Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)
1965-11-19 / 47. szám
REGÉNY-PÖR T.-ben (Wu)tj kuiík luui lúj'OiiiizagJ.uíL feje ' Három levelet kaptam T. községből. Mindhárom, felháborodott tiltakozás Kiss János Tegnaptól holnapig című, az Igaz Szó idei 8. számában közölt kisregénye ellen. A kritika azóta már megállapította, hogy Kiss János jó regényt irt. A levélírók viszont azt állítják, hogy a mű nem egyéb, mint a község és némely polgárának kigúnyolása, megrágalmazása. Lehet egy regény egyidőben kitűnő szépirodalmi teljesítmény — és rágalom? Egy valóságos falu megrágalmazása? Aligha. Kiss János regényt irt, nem pedig riportot, beszámolót vagy jegyzőkönyvet egy bizonyos faluról. Íróilag megteremtett, egyszerűbben szólva kitalált egy falut. Tiltakozhatnak egy kitalált falu némely lakói? Nem, semmiképpen. Vagy talán hasonlít Kiss János faluja valamelyik faluhoz? Regényhősei hasonlítanak valamely falu polgáraihoz? Természetesen hasonlíthatnak. Az írók nem a semmiből írják regényeiket. Mai és gyerekkori, itteni meg ottani élményeikből, emlékeikből gyúrják meg alakjaikat. Ha bárki magára ismer a regény rokonszenves vagy kevésbé rokonszenves alakjaiban, az csak azt jelenti, hogy a regény művészileg hiteles, elhihető falut és embereket ábrázolt elhitető erővel. Mégpedig — ellentétben a T.beli művelődési otthon pecsétjével ellátott, de aláíratlan levéllel, mely az író „durva naturalizmusáról és cinikus ábrázolásmódjáról beszél (terminológiailag roppant művelten, de e műszavak értelméről, úgy tűnik, mit sem értően) — hallatlanul rokonszenves falut ábrázolt. Nem tudom, hogy T. község ilyen-e — de a regénybeli falu ilyen. A mű fő mondanivalóját hordozó központi figura az önmagával küszködő, mélységesen őszinte, becsületes Ilona, aki a pártba való fölvétele napján nemcsak azt bizonyítja be, hogy minden tettében őszinte, szereti munkáját, faluját, de azt is, hogy senki számára, még a hozzá legközelebb állók számára sem hajlandó semminemű előnyöket kijárni. Egyébként elvált, csinos fiatal nő, akivel sokan szívesen évődnek, akit minden jószemű férfi észrevesz — de eredménytelenül. Az egyik tiltakozó levél viszont meghökkentően azt állítja, hogy Ilonát (akiben a község egyik hasonló munkabeosztású asszonyát vélik fölfedezni!) „az író úgy festi le, mintha a Titkárnak meg az Elnöknek a szalmazsákja lenne“. Mi sem áll távolabb a regénybeli Ilonától. Sőt. Noha sem a regényben, sem az életben senki ezért szemrehányást nem tehetne neki — még csak nem is udvaroltat magának. És itt van a kutya elásva. A regénybeli életet nem szabad összetéveszteni egyetlen falu valóságos életével. Szép, megható a regénybeli Ilona — de az írónak jogában állna nem ilyen Ilonát ábrázolni! Tetszése szerint, azaz műve belső logikája, mondanivalója szerint írhatna regényt egy néptanácsi takarítónőről, aki függetlenül attól, hogy T. község néptanácsának takarítónője, milyen, lehetne akár szent, akár züllött, öreg vagy fiatal, sikkasztó vagy jóságos. De lehet épp úgy elvált asszony is, amilyen esetleg T. vagy O. vagy P. község néptanácsának takarítónője, s függetlenül attól, hogy az milyen, a regénybeli Ilona lehet ringyó vagy szent. A regénybeli valóság: az író teremtése. Nemkell megfelelnie valamely falubeli valóságnak, de akár meg is felelhet bizonyos vonásaiban annak, és el