Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1963-01-04 / 1. szám

UTUNK 3 Szombat délután fél négy is el­­­múlt, mire Kese János,­ a Teh­­nometál közgazdásza fölkapaszko­dott a hazafelé tartó buszra. Most ért véget az ülés, melyen a tarto­mány gépgyártó üzemei megtárgyal­ták az 1963-as évre szóló tervfelada­taikat. Kese az elmúlt héten egyszer se került haza nyolc előtt a gyárból, s a felgyülemlett fáradtság súlya alatt kedvetlen és mogorva volt. Lassan cammogott a zsúfolásig telt busz, a megállóknál előre-hát­­ra löttyintette az utasok egynemű­­vé sűrűsödött tömegét. Most az sem derítette jobb kedvre Kesét, hogy szombat délután van, este a szomszédban családi römdpar­­ti várja, holnap délig pizsamában, hálókabátban ténfereghet, olvas­gathat, délután pedig a labdarúgó­bajnokság soron következő mérkő­zése izgalmasnak ígérkezik. Megebédel, tüstént lefekszik, vég­re alaposan kialussza magát. Rém­lik, hogy Anci, a felesége valahova elígérkezett délutánra, a sógorához, ha jól emlékszik... De nem, nem megy el, még ha Anci rossz néven veszi is, és viszonzásul csak sértő­dött, csípős megjegyzések árán me­het is majd el a holnapi meccsre. Aztán újra a hétfő következik, a hét pedig még az előbbinél is nehe­zebb lesz. Ki kell dolgozni a tervhez a gyár észrevételeit, javaslatait, a terven felüli felajánlásokat. Gyűlé­sek, viták, míg a gyár vezető kollek­tívájának álláspontja kialakul... Kese szereti a munkáját, minden reggel jókedvűen várja a buszt a sarki megállónál. Ez a lehangoltság csak pillanatnyi jelenség, azt is tud­ja, honnan származik. Eltelt a nyár, a szabadság, alig tíz napja állt mun­kába újra, s épp olyan időpontban, mikor a legnagyobb a „nyomás“. Hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy az elkövetkező hetek, hónapok folyamán nincs már nagy esemény, amire kellemes izgalommal vára­kozhat. De eltelik egy-két hét, s már a kis, „helyi érdekű“ örömök­nek is örülni tud majd . .. Amint hazaérkezett, tüstént meg is kezdte a „tüzérségi előkészítést“ a zavartalan délutáni alvás érdeké­ben. — Tisztára hulla vagyok, szívem! Ha nem dőlök le egy kicsit délután... Legnagyobb meglepetésére sértő­döttség vagy bosszúság helyett ag­godalmas kifejezés volt Anc­ kerek kis arcán. Nyitott borítékot tett elé­be. A minisztériumi vezérigazgatóság távirata volt a borítékban, ami sze­rint vasárnap reggel jelentkeznie kell Bukarestben. Kitöltött menetle­velet mellékeltek a gyárban a táv­irathoz. Tudták, hogy munkaidő vé­géig nem lesz vége az ülésnek, s ő már nem tér vissza a gyárba. A délutáni alvásnak tehát befel­legzett. A vasárnapnak is, a meccs­nek is! Jó ideig megnyúlt képpel forgatta kezében a papírokat. Most szaladhat a menetjegyirodába... az esti gyorsra ilyenkor már biztosan nem kap hálókocsi-jegyet, egész éj­jel forgolódhat majd a helyén, s álmosan, gyűrötten érkezik meg Bu­karestbe ... Annyira kezdte sajnál­ni magát, hogy valósággal megható­dott tőle. Most már az elérhetetlen vágyak csábító messzeségében lebe­gett a nyugodt hétvége. Egy pilla­natig látta magát, amint az enyhe szeptemberi napfényben a kerti szé­ken ül könyvvel a kezében, a pa­tak túlsó partján a park öreg faóriá­sai, jobbra az épülő új városrész fö­lött a toronydaruk acélcsőre... Egé­szen biztosan elolvasta volna vég­re a nemzeti jövedelem mérlegé­ről szóló cikket a közgazdasági fo­lyóirat legutóbbi számában. Bosz­­szantó figyelmeztetésként több mint egy hete várakozott már az aszta­lán ... Mennyire kiegyezett volna most már ezekkel a „helyi érdekű örö­mökkel“ is!