Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-09-13 / 37. szám
2 4±cíuíömii 4117.CL Jókai népszerűségéne delelőjén állott, Miszáth még azután írta me halhatatlan regényeine sorát, a Beszterce ostromitól A Noszty-fiúig és Fekete városig, az olvasó akkoriban ismerkedtek Bródy Sándor és Justh Zsigmond nevével, amiké 1890-ben, „a nagy palóc ajánlásával és emléktelenül elmúlt kötetével békefogtatott az irodalomb. Huszonhét éves volt akkor 1863. augusztus 3-án, más száz éve született, a Fejé megyei Agárd-pusztán), de a nélkülözések kegyetlen esztendein, a néptanítóskodáson, melynek annyi maradandó szépségű novellája köszönhette születését túl alig egy hónapig tartó házasságán, az újságíró kiszipolyozó tanulóévek első, közönnyel fogadót irodalmi próbálkozásain, távlattalan, már szinte reménytelen kiábrándultság és illúzióvesztés korában született, egész életműve mindaz, amit ma már klasszikus irodalmi hagyatékunknak tekintünk, s ami azóta kirostált az idő, ez a kort tükrözi. Két század két irodalom mezsgyéjén áll minden értelemben. A megkésett polgári fejlődé miatt még a hűbéri századok koloncaival kell viaskodnia, de már csalódot abban is, amiért teszi, e polgárosulásban. Petőfi népiességét próbálja a prózában követni a népi-nemzeti epigonizmus korában Pósa Lajos barátja, Szabolcska híve és Ady ellenfele, parasztábrázolása mégis Móricz felé nyitja meg az utat, s talán nem véletlen, hogy éppen Móricz állapította meg róla hogy „Ő volt az első, aki a parasztot, mint individumot ismerte fel. .. . Az ő parasztjai jelennek meg legelőször a magyar irodalomban, mint lelki életet élő emberek.“ (Bár ugyancsak Móricz volt az is, áld ehhez a képhez hozzáfűzte: „Még Gárdonyival sem voltam soha megelégedve pedig ő sokkal mélyebbre jutott a megismerésben [nála] a közvetlen dialógusban tömérdek finom részletet talál az ember.“) Ez a kettősség vonul végig életén, művén és értékelésén is. Népszerűvé a Göre Gábor-történetek tették, melyekre maga is nehezen gondolt vissza szégyenke(1863 — 1922) báró kiadói és anyagi kényszerből írt, s ugyanakkor fogalmazta meg Az én falum máig is élő, friss elbeszéléseit; az egyház ellensége, s egyházat, vallást teremt magának; Darwin és Flammarion ismerője s híve, és ugyanakkor teozófus, teozófiai „rendszeralkotó.“ Mégis, a tömérdek ellentmondásból tiszta fénynyel ragyog elő a századforduló kritikai realizmusának e jelentős, nem egy művében halhatatlan alakja. Első igazán jelentős könyve, Az én falum elbeszélés-füzére (1898), melyet hamar követnek többi, főként falusi tárgyú novelláskötetei, a Két katicabogár, az Átkozott józanság, a Mi erősebb a halálnál? stb. már messze túlmutat a romantikus falulátáson. Naiv idilljei, szubjektivitásukban lírai epizódjai, szomorkás drámái — még ha nem is hatolnak a gyökerekig, mint nemsokára Bródy és Ady, majd Móricz írásai, mély együttérzésről, ailitáns humanizmusról vallanak, egyenes folytatásai a fiatal néptanító, majd kezdő újságíró. Gárdonyi talán reménytelen, talán donquijotei küzdelmének a tanítók és tanulók helyzetének megjavításáért s egyáltalán a falu felvilágosításáért. És még ha híd is szeretne lenni az „úriosztály“ és a „parasztosztály“ között („Kell egy hídnak lenni, amely a paraszti osztályt az úri osztállyal egybeköti. Ez a híd a néptanító. Én szeretek az lenni, ami vagyok.