Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1964-03-20 / 12. szám

­­ Fegyver-e a sétabot? Bródy Sándor színműveit, novel­láit inkább ismeri a mai ol­vasó, mint regényeit. A dada, A tanítónő, A medikus színpadjaink állandó műsordarabja; legszebb novellái (nemrég jelentek meg új­ra, két vaskos kötetben) szintén élő, elévületlen értékek. Nem volt terjedelmes műfajok írója. Egyéni­sége, impulzív természete miatt nagyobb lélegzetű művei meglehe­tősen töredezettek, műfajilag több szempontból kifogásolhatók. Regé­nyei mégis értékes darabjai oeuv­­re-jének. Olyan időszakra vet­nek fényt, amikor a közélet­ben, a politikában s az iro­dalomban is lépten-nyomon meg­mutatkoztak a régi pusztulásának jelei, ugyanakkor azonban a szü­lető új még csak vajúdik, s az „új idők új dalai“ majd Adynál kap­nak tisztább értelmet. Nem lehet tehát egyetérteni azzal, amit Hor­váth Zoltán állít (Magyar Századfor­duló, Budapest, 1961. 194. old.), hogy Bródynak a polgárság ellen intézett támadása csak az „épatez le bourgeois!“ szándékából fakadt, és eredményeiben sem hozott töb­bet ennél. Úgy vélem, Bóka László jár közel az igazsághoz, amikor Bródy újat­ akarásában és ennek művészi megvalósulásában a „jö­vendő csíráit“ fedi fel. Ady is a minden maradiság ellen lázadót, a „cilinderes Tiborcot“ tisztelte Bró­dy Sándorban, akit nem csupán „szerénységből“ tekintett egyik elődjének. A nyomorból, a nyomasztó kis­­polgári életformából kitörni próbáló, csillogó életre vágyó tör­tetők a magyar századvégnek is jellemző társadalmi típusai. Érthe­tő tehát, miért foglalkoztatják ezek az alakok a kor íróit — időseket és fiatalokat egyaránt. Mikszáth, Tolnai, Ambrus Zoltán, Petelei István prózájában állandóan jelen­levő figurák a karrier megszállott­jai, s nem hiányoznak Bródy hő­seinek sokszínű galériájából sem. Elég, ha ismert színművére, A me­dikusra, aztán A nap lovagjának kíméletlen szatírájára, vagy pedig a Kincses Könyvtár sorozatában most megjelent kisregényére, Az Ezüst kecskére gondolunk. (Irodal­mi Könyvkiadó, Bukarest, 1964.) Az ezüst kecske tulajdonképpen A medikus első változata, hiszen nemcsak a téma, hanem az alap­helyzet is azonos, sőt majdnem ugyanazokkal a szereplőkkel talál­kozunk. Csupán a megoldásban, az író állásfoglalásában mutatkozik eltérés. Robin Sándor joghallgató nem különleges szellemi képességű em­ber; nemes tettvággyal indul az életnek, azonban hamarosan rá kell ébrednie, hogy pénz (Bródy szavai­val: az „újkori múzsa“) nélkül nem boldogul, s minden tervezgetése merő önámítás. (Nagyon jellemző­en, épp a zálogházban találkozunk össze vele, amikor megválik kedves ajándéktárgyától, az ezüst kecske­fejes sétabottól.) Sándor tehát nem akar a karrierizmus útjára lépni („a kapott pénz, mint pokolkő éget­te mellét“), viszont szabadulni sze­retne a szegénységtől. Ezért ragasz­kodik a díszes bothoz: amikor rá­szorul, áruba bocsátja, azonban mihelyst teheti, újra kiváltja. Any­­nyira idegenkedik a szédítő magas­ságokkal járó veszélytől, hogy még a vendéglőben is „előre elhatározott terv és kiszámított pénz szerint“ étkezik. Tisztán, egyenes úton, le­hetőleg könnyen szeretne felemel­kedni. Nem a „merész gazságok“ embere (mint például A nap lo­vagjának erkölcsi gátlást nem is­merő újságírója), ezért áll szem­ben értetlenül a svihákságokra ka­pacitáló ügyvéddel, ezért