Utunk, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1963-09-13 / 37. szám

2 4±cíuíömii 4117.CL Jókai népszerűségéne delelőjén állott, Mi­­száth még azután írta me halhatatlan regényeine sorát, a Beszterce ostromi­tól A Noszty-fiúig és Fekete városig, az olvasó akkoriban ismerkedtek Bró­dy Sándor és Justh Zsig­mond nevével, amiké 1890-ben, „a nagy palóc ajánlásával és emléktele­nül elmúlt kötetével béke­fogtatott az irodalomb. Huszonhét éves volt akko­r 1863. augusztus 3-án, más száz éve született, a Fejé megyei Agárd-pusztán), de a nélkülözések kegyetlen esztendein, a néptanítósko­dáson, melynek annyi ma­radandó szépségű novellá­ja köszönhette születését túl alig egy hónapig tartó házasságán, az újságíró kiszipolyozó tanulóévek­ első, közönnyel fogadót irodalmi próbálkozásain,­­ távlattalan, már szinte re­ménytelen kiábrándultság és illúzióvesztés korában született, egész életműve mindaz, amit ma már klasszikus irodalmi hagya­tékunknak tekintünk, s ami azóta kirostált az idő, ez a kort tükrözi. Két század két irodalom mezsgyéjén áll minden értelemben. A megkésett polgári fejlődé miatt még a hűbéri száza­dok koloncaival kell vias­kodnia, de már csalódot abban is, amiért teszi, e polgárosulásban. Petőfi né­piességét próbálja a pró­zában követni a népi-nem­zeti epigonizmus korában Pósa Lajos barátja, Sza­­bolcska híve és Ady ellen­fele, parasztábrázolása mégis Móricz felé nyitja meg az utat, s talán nem véletlen, hogy éppen Mó­ricz állapította meg róla hogy „Ő volt az első, aki a parasztot, mint individu­­mot ismerte fel. .. . Az ő parasztjai jelennek meg legelőször a magyar iroda­lomban, mint lelki életet élő emberek.“ (Bár ugyan­csak Móricz volt az is, áld ehhez a képhez hozzáfűz­te: „Még Gárdonyival sem voltam soha megelégedve pedig ő sokkal mélyebbre jutott a megismerésben [nála] a közvetlen dialógus­ban tömérdek finom rész­letet talál az ember.“) Ez a kettősség vonul végig életén, művén és értékelé­sén is. Népszerűvé a Göre Gábor-történetek tették, melyekre maga is nehezen gondolt vissza szégyenke­(1863 — 1922) báró kiadói és anyagi kényszerből írt, s ugyan­akkor fogalmazta meg Az én falum máig is élő, friss elbeszéléseit; az egyház el­lensége, s egyházat, vallást teremt magának; Darwin és Flammarion ismerője s híve, és ugyanakkor teozó­­fus, teozófiai „rendszeral­kotó.“ Mégis, a tömérdek el­lentmondásból tiszta fény­nyel ragyog elő a század­­forduló kritikai realizmu­sának e jelentős, nem egy művében halhatatlan alak­ja. Első igazán jelentős könyve, Az én falum elbe­szélés-füzére (1898), melyet hamar követnek többi, fő­ként falusi tárgyú novel­­láskötetei, a Két katicabo­gár, az Átkozott józanság, a Mi erősebb a halálnál? stb. már messze túlmutat a ro­mantikus falulátáson. Naiv idilljei, szubjektivitásuk­ban lírai epizódjai, szo­morkás drámái — még ha nem is hatolnak a gyöke­rekig, mint nemsokára Bródy és Ady, majd Mó­ricz írásai, mély együttér­zésről, a­ilitáns humaniz­musról vallanak, egyenes folytatásai a fiatal népta­nító, majd kezdő újságíró. Gárdonyi talán reményte­len, talán donquijotei küz­delmének a tanítók és ta­nulók helyzetének megja­vításáért s egyáltalán a fa­lu felvilágosításáért. És még ha híd is szeretne len­ni az „úriosztály“ és a „pa­rasztosztály“ között („Kell egy hídnak lenni, amely a paraszti osztályt az úri osztállyal egybeköti. Ez a híd a néptanító. Én szere­tek az lenni, ami vagyok.