Utunk, 1961 (16. évfolyam, 1-52. szám)

1961-01-06 / 1. szám

UTUNK ZIMÁN JÓZSEF 1­­enyeres bácsi ébren töltötte az éj­­­­­szakát. Ideges volt, nem tudott aludni. A fiát várta. Laci tizenkét órakor ment el hazulról a plakátokkal, az eny­­ves edényt is magával vitte, így volt megbeszélve. Elment, s az öreg nyugta­lanul számlálta a perceket. Aznap este szokásuk szerint korán pi­henőre tértek, csak Laci maradt fenn a konyhában, olvasott. Szeretett olvasni, féléjszakát is eltöltött egy jó könyv mellett. Kenyeres nénit hamar elnyomta az álom, az öreg rossz alvó volt. Nyitott szemmel feküdt az ágyon, elgondolkozva nézte a szoba mennyezetét, és hallgatta az ablak alatt elmenők lépéseit. Azzal szórakozott, hogy kitalálja, ki megy vé­gig az utcán. Cinjük kopogásáról megis­merte a szomszédokat. Megszokott sor­rendben jöttek. Demeter Mihály, az öreg lakatosmester tíz óra után baktatott haza az iparosotthonból, ahol filkózni szokott. Utána a sarki trafikos, Sch­lézinger cso­szogott el köhécselve az ablak alatt, s kevés idő múlva tőszomszédja, Crisan Pétre, is megérkezett. Kenyeres bácsi hal­lotta az utcaajtó nyikorgását, ugyanak­kor az öreg falióra elütötte a tizenegyet. Crisan vasúti kalauz volt, és olyan pon­tosan érkezett haza, mint a gyorsvonat. — Tizenegy óra, és Laci még olvas...A lágy elaludt a fiú.­­ és a villanyt égve felejtette — dörmög­­pont Laci nem olva­sott, röpiratok vol­tak az asztalon, azt rendezte. Az ajtónyi­tásra felkapta a fe­jét, riadtan bámult az apjára, és olyan mozdulatott tett, mintha mindent el akarna tüntetni az asztalról. Aztán — mint a csínytevésen fogott gyermek — hátrasimította hom­lokára hulló haját, s kisfiús bocsánatké­rés ült az arcán, amint az apjára mo­solygott. — Mit csinálsz? — súgta az öreg, és közelebb lépett. Nem tudta levenni sze­mét a röpiratokról. „Munkások, dolgozó parasztok!“ — olvasta a nagybetűket. Szemüveg nélkül csak a vastag betűkkel írt sorokat tudta elolvasni: „Le a kezek­kel a Szovjetunióról! Le a fasiszta há­borúval! Pékét akarunk!“ A röpirat alá meg ez volt írva: „A Kommunisták Ro­mániai Pártja Központi Bizottsága“. — Mi ez? — emelte fel a fejét, és érezte a kérdés sutaságát, hiszen min­dent értett. Amint a röpiratokat nézte, eszébe villant, hogy a nyáron Bogdán Jani, Crifan Pityu és még néhány inas többször idejött Lacihoz, a kertben be­szélgettek. És egyszer egészen véletle­nül meghallotta, hogy Laci fasizmusról és osztályharcról beszél a fiúknak. Meg is kérdezte tőle: Mit akarsz ezekkel az iiuisokkal? — Olvasókért — válaszolt Laci, és a fiúk nem jöttek többet. Csak Bogdán Jani. Az továbbra is eljárt hozzájuk, könyveket hozott vagy vitt, s ha Laci nem volt odahaza, leült a konyhában, Ke­nyeres nénivel beszélgetett. A többiek azonban elmaradtak, és Kenyeres bácsi m­ost megértette, miért nem jöttek többet. I s azt is megértette — vagy inkább csak érezte, — hogy miért van az a sok röp­irat az asztalon, és mégis kicsúszott a száján a szó: Mi ez? Röpiratok . . . Plakátok ... A párt felhívása. És le? . . . Én? Hozzájuk tartozom, édesapám válaszolt Laci határozottan. Aztán megkavarta az enyves fazékban a csirizt, és folytatta a papírok rendezését. Izga­­tott volt, kapkodta dolgozott. Az öreg övezte minden mozdulatát. ,,Ez a fiú... az én fiam, előttem rejtegeti magát" — gondolta és keserű lett a szájaize. T bujkálsz előlem — súgta megsér­­t­ve­ Nem bízol apádban? Negyven p­­szsrivezett munkás vagyok én, fiam, s mindig ott voltam ahol lennem kel­lett. Z­aci gyámoltalanul állt az asztalnál,­­ óvatlanul érte a szemrehányás, megtelt a szíve melegséggel. ,, Nem bizalmatlanság ez, édesapám ... Mi magyarázzam meg? !