“ — Boriska), csak azért, mert nem lát (és akkor, majd később, egri remeteségében nem is nagyon láthatott más megoldást. Mert ha az osztályellentéteket nem is, de az osztálykülönbségeket nagyon jól látta, és az a bizonyos híd nem a megbékélést, hanem a „paraszti osztály“ felemelkedését jelentette számára. Idealizál ezekben a novellákban, karcolatokban, lírai vallomásokban, a maguk egyszerűségében is szinte már-már romantikus hőssé növekednek figurái, de számára ez a kiút a kiábrándultságból és — talán nem túlzunk — a reményvesztettségből. Idealizáltan mutatja be a népet, olyannak rajzolja sokszor, amilyennek látni szeretné. De ezen az elképzelésen csak áttörnek az igazi problémák, a tragédiák (Bűntárgyalás, Két katicabogár, Március, Erdei történet stb.). Később elfakulnak ezek az elképzelt színek (Harangozóék karácsonya), de szeretete, együttérzése végigkíséri. Gárdonyi írói erényei azonban nem is annyira a novellákban és színdarabjaiban csillognak legszebben (melyek közül A bor a maga korában új utakra terelte a magyar színműirodalmat), mint inkább regényeiben, s főként az Egri csillagokban. Novellái java részét kirostálta a megírásuk óta eltelt fél-háromnegyed évszázad, a színműíró Gárdonyira alig emlékszünk. A kékszemű Dávidkáné, a Hosszúhajú veszedelem vagy későbbi történeti regényei stb. sem maradtak érintetlenül. De az Egri csillagok nemzedékeket kísért végig életén, s ma is tucatnyi nyelven hirdeti az igazi hazafiság igéit (lentebb számolhatunk be második román nyelvű kiadásáról). Mert a regénynek csak egyik motívuma a dulce et decorum est pro patria mori, az önfeláldozás gondolata. A másik az egyén, a tömegek és a nemzet sorsának egybefonódása. És a harmadik a minden nacionalizmustól és sovinizmustól mentes hazaszeretet hirdetése. Túl a romantikus történeten az teszi mindmáig és még nagyon sokáig élővé az Egri csillagokat , ellentmondásai, életművének sok problematikus vonása ellenére elsősorban a cselekvő hazaszeretetnek ez a regénye avatja Gárdonyit klasszikussá. BARÓTI PÁL Av. ABODI NAGY BÉLA rajza Az Egri csillagok romana Az „egri remete“ születésének századik évfordulója alkalmából a Biblioteca pentru tofi (Mindenki könyvtára) megjelentette az Egri csillagok román verziójának új kiadását, Emil Giurgiuca tolmácsolásában. * (A mű első kiadását öt évvel ezelőtt tette közzé az ESPLA, a klasszikus irodalmi sorozatban.) Az az örvendetes tény, hogy Gárdonyi e kitűnő regénye ezúttal aránylag jóval nagyobb példányszámban (több mint 40 000 példányban) látott napvilágot (az előző kiadás példányszáma 12 000 volt), lehetővé teszi, hogy a regénnyel a legszélesebb román olvasóközönség is megismerkedhessék. Az Egri csillagok mind cselekménye révén, mind nemes tendenciájánál fogva különösen alkalmas arra, hogy a román olvasóközönség rokonszenvvel fogadja. Számos kiváló román író is fölidézte a hasonló, megrázó epizódok emlékét az ottomán rémuralom korszakából. Helyesen említi a bevezető tanulmány, hogy az olvasóközönség ezeket az eszményeket nemcsak a történelemből ismeri, hanem „a román nép ama szellemi kincstárából is, amely annyi sok szép közmodást, szállóigét, dalt és balladát őrzött meg az utókor számára“, visszaemlékezésül e szomorú időkre. Az Egri csillagokat nem az a megöregedett és egyensúlyát vesztett Gárdonyi írta, aki élete utolsó éveiben — mintegy eltévelyedve egykori ideáljaitól — nem tudta kellőképpen megérteni azokat a nagyszerű