Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-01-04 / 1. szám
4 09 (Folytatás a 3. oldalról) ezerrel magsabbak lesznek a tervezettnél. Ha... Szamosi tolla szélsebesen száguldott a papíron, pillanatok alatt megkapta a keresett adatot kimutatásaiban, jó részüket tudta fejből, érvelt, számított, magyarázott. Érvelése, úgy tűnt, elseper minden ellenállást. Az igazgató végül ingerülten közbeszólt: — De azt nagyon jól tudja Szamosi elvtárs is, hogy minden kedvezőtlen feltétel nem következhet be egyszerre! — Ez igaz! De részben bekövetkezhet. A kedvező feltételek pedig, amiket itt felsoroltak, szintén nem valósíthatók meg egyszerre. Szamosi becsavarta a töltőtollat, széttárta a karját, mint aki azt mondja: sajnálom, nincs mit tenni. — Pillanatnyilag persze sokkal kényelmesebb lenne, ha mutatós összeggel jelentkeznénk. De emlékezzünk viszsza, mi történt három évvel ezelőtt, mikor túlbecsültük a lehetőségeinket... Nem tettük helyesen, hogy levontuk a következtetéseket?! Azóta évnegyedről évnegyedre, hónapról hónapra teljesítünk minden mutatószámot. Jó gazdái vagyunk a gyárnak ... — De ötvenezerrel mégsem állhatunk elő. Most már feszült, puskaporos volt a hangulat. Az igazgató felállt. — Még gondolkodunk holnap délig!— És holnap délben megint értekezlet, igazgató elvtárs? De hiszen nekem havi mérlegzárásom van .. . — Igen, holnap újabb értekezlet! S ha kell, holnapután is. .. Amíg dűlőre jutunk! Délután Kese jókorát aludt szállodai szobájéban. Már szürkülődött, mikor megébredt, de hosszú ideig feküdt még lehunyt szemmel, mozdulatlanul. Élvezte a helyzetet, hogy semmi tennivalója sincs, senki sem keresheti, senki sem akarhat tőle semmit. Még azt sem, hogy meghatározott órában az asztalhoz üljön vacsorázni... Anci vajon mit csinál most? Kissé furdalta a lelkiismeret, amiért ennyire élvezi az egyedüllétet. Este sétált egyet a városban, végül bevetődött egy moziba, utána több mint félórát várt egy vendéglőben, míg kiszolgálták. Másnap a délelőttöt a gyár tervosztályán töltötte. A beosztottak barátságosan, készségesen szedték elő a kimutatásaikat, magyarázták, mit s hogyan csinálnak, ők is faggatóra vették Kesét, igaz-e, hogy a Technometal a napi tervjelentés újabb módozataival kísérletezik. Kesének jólesett az érdeklődés, épp hozzákezdett az új módszer ismertetéséhez, de akkor megjelent a szemüveges fiatalember, a főnök, s az emberek rendre visszaszállingóztak az asztalukhoz. Kesének most már a főnökkel kellett tovább tárgyalnia. A szemüveges fiatalember hűvös volt, tartózkodó és fölényes. — A mi tapasztalatunk azt mutatja ... Ha Kese mondani kezdett valamit arról, hogy ők a Technometálban miként oldják meg a szóban forgó kérdést, tüstént közbevágott: — Kisebb gyárban talán megfelelnek az ilyen próbálkozások. A mi viszonyaink mellett, kérem ... Kese természeténél fogva viszolygott a feszült helyzetektől, éles hangú vitáktól, rendkívüli dolognak kellett történnie, hogy felemelje a hangját. De most egyre jobban fortyogott benne a düh. Ez a taknyos három-négy évvel ezelőtt még azt sem tudta, mi fán terem a tervezés, s most adja a bankot. Már fogalmazta magában a mondatot: „Hát ide figyeljen, fiatalember . ..