“ — Boriska), csak azért, mert nem lát (és akkor, majd később, egri remete­ségében nem is nagyon láthatott­ más megoldást. Mert ha az osztályellenté­teket nem is, de az osz­tálykülönbségeket nagyon jól látta, és az a bizonyos híd nem a megbékélést, ha­nem a „paraszti osztály“ felemelkedését jelentette számára. Idealizál ezekben a no­vellákban, karcolatokban, lírai vallomásokban, a ma­guk egyszerűségében is szinte már-már romantikus hőssé növekednek figurái, de számára ez a kiút a kiábrándultságból és — talán nem túlzunk — a remény­vesztettségből. Ide­­alizáltan mutatja be a né­pet, olyannak rajzolja sok­szor, amilyennek látni sze­retné. De ezen az elképze­lésen csak áttörnek az iga­zi problémák, a tragédiák (Bűntárgyalás, Két katica­bogár, Március, Erdei tör­ténet stb.). Később elfakul­nak ezek az elképzelt szí­nek (Harangozóék karácso­nya), de szeretete, együttér­zése végigkíséri. Gárdonyi írói erényei a­­zonban nem is annyira a no­vellákban és színdarabjai­ban csillognak legszebben (melyek közül A bor a ma­ga korában új utakra te­relte a magyar színműiro­dalmat), mint inkább re­gényeiben, s főként az Egri csillagokban. Novellái ja­va részét kirostálta a meg­írásuk óta eltelt fél-há­romnegyed évszázad, a színműíró Gárdonyira alig emlékszünk. A kékszemű Dávidkáné, a Hosszúhajú veszedelem vagy későbbi történeti regényei stb. sem maradtak érintetlenül. De az Egri csillagok nemzedé­keket kísért végig életén, s ma is tucatnyi nyelven hirdeti az igazi hazafiság igéit (lentebb számolhatunk be második román nyelvű kiadásáról). Mert a regény­nek csak egyik motívuma a dulce et decorum est pro patria mori, az önfel­áldozás gondolata. A má­sik az egyén, a tömegek és a nemzet sorsának egy­­befonódása. És a harmadik a minden nacionalizmustól és sovinizmustól mentes hazaszeretet hirdetése. Túl a romantikus történeten az teszi mindmáig és még na­gyon sokáig élővé az Egri csillagokat , ellentmondá­sai, életművének sok prob­lematikus vonása ellenére elsősorban a cselekvő ha­zaszeretetnek ez a regénye avatja Gárdonyit klasszi­kussá. BARÓTI PÁL A­­v.­ ABODI NAGY BÉLA rajza Az Egri csillagok romana Az „egri remete“ születésének századik évfordulója alkalmából a Biblioteca pentru tofi (Mindenki könyvtára) megjelentette az Egri csillagok román verziójának új kiadását, Emil Giurgiuca tolmácsolá­sában. * (A mű első kiadását öt évvel ezelőtt tette közzé az ESPLA, a klasszikus irodalmi sorozatban.) Az az örvendetes tény, hogy Gárdonyi e kitűnő regénye ezúttal aránylag jóval nagyobb példányszámban (több mint 40 000 példányban) látott napvilágot (az előző kiadás példányszáma 12 000 volt), lehetővé teszi, hogy a regénnyel a legszélesebb román olvasóközönség is meg­­ismerkedhessék. Az Egri csillagok mind cselekménye révén, mind nemes tendenciájánál fogva különösen alkalmas arra, hogy a román olvasó­­közönség rokonszenvvel fogadja. Számos kiváló román író is föl­idézte a hasonló, megrázó epizódok emlékét az ottomán rémuralom korszakából. Helyesen említi a bevezető tanulmány, hogy az olvasó­­közönség ezeket az eszményeket nemcsak a történelemből ismeri, ha­nem „a román nép ama szellemi kincstárából is, amely annyi sok szép közmodást, szállóigét, dalt és balladát ő­rzött meg az utókor számára“, visszaemlékezésül e szomorú időkre. Az Egri csillagokat nem az a megöregedett és egyensúlyát vesz­tett Gárdonyi írta, aki élete utolsó éveiben — mintegy eltévelyedve egykori