­­­­ásnap reggel, míg léptei szokatlan visszhangot vertek a miniszté­rium kihalt folyosóin, még mindig nem jutott eszébe azon töprengeni, hogy miért is hívják tulajdonkép­pen. Majd megmondják, mit akar­nak, ő pedig nem rejti véka alá, hogy nem lelkesedik ezért a vasár­napi hívásért. A vezérigazgatóság tervosztályá­nak főnöke fogadta. Egyedül ült az íróasztala mellett, vasárnapiasan elegáns sötétszürke ruhában, a többi irodában sehol senki. Nem volt ne­héz kitalálni, hogy csak érte jött be, s amint végeztek, el is megy majd tüstént. Kese leült, szinte tüntetően ser­­cegtette kiserkedt szakállát, sűrűket pislogott, mint akinek sérti szemét a fény az álmatlanul töltött éjszaka után. A tervfőnök udvarias hangja azon­ban csakhamar leszerelte. — Ne haragudjon, Kese elvtárs, hogy mára hívattuk fel. Már min­denki kiutazott a tartományokba, holnap reggel én is indulok. S ezt a dolgot nehéz lett volna telefonon letárgyalnunk. A vezérigazgatóság szeretné, ha üzemei az önköltség csökkentése útján nagyobb megtakarítást vállal­nának, mint amennyit a terv előír. A jelentősebb üzemekhez leutaztak a vezérigazgatóság emberei, de a „November 7“-hez már nincs kit küldeni. Pedig úgy tűnik, még ott is maradtak mozgósítatlan tarta­lékok. A határidő rövid, szeptember 15-ig a felajánlásokat összesíteni kell. Arra gondoltak, utazzon le Kese abba a gyárba. Gyakorlott köz­gazdász, megkérik, segítsen ebben a dologban. — Gondolom, érti, Kese elvtárs, szó sincs arról, hogy meghatározott összeget várunk a „November 7-­­től, még csak arról sem, hogy föl­tétlenül elvárunk terven felüli fel­ajánlást. Hiszen ha biztosak lettünk volna abban, hogy vannak további lehetőségek, nagyobb tervfeladatot adtunk volna ... Mindenesetre va­lószínűnek tartjuk, hogy még van­nak tartalékok. Tapasztalatcsere formájában utazna oda. Ha felfe­dezne bizonyos lehetőségeket, javas­latként megbeszélné a gyár vezető­ségével. Legfeljebb egy hétig ma­radna ott, utána egyenesen haza­utazna. Egyébként is, alig száz ki­lométernyi útról van szó önöktől... Ha pedig a feltételezések nem iga­zolódnak ... a tapasztalatcsere min­denképpen hasznos lesz. Kese arcán már nyoma sem volt az álmosságnak. Érdeklődéssel fi­gyelt, bólogatott hozzá. — Tudjuk, hogy önöknél is van most tennivaló bőven, de Kese elv­társnak erős kollektívája van, s na­gyon szeretnénk, ha segítene ne­künk ... — Persze, most rengeteg a munka, amíg a terv javított változatához elkészítjük a javaslatokat, észrevé­teleket, de úgy hiszem, szükség ese­tén meg tudják oldani nélkülem is... A tervfőnök megkönnyebbülten firkantotta alá Kese menetlevelét, TOMPA ISTVÁN elbeszélése (I.) készségesen beleegyezett, hogy előbb hazautazzon, kedden reggel majd jelentkezik a „November 7“-ben. Kese nemhogy nem húzódozott, de egyenesen örömmel fogadta a meg­bízást, örült, hogy végre találkoz­­hatik Szamosi Bercivel, gyermek­kori jó barátjával. A „November 7“ főkönyvelője Berci, tíz éve nem ta­lálkoztak már. Számtalanszor be­széltek telefonon hivatalos ügyek­ben, s minden alkalommal meg­ígérték egymásnak, hogy a követ­kező hónapban aztán igazán talál­koznak. Jó néhányszor fel is készült már erre a látogatásra, de mindig közbejött valami. S most a vezérigazgató jóvoltából váratlanul lehetősége nyílik arra, hogy odautazhasson. Méghozzá ilyen kényelmes, lazán megszabott felada­tokkal, amikor otthon az év egyik legkeményebb hete várna rá. Felvillanyozódva ment a Magheru körúton a „tejcsárda“ felé, hol reg­gelizni szokott. Mintha félig még szendergett volna a