Utunk, 1964 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1964-03-20 / 12. szám
Fegyver-e a sétabot? Bródy Sándor színműveit, novelláit inkább ismeri a mai olvasó, mint regényeit. A dada, A tanítónő, A medikus színpadjaink állandó műsordarabja; legszebb novellái (nemrég jelentek meg újra, két vaskos kötetben) szintén élő, elévületlen értékek. Nem volt terjedelmes műfajok írója. Egyénisége, impulzív természete miatt nagyobb lélegzetű művei meglehetősen töredezettek, műfajilag több szempontból kifogásolhatók. Regényei mégis értékes darabjai oeuvre-jének. Olyan időszakra vetnek fényt, amikor a közéletben, a politikában s az irodalomban is lépten-nyomon megmutatkoztak a régi pusztulásának jelei, ugyanakkor azonban a születő új még csak vajúdik, s az „új idők új dalai“ majd Adynál kapnak tisztább értelmet. Nem lehet tehát egyetérteni azzal, amit Horváth Zoltán állít (Magyar Századforduló, Budapest, 1961. 194. old.), hogy Bródynak a polgárság ellen intézett támadása csak az „épatez le bourgeois!“ szándékából fakadt, és eredményeiben sem hozott többet ennél. Úgy vélem, Bóka László jár közel az igazsághoz, amikor Bródy újat akarásában és ennek művészi megvalósulásában a „jövendő csíráit“ fedi fel. Ady is a minden maradiság ellen lázadót, a „cilinderes Tiborcot“ tisztelte Bródy Sándorban, akit nem csupán „szerénységből“ tekintett egyik elődjének. A nyomorból, a nyomasztó kispolgári életformából kitörni próbáló, csillogó életre vágyó törtetők a magyar századvégnek is jellemző társadalmi típusai. Érthető tehát, miért foglalkoztatják ezek az alakok a kor íróit — időseket és fiatalokat egyaránt. Mikszáth, Tolnai, Ambrus Zoltán, Petelei István prózájában állandóan jelenlevő figurák a karrier megszállottjai, s nem hiányoznak Bródy hőseinek sokszínű galériájából sem. Elég, ha ismert színművére, A medikusra, aztán A nap lovagjának kíméletlen szatírájára, vagy pedig a Kincses Könyvtár sorozatában most megjelent kisregényére, Az Ezüst kecskére gondolunk. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1964.) Az ezüst kecske tulajdonképpen A medikus első változata, hiszen nemcsak a téma, hanem az alaphelyzet is azonos, sőt majdnem ugyanazokkal a szereplőkkel találkozunk. Csupán a megoldásban, az író állásfoglalásában mutatkozik eltérés. Robin Sándor joghallgató nem különleges szellemi képességű ember; nemes tettvággyal indul az életnek, azonban hamarosan rá kell ébrednie, hogy pénz (Bródy szavaival: az „újkori múzsa“) nélkül nem boldogul, s minden tervezgetése merő önámítás. (Nagyon jellemzően, épp a zálogházban találkozunk össze vele, amikor megválik kedves ajándéktárgyától, az ezüst kecskefejes sétabottól.) Sándor tehát nem akar a karrierizmus útjára lépni („a kapott pénz, mint pokolkő égette mellét“), viszont szabadulni szeretne a szegénységtől. Ezért ragaszkodik a díszes bothoz: amikor rászorul, áruba bocsátja, azonban mihelyst teheti, újra kiváltja. Anynyira idegenkedik a szédítő magasságokkal járó veszélytől, hogy még a vendéglőben is „előre elhatározott terv és kiszámított pénz szerint“ étkezik. Tisztán, egyenes úton, lehetőleg könnyen szeretne felemelkedni. Nem a „merész gazságok“ embere (mint például A nap lovagjának erkölcsi gátlást nem ismerő újságírója), ezért áll szemben értetlenül a svihákságokra kapacitáló ügyvéddel, ezért riad meg annak tanácsaitól („jaj annak, aki nem becstelen belülről“), de gyenge akaratú ember tétlen tiltakozása az övé; ellenállni már nincs ereje. Elfogadja az ügyvéd támogatását, és ezzel megteszi az első lépést a megalkuvás felé, hiszen ezután már könnyen hálózza be a félelmetes elnevezésére („fehér hiéna“) méltán rászolgált, egyetlen forintért gyilkolni képes uzsorás. És hiába támad fel újra meg újra Sándor jobbik énje, együtt kell úsznia az árral. A milliomos és szép unokája (Hanna) „jóvoltából“ képviselő, s ezzel együtt ocsmány visszaélések részese lesz. Eladta tehát magát, anélkül, hogy akarta volna. Mint