“ De aztán meggondolta magát. Derűs, kellemes napokat akar eltölteni itt, nem hagyja, hogy felbosszantsák. Megelégedett annyival, hogy faképnél hagyta: — Hát, azt hiszem, befejezhetjük. — Az órájára pillantott és felállt. Még egy óra volt munkaidő végéig, s őgyelgett egyet a gyárudvaron. Megállt az iparvágányok mellett, nézte, amint a daru egymás után emelte a vasúti kocsikra a ládákba csomagolt gépeket. Igyekezett kiszellőztetni magából a mérgét. A tegnapi vita folyamán Berci teljes erővel támogatta ezt az embert. Pedig határozottan emlékezett, hogy gúnyoros természete régen mennyire nem bírta az ilyen felvágásokat. Kicsúfolt mindenkit, még önmagát is, s ha egy ilyen felfuvalkodottal találkozott, akkor aztán nem volt kegyelem ... Este nyolc körül becsengetett Szamosiékhoz. Berci nyitott ajtót. — Na végre, öreg szivar! Ahhoz képest nem is késtél sokat! Alig tíz évecskét! — kacsintott, s hanyag mozdulattal a válla fölött hátra, a lakás felé mutatott. — Bújj be! Régi, jól ismert mozdulata volt ez Bercinek. Valamikor kamaszkorában szedte még föl, valamelyik karandorfilm főhősét utánozva. Tágas szobába léptek, nehéz, terebélyes bútordarabokkal berendezett ebédlőbe. A falakon sötét tónusban tartott festmények, a levegőben citromhéj szagára emlékeztető illat. — Még arra is gondoltam, összecsődítem néhány itteni barátunkat, de aztán meggondoltam magam. Az asszonyok összefecsegnének minden szamárságot, az embernek meg udvariaskodnia kellene ... így nem zavar senki. Iszunk egy kicsit, kidumáljuk magunkat. Akárcsak régen, mikor néha bevetődtünk a „Sánta macskába". Emlékszel...? Nyilván diákköri kiruccanásaik hangulatát próbálja visszaidézni, azért a régi, hangoskodó, vagánykodó modor. — De előbb essél túl a nehezén. Benyitott a szomszéd szobába. — Erzsi, Kati! — Csak a fejével intett. Kijönni! Világosszőke, sovány kisasszony jelent meg egy matrózruhás, hétnyolc év körüli leánykával. Kese alig fogott velük kezet, Berci már közbeszólt: — Kati, lefekvés! A kislány meghajtotta magát, s eltűnt az ajtóban. — Erzsi, te végezd csak nyugodtan a dolgod. Mi vacsora előtt kicsit még elpálinkázunk. Ketten maradtak, a karosszékekbe telepedtek a kis dohányzóasztal mellé, rágyújtottak. Régi barátokról, ismerősökről, osztálytársakról folyt a szó. Kesének mindenikről mindent el kellett mondania, amit tudott, Berci nem fogyott ki a kérdésekből. A legapróbb mozzanat is érdekelte. Egy hajdani biciklikirándulás jutott eszükbe, több mint egy félórát elvitatkoztak azon, hogy melyik évben volt, mi is volt a pontos útvonal, hol esett akkorát Berci, hogy a szomszéd faluig gombostűvel kellett föltűzni fenekén a nadrágot. Aztán egyik osztálytársukról esett szó ismét, aki Kesével együtt a Technometálban dolgozik, s bár mindenki javíthatatlan agglegény jelöltnek tudta, egy hónappal azelőtt megnősült. Berci élvezetében a térdét csapkodta. — Óriási, szóval mégiscsak befutott a csőbe a vén kajon! — Egy pillanatra árnyék borult az arcára. — Hallottam, hogy a nyáron itt járt a városban. Még csak be sem dugta hozzám az orrát. Mondd meg neki, hogy szétlapítom azt a ronda képét, ha még egyszer ilyesmit tesz! Kese érteni kezdte, mennyire vágyott már Berci a régi barátok, régi emlékek közé, s hogy ez az este talán sokkal-sokkal többet jelent számára, mint ahogy gondolta volna. Ürültek a pálinkáspoharak egymás után, a szilvórium s a régi barátság melegétől Kesét valami furcsa megilletődés öntötte el. Mint mikor az emberek hirtelen felfedezik, hogy nagyon ragaszkodnak egymáshoz, nagyon jól érzik magukat együtt, s titokban szemrehányást tesznek maguknak, hogy erre ilyen késve jöttek rá. Szépek a nyugodtan egymásba láncolódó hétköznapok, a vasárnap délelőttök, mikor Ancival besétálnak a városba, megisznak egy feketét... De a régi barátokat, a „kan-partik“ felszabadult, sajátos ízű hangulatát szabad így megtagadnia magától?! Parádés, végeláthatatlan menü került az asztalra. Kese csak hüledezett a meglepetéstől, hiszen ezzel Berci teljesen ismeretlen oldaláról mutatkozott be. Régen híres volt a fösvénységéről, arról, hogy soha senkit meg nem kínált, ha bevetődött hozzá, s még büszke is volt a garasoskodást magasztaló elméleteire. „Ha felmegyek valamelyik haverhoz s megkínál valamivel, az vegye tudomásul, hogy megsértett s méghozzá otromba módon. Csak nem képzeli, hogy nincs mit ennem, s azért megyek hozzá! Vagy azt akarja talán így az orrom alá dörgölni, hogy mikor nálam járt, semmit sem kapott? Pedig ezután sem fog kapni ...“ Kese nemsokára már riadtan szabadkozott: —■ — De édes komám, ezt a mennyiséget, még tizenöt évvel ezelőtt sem bírtam volna. Berci viszont most is kitűnően bírta. Nyugodtan, körültekintően evett végig mindent, szinte elképesztő mennyiséget. Nem sokat beszélt, minden figyelmét az evésre összpontosította. Kesének ideje jutott egy kicsit körülpillantani. Hirtelen felfedezte, hogy kettőjükön kívül néha, egy-két percig ül még valaki az asztal mellett. A szőke, sovány kis asszony. Az orra kissé hosszabb a kelleténél, s az a piros rúna... mintha a nagyanyja ruhatárából szedte volna elő. Különben nem csúnya. S mégis van valami olyan furcsa ezen az asszonyon, amint szótlanul ül az asztal mellett. Csak annyi ideig marad, hogy úgy tűnjön, ő is velük vacsorázik, minden pillanatban kész arra, hogy fölugorjon. Kiszalad, mintha csak be akarna hozni valamit a konyhából, de aztán újabb negyedórára marad távol, míg csak nincs megint szükség reá, hogy tálaljon vagy leszedjen. Kihez, mihez is hasonlít? ... Madárhoz? Igen, igen, madárhoz, éberen, riadtan figyelő madárhoz, mely nem azért riadt, mert valami közvetlen veszély fenyegeti, hanem mert úgy általánosságban tisztában van a veszély létével, s így állandó, megszokott létformájává válik a riadalom... Kese szinte összerázkódott, milyen válogatott hülyeségek jutnak eszébe. Nyilván a szilvórium s aztán ez a töméntelen étel___ Most már Berci is befejezte az evést, a szalvétával gondosan megtörölte a száját és sejtelmesen kacsintott: — Most következik a meglepetés. Aranysárga italt töltött a poharakba. — Na, ezt kóstold meg! A híres marosmenti bor félreismerhetetlen ízét érezte Kese az ínyén. Mintha nem is folyadékot, hanem muskotály s virágzó hársfák hódító illatát inná ... — Na, mit szólsz hozzá? S ha tudnád, mennyibe szerezte ezt a Tata, hanyatt esnél! Az asszony kivitte az edényeket s nem is jött többet vissza, ők meg lassan, élvezettel kortyolgatták a bort. — Most már mesélj magadról is valamit! Kese belekezdett, megházasodott, két gyermeke van, osztályfőnök a Technometálban. Nagyjából minden rendben volna. A felesége is állásban, a gyerekek már nagyobbacskák... Kicsit színtelennek érezte a szavait, lankadtnak, szürkének a fiatalkori emlékek, a vacsora előtti, felpezsdült hangulat után . .. Pedig milyen igazságtalanság ez a mával szemben. A két vékonypénzű, sovány menzakoszton élő közgazdászhallgató számára íme az új világ beváltotta az ígéretét. Mindketten komoly emberek, nyugodt biztonságot ad a tudat, hogy fontos, amit csinálnak ... Szerencsére Berci elérkezettnek találta az időt, hogy önmagára fordítsa a szót. — Hidd el nekem, egy gyárban legjobb osztályfőnöknek lenni. Azt hiszed, én örülök annak, hogy a vezetőség tagja vagyok?! — Legyintett. — Négy évvel ezelőtt kineveztek, belecseppentem, hát