perspektívákat, amelyeket a proletárforradalom nyitott meg a társadalom megújhodása érdekében. Az Egri csillagok szerzője az a progresszív gondolkodású, tudománytisztelő, szabadgondolkodó Gárdonyi, aki ifjú éveiben lelkesen küzdött a haladásért, a társadalmi igazságért, a kultúra fejlődéséért a klerikális reakció és a tőkés-földesúri elnyomás, kizsákmányolás ellen egyaránt. A haladó gondolkodású humanista írta meg regény alakjában az „egri hőskölteményt“, amelynek valódi hérosza maga a nép. Ez utóbbinak tipikus képviselője a regény főhőse, a nyomorúságos jobbágysorsból vitézzé és várkapitánnyá fölemelkedett Bornemissza Gergely, csakúgy, mint a többi szereplők nagy többsége. A regényíró ezzel kapcsolatosan mesteri módon világítja meg a hősi küzdelem során kidomborodó éles ellentétet, amely a cselekményt determináló pozitív és negatív tényezők között mutatkozik. A pozitív tényezők, amelyek az igaz ügy győzelméért lelkes tevékenységgel harcolnak, azok az egyszerű emberek (kézművesek, parasztok, a néppel együttérző szegény nemesek és alsóbbrendű papok, valamint a hősiesen viselkedő nők), akiknek halálfélelmet nem ismerő bátorsága, kitartása dacolt az ellenség túlerejével. Ezekkel szemben működnek a negatív tényezők: a hűbéri osztály tipikus képviselői, élükön a Habsburg császár-királlyal, a főnemesség és a vagyonos birtokos köznemesség, a szemforgató hipokrita főpapok és a mindezek köré sereglő parazita elemek. Amíg a mindössze kétezer főnyi várvédő helyőrség emberfölötti kitartással áll szemben az óriási túlerővel , a császár-király szándékosan kártevő közömbösséggel halogatja a megígért segítséget. Példáját követik a támogatásra kötelezett egyházi és főúri hatalmasságok: Dobó István segélykérésére csúfondáros választ adnak; közben pedig — amint önző érdekeik kívánják — hol a török * Gárdonyi Géza, Stelele din Eger. Biblioteca pentru toţi, 178—179 füzet. Editura pentru literatură, 1963. kel, hol a némettel paktálnak. Ilyen körülmények között teljesítik kötelességüket a várvédők. És amikor hősies erőfeszítésüket végül siker koronázza, e kötelességteljesítés jóleső tudatában látják egyetlen jutalmukat, mialatt a győzelem „erkölcsi és anyagi gyümölcsét a reakció aratja le: íme a regény alapeszméje.“ * Emil Giurgica fordítása egészében véve a legsikerültebbek közé tartozik. Tolmácsolása hűségesen adja vissza az eredeti szövegnek nemcsak szorosan vett tartalmát, de stiláris értékeit is. A fordító nem elégedett meg a merev értelemben vett szöveghűség követelményeinek teljesítésével, hanem ezen túlmenően arra törekedett, hogy a szerző írásmodorának stilisztikai vonásait is érvényre juttassa: a román nyelv speciális vonásaihoz alkalmazkodva igyekezett Gárdonyi hol szigorúan szabatos és precíz írásmodorát, hol sajátszerűen jóízű, hellyelközzel népies zamatú stílusát tolmácsolni. Ez a tolmácsolás mindvégig igényes, akár komoly leírásokról vagy elmélkedésekről, akár a dühbe guruló katonák őseredeti káromkodásairól van szó. Mindezen előnyökkel szemben lényegtelen pontatlanságok aligha jöhetnek tekintetbe (egyébiránt is ezen a téren az új kiadás az elsővel szemben haladást mutat: számos ilyennemű hiányosság kiküszöbölődött), valóban nem lényegbevágó például, hogy a magyar „tekintetes“ titulust helytelenül a román „prea cinstit“-tel adja vissza (a korrekt ellenérték: „spectabilis“, tehát románul „spectabil“, „spectabilul