­­ Hadd csak, tudom én, mit gondo­­lj " intette le az öreg —, ne beszél­­jünk róla, fel talál ébredni anyád. — Haragszik rám? Rosszat csinálok? folytatta a fiú engesztelő hangon, és szembefordult az apjával. — Emlékszik, "Még gyermek voltam, amikor a kezembe unta azt a kis füzetet, a kommunista dláh­ lányt? , J öreg szomorkásan elmosolyodott, felállt, félrehúzta a tűzről a csirizes edényt. . Pelnőttél, fiam, tudod, mi a kebc­­ességed. Nem is azért szóltam, csak . . . összeszorította keskeny ajkát, fel­emelt egy röpiratot, ide-oda forgatta a szében, majd összehajtogatta, ahogy a­­na csinálta. — Kivel mész? Janival? — kérdezte egy kis idő múlva. Laci nem válaszolt, hát folytatta:­­ Inas az még, fiam, és a mozgalom nem gyermekjáték! — Jani — csodálkozott rá a fia. Majd megértően mosolygott. — Derék, öreg inas az. — mondotta elismerően, és fel­­vette a nagy kabát­ját. Am­ikor minden­­nel elkészültek, lábu mjh­egyen osont ki a fia, hogy édesanyját fel ne ébressze. Az öreg a kapuig kísérte. Vigyázzatok magatokra — súgta búcsúzóul. Laci bólintott. — Lehet, keresni fognak — magya­rázta csendesen. — Ne aggódjanak ér­tem, még akkor se, ha nem jönnék visz­­sza idejében. — és nekivágott a fagyos éjszakának. Kenyeres bácsi hosszan né­­zett utána. „Bogdánék felé megy — gondolta, — úgy látszik, Janival együtt mennek“. Divatosan bezárta a kaput, vissza­­csoszogott a házba. Jókora büty­köt dobott a tűzre, ne hűljön ki a szoba, mire Laci visszaérkezik. Bebújt a dunyha alá, aludni akart, de nem tudott. Minden neszre felkapta a fejét, lélegzetét vissza­tartva figyelt. Gondolatban Lacival ment, lépésről-lépésre követte a fiát . . . Már Bogdánékhoz ért, és mennek is tovább, ha Jani elkészült . . . Biztosan elkészült és kinn várja Lacit a kapu előtt. Ügyes fiú, csak . . . inas még és az apja meg... Kenyeres bácsi a szakszervezetből is­merte a tagbaszakadt lakatossegédet. Nagy darab, erős ember volt Bogdán Já­nos, nem hiányzott egy gyűlésről sem, mégis, mintha ott sem lett volna. Félre­húzódott, mint akit semmi sem érdekel. Egyszer meg is kérdezte tőle: — Te János, neked nincs semmi mon­dani­valód? — Nekem? — lepődött meg Bogdán. — Egyetértek én az elvtársakkal, hát miért szaporítsam a szót? Egy alkalommal pedig — amikor a vasgyárban sztrájkba léptek az öntök — az utcán találkoztak. Bogdán teli zsák krumplit cipelt a hátán hazafelé. Na­­gyot nézett az öreg, amikor meglátta. ,,Ez már komoly dolog, a lakatosok is leálltak!" — Szervusz, János — köszönt rá. — Ti sem dolgoztok? Bogdán megállt, óvatosan maga elé eresztette a zsákot, aztán válaszolt. — Nem dolgozunk — nézett rá ártat­lanul —, még én is otthon maradtam! — Hát ez derék — epéskedett az öreg. — Szép, hogy otthon maradtál. — Na ugye! — nevetett a behemót ember. — Lássa, milyen okos asszony az én