Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1965-11-19 / 47. szám

UTUNK Székely János: TUDOTT TITOK FÉRFIKOR (dialógus hat szonettben) I. — Mi bánt megint? Mért búsulsz, édesem? Miféle titkot rejtegetsz magadban? — Tudott titok, de mégis névtelen, Együgyű gond, mégis kimondhatatlan; Tudott titok, együgyü gond kisért, A névtelen, a mondhatatlan éget. Megpróbálom — én nem tudom, miért — kimondani és megnevezni néked. ügy van, tudod, hogy nincs amit kivárnom. Hogy odalett rugalmas ifjúságom. Testem egész, mivoltom végleges. Hogy kész vagyok. Hogy lényem megmeredt és Végleg megállott bennem a növekvés. Hát ez az, ami bánt és tönkre tesz. II. — Ugyan, bolond, hisz ez a férfikor, Gyümölcshozás kora. Örülj, hogy itt van. — Jobban örültem annak, amikor Még nem volt itt, csak álmodozva hívtam. Eszembe jut egy nyári délelőtt: Kopár hegyek közt kóborolni mentem, S szemügyre vettem egy gyalogfenyőt, És megcsodáltam és megirigyeltem. Levéltüskésen gubbasztott a tájon, De barna termést dajkált minden ágon, Miközben máris új ágat rakott. Élőben egyik, nyúlóban a másik: Termett is, nőtt is, mind a pusztulásig. S ez voltam én. De most már nem vagyok. III. — Azért ne búsulj. Dúsabb a gyümölcs, Amit az érett férfikor csíráztat. Nem nősz talán, de szebb virágot öltsz. — Szebbet lehet, de már sohase másat. Fát képzelek, görcs ágakat, melyek Minden tavasszal más virágot hoznak. És minden ősszel másként fénylének, És más fajú gyümölcstől roskadoznak. Most szilva kéklik rajtuk bő füzérben, Aranyló körte ring a másik évben, Cseresznye csüng, kövér barack rezeg. Ez voltam egykor. Ilyen volt a múltam. Varázsló voltam, amíg alakultam. Már nem vagyok. És soha sem leszek. IV. — Hisz úgy a jó, ha kész a koronád, S olyat terem, mint rajta kívül senki. — Igaz, most lettem önmagam, dehát ki tudja, jó-e önmagamnak lenni. Ismertem én egy szobrászt, aki kész Művét is mindig pólyákba csavarta, Hogy lágy maradjon mindig az egész, S ő mindhalálig formálhasson rajta. A kész dolgok jövőtlenekké lesznek. A kész: halála a tökéletesnek. A kész, megáll és tovább nem javul. Lásd, kész vagyok. Lásd, bevégeztek engem. Itt állok önnön szobrommá meredten, Jövőtlenül és változatlanul. V. — Ugyan, nyugodj meg, nyugtalan, hiszen Azon panaszkodsz, hogy a csúcson állasz. — Áldott legyen a vigaszod, szivem, De látod, máris benne sír a válasz. Jártam én csúcsot máskor is. Nem egy Gyalogfenyővel volt találkozásom. Másztam én csúcsot lábon is, remek Tisztásokon vagy elvadult csapáson. Szirtfal gyötört, ág szúrt, aszalt a hőség, Fent szél fütyült és kitárult a völgység, S a cél varázsa mégis elveszett. Boldogtalan, ki feljutott a csúcsra, Mert visszaúttá válik minden útja, És minden lépte lefelé vezet. VI. — Ha menned kell, talán a mélybe jutsz, De nézd csak, addig széttekintesz ottan. — Igen, pár évig otthont ad e csúcs. Nem léte láj, hanem hogy feljutottam. És nem is magam siratom, hanem Magát az embert a fogyó időben, Amint felnő és magvakat terem, Miközben legfőbb lényege kiröppen, Kiszáll belőle mágusi varázsa A növekvésre és átváltozásra. Szoborként áll, míg végül összedől. Nincsen közöm a férfikorhoz. Tiszta Mély ösztön hiv gyermekkoromba vissza, Mely zöld növényi lényben tündököl. ILYENKOR, ŐSSZEL Kányádi Sándornak Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök. A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök; A nyájak is alágörögnek — csupán a girhes szél ugat, A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat. Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött. A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között, Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel. A szél motor, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel. Arany rigó-rajok vonulnak a dérütött havas felett, Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek, A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat, A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat. Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen, Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven, kietlen nagyságát a csúcs, és kegyetlen törvényét a tél. Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél. Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak. Idelent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad. Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon. Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom. KETTEN Szerettelek, te is szerettél, Mégis versengés lett a sorsunk. Ha volt két ember, akik méltók Voltak egymáshoz — hát mi voltunk, immár magam vagyok, magad vagy, Mégsem tiszteljük egymás sorsát. Te sem vagy már, én sem vagyok már Méltó hozzám és méltó hozzád. NAP SZONETT Teljes valómmal nyújtózom utánad. Mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt, És mint a párás földkorong, örökké Fényes fejemet fordítom feléd. Szeretném mindig azt mutatni néked, Ami bennem a legtöbb, legnagyobb. Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál, Szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok. Szeretném olykor túlragyogni álmod, S érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod: Ezért sütöd feléd eső felem. — S csak hogyha önnön fényed is kilobban, Csak úgy tudod meg, ki voltam valóban, Milyen sötét és milyen fénytelen. REGGEL A felkelő nap sugara Tornyokra és tetőkre lobban. Megsokszorozza önmagát A tükröző kirakatokban. Tűz hömpölyög az utakon ... Áradnak mindenütt a lények ... De nézd, amott, a fák alatt A villanyok még mindig égnek. Pislognak még a villanyok. Szívósan és fáradhatatlan Szűrik, szitálják sápatag, Megkésett fényüket a napban. Épp úgy ragyognak, mint előbb, Mikor elűzték a sötétet. De hát mit ér e pisla fény, Ahol maga a nappal ébred? Mivégre ott a lámpasor, Ahol az ég felizzik lassan, És minden fények ősoka jelenti jöttét a magasban? Elnézem, mint sárgállanak, Haldoklónak az őszi lombbal. Tűnődve nézem fényüket, Sátán és némi fájdalommal. Hát én? Nem égek hasztalan? Jaj, szóljatok reám, ha úgy van . ... Ha tán fölösleges vagyok, Hogy észrevétlen kialudjam, n i m». i ................... SZERVATIUSZ JENŐ KIS CSÉTI (tiszafa, részlet)