domn“) vagy hogy a galagonyabokorból csipkerózsabokrot csinál (elvégre is nem botanikus szakmável állunk szemben). Egyetlenegy lényeges pontatlanságra szeretnénk a figyelmet felhívni. A regény pár sornyi „befejezése“ (încheiere) összefoglalja a mű (fent vázolt) alapeszméjét: a diadalmas hősök egyedül a kötelességteljesítés jóleső érzetében keresik és kapják meg jutalmukat, míg az álnokul lesben állott hatalmasságok (élükön a császárral) learatják a győzelem erkölcsi és anyagi gyümölcseit. Ezt fejezi fl az az önérzetes válasz, amit a két varvédő kapitány (Dobó és Mekcsey) nem szóval, hanem magatartásával adott a segélyt megtagadó csúfondáros üzenetre („ha megettétek a koncát, igyátok meg a levét is“): „A két kapitánynak erre az volt a válasza, hogy az ostrom után mindkettő letette a tisztségét.“ A román fordításban ez a csattanós poén nemcsak teljesen elhalványul, de el is ferdítődik: „La asemenea vorbe cei doi căpitani răspunseră abia după asediu, cînd ieşiră amindoi din slujbă“, azaz: „A két kapitány erre... csak az ostrom után válaszolt, amikor is mindkettő letette a tisztségét“. Gárdonyi nem azt akarja kiemelni, hogy a két hős csak az ostrom után válaszolt, mintegy mellesleg említve meg a tisztség letételét, hanem a fősúlyt éppen a választ kifejező konkludens tényben megnyilvánuló fölényes gesztusra fekteti. Csakis így érvényesül Dobó István későbbi csípős válasza, amit a királynak ad (amikor ez a két kapitányt nagy kegyesen maradásra akarja bírni): „kötelességünket teljesítettük, bár mások is teljesítették volna!“ ♦ Antal Árpád gondosan megírt bevezető tanulmánya hasznos tájékoztatást nyújt a román olvasó számára mind Gárdonyi életrajzi adatait illetően, mind a regény esztétikai és ideológiai értékeléséhez szükséges szempontokra nézve. Tájékoztató szolgálatot tesz a függelékül mellékelt kronológiai áttekintés is. KISS GÉZA LÁSZLÓFFY CSABA Állj elém, piros virág Lásd, úgy tudnálak téged szeretni, miként a lángot a szél, könyörgő lánccal körülrepesni, forróságodba szédülni-veszni, miként a lángba a szél. Ellesni tőled szép szívósságod, belőled bontani szét ajándék napként alkonyok áldott arca felett a világosságot, belőled bontani szét. Szívemre hulló csókok és fények: szikra- és csillageső! Száraz villámok fölsebeznének, mégse halkulna bennem az ének, óvna a szikraeső. Ideges táncom semmibe veszne, ölelj át, mint a világ; légy bennem élmény, légy bennem eszme, zöld egek alján lobogva messze, állj elém, piros virág! UTUNK A mai regény kérdései (Folytatás az első oldalról) galom korszakában hozzájárulni az emberiség fejlődéséhez. Ez érződött Provenne, az „új formák“ védelmezőjének beszédeiben, vagy Jean-Paul Sartre láthatóan haladó magatartásában. Az „új regény“ védelmezői pedig semmiképpen sem hatottak újabbnak, mint a szovjet írók, például Granyin és Akszjonov, Ehrengburg és Anyiszimov. Beszédükből kitűnt, hogy nemcsak az egyetemes kifejezésre van szükség, hanem bátor magatartásra is az új, a jövőbe tekintő valóság megörökítésénél. — Az Ön véleménye szerint melyek voltak a leningrádi megbeszélésen megvitatott legérdekesebb problémák? Nagyon sok minden felmerült, s gyakran úgy tűnt, hogy a vita középpontjában az a kérdés áll, hogy az egyes írók hogyan értékelik az olyan elszigetelt szerzők, mint Proust, Joyce vagy Kafka műveit. De a megbeszélés lényegében és nagy vonalakban