feleségem. Vele beszéltem meg a dolgot, és úgy láttuk jónak, ha már sztrájk van, hát jobb, ha én sem dolgo­zom ... Mondott egy viccet Chamberlainről és továbbment. És b­ici mégis oda volt érte. ,,Jó elvtárs, kemény ember“ — mondta, ha szóba került. Kenyeres sokat adott a fia véleményére, s ez a kijelentése csak még jobban megzavarta. Máskülönben jó lakatos volt Bogdán, mestere a szakmájának. Odahaza is volt szerszámja, s ha ideje volt, olyan szép rózsákat készített — persze vasból,­­ hogy csodájára jártak az emberek. Laci az ő keze alatt tanulta ki a lakatos­mesterséget, s amikor betöltötte a husza­dik évét, két szál rózsát kapott meste­rétől ajándékba. Olyanok voltak azok, mint az igaziak. Az egyik teljes nyitású, a másik bimbó, szelíden bontogatta szir­mait. Nikkelezett acél­lapon feküdt a két szál virág, száraik egymásba fonódtak, mintha egy tőről metszették volna. Ilyen ügyes ember volt Bogdán János, az öreg mégis kiismerh­etetlennek tartot­ta. A fiát, Janikát mintha keményebb fá­ból faragták volna. — Vajon merre járnak? sóhajtott, amint idáig ért gondolatában. Újra ki­felé figyelt, de semmit sem hallott, csen­des volt az utca. Közben kitisztult az ég, s a telih­old besütött az ablakon, sápadt fénye megvilágította a szobát. Az öreg sokáig elnézte alvó feleségét, apró rán­cokba gyűrödött arcát, s arra gondolt, vajon mit szólna, ha tudná, hova ment a fia­ ... „Mit is mondhatna — tűnődött. Munkásember, hát ott a helye a többiek között. Az első sorban! Ahol mi álltunk, amíg fiatalok voltunk!“ Aztán meg az a gondolata támadt: jó lenne felébreszteni az asszonyt, és elmondani, hová és miért ment Laci. Szép csendesen elbeszélgetné­nek, amíg hazajön az ő nagy fiúk, mert Sárival mindenről lehet beszélni. Az idő is gyorsabban telne. De sajnálta felébreszteni, csak a te­kintetével simogatta az arcát. Eszébe ju­­tottak a munkanélküliség nehéz napjai. Hónapokig nem volt munkája, és Sári — mi isten tudja, honnan — mindég előte­remtette, amire szükség volt. Mosott, va­salt az uraknak, hogy legyen kenyérre­­l." ni"S a cigaretta sem hiányzott, pe­dig máskor örökösen zsémbelt érte: — Már megint cigaretta? Telefüstölöd az egész lakást. . . És az is eszébe jutott — mert így, a nagy várakozásban, sokminden eszébe öt­­lik az embernek, — hogy kilencszázhúsz októberében, amikor sztrájkolt az egész ország, Sári akkor is mellette volt . . . Úgy biza, feleség — beszélt hang­talanul az alvó asszonyhoz, — az utcára mentünk, verekedtünk, mert jobban sze­rettünk volna élni, és nem akartuk, hogy háború legyen! A magunkfajta ember nem szereti a háborút, nincs kedve meg­­dögleni az urak kedvéért — fűzte tovább a gondolatát, s maga előtt látta a me­netszázadot, a felbokrétázott katonákat. Tizenötben vitték a frontra, Laci három hónapos volt. Az asszony nem kapott munkát, hazaköltözött az édesanyjához. Itt, ebben a kicsi házikóban talált rá, amikor visszakerült a fogságból. . . S most megint háborút akarnak az ufjak. Ezért ment Laci Janikával plaká­tot ragasztani. Röpcéket dugnak minden kapu alá, és reggel sokan elolvassák, megtudják az emberek, mire készül a fa­siszta Németország . . . Felkönyökölt az ágyban, úgy nézte a feleségét. Sári néni csendesen aludt, nem tudta, mi