is térhet más vonásokban attól, az esetleges rokon vonások nem kötelezik arra, hogy mindenben hasonló legyen. Az életnek kell megfelelnie, a társadalom és a kor általános fejlődéstörvényeinek, művészileg kell hitelesnek lennie. Kitalált valóság: sokféle valóságelem összegyúrása. A regény alakítása-bonyolítása, benépesítése az író joga. Az írói kitalálás természetesen sohasem teljesen független a való élet valóságától: ezer helyen fölszippantott anyag újrateremtése. A regénybeli valóság egyetlen mozzanatának sem kell megfelelnie az életből közvetlenül vett mintának sem, mert a szépirodalmi mű nem fénykép, hanem újraalkotása a valóságnak. Márpedig a felháborodást T. községben azok a regénybeli tények okozzák (és legtöbb helyen e tények elferdítései), amelyek nem felelnek meg a T.-beli valóságnak. Dehát miért is felelnének meg? Nem riport, nem jegyzőkönyv, és nem is T. faluról szól, még akkor sem, ha a szerző T. falu életéből is ihletődött. Mindaz, amiben a szerző eltér a T. falubeli valóságtól, éppen műve regényvoltát bizonyítja, azt, hogy a szerző máshonnan származó emlékeit-élményeit is belegyúrta, ami egyébként megtámadhatatlan joga. Amikor tehát a pecsétes, de aláíratlan levél szerzője azt állítja, hogy „az olvasók nem ismernek az általa (Kiss János által) ábrázolt negatív jellemek és helyzetek életbeli mintáira a faluban“ — önmaga alól rántja ki a talajt, koronatanúként igazolja a regény regényvoltát, s bebizonyítja mindennemű vád tarthatatlanságát, alaptalanságát. Azon az alapon ugyanis, hogy valamely regény alakjai vagy helyzetei nem hasonlítanak egy bizonyos falu embereire, helyzeteire , a világon minden regény ellen tiltakozni lehetne. Ezen az alapért 10 000 faluból kaphatnánk felháborodott leveleket, teszem azt, ilyen szöveggel: „Felháborodottan tiltakozunk Kiss János regénye ellen, mert nálunk a néptanács altisztje nem is nő, hanem férfi... És alávaló rágalom, hogy a titkárunk motoretten jár: az igazság az, hogy remek 250-es Jávája van ...“ Vagy: „Felháborodottan tiltakozunk ... mert a mi rajoni elnökünk nem fiatal, ahogy Kiss János írja, nem fáradt és még csak nem is magas.“ Az olvasó talán azt hiszi, hogy túlzók e példákkal. Sajnos, nem. Az egyik levél ilyen kifogásokat emel a regény ellen: „A Néptanács titkárát is kigúnyolja, hogy milyen a feje, háromszögnek indul és trapéz lesz belőle ... Tragacsnak nevezi a Kárpádi motorját, amit hazánkban gyártanak és amivel három éve jár semmi javítás nélkül“ (Talán felesleges hozzátennem, hogy a regénybeli motorért márkája nincs is megnevezve ...) „Kigúnyolja a postást a műanyag táskájával, de szerencsére már bőrrel cserélte ki az Állami postahivatal.“ Még szerencse. Vannak azonban ennél sokkal megdöbbentőbb tiltakozások. A regény egyik legjobban megírt, megrázó jelenete három hajdani kamasz öngyilkossági kísérletéről szól. A regényben ez a történet a nagyon rokonszenvesnek ábrázolt asztalosmester gyerekkori emlékei közé tartozik. S most íme a levél: „Az asztalosszövetkezetünk felelőse is nagy felháborodással vette tudomásul azt a hazugságot, hogy ő is a három fiú között volt, akik meg akartak halni, neki esze ágába se jutott ilyesmi.“ Az istenért, hol voltak a falu irodalomértői? Mert vannak. De hol voltak, amikor meg kellett volna magyarázni, hogy a T.