riad meg annak tanácsaitól („jaj annak, aki nem becstelen belülről“), de gyen­ge akaratú ember tétlen tiltakozá­sa az övé; ellenállni már nincs ereje. Elfogadja az ügyvéd támoga­tását, és ezzel megteszi az első lé­pést a megalkuvás felé, hiszen ez­után már könnyen hálózza be a félelmetes elnevezésére („fehér hié­na“) méltán rászolgált, egyetlen forintért gyilkolni képes uzsorás. És hiába támad fel újra meg új­ra Sándor jobbik énje, együtt kell úsznia az árral. A milliomos és szép unokája (Hanna) „jóvoltából“ képviselő, s ezzel együtt ocsmány visszaélések részese lesz. Eladta tehát magát, anélkül, hogy akarta volna. Mint képviselőnek arról kell meggyőződnie, hogy a parlament­ben — az ország ügyei helyett — önös érdekek kerülnek előtérbe, s a legfőbb beszédtéma egy-egy jól jövedelmező földbirtok vagy egy több emeletes ház megszerzése, és ami még kiábrándítóbb számára: a tisztségek betöltéséhez nem kell más, mint címer, előneves névjegy, lito­grafált korona, néhány durva vicc és természetesen: kártyázni­ tudás. Ekkor — amikor már valaki lett a politikai élet küzdőterén — ren­dül meg hite véglegesen a saját becsületességében. Mintha e ször­nyű felismerés után az emberiség szikráját még megőrző Robin Sán­dor számára nem maradna más hátra az öngyilkosságnál; az író azonban nem a pisztolyt adja hőse kezébe , hanem az eldobott dí­szes sétabotot. Bródy úgy érzi ugyanis, hogy a Robin Sándorok­kal még van mit kezdenie, mert ezek az emberek csak „meg­szédültek“, de nem vesztek el vég­leg, és e bűnök levetkőzése után újrakezdhetik életüket. Ez az új­rakezdés persze nem jelent sem­miféle szembeszállást, csupán visz­­szalépést oda, ahonnan Sándor el­indult: az ezüstkecske jelképezte „tisztább“ világba (.......Belelkapasz­kodott az asszonyba, a gyerekbe, az ifjúságba, egykori céljaiba, tö­rekvéseibe és érzéseibe“). Mindenképpen félmegoldás ez a befejezés. Az otthagyott világ visz­­szasírása nem jelent többet puszta menekülésnél. Az író 1897-ben (ek­kor írja e regényt) elnéző a Robin Sándorok iránt, és nem mond fe­lettük olyan kemény ítéletet, mint öt évvel később, A nap lovagjá­ban. (Ez utóbbiban a pénzt való­sággal bálványozó, céljai elérésében gátat nem ismerő törtetőnek nem kegyelmez.) A regény művészi megformálá­sát tekintve sem egységes. A Bró­­dyra jellemző izzó szenvedély, a szinte minden sorát átható tempe­ramentum és hangulatteremtő erő jellemzi írói látásmódját, líraiság­­tól fűtött stílusát; mindez pedig a romantika és a naturalizmus sajá­tos ötvözetében jelentkezik. Jókai hatását mutató fordulatok Zolára emlékeztető naturalista leírások­kal keverednek. A XIX. század prózájára jellemző kifejezések (lön, tartatik, vala stb.) pedig sajátosan hatnak a nagyvárosi zsargon (saj­na, malőr, pumpoltam) tőszomszéd­ságában; a magyar irodalmi nyelv átmeneti éveiben vagyunk, ami azt is jelentette, hogy a régi és az új a stílusban, a nyelvben is együtt hatott... Az ezüst kecske világát Mikszáth és Justh Zsigmond prózájában is megtaláljuk; Bródy azonban mel­lettük is maradandó képet rajzol azoknak az embereknek az életé­ről, akiket oly közelről megismert — korok, életformák fordulójánál. KOZMA DEZSŐ Beszélgetés a művészetekről Az élő klasszikum A görög csoda, közélet, művészet, irodalom, filozófia, a tudomány ki­virágzása néhány évszázad során a gö­rög