevés idei­ várhat, máskülönben a kocsi nem érhet ide­jében vissza a gyár garázsába, s kimaradásának felfedezése nagy bajt okozhat. Visu örömére a katonák végre fe­léje fordultak. Kilőtt feléjük néhány golyót. A ka­tonák zavarodottan bámultak, nem tudták, honnan jönnek a lövések. önkéntelenül egy oszlop mögé hú­zódott, azután elátkozta óvatosságát, mert pontosan az történt, amitől a leginkább tartott. A katonák előre indultak — a gépkocsi irányába. Kétségbeesett. Előjött rejtekhelyé­ről, s elébük állt, a fényben fürdő országút kellős közepén. Ez a harc­modor hihetetlenül nehéz volt, mert egyrészt azt követelte tőle, hogy tu­datosan a legnagyobb veszedelembe sodorja magát, s a legjobb hadállást biztosítsa az ellenségnek — másrészt viszont fedeznie kellett magát, hogy meg ne sebesítsék, meg ne öljék, feladata végrehaj­ása előtt. Tüzelés­kor nemcsak arra ügyelt, hogy el­találja az ellenséget, hanem arra is, hogy felhívja a figyelmét: milyen irányból jönnek a lövései. Egyik golyója célba talált, egy ka­tona összeesett. A másik kettő fölfe­dezte, hogy honnan fenyegeti őket a veszély; sorsára bízták a sebesül­tet, és szüntelenül tüzelve, Visu felé szaladtak. ... Maga is erre várt: eltéríteni a patrust a szokásos menetiránytól. Beszaladt az országút menti erdőcs­­kébe. Egy golyó megsebesítette a vál­lán.­ Nem fájt a seb, a legbiztosabb jele volt, hogy elérte a célját. Hallotta a teherautó zúgását, s ez még egyszer megerősítette azt a meggyőződését, hogy minden rend­ben van. A feszültség alábbhagyott, teste elernyedt, és nagyon szeretett volna megpihenni. Rejtekhelyéről látta, amint a katonák félrehajtották útjukból az ágakat, s feléje közeled­tek. A közeli veszedelem sem szün­tet­i meg ernyedtségét. Elszánta ma­gát a harcra, meg akarta menteni az életét, de mindaz, ami ezután kö­vetkezett, már nem tűnt olyan fon­tosnak a szemében. Ami nagyon fon­tos volt, az már megtörtént... BODOR PÁL fordítása : FODOR MAZILU TcfytyV,WIU­ ANDRÁSY ZOLTÁN A nők is harcolnak — 1933

Next