képviselőnek arról kell meggyőződnie, hogy a parlamentben — az ország ügyei helyett — önös érdekek kerülnek előtérbe, s a legfőbb beszédtéma egy-egy jól jövedelmező földbirtok vagy egy több emeletes ház megszerzése, és ami még kiábrándítóbb számára: a tisztségek betöltéséhez nem kell más, mint címer, előneves névjegy, litografált korona, néhány durva vicc és természetesen: kártyázni tudás. Ekkor — amikor már valaki lett a politikai élet küzdőterén — rendül meg hite véglegesen a saját becsületességében. Mintha e szörnyű felismerés után az emberiség szikráját még megőrző Robin Sándor számára nem maradna más hátra az öngyilkosságnál; az író azonban nem a pisztolyt adja hőse kezébe , hanem az eldobott díszes sétabotot. Bródy úgy érzi ugyanis, hogy a Robin Sándorokkal még van mit kezdenie, mert ezek az emberek csak „megszédültek“, de nem vesztek el végleg, és e bűnök levetkőzése után újrakezdhetik életüket. Ez az újrakezdés persze nem jelent semmiféle szembeszállást, csupán viszszalépést oda, ahonnan Sándor elindult: az ezüstkecske jelképezte „tisztább“ világba (.......Belelkapaszkodott az asszonyba, a gyerekbe, az ifjúságba, egykori céljaiba, törekvéseibe és érzéseibe“). Mindenképpen félmegoldás ez a befejezés. Az otthagyott világ viszszasírása nem jelent többet puszta menekülésnél. Az író 1897-ben (ekkor írja e regényt) elnéző a Robin Sándorok iránt, és nem mond felettük olyan kemény ítéletet, mint öt évvel később, A nap lovagjában. (Ez utóbbiban a pénzt valósággal bálványozó, céljai elérésében gátat nem ismerő törtetőnek nem kegyelmez.) A regény művészi megformálását tekintve sem egységes. A Bródyra jellemző izzó szenvedély, a szinte minden sorát átható temperamentum és hangulatteremtő erő jellemzi írói látásmódját, líraiságtól fűtött stílusát; mindez pedig a romantika és a naturalizmus sajátos ötvözetében jelentkezik. Jókai hatását mutató fordulatok Zolára emlékeztető naturalista leírásokkal keverednek. A XIX. század prózájára jellemző kifejezések (lön, tartatik, vala stb.) pedig sajátosan hatnak a nagyvárosi zsargon (sajna, malőr, pumpoltam) tőszomszédságában; a magyar irodalmi nyelv átmeneti éveiben vagyunk, ami azt is jelentette, hogy a régi és az új a stílusban, a nyelvben is együtt hatott... Az ezüst kecske világát Mikszáth és Justh Zsigmond prózájában is megtaláljuk; Bródy azonban mellettük is maradandó képet rajzol azoknak az embereknek az életéről, akiket oly közelről megismert — korok, életformák fordulójánál. KOZMA DEZSŐ Beszélgetés a művészetekről Az élő klasszikum A görög csoda, közélet, művészet, irodalom, filozófia, a tudomány kivirágzása néhány évszázad során a görög félsziget, az őt körülvevő szigettenger, a kisázsiai partvidék, Észak-Afrika, Dél-Olaszország, a Földközi-tenger vizétől elválasztott és általa mégis összekötött kis világban. Ez a világ kicsinyített mása a földgolyó egészét átfogó nagyvilágunknak. Ezen a körülzárt kultúrterületen kicsiben lezajlott a szellem, az alkotás valamennyi területén sok minden, ami azóta újból és újból megismétlődött. Természetesen, mind magasabb fokon, mind szélesebb körökben — a máig, amikor a megismert és meghódított föld fiai közösen váltanak valóra egy ezeréves álmot. Az ember kitör a világűrbe. A görög csoda kerete a városállamok görögségének története, a poliszok kialakulásától a római hódításig. E csoda hősei és megteremtői kezdetlegesebbek, de harmonikusabbak, sokoldalúbbak, de érthetően szűkebb látókörűek voltak nálunk. Egyetlen példával érzékeltessük ezt. Azt az eszmét, h°Sya az emberiség fiataljai közül a legügyesebbek és a legerősebbek békés versenyekben mérjék össze erejüket, a görögöktől vettük át. Ezért nevezzük a világot átfogó sportjátékainkat olimpiának. Ezek mintaképein, a görögök négyévenként megismételt olimpiai játékain csak a görög világ, a félsziget, a szigettenger atlétái vehettek részt. Minden idegent barbárnak tekintettek. A görögök az olimpia idejére felfüggesztették