félsziget, az őt körülvevő szigettenger, a kisázsiai part­vidék, Észak-Afrika, Dél-Olaszország, a Földközi-tenger vizétől elválasztott és általa mégis összekötött kis világ­ban. Ez a világ kicsinyített mása a földgolyó egészét át­fogó nagyvilágunknak. Ezen a körülzárt kultúrterületen kicsiben lezajlott a szellem, az alkotás valamennyi területén­ sok minden, ami azóta újból és újból megismétlődött. Természetesen, mind magasabb fokon, mind szélesebb körökben — a máig, ami­kor a megismert és meghódított föld fiai közösen váltanak valóra egy ezeréves álmot. Az ember kitör a világűrbe. A görög csoda kerete a városállamok görögségének története, a poliszok kialakulásától a római hódításig. E csoda hősei és megteremtői kezdetlegesebbek, de harmonikusabbak, sokoldalúbbak, de érthetően szűkebb látókörűek voltak nálunk. Egyetlen példával érzékeltessük ezt. Azt az eszmét, h°Sy­a az emberiség fiataljai közül a legügyesebbek és a legerősebbek békés versenyekben mérjék össze erejüket, a görögöktől vettük át. Ezért nevezzük a világot átfogó sportjátékainkat olimpiának. Ezek mintaképein, a görögök négyévenként megismételt olimpiai játékain csak a görög világ, a félsziget, a szigettenger atlétái vehettek részt. Min­den idegent barbárnak tekintettek. A görögök az olimpia idejére felfüggesztették háborúikat, a XX. századi emberi­ség pedig az olimpiákat függesztette fel, amikor éppen egyik vagy másik világháború évére estek volna. És csak a második világháború után merült fel, mint gyakorlati­lag is megvalósítható feladat: az olimpiai játékokat a békeharc szolgálatába állítani, hogy soha többé ne kell­jen szüneteltetni a legjobbak és legerősebbek békés ver­sengését, és olimpikon az olimpikonnal ne találkozzék többé fegyveres pusztításban, a csatatereken. A görögök a harmonikusan fejlett test és a tiszta ér­telem egységében látták az emberi egyéniség titkát. Kalosz kai agatosz —­a szép és jó (ember)­ volt az eszményük, a híres kalokagathia eszménye. A harmonikusan és sok­oldalúan, testben-lélekben, akaratban és értelemben egy­aránt harmonikusan és sokoldalúan fejlett ember­­újból eszményünkké válik. Ilyennek képzeljük el a kommunista jövő emberét. A görög példát azonban, ha nem akarunk visszaesni a XVIII. századi eszményítés túlhaladott s ezer tudományos ténnyel cáfolt klasszicista illúziójába, csak józan, higgadt és bíráló értékelés fényében követhetjük. A görögök a civilizáció hajnalán éltek, társadalmuk kifejlett formájában a rabszolgamunkára támaszkodott. A görög demokrácia a rabszolgatartók demokráciája volt, a görög kultúra egysége nemcsak a barbárok egész világá­val szemben érezte magát szigetnek. Azért, hogy a gö­rögök művészete virágozzék, hogy Athénban megteremt­sék az Akropolisz csodálatos templomait és oszlopsorait, hogy kialakuljon filozófia, tudomány, irodalom, festés'»*»t. szobrászat, színház, zene — a nagy többségnek kínos fizi­kai munkával, rabsággal, jogfosztottsággal kellett fizetnie. A görög kultúra már virágzási korában magában hordta elkerülhetetlen pusztulásának csíráit. A kalokagathia esz­ménye csak azoknál a szabad polgároknál érvényesülhe­tett, akiket a rabszolgamunka mentesített a fizikai mun­­­kától. A kevesek harmonikus emberségéért a nagy töme­gek embertelen elnyomása szedett véres adót. Ez nem is lehetett másként, hiszen a