város ebben a kora délelőtti órában, gyér forgal­mával még szélesebbnek tűnt most a körút. Elmaradhatnak barátok így egy­mástól, pusztán azért, m­ert száz ki­lométerrel arrébb kerültek? Kese a kérdéssel önmagának tett szemrehá­nyást. Hiszen Berci hívta, unszolta szüntelenül, telefonon, levőben, üze­nettel. ő meg csak ígérgette, hogy elmegy... Igen, mióta megnősült, kissé begubózott, tartott attól, hogy Anci hidegen fogadná Bercit, ha meghívná... -Az esti gyorssal hazautazott. Anci öröme csakhamar lehervadt, mikor bejelentette, hogy csak átutazóban jött haza, egy hétre el kell utaznia a „November 7“-hez. — Valami baj van ott? Anci tele volt aggodalommal. — Nem... nincsen baj. Csak utá­na kell nézni néhány dolognak. Elgondolkozva figyelte Ancit, amint csinos kis háziruhájában, fe­hér nylon kötényében forgolódik a fehérneműszekrény s a konyha kö­zött. őt készíti útra, nyugtalan és sajnálja őt, hogy egy hetet idegen­ben kell töltenie. Igazság szerint meg kellene nyug­tatnia Ancit. A feladata olyan, hogy akár elindulása előtt már tel­jesítettnek tekintheti. Meg kellene mondania, hogy ez az út valóságos vakáció, s ő valójában repes az örömtől, hogy végre régi barátjával tölthet együtt egy hetet. De ha ezt megmondja, Anci eset­leg gyanakodni kezd, hogy ő maga kezdeményezte az egészet; sok min­dent el kellene mesélnie Berciről, régi dolgokat azokból az évekből, mikor ők ketten Ancival még nem is ismerték egymást. S talán még akkor sem tudná érzékeltetni Berci furcsa, gúnyoros, fölényeskedő ter­mészetét, nem tudná megmagyarázni a kettejük között kialakult barátsá­got, hiszen annyira különböztek egy­mástól ... Meg aztán sokkal kényel­mesebb, ha aggódó figyelmességgel készítik útra az embert s nem dur­­cáskodó, szemrehányó arccal. Végül úgy döntött, hogy inkább a lelkiis­­meretfurdalást választja, mint az ilyen szemrehányásokat: „Bezzeg te ott jól kiszórakozod magad!“ Meg­értik ők egymást Ancival, s amint az évek telnek, egyre jobban ragasz­kodnak egymáshoz. Csak ügyelni kell arra, hogy a víz alatti zátonyo­kat elkerüljék ... Majd utólag el­mond mindent, akkor nem származ­hat belőle félreértés. Szép, napos délelőtt érkezett meg a „November 7“-hez. Az igaz­gató — negyven év körüli, nagy darab ember — barátságosan fogad­ta, s annyira figyelmes volt, hogy inkább félbeszakította az értekezle­tet, semmint néhány percre is meg­várakoztassa. Kese annál inkább értékelte ezt az udvariasságot, mert az asztal körül ülők arcáról leol­vasta, hogy épp egy viharos megbe­szélés kellős közepébe cseppent. Szamosi Berci a főkönyvelői iro­dában fogadta. Némán, ünnepélye­sen ölelte magához, s csak későre szólalt meg dörmögő basszus hang­ján, félreismerhetetlen megillető­­döttséggel. — Na, most nézzelek meg jól... Hát semmit sem változtál! Kese zavarban volt. Semmilyen erőfeszítés árán sem tudta volna vi­szonozni ezt a bókot. Szamosi ugyan­is alaposan megváltozott az elmúlt tíz év alatt. Elhízott, kopaszodni kezdett,, vonásai valahogy határo­zatlanabbá váltak, fellazultak a kö­vér arcon. A rövid, kapkodó beszélgetést, mely inkább Berci felkiáltásaiból állt: „Na végre!“, „Ez aztán igen“, „Már éppen ideje volt!