háborúikat, a XX. századi emberiség pedig az olimpiákat függesztette fel, amikor éppen egyik vagy másik világháború évére estek volna. És csak a második világháború után merült fel, mint gyakorlatilag is megvalósítható feladat: az olimpiai játékokat a békeharc szolgálatába állítani, hogy soha többé ne kelljen szüneteltetni a legjobbak és legerősebbek békés versengését, és olimpikon az olimpikonnal ne találkozzék többé fegyveres pusztításban, a csatatereken. A görögök a harmonikusan fejlett test és a tiszta értelem egységében látták az emberi egyéniség titkát. Kalosz kai agatosz —a szép és jó (ember) volt az eszményük, a híres kalokagathia eszménye. A harmonikusan és sokoldalúan, testben-lélekben, akaratban és értelemben egyaránt harmonikusan és sokoldalúan fejlett emberújból eszményünkké válik. Ilyennek képzeljük el a kommunista jövő emberét. A görög példát azonban, ha nem akarunk visszaesni a XVIII. századi eszményítés túlhaladott s ezer tudományos ténnyel cáfolt klasszicista illúziójába, csak józan, higgadt és bíráló értékelés fényében követhetjük. A görögök a civilizáció hajnalán éltek, társadalmuk kifejlett formájában a rabszolgamunkára támaszkodott. A görög demokrácia a rabszolgatartók demokráciája volt, a görög kultúra egysége nemcsak a barbárok egész világával szemben érezte magát szigetnek. Azért, hogy a görögök művészete virágozzék, hogy Athénban megteremtsék az Akropolisz csodálatos templomait és oszlopsorait, hogy kialakuljon filozófia, tudomány, irodalom, festés'»*»t. szobrászat, színház, zene — a nagy többségnek kínos fizikai munkával, rabsággal, jogfosztottsággal kellett fizetnie. A görög kultúra már virágzási korában magában hordta elkerülhetetlen pusztulásának csíráit. A kalokagathia eszménye csak azoknál a szabad polgároknál érvényesülhetett, akiket a rabszolgamunka mentesített a fizikai munkától. A kevesek harmonikus emberségéért a nagy tömegek embertelen elnyomása szedett véres adót. Ez nem is lehetett másként, hiszen a rabszolgaság, amely hosszú időre elválasztotta a fizikai munkát a szellemi munkától, és megnyitotta az osztálytársadalmak korát, előfeltétele volt annak, hogy a magasabb munkatermelékenység megteremtse a kulturális fejlődés anyagi alapjait. Ebben a világtörténelmi keretben kell és csak így szabad a görög hagyaték felé fordulnunk. Lenyűgöző gazdagságban jelentkeznek művek, melyek példát mutatnak, törekvések, melyeknek folytatói és kiteljesítői lehetünk. A film, a legkorszerűbb, legtechnikaibb és legszélesebb hatókörű művészet (melynek tömegbefolyását ugyan néhány év óta veszélyes ostrom alá vette a még nála is korszerűbb, technikusabb és még szélesebb hatókörű televízió), minduntalan visszatér a görög mitológiai s a görög-római történelmi témákhoz. Egymás után láthattuk az ízlésrontás, a szadizmus, a szex- és szenzációhajhászás elijesztő példájaként a Trójai Heléna című amerikai szuperprodukciót — és az Elektrát, a görög színészek remek és korszerű interpretálásában filmen. Homérosz Iliásza és Odisszeája élő és élvezetes olvasmány. Mi sem bizonyítja ezt meggyőzőbben annál, hogy a legutóbbi néhány év során egymás után jelentek meg vagy régebbi és a maguk nemében kitűnő fordításokban, vagy éppenséggel új feldolgozásban az Iliász és az Odisszea újabb és újabb kiadásai, románul, magyarul, oroszul és tudtunkkal majdnem minden kultúrnyelven. Nem ritka görög tragédiák színre vitele színházainkban. A görög lírai antológia, a görög elbeszélések megtalálják az utat a mai olvasóhoz. A görög építészet, és szobrászat remekei, a Milói Vénusz, a Szamotrakéi Niké, Miron Diszkoszvetője, a késői görög Laokoon szoborcsoport, a pompéii falfestmények hervadhatatlan frisseséggel és harmonikus egyszerűséggel hatnak a mai emberre. A görög-római művészet ily módon nemcsak a műtörténészek és a klasszikus kultúra szellemében nevelkedett régi értelmiségiek élvezetének és nemes örömének marad forrása, hanem a modern sokszorosítási eljárások