rabszolgaság, amely hosszú idő­re elválasztotta a fizikai munkát a szellemi munkától, és megnyitotta az osztálytársadalmak korát, előfeltétele volt annak, hogy a magasabb munkatermelékenység meg­teremtse a kulturális fejlődés anyagi alapjait. Ebben a világtörténelmi keretben kell és csak így sza­bad a görög hagyaték felé fordulnunk. Lenyűgöző gazdag­ságban jelentkeznek művek, melyek példát mutatnak, tö­rekvések, melyeknek folytatói és kiteljesítői lehetünk. A film, a legkorszerűbb, legtechnikaibb és legszélesebb hatókörű művészet (melynek tömegbefolyását ugyan né­hány év óta veszélyes ostrom alá vette a még nála is korszerűbb, technikusabb és még szélesebb hatókörű tele­vízió), minduntalan visszatér a görög mitológiai s a gö­rög-római történelmi témákhoz. Egymás után láthattuk az ízlésrontás, a szadizmus, a szex- és szenzációhajhászás el­ijesztő példájaként a Trójai Heléna című amerikai szuper­­produkciót — és az Elektrát, a görög színészek remek és korszerű interpretálásában filmen. Homérosz Iliásza és Odisszeája élő és élvezetes olvasmány. Mi sem bizonyítja ezt meggyőzőbben annál, hogy a legutóbbi néhány év so­rán egymás után jelentek meg vagy régebbi és a maguk nemében kitűnő fordításokban, vagy éppenséggel új fel­dolgozásban az Iliász és az Odisszea újabb és újabb ki­adásai, románul, magyarul, oroszul és tudtunkkal majd­nem minden kultúrnyelven. Nem ritka görög tragédiák színre vitele színházainkban. A görög lírai antológia, a gö­rög elbeszélések megtalálják az utat a mai olvasóhoz. A görög építészet, és szobrászat remekei, a Milói Vénusz, a Szamotrakéi Niké, Miron Diszkoszvetője, a késői görög Laokoon szoborcsoport, a pompéii falfestmények hervad­hatatlan frisseséggel és harmonikus egyszerűséggel hat­nak a mai emberre. A görög-római művészet ily módon nemcsak a műtörténészek és a klasszikus kultúra szelle­mében nevelkedett régi értelmiségiek élvezetének és nemes örömének marad forrása, hanem a modern sokszorosítási eljárások segítségével — túlzás nélkül — élő kapcsolatot tart, fenn továbbra is a késői korok emberével, a szocia­lista kultúra fejlődése során mind szélesebb közönséggel, amely a megfelelő ismeretek megszerzése után közvetle­nül élvezni tudja ezeket a több mint kétezer éves alko­tásokat. CSEHI GYULA Madridi panoptikum C­amilo José Celának, a világhírű spanyol írónak a Kincses Könyvtár sorozatában nemrég meg­jelent regénye nem a fenti címet viseli. Méhkas a címe, és a Franco fasiszta diktatúrája alatt nyögő Madrid életének kétségbeejtő nyo­morát, elesettségét mutatja be a második világháború idején, a pa­noptikumok riasztó élességével. Műfajilag problematikus alkotás Cela regénye: az olvasóra úgy hat, mintha nem is regény, hanem filmforgatókönyv volna. A benne szereplő több mint háromszáz fi­gura filmdrámák gyorsaságával váltja a színen egymást, anélkül, hogy az író közülük bármelyiknél is a pozitív vagy negatív hősök egy­mástól elhatárolódó vagy egymással szembenálló jellemének fejlődési folyamatára rávilágítana. Cela regényének vonzóerejét, ere­detiségét, panoptikumszerű túlzsú­foltsága ellenére is vitathatatlan hitelességét azonban ez a proble­matikus regényalkotási módszer nem csökkenti. Sőt, egyes fejezetei­nek zavaró naturalizmusa sem. Ha­tását, világsikerét sem a részben helytálló (mert naturalizmusát bí­ráló), sem a helyt nem