“ — mindegy­re megszakították az aláírásokért jövő munkatársak. Szamosi végre ráreccsent az egyik­re: — Várjon künt, amíg hívom! — Látod, napközben , milyen bo­londokháza van nálam... Na de nem baj, most aztán lesz időnk ... Természetesen nálam szállsz meg, mindjárt szólok a kocsinknak, vi­gyen haza. Mosakodj meg, pihend ki magad... — De hivatalos küldetésben va­gyok, öreg fiú! Már foglaltam is szo­bát a szállodában! Mintha bizonytalanul csengett vol­na most a Berci hangja: — Hát miért siettél úgy azzal a szállodával...? Mennyi ideig ma­radsz? Nehogy azzal állj nekem elő, hogy holnap, holnapután menni akarsz! Kese elmosolyodott: — Képzeld, akár egy hétig is ma­radhatok. Tapasztalatcserére kül­dött a minisztérium ... — Tapasztalatcserére?! Hát ez re­mek! S épp ilyenkor? A legnagyobb munka idején?! Nem ismerek rá a vezérigazgatóságunkra. Valami kelle­mesre is telik már a fantáziájukból? Itt szépen kipihened magad, s mire­­ hazaérsz, a munka zöme már kész, túl vagy a nagy bulin ... Kése pillanatig habozott, hogy megmondja-e, nem pusztán tapasz­talatcserére küldte a vezérigazgató­ság, de arra már oda is lett az alka­lom. — A kutyafáját, ma késő estig bent kell maradnom, mérlegzárás van... Na de nem baj, úgyis biztosan szét akarsz nézni egy kicsit a gyár­ban. Holnap este aztán nálam vagy, alaposan kidumáljuk magunkat... Most jut eszembe, tizenkettőkor van egy vezetőségi értekezlet. Tárgy: ter­ven felüli felajánlások. Érdekes lesz, gyere be te is. Majd meglátod, hogy harcol a Tata! — saját mellére bö­kött. — Mint egy valóságos orosz­lán! Hamiskásan kacsintott hozzá. Kese bizonytalanul válaszolt. — Jó, ha gondolod... Alig térült-fordult egy kicsit a gyárban, tizenkét óra lett. Bekopo­gott az igazgatói irodába. — Ha megengedné az igazgató elvtárs ... Természetesen, ha nem belső, vezetőségi dolgokról van szó... Az igazgató gondterhelt arcán át­futott egy kis mosoly: — Parancsoljon, Kese elvtárs. Nincsenek titkaink! Hét-nyolc ember ült az asztal kö­rül. Csak az arcok s az iroda kü­lönbözött a hasonló otthoni megbe­szélésektől, melyeken Kese heten­ként részt vett. Minden bevezetés nélkül kezdték, nyilvánvaló, csak folytatják a félbe­szakított vitát. — Arról volt szó, a tervosztály új javaslatokat terjeszt elő. Tessék! Fiatal, szemüveges férfi kezdte forgatni a papírjait: — Amint láttuk, a jövő évi terv­­feladataink rendkívül szorosak ... Mi tüzetesen átszámítottunk újra mindent... Az igazgató szemmel láthatóan türelmetlen: — Vállalunk, vagy nem vállalunk? — Mi úgy gondoljuk, ha rendkívü­li erőfeszítésekre számítunk, s azt a kockázatot is­ vállaljuk, hogy eset­leg nem teljesítjük, amire kötelez­tük magunkat.­.. akkor is legfel­jebb ötvenezret... Idősebb, munkaköpenyes ember hajolt az asztal fölé, széles tenyerét tölcsérszerűen húsos füléhez tette, mintha nem jól hallotta volna. — Mennyit?! ötvenezret?! A mi lehetőségeink mellett?! Ez nem vál­lalás. Ez borravaló! Kinek akarunk mi borravalót adni?! „Ez szakszervezeti elnök lehet, vagy a pártszervezet titkára" — ál­lapította meg magában Kese. Kis ideig süket csend következett. A tervfőnök zavartan forgatta pa­pírjait, néhányszor a szemüvege mö­gött Szamosi felé pillogott, mintha onnan várná a segítséget. — De Boga elvtárs, azok az állí­tólagos lehetőségek semmiképpen sem tükröződnek a számításokban. Szíveskedjék átnézni őket. Biztosít­hatom, hogy mi mindent... — Várjunk csak!... A múltkor is kértem, számítsák ki, mennyi meg­takarítást jelent, ha az ötös-hatos részlegben átszervezzük a belső szál­lítást, úgy ahogy arról szó volt. Csak munkabérben jelent legalább há­­romszá­zret. Ez egy! Az öntödé­ben csak félszázalékos anyagmeg­takarítást terveztek, pedig a kis önt­vényeknél két százalékkal nagyobb a selejt, mint a megengedett szint. Ha csak épp betartjuk a megenge­dett százalékot, az mennyit jelent? Legalább háromszázötvenezret! Ez kettő... Az igazgató