csinálom... — De látom, nagyon aktív vagy, beleszólsz a dolgokba... Berci arcán szétterült az önelégült mosoly. — Nekem tetszik mondani?! Vagy csinálunk valamit, vagy nem csinálunk! Ami a gazdasági kérdéseket illeti, nélkülem nem tesznek egy lépést sem. Jókorát húzott a poharából, ösztönös mozdulattal kikapta felső zsebéből a töltőtollat, mintha írni készülne; nem volt nehezen talalni, hogy kedvenc beszédtárgyához érkezett. — Vegyük például azt a tegnapi vitát... Ha nem állok a sarkamra, megint belemászunk... ! De a Tata szépen megmondja, hogy mit lehet és mennyit lehet — mintha láthatatlan masszát szeletelgetett volna az asztalon —, végül aztán a jó nép megérti, hogy csak annyit lehet. — De azt a milliót, amiről az öreg beszélt... azt tényleg ki lehetne szedni nálatok? — Nekem tetszik mondani?! — Sejtelmes mosollyal hunyorgott Kese felé. — Van ott akár másfél is, bőven számítva. Ha nagyon megerőltetnénk magunkat, akkor kettő. Mint a jó háztartásban. A Tata gondoskodott róla: egyik tételben egy summácska, a másik tételben egy summácska. Ha valaki, mondjuk, nagyon mereszti rájuk a szemét, megtalál egyet. Marad még harminchárom. Tetszik érteni?! Kesének most eszébe jutott, hogy június elején otthon személyesen járta végig a részlegeket, mestereknek, brigádosoknak negyvenszer magyarázta el ugyanazt: vissza kell adni a raktárnak minden kis öszszekuporgatott anyagtartalékot, még ötvenezer lej megtakarítás hiányzik a félévi önköltségtervhez... S az emberek megértették. Leadták a kis „biztonsági készletet", amit hónapok alatt csipegettek össze arra az esetre, ha valami váratlan baj miatt túl kellene valamikor lépniök a megengedett fogyasztást. — Szóval ti ilyen bőviben vagytok ... Kissé bizonytalan volt a hangja, mint akinek messze járnak a gondolatai. — Bőviben?! Ahogy vesszük. De így feldobni egyszerre egymilliót, ahogy az öreg Boga szeretné?! S épp ilyenkor?! Hiszen ezeket a felajánlásokat novemberben már végleges tervfeladatként kapod! Csak azért, hogy szép fiúk legyünk?! Neem! Ilyet nem csinálunk! Ügyesen beosztjuk! A jövő év eleji felajánlásokra, május elsejére, november hetedikére, jövőre, két év utánra ... Én, kérlek, beosztom a dolgokat. Itthon is, a gyárban is. Nincs tervgazdálkodás tartalékok nélkül, igaz?! A teória is így tanítja. — Hát a teória, azt h hiszem, nem éppen így érti a tartalékokat... — De fiú, te semmit sem iszol! Kihörpintettek újra egy pohárral. Kese nehéznek érezte a fejét. Nem akart az órájára nézni, de gyanította, hogy már későre jár. S legalább beszélnének másvalamiről. Mintha az alkohol ködfüggönye mögé húzódva védeni próbálta volna vidám, derült hangulatát. De Berci elemében volt, s folytatta rendületlenül. — A teória, az teória... ! De a gyakorlat engem igazol. Az üzemvezetés gyakorlata mit állíthat szembe az én szempontjaimmal? Kése lassan, fáradt hangon válaszolt, mintha valahol a távolban kiírt szöveget olvasna. — Mondjuk azt, hogy arra a millióra szükség volna... S ahol a gazdasági mutatószámok semmilyen erőfeszítést sem követelnek, ott műszakilag sem fejlődik eléggé a gyár... — Zsebre teszek én akár egy lejt is abból a millióból? Azt mindenki tudja, hogy vasmarokkal őrzöm a közvagyont. Csak normális munkakörülményeket teremtek a gyárnak. Szépen kijön minden mutatószám, évnegyedi prémium, különleges prémium, satöbbi ... Az emberek ragaszkodnak hozzám, tudják, hogy mit köszönhetnek nekem. — Ne haragudj ... szóval én tegnap úgy láttam, hogy a többiek eléggé dühösek