álló (mert kíméletlen leleplezéseitől viszolygó) kritikák nem tudták megakadályoz­ni, sőt Franco cenzorai sem, akik a Méhkas latin-amerikai kiadásai után kénytelenek voltak engedélyez­ni a hazai kiadásokat is. A Méhkas világsikere nem best­seller-siker. Nem a regényben sok­szor előforduló „pikáns“ helyzetek idegborzoló légköre emelte Cela e regényét a világérdeklődés maga­sába, és milliókra rúgó olvasótábo­rának elismerését sem a könyv egyes részleteinek „érdekessége“, hanem éppen Cela írói bátorsága vívta ki. Cela vigasztalan figurákat ábrázol a regényében: mindennapi falatjukért reszkető kispolgárokat, mint Don Roberto, a könyvelő, a „keresztény morál“ mellett dúsan tenyésző prostitúció áldozatait, mint Elvira kisasszony vagy Victorita, a fiatal nyomdászlány, aki hogy tüdőbajos vőlegényének élelmet tud­jon szerezni, fiatal testét bocsátja áruba. A Méhkas úgyszólván min­den figurájának embertelen, re­ménytelen sorsa vádiratként hat, annak ellenére, hogy Cela — nyil­ván a fasiszta cenzúra kényszerének engedve — személyes reflexiókat ritkán fűz a francoista pokol mély­ségeiben vergődő kisemberek illú­­ziótlan mindennapjaihoz. Persze, mégsem „néma a cinkosok között“. Regénye egyetlen központi figurá­jának, a koldusfilléreken tengődő s végül is a fasiszta kopók áldozatá­vá váló Martin Marco költőnek gondolataiban félreérthetetlenül az író társadalmi hitvallása szólal meg: — „Ilyen az élet — gondolja Marco. — Amit egyesek kidobnak kedvteléseikre, nekünk, többieknek elegendő volna egyévi élelmünk­re ... A háborúknak azt kellene eredményezniük, hogy kevesebb olyan ember legyen, aki kedvére elégíti ki szükségleteit, és hogy a többi egy kicsit jobban táplálkoz­­hassék. Az a baj, hogy mi, értel­miségiek — ki tudja, miért — ál­landóan éhezünk, és a kávéházak­ban töltjük az időnket. Az Isten verje meg!“ „Ki tudja miért?“ Vajon Cela, akinél mélységesebb megvetéssel Franco fasiszta poklának förtelmeit ez ideig egyetlen kortárs spanyolor­szági író nem leplezte le, valóban nem tudná, hogy a fasiszta Spanyol­­ország riasztó fizikai és erkölcsi nyomorának mik volnának az okai? Bizonyára nagyon jól tudja, hi­szen nála (aki ifjúkori tévelygései idején maga is részt vett a fallan­­gista mozgalomban) senki sem is­merheti jobban a francoista kalan­dorok vallási képmutatással ken­dőzött vadállatiságát. De a francois­ta terror viszonyai között, e viszo­nyok szörnyűségének minden szépí­tés nélküli ábrázolásán túl nem volt lehetősége a forradalmi meg­oldás (és megváltás) útjának meg­mutatására. A Méhkas a fasiszta valóság lázító embertelenségének megalkuvás nélküli realista rajza ilyenformán, am­ely látszólagos ob­­jektivizmusa ellenére sem rejti véka alá írója állásfoglalását. SALAMON LÁSZLÓ UTUNK B­l Ötlet és igazság Kétszer megírt kisregény három változata, egyetlen kötetben, 145 oldalon: kissé groteszk fogal­mazással ez Holdun Taner Hold­fényben a Csaliskur című könyve. S ebben a terjedelemben még a regény szerves részét alkotó (maga konstruálta) levelek és kritikai visszhangok is elférnek. A kisregény egy bérház egyetlen estjének párhuzamosan folyó ese­ményeit mutatja be. A Csaliskurt megvilágító holdfényben leleplező erejű jelenetek villannak az olvasó elé. A szolgálati időben a házmes­­ternével szeretkező éjszakai rend­őr, a businessman belső családi élete, Erdalnak