rá-rábólintott a Boga érveire, amint az bütykös ujjain számolta a százezrekre menő költség­­csökkentési lehetőségeket. Nyilván ő is többet akar az ötvenezernél, de Boga már közel egymilliónál tart. Kese meglepetten figyelte az ar­cokat. Valaki itt alaposan el­hajítja a sulykot. .. Vita persze ná­luk, a Technometálban is adódik bőven, különösen ilyen alkalmakkor. Van, aki azt akarja, hogy kétszázez­ret vállaljon a gyár, van, aki két­százötvenet is lehetségesnek tart... De ötvenezer és egymillió között vi­tázni?! Itt valami nincsen rendjén... És Berci vajon mit szól mindeh­hez?! Berci szótlanul, látszólag közöm­bös arccal ült a helyén. Megvárta, amíg Boga valahányadik bütykös ujjára rábökte a milliót, s csak ak­kor szólt közbe: — Bocsánatot kérek, egy elvi kér­dést szeretnék tisztázni. Nincs több, mint két hete, hogy jóváhagyták a jövő évi tervünket. Én azt kérdem: jó-e ez a terv vagy sem? Elfogadjuk vagy sem? Ha a minisztériumnak vagy bárki másnak az a véleménye, hogy nem jó, akkor tessék: javítsák ki! Szabjanak meg nagyobb tervfel­adatokat. De ak­kor természetesen mutassák ki, minek alapján szabnak meg magasabb önköltségcsökkentési tervet. Ha pedig a terv jó, ha a mi valóságos lehetőségeinket tükrözi, akkor kérdem én, milyen címen, mi­lyen jogon húzzunk a nyakunkba mi magunk nehéz százezrekkel maga­sabb feladatokat? S milyen jogon, milyen címen várja el tőlünk bárki is ezt? Min alapulnak ezek a válla­lások? A dicséretre méltó szándé­kon, hogy X. vagy Y. elvtárs így szeretné?! Ez a tényekhez mérten túl kevés, kérem! — Nem! A belső tartalékainkon alapulnak, amit senki sem hozhat felszínre, csak mi magunk! — Jó, kérem, nézzük akkor eze­ket a belső tartalékokat. — Szamosi széttárta a karjait, jobb kezében a töltőtollas karmesterre emlékezte­tett, aki épp beinteni készül ked­venc darabjának kezdő akkordjait. — Az imént az elvtársak kimutattak egymilliót terven felül. Én meg be­bizonyítom, hogy könnyen másfél millióval terv alatt maradhatunk. Tessék követni a számítást! ... Ha nem a második félév magasabb ter­melékenységű választékát kell ter­melnünk jövőre, hanem csak az első félévét, ami, mindannyian tudjuk, hogy könnyen bekövetkezhet, csak ez jelent már ... négyszázezer lej plusz költséget munkabérben. Ha az ország déli részébe szólnak majd a kiutalások késztermékeinkre, amint ez a harmadik évnegyedben törté­nik, szállítási költségeink kétszáz­(Folytatása a 4. oldalon) SALAMON LÁSZLÓ Tekintetem így röppen a télbe Mit őstalaján a földnek az ember munkával alkot szüntelenül: maga is természet; külön törvényét se fagy, se hőség nem kezdheti ki. Folyó befagyhat, tengerünk mélyméhű szintjét dúlhatják konok viharok: gépeink zúgnak s állványaink mögött télben is nőnek az emeletek. A rögöt csonttá dermesztő hidegek se parancsolhatnak zord megálljt a gondolatnak, s a béklyókat törő eszmék tüzét hóvihar se oltja ki. Magasba törő, mélységig ható­ó terveinknek nem emelhet gátat évszakok forgása, amikor az ember maga is örök változásban él. A tavaszba fordult szívek melegén jégujja se foghat a télnek, kohóinkban szüntelen kéklik a láng, gyűl az áram erőműveinkben. Fújják hát csak taz ágak fuvoláin nyers dallamukat északi szelek: az őstermészet vicsorgó, vak dühét munkánk acél rabláncára fűzzük. Ha födheti újra ormok tetőit, reccsenhet jégpáncél folyóink medrén: a bennünk élő tavasz sugarait dermedt fellegek se űzhetik el. Meghitt reményeim ablakain át tekintetem így röppen a télbe; fagyától nemcsak kályhám lángja véd meg, de tavaszi szívek melege is.

Next