reád. — Az lehet, hogy most egy kicsit dühösek, mert szeretnének szép fiúk lenni, s én nem hagyom őket. De azután majd hálásak lesznek nekem. Nem olyan buták azok ... Jól tudják, bármennyire is akar rohanni az ember, nemcsak motorra, hanem fékre is szükség van, másként jön a karambol. Berci újra töltött, de Kese eltolta magától a poharat. — Te Berci... A tervezés nem a te hatáskörödbe tartozik. Azokról a „summacskákról“ az önköltségtervben nyilván tud az a szemüveges fiatal titán. Könnyen kellemetlen helyzetbe kerülhetsz ... Berci arcán szeles mosoly terült el. A bor kissé már összekuszálta a vonásait. — Hát te ilyen naivnak hiszed a Tatát?! A tervosztály főnökét én hoztam be a gyárba. Egy lépést sem tesz nélkülem, s a leckét jól megtanulta. Egyébként külön megbízatásom van a diilitől, hogy segítsem a tervosztályt... S tévesen ítéled meg a helyzetet... Azt hiszed, hogy kenyértörésre viszem a dolgot? Neeeem! Azt nem! Előre megmondom, hogyan zajlik majd le a dolog. Ide figyelj! Néhány napig lesz még egy kis dúlás-fúlás, aztán a dili meg Boga kimondja, hogy nem ötvenezer, hanem, mondjuk ... kétszázezer. Erre a Tata lojálisan fejet hajt a határozat előtt, fegyelmezetten befogja a száját. Marad tehát a kétszázezer. De nem a millió! A kétszázezer pedig szépen meglesz, sőt mondjuk, kétszázötezer. S év végén az általános öröm koncertjébe a Tata becsipogja a magakis önkritikáját, hogy alábecsülte a lehetőségeket. A dirinek s mindenkinek hízni fog a mája, egyébként is egy főkönyvelőhöz olyan jól illik az ilyen szövegű önkritika, mint a dirihez az általános megdicsőülést bejelentő év végi beszéd ... Berci, enyhén spicces hangulatában, egészen belefelejtkezett a mondókájába, annyira élvezte saját hangját. De aztán Kese komor arcára pillantott, s valósággal megriadt. — Ne haragudj, koma! Mekkora szamár vagyok... ! Tíz év után végre itt vagy nálam, s én ilyen marhaságokkal traktáljak ... Már-már könyörgő volt a hangja. Kese nem tehetett mást, kesernyésen elmosolyodott. Berci újra töltött. — Emlékszel azokra az estékre a „Sánta macskában“? Dán öltük a nótákat szép sorjában. S felváltva rendeltünk, úgy, igazságosan: előbb te egy litert, aztán én egy litert, megint te egy litert. Ennyi volt egy ilyen estére a poraié. Így mindig egyformán fizettünk: te két litert, én egyet... Széles, zilált arcából ragaszkodó, meleg tekintetű szemek kutatták Kese pillantását. — Miket is danoltunk akkoriban? Vaj egyre emlékszel még? Berci rákezdett, halkan, bizonytalanul. Aztán összefonódott a két hang, magabiztossá vált, felváltva vezették egymást a rég nem járt, félig elfelejtett ösvényeken. Kesét újra meghatotta a feléje áramló ragaszkodás, a meghitt, baráti együvétartozás hangulata. A kihalt, gyéren világított utcára késő éjszakáig szűrődtek ki a régi nóták foszlányai. (Folytatjuk) TOMPA ISTVÁN egymilióval ! FESZT LÁSZLÓ rajzai UTUNK ALEXANDRU JEBELEANU A haza csúcsai A síkban gyökerezve, mint az ősök, A telt kalászok rezgését szedem fel S a mezei madárraj hosszú versét, S az illatból virágos dalt veszek ki. Tömör csendű hegyekben vélelek Állok ma őrt, ti jelképes fenyők, S fényt szürcsülök a habfodros vizekből. De mindenképpen tietek vagyok. Gigászi gúlák, melyek felmagaslón Átszúrjatok az öröklét acélját... Ismerlek Békásból s Onesti-ból És Resicáról, kohó-vállatokkal A homlokomon, lándzsás ormotokkal Ti minden reggel fénylőn tükröződtök. Belőletek szűrtem ki vért és ritmust. S lépcsőtökön török a nap felé! FRANYÓ ZOLTÁN fordítása