mégis a körül a kérdés körül forgott, amelyet Ov. S Crohmalniceanu elvtárs vetett fel beszámolójában, azaz az állásfoglalás és a „szerző nélküli“ regény képtelensége, és ezzel kapcsolatban a mai valóság iránti leghaladóbb írói állásfoglalás meghatározása. A megbeszélést az ilyenszerű hozzászólások tartották egyensúlybak, bármilyen heves vitába torkollt is egyes pillanatokban. Röviden, ha biztosítjuk a regény társadalmitörténelmi tartalmát, nélkülözhetetlen lelki kiterjedtségét és a művésziességéről szólva — legadekvátabb művészi modalitását, egyáltalán nem lehet közömbös a szerzőnek a felvetett problémákkal kapcsolatos álláspontja. Ezzel összefüggésben érdemes megjegyeznünk, hogy a szovjet írók kiemelték Gorkij művének alapvető fontosságát a mai regény fejlődésében, azokkal szemben, akik mindent Proustra vagy Kafkára akarnak visszaszármaztatni. A román küldöttség felszólalásainak minden kétértelműség nélküli világossága és szilárdsága tiszteletet parancsoló volt, még azok számára is, akik nem értettek egyet álláspontunkkal. — A román íróküldöttségnek természetesen a felszólalásokon kívül is voltak kapcsolatai azokkal, akik jelen voltak a tanácskozáson. Mondhatna erről néhány szót? Természetesen az összes küldöttségek és főként az egyes írók személyesen is megismerkedtek egymással, és ennek alapján tartós kapcsolatok épültek ki. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárult a vendéglátók szerető gondoskodása, akik mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Solohovtól és Fegyintől Granyinig és Szimonovig a tanácskozáson részt vevő összes szovjet írók baráti légkört teremtettek a jelenlevők között. Nem szabad megfeledkeznünk e tekintetben az Európai Íróközösség vezetőségének, elsősorban elnökének, Giuseppe Ungarettinek és főtitkárának, Giancarlo Vigorellinek az érdemeiről sem. Számomra feledhetetlen marad a küldöttek egy részének találkozója Mihail Solohovval, aki oly szívélyes a szocialista országokból való barátaival, a beszélgetések Jean-Paul Sartre-ral, aki szeretné megismerni országunkat, vagy a Német Szövetségi Köztársaságból való fiatal német költővel és kritikussal, Hans Magnus Enzensbergerrel, a„47-esek csoportjának“ tagjával, aki oly őszintén be akarta mutatni mindazt, ami irodalmilag értékes bármely országban a jelenkor számára. Enzensberger meggyőződéses antifasiszta. De ez csak néhány név azok közül, akikkel a román küldöttség tagjai kapcsolatba léptek, és tudom, hogy igazságtalan vagyok az olyan személyiségekkel, mint Polevoj, Tvardovszkij, Caillois, Voronkov, Goncsarov, Markov, Skalla, Strittmatter, Déry Tibor, Szurkov és sokan mások, amikor alighogy megemlítem őket. A szocialista világban az íróknak szentelt figyelem szempontjából fontos az is, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov otthon, Gagra mellett, fogadta a küldöttség vezetőit, és a szívélyes légkörben lezajlott találkozáson újra kifejezésre juttatta azt az ideológiai álláspontot, melyre a Szovjetunióban a kulturális élet és a művészi alkotás helyezkedik, s kiemelte azt a szerepet, melyet a világbéke megszilárdításában kell játszaniok az íróknak napjainkban. Az Európai Íróközösség égisze alatt lezajlott leningrádi írótalálkozó, mely megvitatta a mai regény kérdéseit, olyan eredmény, mely igazolja a hasonló jellegű, azonos színvonalú újabb találkozók megszervezésének szükségességét. (-)