segítségével — túlzás nélkül — élő kapcsolatot tart, fenn továbbra is a késői korok emberével, a szocialista kultúra fejlődése során mind szélesebb közönséggel, amely a megfelelő ismeretek megszerzése után közvetlenül élvezni tudja ezeket a több mint kétezer éves alkotásokat. CSEHI GYULA Madridi panoptikum Camilo José Celának, a világhírű spanyol írónak a Kincses Könyvtár sorozatában nemrég megjelent regénye nem a fenti címet viseli. Méhkas a címe, és a Franco fasiszta diktatúrája alatt nyögő Madrid életének kétségbeejtő nyomorát, elesettségét mutatja be a második világháború idején, a panoptikumok riasztó élességével. Műfajilag problematikus alkotás Cela regénye: az olvasóra úgy hat, mintha nem is regény, hanem filmforgatókönyv volna. A benne szereplő több mint háromszáz figura filmdrámák gyorsaságával váltja a színen egymást, anélkül, hogy az író közülük bármelyiknél is a pozitív vagy negatív hősök egymástól elhatárolódó vagy egymással szembenálló jellemének fejlődési folyamatára rávilágítana. Cela regényének vonzóerejét, eredetiségét, panoptikumszerű túlzsúfoltsága ellenére is vitathatatlan hitelességét azonban ez a problematikus regényalkotási módszer nem csökkenti. Sőt, egyes fejezeteinek zavaró naturalizmusa sem. Hatását, világsikerét sem a részben helytálló (mert naturalizmusát bíráló), sem a helyt nem álló (mert kíméletlen leleplezéseitől viszolygó) kritikák nem tudták megakadályozni, sőt Franco cenzorai sem, akik a Méhkas latin-amerikai kiadásai után kénytelenek voltak engedélyezni a hazai kiadásokat is. A Méhkas világsikere nem bestseller-siker. Nem a regényben sokszor előforduló „pikáns“ helyzetek idegborzoló légköre emelte Cela e regényét a világérdeklődés magasába, és milliókra rúgó olvasótáborának elismerését sem a könyv egyes részleteinek „érdekessége“, hanem éppen Cela írói bátorsága vívta ki. Cela vigasztalan figurákat ábrázol a regényében: mindennapi falatjukért reszkető kispolgárokat, mint Don Roberto, a könyvelő, a „keresztény morál“ mellett dúsan tenyésző prostitúció áldozatait, mint Elvira kisasszony vagy Victorita, a fiatal nyomdászlány, aki hogy tüdőbajos vőlegényének élelmet tudjon szerezni, fiatal testét bocsátja áruba. A Méhkas úgyszólván minden figurájának embertelen, reménytelen sorsa vádiratként hat, annak ellenére, hogy Cela — nyilván a fasiszta cenzúra kényszerének engedve — személyes reflexiókat ritkán fűz a francoista pokol mélységeiben vergődő kisemberek illúziótlan mindennapjaihoz. Persze, mégsem „néma a cinkosok között“. Regénye egyetlen központi figurájának, a koldusfilléreken tengődő s végül is a fasiszta kopók áldozatává váló Martin Marco költőnek gondolataiban félreérthetetlenül az író társadalmi hitvallása szólal meg: — „Ilyen az élet — gondolja Marco. — Amit egyesek kidobnak kedvteléseikre, nekünk, többieknek elegendő volna egyévi élelmünkre ... A háborúknak azt kellene eredményezniük, hogy kevesebb olyan ember legyen, aki kedvére elégíti ki szükségleteit, és hogy a többi egy kicsit jobban táplálkozhassék. Az a baj, hogy mi, értelmiségiek — ki tudja, miért — állandóan éhezünk, és a kávéházakban töltjük az időnket. Az Isten verje meg!“ „Ki tudja miért?“ Vajon Cela, akinél mélységesebb megvetéssel Franco fasiszta poklának förtelmeit ez ideig egyetlen kortárs spanyolországi író nem leplezte le, valóban nem tudná, hogy a fasiszta Spanyolország riasztó fizikai és erkölcsi nyomorának mik volnának az okai? Bizonyára nagyon jól tudja, hiszen nála (aki ifjúkori tévelygései idején maga is részt vett a fallangista mozgalomban) senki sem ismerheti jobban a francoista kalandorok vallási képmutatással kendőzött vadállatiságát. De a francoista terror viszonyai között, e viszonyok szörnyűségének minden szépítés nélküli ábrázolásán túl nem volt lehetősége a forradalmi megoldás (és megváltás) útjának megmutatására. A Méhkas a fasiszta valóság lázító embertelenségének megalkuvás nélküli realista rajza ilyenformán, amely