ideáljaitól — nem tudta kellőképpen megérteni azokat a nagy­szerű perspektívákat, amelyeket a proletárforradalom nyitott meg a társadalom megújhodása érdekében. Az Egri csillagok szerzője az a progresszív gondolkodású, tudománytisztelő, szabadgondolkodó Gárdo­nyi, aki ifjú éveiben lelkesen küzdött a haladásért, a társadalmi igaz­ságért, a kultúra fejlődéséért a klerikális reakció és a tőkés-földesúri elnyomás, kizsákmányolás ellen egyaránt. A haladó gondolkodású hu­manista írta meg regény alakjában az „egri hőskölteményt“, amelynek valódi hérosza maga a nép. Ez utóbbinak tipikus képviselője a re­gény főhőse, a nyomorúságos jobbágysorsból vitézzé és várkapitánnyá fölemelkedett Bornemissza Gergely, csakúgy, mint a többi szereplők nagy többsége. A regényíró ezzel kapcsolatosan mesteri módon vilá­gítja meg a hősi küzdelem során kidomborodó éles ellentétet, amely a cselekményt determináló pozitív és negatív tényezők között mutat­kozik. A pozitív tényezők, amelyek az igaz ügy győzelméért lelkes te­vékenységgel harcolnak, azok az egyszerű emberek (kézművesek, pa­rasztok, a néppel együttérző szegény­ nemesek és alsóbbrendű papok, valamint a hősiesen viselkedő nők), akiknek halálfélelmet nem ismerő bátorsága, kitartása dacolt az ellenség túlerejével. Ezekkel szemben működnek a negatív tényezők: a hűbéri osztály tipikus képviselői, élü­kön a Habsburg császár-királlyal, a főnemesség és a vagyonos birto­kos köznemesség, a szemforgató hipokrita főpapok és a mindezek köré sereglő parazita elemek. Amíg a mindössze kétezer főnyi várvédő helyőrség emberfölötti kitartással áll szemben az óriási túlerővel , a császár-király szándékosan kártevő közömbösséggel halogatja a meg­ígért segítséget. Példáját követik a támogatásra kötelezett egyházi és főúri hatalmasságok: Dobó István segélykérésére csúfondáros választ adnak; közben pedig — amint önző érdekeik kívánják — hol a török­ * Gárdonyi Géza, Stelele din Eger. Biblioteca pentru toţi, 178—179 füzet. Editura pentru literatură, 1963. kel, hol a némettel paktálnak. Ilyen körülmények között teljesítik kötelességüket a várvédők. És amikor hősies erőfeszítésüket végül si­ker koronázza, e kötelességteljesítés jóleső tudatában látják egyetlen jutalmukat, mialatt a győzelem „erkölcsi és anyagi gyümölcsét a reak­ció aratja le: íme a regény alapeszméje.“ * Emil Giurgica fordítása egészében véve a legsikerültebbek közé tartozik. Tolmácsolása hűségesen adja vissza az eredeti szövegnek nemcsak szorosan vett tartalmát, de stiláris értékeit is. A fordító nem elégedett meg a merev értelemben vett szöveghűség követelményeinek teljesítésével, hanem ezen túlmenően arra törekedett, hogy a szerző írásmodorának stilisztikai vonásait is érvényre juttassa: a román nyelv speciális vonásaihoz alkalmazkodva igyekezett Gárdonyi hol szi­gorúan szabatos és precíz írásmodorát, hol sajátszerűen jóízű, hellyel­­közzel népies zamatú stílusát tolmácsolni. Ez a tolmácsolás mindvé­gig igényes, akár komoly leírásokról vagy elmélkedésekről, akár a dühbe guruló katonák őseredeti káromkodásairól van szó. Mindezen előnyökkel szemben lényegtelen pontatlanságok aligha jöhetnek te­kintetbe (egyébiránt is ezen a téren az új kiadás az elsővel szemben haladást mutat: számos ilyennemű hiányosság kiküszöbölődött), való­ban nem lényegbevágó például, hogy a magyar „tekintetes“ titulust helytelenül a román „prea cinstit“-tel adja vissza (a korrekt ellen­érték: „spectabilis“, tehát románul „spectabil“, „spectabilul domn“) vagy hogy a galagonyabokorból csipkerózsabokrot csinál (elvégre is nem botanikus szakmável állunk szemben). Egyetlenegy lényeges pon­tatlanságra szeretnénk a figyelmet felhívni. A regény pár sornyi „be­fejezése“ (încheiere) összefoglalja a mű (fent vázolt) alapeszméjét: a diadalmas hősök egyedül a kötelességteljesítés jóleső érzetében kere­sik és kapják meg jutalmukat, míg az álnokul lesben állott hatalmas­ságok (élükön a császárral) learatják a győzelem erkölcsi és anyagi gyümölcseit. Ezt fejezi f­l az az önérzetes válasz, amit a két varvédő kapitány (Dobó és Mekcsey) nem szóval, hanem magatartásával adott a segélyt megtagadó csúfondáros üzenetre („ha megettétek a koncát, igyátok meg a levét is“): „A két kapitánynak erre az volt a válasza, hogy az ostrom után mindkettő letette a tisztségét.“ A román fordításban ez a csattanós poén nemcsak teljesen elhal­ványul, de el is ferdítődik: „La asemenea vorbe cei doi căpitani răspunseră abia după asediu, cînd ieşiră amindoi din slujbă“, azaz: „A két kapitány erre... csak az ostrom után válaszolt, amikor is mindkettő letette a tisztségét“. Gárdonyi nem azt akarja kiemelni, hogy a két hős csak az ostrom után válaszolt, mintegy mellesleg említve meg a tisztség letételét, ha­nem a fősúlyt éppen a választ kifejező konkludens tényben megnyil­vánuló fölényes gesztusra fekteti. Csakis így érvényesül Dobó István későbbi csípős válasza, amit a királynak ad (amikor ez a két kapi­tányt nagy kegyesen maradásra akarja bírni): „kötelességünket teljesí­tettük, bár mások is teljesítették volna!“ ♦ Antal Árpád gondosan megírt bevezető tanulmánya hasznos tájé­koztatást nyújt a román olvasó számára mind Gárdonyi életrajzi ada­tait illetően, mind a regény esztétikai és ideológiai értékeléséhez szük­séges szempontokra nézve. Tájékoztató szolgálatot tesz a függelékül mellékelt kronológiai áttekintés is. KISS GÉZA LÁSZLÓFFY CSA­BA Állj elém, piros virág Lásd, úgy tudnálak téged szeretni, miként a lángot a szél, könyörgő lánccal körülrepesni, forróságodba szédülni-veszni, miként a lángba a szél. Ellesni tőled szép szívósságod, belőled bontani szét ajándék­ napként alkonyok áldott arca felett a világosságot, belőled bontani szét. Szívemre hulló csókok és fények: szikra- és csillageső! Száraz villámok fölsebeznének, mégse halkulna bennem az ének, óvna a szikraeső. Ideges táncom semmibe veszne, ölelj át, mint a világ; légy bennem élmény, légy bennem eszme, zöld egek alján lobogva messze, állj elém, piros virág! UTUNK A mai regény kérdései (Folytatás az első oldalról) galom korszakában hozzájárulni az emberiség fejlődéséhez. Ez ér­ződött Provenne, az „új formák“ védelmezőjének beszédeiben, vagy Jean-Paul Sartre láthatóan haladó magatartásában. Az „új regény“ védelmezői pedig semmiképpen sem hatottak újabbnak, mint a szovjet írók, például Granyin és Akszjonov, Ehrengburg és Anyiszimov. Beszé­dükből kitűnt, hogy nemcsak az egyetemes kifejezésre van szükség, hanem bátor magatartásra is az új, a jövőbe tekintő valóság meg­örökítésénél. — Az Ön véleménye szerint me­lyek voltak a leningrádi megbeszé­lésen megvitatott legérdekesebb problémák? Nagyon sok minden felmerült, s gyakran úgy tűnt, hogy a vita kö­zéppontjában az a kérdés áll, hogy az egyes írók hogyan értékelik az olyan elszigetelt szerzők, mint Proust, Joyce vagy Kafka műveit. De a megbeszélés