és társainak szóra­kozása, Szevimnek és sógorának er­kély-jelenete, a születésnapi lakoma résztvevőinek galériája mind-mind egy pusztulásra ítélt világ gátlás­nélküliségét, erkölcsi nihilizmusát példázza. A szereplők mind csalók, képmutatók, karrierista pozícióvadá­szok. Tiszta emberség­ mindössze a fiatal munkás­pár kapcsolatában rejlik, s mégis (groteszk véletlen­ként, vagy inkább a polgári rend korrupt képmutatásának általános jelenségeként?) éppen ezt a két fia­talt kíséri az őrszobára a közer­kölcs megsértésének, vádjával az er­kölcsi hitelét vesztett rendőr. Csupán ezeknek a jeleneteknek a bemutatásával is sokat mondana a kisregény a török társadalmi viszo­nyokról. Haldun Taner azonban to­vábbmegy ennél. A történethez hoz­záfűzi, megírja kisregényének kri­tikai és olvasói visszhangját is.­­ ez az ötletes megoldás nemcsak formai szempontból gazdagítja a könyvet, hanem új színekkel, gaz­­dag gondolatanyaggal bővíti mon­danivalóit is. Ezzel a formai megol­dással ugyanis egy csapásra az iro­­dalommal szemben támasztott igény kerül a mű homlokterébe: az a kérdés, hogy mit vár és mit fo­gad el a török kritika és a török olvasóközönség az írótól. Az olvasó szinte észre sem veszi, hogy ezzel az ötletes színváltozással ő is a tö­rök irodalmi élet mindennapjainak sűrűjébe kerül, s közvetlen tanúja annak, hogy miképp szisszennek fel mindazok, akiket a kisregény vala­milyen vonatkozásban érint. És so­kan vannak ilyenek, mert amint az egyik levélíró megfogalmazza, csak Isztambul közigazgatási határain be­lül mintegy száz Csaliskur nevű bérház van. A hanyag rendőri szol­gálat az éjszakai rendőr figurájá­ra reagál, egy pénzügyekben jártas ember az adócsalásokra, a sportolók Erdal és környezete bemutatásán háborodnak fel, az elmaradt iro­dalmi és erkölcsi érzék pedig az erkölcsök nevében apellál. Akadnak olyan olvasók is, akik a pikanté­ria vagy a szexuális érdekességek oldaláról közelítik meg a történe­tet. Egyetlen levél érkezik mind­össze, amely a kisregény leleplező erejét dicséri. A polgári kritika ál­láspontja a keresve keresett indo­kok mögött is világosan egysíkú. Hol a stílust, hol az előadásmódot, hol a részletmegoldásokat támadja, de a szofisztika mögül mindig ki­tetszik az állásfoglalás lényege: nem ért egyet a könyv mondanivalójá­val, nem hajlandó elismerni reali­tását. Az említett formai ötlet ezen a ponton már kézenfekvően felveti a kérdést, hogy milyen is az az alko­tás, amit ez a kritika és ez az olvasóközönség igényel? Erre a kérdésre ad feleletet a könyv harmadik része, a kisregény eredeti és a kívánalmak szerint kis­sé átírt szövegének párhuzamos köz­lése. Kitűnő ötlet, hiszen példával de­monstrálja, hogy mi felel meg a va­gyonos osztályok és az osztálytársa­dalmat kiszolgáló irodalomkritika igényeinek. A szövegen végrehajtott kisebb-nagyobb változásokkal tel­jesen megváltozik a könyv monda­nivalója, s a pozitívan szociális ki­csengésű írásból a vagyonos osz­tályhoz szelídült giccs-olvasmány válik. Ezt várta az a kritika és az a „közvélemény“ egyaránt! Holdun Taner látszólag csak for­mai ötlete tehát pontosan célba ta­lált: az egy kötetben háromszor közölt kisregény nemcsak a török uralkodó osztály erkölcseiről rántja le a leplet, hanem a hivatalos tö­rök irodalmi élet és irodalmi köz­vélemény etikájáról is. KICSI ANTAL

Next