történik körülötte. Az öreg falióra egykedvűen sétáltatta hosszú ingáját. Aztán kimérten ütött kettőt. „Két óra! — riadt fel az öreg —, s Laci nem jött még haza." Nyugtalan lett, nem bírt tovább az ágyban maradni. Óvatosan az ablakhoz csoszogott, félre­húzta a függönyt, hogy kiláthasson. Üres bérkocsi döcögött végig az utcán, a kocsis halkan dudorászott a bakon. Egyébként csendes volt az utca, tiszta az ég, aludt a város. „Rossz időt választottak, legalább egy kis felhőcske lenne, könyebben bol­dogulnának“ — ag­godalmaskodott. Az is eszébe ötlött, va­jon nem fagyott-e meg a csiriz a nagy hidegben? Egy ideig az ablaknál ácsor­gott, hallgatózott, reménykedve várta, mikor hallja meg a fia jól ismert lépése­it. De csak az óra ütött megint, elütöt­te a hármat. A kályhához bo­torkált, megkotorta a hamut, fát dobott az éledő parázsra, majd az asztalnak támaszkodva várako­zott. Nem tudott le­feküdni, ideges volt. Gyula után nyúlt, hogy cigarettára gyújtson. Keze ráté­vedt a vasrózsákra, és ő önkénytelenül Bogdán Jánosra gon­dolt, a másik apára. „Most ő is nyugta­lankodik, várja a fiát. Csak ne történ­ne semmi bajuk!“ — sóhajtott befelé. Mozdulatlanul állt, kifelé figyelt. Hal­lotta, vagy inkább csak érezte, hogy valaki megáll a ka­pu előtt. „Laci!“ — indult fel a lelke, és kö­zelebb lépett az ab­lakhoz. Aztán meg­torpant, már tisztán sudlotta a beszélge­tést, de a hang idegen volt, s ez megijesztette. Óivtosan kilesett a füg­göny mögül. Hárman álltak a kapuban: egy rendőr és két civil ember. „Lacit kere­sik! — villant agyába a gondolat. „Le­het, keresni fognak, de ne ijedjenek meg, édesapám“ — jutott eszébe Laci figyelmeztetése. A rendőr az ajtót rugdosta, s az abla­kon is zörgettek. — Sziguranca! Nyissák ki az ajtót. — kiáltottak be érdesen. — Ki az?! riadt fel az asszony. — Sziguranca ■— súgta az öreg. Azt hiszem, Ime't keresik. Nem tudom, hol van, és te sem tudod. Érted?! — Nem értem — hebegte az asszony­, magyarázgatásra viszont nem volt idő. Kenyeres bácsi még örvendett is, hogy a felesége semmit sem tud a Laci útjá­ról. „De hol a fiú? Elfogták?“ — szo­rongott benne a féltés. „Nem, az nem lehet, akkor magukkal hozzák ezek a pri­békek“. Ez a gondolat megnyugtatta. Újból zörgettek. Félrehúzta a függönyt. — Ki az, mit akarnak?! — szólt ki erélyesen, és felkattintotta a villanyt. — Nyissa csak ki az ajtót, majd meg­mondjuk! — válaszoltak kintről... A rendőr az utcán maradt, a civilek a házba mentek. Az egyiknek úgy tűnt, megnyerő az arca. A másik — hórihorgas, nyírott baj­uszú, fekete ember — vidáman összedörzsölte te­nyerét, mintha hazaérkezett volna. Apró egérszeme ravaszul pislogott az öregekre: — Jó meleg van. Éjjel is fűtenek? — Fűtünk. Meghűlt a feleségem. Valóban, Sári néni pirosra gyűlt arc­cal ült az ágyban, mintha láza lett volna, tekintete gyűlölködve követte a nyírott bajuszos mozdulatait. A fekete ember nem sokat törődött vele, körbesétált a szobában, és mindent megfogott, mindent felemelt, ami a keze ügyébe került. Az­tán a konyhába ment. Laci ágya úgy volt, ahogy megbontották, látszott rajta, senki sem feküdt benne. — Hol a fia? — förmedt az öregre. — Nem tudom. — Persze, hogy nem tudja. És maga sem tudja, mama? Na, mondja csak . . . — Honnan tudnám? Maga hova járt huszonhárom éves korában? — A kurvákhoz — röhögött a másik. — A fia is oda ment, mi? Nem mon­daná meg, hol lakik az a kis ringyó? Az asszony elfordította a fejét. — Azt sem tudja. Na, ne búsuljon, majd mi megtaláljuk! — Mit akarnak a fiammal? Nem csi­nált az semmit — fordult Kenyeres bácsi a simaképühöz. Az ráemelte a szemét, s az arca már nem volt megnyerő. — Hogy hívják? — kérdezte válasz helyett. Az öreg ismerte már az ilyen kérdéseket. — Kenyeres Károly asztalossegéd va­gyok. 1877-ben születtem. — Arra feleljen, amit kérdek! — Mondtam már. Kenyeresnek hív­nak — válaszolt higgadtan. — Mama, bújjon ki az ágyból szólt közbe a nyírott bajuszos. — Tes­sék, itt a bugyogója — röhögve szétte­regette az elnyűtt ruhadarabot. Kenyeres bácsi elpirult, s kinyújtotta a kezét. Az asszony megelőzte. Leszállt az ágyról, nyugodtan elvette a nadrágot a másik kezéből. — Szégyelje magát! Az anyja lehet­nék! A detektív meglepődve meresztette a szemét, aztán elkáromkodta magát. — Fogja be a száját, míg finom t­a­­gyok! — s a két öreget a sarokba állí­totta. A házkutatást a nyírott bajuszú vezet­te. Letépték a papirfalvédőt, az ágyne­műt szétdobálták, az asztalfiókokból,, a ruh­aszekrényből mindent a szoba köze­pére szórtak, s úgy járkáltak a simára vasalt, tiszta fehérneműn, mint akiknek gyönyörűségük telik benne, hogy min­dent összerondítanak. Mikor a konyhát is felforgatták, a nyírott bajuszú az asz­­talhoz ült. Az asztalon ott feküdt a két szál vasból készült rózsa a nikkelezett acéllapon. Azt is a kezébe vette. Szép munka — mondta elismeréssel. Mikor volt itt Bogdán János? — hu­nyorgott ravaszul, s körmével megpöc­cintette az egyik sziromlevelet. ,,Milyen ostoba volt — bosszankodott az öreg Bogdánra, — rávéste a nevét az acél­lapra" . . . Bogdán? Nem, az nem szokott ide járni — mondta hangosan. — Tehát ismeri! — Egy ni, a szakszervezetből. — Ne dumáljon, tata! Maga idős em­ber, nem szép, ha hazudik. Mondja csak bátran, mikor volt itt Bogdán? Amikor a plakátokat hozta? Halvány mosoly suhant át az öreg ar­cán. „Hogy még Bogdán hozta volna a plakátokat?“ — gondolta. De tudnak róla, biztosan Jancsit is keresik. — Beszéljen, vén majom! Mit vigyo­rog? — türelmetlenkedett a másik. — Az én házamba semmit se hoztak! — szólt közbe az asszony határozottan. A nyírott bajusza ránézett, majd ké­nyelmesen hátradőlt a széken, cigaret­tára gyújtott. A két öreg hálóingben, mezítláb állt előtte. Őket nézte. — Egészen jól mutatnak így kettesben röhögött. — Na, beszéljenek. Hol van a fiacskájuk? — folytatta, közben a családi fényképet kitépte a keretből, meg­nézte, mi van mögötte, aztán odadobta a többi lom közé. Az öregek hallgattak. — Nem tudják, mi? És Bogdán Jánost sem látták? Rendben van, majd eszükbe juttatom! . . . öreg, öltözködjék! — csat­tant fel a hangja váratlanul. — Maga velünk jön! Kenyeres bácsi felöltözött. Sári néni gondosan begombolta rajta a nagy kabá­tot, a kötött kesztyűjét is előkerítette, s szótlanul nyelte könnyeit. De amikor min­dent elrendezett, nem bírta tovább, zo­kogva borult a férje nyakába. Az öreg megölelte. — Ne sírj, hamarosan hazajövök . . . Vigyázz magadra — mondta búcsúzóul. Keleten derengett az ég, amikor az ut­cára léptek, és ropogott a hó a talpuk alatt. Teherautó állt a szomszéd ház előtt, tele emberekkel; kabátjuk gallérját fel­törve csendesen várakoztak. Néhányat a szakszervezetből ismert közülük, aztán egy barna fiút vett észre. — Janika! — ismerte meg, ahogy előbbre lépett. „Laci! L­aci is itt van!