lényegében és nagy vonalakban mégis a körül a kérdés körül forgott, amelyet Ov. S Crohmalniceanu elvtárs vetett fel beszámolójában, azaz az állás­­foglalás és a „szerző nélküli“ regény képtelensége, és ezzel kapcsolatban a mai valóság iránti leghaladóbb írói állásfoglalás meghatározása. A megbeszélést az ilyenszerű hozzá­­­szólások tartották egyensúlybak­­, bármilyen heves vitába torkollt is egyes pillanatokban. Röviden, ha biztosítjuk a regény társadalmi­­történelmi tartalmát, nélkülözhetet­len lelki kiterjedtségét és a mű­vésziességéről szólva — legadekvá­­tabb művészi modalitását, egyálta­lán nem lehet közömbös a szerző­nek a felvetett problémákkal kap­csolatos álláspontja. Ezzel összefüggésben érdemes megjegyeznünk, hogy a szovjet írók kiemelték Gorkij művének alapvető fontosságát a mai regény fejlődésében, azokkal szemben, akik mindent Proustra vagy Kafkára akarnak visszaszármaztatni. A román küldöttség felszólalásai­nak minden kétértelműség nélküli világossága és szilárdsága tiszteletet parancsoló volt, még azok számára is, akik nem értettek egyet állás­pontunkkal. — A román íróküldöttségnek ter­mészetesen a felszólalásokon kívül is voltak kapcsolatai azokkal, akik jelen voltak a tanácskozáson. Mond­hatna erről néhány szót? Természetesen az összes küldött­ségek és főként az egyes írók sze­mélyesen is megismerkedtek egy­mással, és ennek alapján tartós kapcsolatok épültek ki. Ehhez nyil­vánvalóan hozzájárult a vendég­látók szerető gondoskodása, akik mindent megtettek, hogy jól érez­zük magunkat. Solohovtól és Fe­­gyintől Granyinig és Szimonovig a tanácskozáson részt vevő összes szov­jet írók baráti légkört teremtettek a jelenlevők között. Nem szabad megfeledkeznünk e tekintetben az Európai Íróközösség vezetőségének, elsősorban elnöké­nek, Giuseppe Ungarettinek és fő­titkárának, Giancarlo Vigorellinek az érdemeiről sem. Számomra feledhetetlen marad a küldöttek egy részének találkozó­ja Mihail Solohovval, aki oly szí­vélyes a szocialista országokból való barátaival, a beszélgetések Jean-Paul Sartre-ral, aki szeretné megismerni országunkat, vagy a Német­ Szövet­ségi Köztársaságból való fiatal né­met költővel és kritikussal, Hans Magnus Enzensberger­rel, a„47-esek csoportjának“ tagjával, aki oly őszintén be akarta mutatni mind­azt, ami irodalmilag értékes bár­mely országban a jelenkor számára. Enzensberger meggyőződéses anti­fasiszta. De ez csak néhány név azok közül, akikkel a román kül­döttség tagjai kapcsolatba léptek, és tudom, hogy igazságtalan vagyok az olyan személyiségekkel, mint Polevoj, Tvardovszkij, Caillois, Vo­ronkov, Goncsarov, Markov, Skalla, Strittmatter, Déry Tibor, Szurkov és sokan mások­, amikor alighogy megemlítem őket. A szocialista világban az írók­nak szentelt figyelem szempontjából fontos az is, hogy Nyikita Szergeje­­vics Hruscsov otthon, Gagra mellett, fogadta a küldöttség vezetőit, és a szívélyes légkörben lezajlott talál­kozáson újra kifejezésre juttatta azt az ideológiai álláspontot, mely­re a Szovjetunióban a kulturális élet és a művészi alkotás helyez­kedik, s kiemelte azt a szerepet, melyet a világbéke megszilárdításá­ban kell játszaniok az íróknak napjainkban. Az Európai Íróközösség égisze alatt lezajlott leningrádi írótalálko­zó, mely megvitatta a mai regény kérdéseit, olyan eredmény, mely igazolja a hasonló jellegű, azonos színvonalú újabb találkozók meg­szervezésének szükségességét. (-)

Next