látszólagos objektivizmusa ellenére sem rejti véka alá írója állásfoglalását. SALAMON LÁSZLÓ UTUNK Bl Ötlet és igazság Kétszer megírt kisregény három változata, egyetlen kötetben, 145 oldalon: kissé groteszk fogalmazással ez Holdun Taner Holdfényben a Csaliskur című könyve. S ebben a terjedelemben még a regény szerves részét alkotó (maga konstruálta) levelek és kritikai visszhangok is elférnek. A kisregény egy bérház egyetlen estjének párhuzamosan folyó eseményeit mutatja be. A Csaliskurt megvilágító holdfényben leleplező erejű jelenetek villannak az olvasó elé. A szolgálati időben a házmesternével szeretkező éjszakai rendőr, a businessman belső családi élete, Erdalnak és társainak szórakozása, Szevimnek és sógorának erkély-jelenete, a születésnapi lakoma résztvevőinek galériája mind-mind egy pusztulásra ítélt világ gátlásnélküliségét, erkölcsi nihilizmusát példázza. A szereplők mind csalók, képmutatók, karrierista pozícióvadászok. Tiszta emberség mindössze a fiatal munkáspár kapcsolatában rejlik, s mégis (groteszk véletlenként, vagy inkább a polgári rend korrupt képmutatásának általános jelenségeként?) éppen ezt a két fiatalt kíséri az őrszobára a közerkölcs megsértésének, vádjával az erkölcsi hitelét vesztett rendőr. Csupán ezeknek a jeleneteknek a bemutatásával is sokat mondana a kisregény a török társadalmi viszonyokról. Haldun Taner azonban továbbmegy ennél. A történethez hozzáfűzi, megírja kisregényének kritikai és olvasói visszhangját is. ez az ötletes megoldás nemcsak formai szempontból gazdagítja a könyvet, hanem új színekkel, gazdag gondolatanyaggal bővíti mondanivalóit is. Ezzel a formai megoldással ugyanis egy csapásra az irodalommal szemben támasztott igény kerül a mű homlokterébe: az a kérdés, hogy mit vár és mit fogad el a török kritika és a török olvasóközönség az írótól. Az olvasó szinte észre sem veszi, hogy ezzel az ötletes színváltozással ő is a török irodalmi élet mindennapjainak sűrűjébe kerül, s közvetlen tanúja annak, hogy miképp szisszennek fel mindazok, akiket a kisregény valamilyen vonatkozásban érint. És sokan vannak ilyenek, mert amint az egyik levélíró megfogalmazza, csak Isztambul közigazgatási határain belül mintegy száz Csaliskur nevű bérház van. A hanyag rendőri szolgálat az éjszakai rendőr figurájára reagál, egy pénzügyekben jártas ember az adócsalásokra, a sportolók Erdal és környezete bemutatásán háborodnak fel, az elmaradt irodalmi és erkölcsi érzék pedig az erkölcsök nevében apellál. Akadnak olyan olvasók is, akik a pikantéria vagy a szexuális érdekességek oldaláról közelítik meg a történetet. Egyetlen levél érkezik mindössze, amely a kisregény leleplező erejét dicséri. A polgári kritika álláspontja a keresve keresett indokok mögött is világosan egysíkú. Hol a stílust, hol az előadásmódot, hol a részletmegoldásokat támadja, de a szofisztika mögül mindig kitetszik az állásfoglalás lényege: nem ért egyet a könyv mondanivalójával, nem hajlandó elismerni realitását. Az említett formai ötlet ezen a ponton már kézenfekvően felveti a kérdést, hogy milyen is az az alkotás, amit ez a kritika és ez az olvasóközönség igényel? Erre a kérdésre ad feleletet a könyv harmadik része, a kisregény eredeti és a kívánalmak szerint kissé átírt szövegének párhuzamos közlése. Kitűnő ötlet, hiszen példával demonstrálja, hogy mi felel meg a vagyonos osztályok és az osztálytársadalmat kiszolgáló irodalomkritika igényeinek. A szövegen végrehajtott kisebb-nagyobb változásokkal teljesen megváltozik a könyv mondanivalója, s a pozitívan szociális kicsengésű írásból a vagyonos osztályhoz szelídült giccs-olvasmány válik. Ezt várta az a kritika és az a „közvélemény“ egyaránt! Holdun Taner látszólag csak formai ötlete tehát pontosan célba talált: az egy kötetben háromszor közölt kisregény nemcsak a török uralkodó osztály erkölcseiről rántja le a leplet, hanem a hivatalos török irodalmi élet és irodalmi közvélemény etikájáról is. KICSI ANTAL