“ — villant meg benne, s megállt egy pil­lanatra. — Gyorsabban, tata! — lódított rajta a rendőr, s az öreg a kocsi oldalának tántorodott. „Laci!“ — szorongott a lelke, s nem értette, miért nem látja fiát a többiek között. Kalapját leejtette, nem vette észre. Az emberek kihajoltak a kocsiból, hogy felsegítsék. Janika melléje szegő­dött, megfogta a karját, s a kabin mögé vezette. — Ide tessék állni, itt nem vág a szél. — Hogy kerültél ide, Jani?. . . — Az ágyból húzták ki, mint a töb­bieket! — vágott a szavába egy nyurga ember. — Az apja helyett . . . Ezt a gye­reket .. . A rendőr feléje fordult, a nyurga ember elhallgatott. Kenyeres bácsi most ismerte fel: Muresán Guszti volt, a vasas szak­­szervezet elnöke. A kocsi elindult, fagyos szél csapott az arcába. Muresán szorosan melléje állt, hogy védje a léghuzattól. Ő mind csak Lacit kereste. „Nincsen itt, nem tudták elfogni“ — örvendett a lelke, ahogy körülnézett, s derengeni kezdett benne a felismerés: ezek szerint együtt mentek, Laci és Bogdán János, az „öreg inas“. A rendőr a fejébe nyomta a kalapját. Az öreg rácsodálkozott, észre sem vette, hogy hajdanfőn van. Janika a karját fogta, hogy el ne essék, ha kanyarba fordul a kocsi, s a többiek is ott álltak körülötte . . .* t­íz nap múlva hazaengedték Kenye­res Károlyt. Erősen lesoványodott, beesett az arca, s a bal karját nem bírta felemelni. Mégis vidám volt, amikor fe­leségét megölelte. Keményen állta a sa­rat, semmit sem tudtak kivenni belőle. — Tudod, ■'sári, az egész sziguranca őket nyomozta — kezdte, amikor leült az asztal mellé, közben a vasrózsát nézte. — Bogdán Jánost és Lacit keres­ték, de nem kerültek kézre — folytatta, s kezébe vette a két szál virágot. Ilosz­­szan nézegette, majd, mint akkor éjjel, a nyírott bajuszú, megpöcintette körmé­vel a sziromleveleket: — Acélból készült­­— mondta csendesen­ le, leszállt az ágy­ról, cipőbe dugta a lábát, kicsoszogott a konyhába. Lassan ment, nehogy fele­ségét felébressze s küszöbön megtör. Vas ró zsák IULIAN SURUGI­­ rajzai CSÁVOSSY GYÖRGY HAZASZERETET Egy nyári est, egy ,téli reggel, olykor egy kóbor pillanat, mint gyűjtőlencse felnagyítja a rég megszokott tárgyakat. S elnézem századszor a várost, mely olyan sokat változott s hol mégis minden régi érték helyén van, hogy a megszokott vonalakkal beivódjék érzékeinkbe, s az anyag valósága, képe s az eszme mozaikját összeillessze, így hordom magamban e tájat, mely voltaképpen mindenem s futva a köznapok salakján sokszor számot sem adok róla, hogy mily döbbentőn szeretem. E föld morzsáit, porló testük anyagával kötik az ősök, általuk fűz vérünk a röghöz, nevükben vagyunk felelősök azokért, kik utánunk jönnek új, tiszta útján az örömnek. El-elnézem otthonomat, mely olykor büszkén ünnepel és restellem, hogy építésén, még oly keveset értem el. A szemlélődésből kitépem magam és ismét sietek, a köznapok rohammunkája mostan a hazaszeretet.

Next