-beli asztalosnak semmi köze a regénybelihez? Még akkor sem, ha egyben-másban hasonlítana hozzá? Hol voltak, amikor meg kellett volna magyarázni irodalom és valóság kapcsolatának dialektikus jellegét, regény és ihletforrások viszonyát? Azt akarták talán, hogy becsületes, jószándékú emberek ország-világ előtt nevetségessé váljanak? Hogy tiltakozzanak egy regény ellen, mert bár egyes figuráiban magukat vélik felfedezni, e figurák mégsem éppenséggel olyanok, mint ők? Miért engedték az irodalomértők e nevetséges helyzetet odáig fajulni, hogy valaki végül (lásd az október 25-i levelet) „összehívta a mű szereplőit (!?!), kikérte azok véleményét és azt jegyzőkönyvbe vette“? Kik íratták alá az egyik levelet a mű vélt szereplőivel, mégpedig „mindkét nevükkel“(!), az igazi nevükkel és azzal a regénybeli névvel, amely mögött magukat vélték fölfedezni? Ki feszítette-ferdítette a dolgokat odáig, hogy még azok is tiltakoznak, akik azokban vélték magukat felfedezni, akik a mű legmelegebben, legvonzóbban ábrázolt figurái? Az éjjel-nappal tanuló Balláné, a szimpatikus óvónő, Dani Pista bácsi, ez a remek öreg kommunista, sőt — ami mindennek a teteje — a regénybeli Ilona állítólagos T.beli mintája is! ...A levelek értelmi szerzői gúnyra, rágalmazásra magyarázták azt is, ami megértő, szerető humor ebben a regényben, melyet teljes egészében a falu népének meleg szívű ábrázolása jellemez. Elem írtam ki T. község nevét, mert közös lagérdekünk, hogy becsületes, jóhiszemű emberek ne kerüljenek legjobb szándékuk ellenére kínos, nevetséges helyzetbe — mint ama első mozinéző, aki fölkiabál a mozivászon szereplőinek. Hibásak azonban a falunak azok az értelmiségiei, akik tudva tudták, hogy személyes vonatkozások vadászása egy regényben irodalmilag, nevetséges, jogilag teljességgel megalapozatlan. Ahelyett, hogy azt mondták volna: „Akinek inge, vegye magára, aki erényeit véli felfedezni benne, örüljön, aki valami hibáját látja meg bármely regényhősben, szálljon magába, aki olyan jó tulajdonságokról olvas benne, amik benne nincsenek meg, törekedjék jobbá tenni, aki meg olyan hibákat, bajokat olvas ki belőle, amik rá nem illenek — örüljön, de harcoljon azok ellen, akiknél fölfedezi őket.“ Mert egy jó regényben mindannyian felfedezzük önmagunkat, jobbik és rosszabbik énünket egyaránt... [Egy irodalmi folyóirat közleménye tehát vihart kavart T. községben. Azt hihetné az ember: erős irodalmi érdeklődésű faluról van szó, melyben minden értelmiségi rendszeres, kitartó munkát fejt ki irodalmunk és lapjaink terjesztése érdekében. Sajnos, nem ez a helyzet. Eddig hazai irodalmunk egyetlen műve sem váltott ki különösebb vitát T.-ben, egyetlen folyóirat-közleményt sem olvastattak el így az emberekkel. Nem is nagyon lett volna mód rá. Az Igaz Szóból — a rajoni postahivatal közlése szerint — egyetlen példány sem jár a faluba. Nem akadt egyetlen értelmiségi sem, aki előfizetett volna rá. A Korunkra sem. Az ország összes irodalmi lapjai közül mindössze az Utunknak van egyetlenegy egyéni előfizetője! Az Igaz Szó még a hivatalos költségvetési előfizetések között sem szerepel. Még abba a művelődési otthonba sem jár, amely a pecsétjével látott el egy névtelen levelet. Elég baj ez. Ha nem így lett volna, ha T.-ben nagyobb, mélyebb lenne az irodalmi műveltség, senki sem kiabált volna fel a Tegnaptól holnapig mozivásznára. Aki pedig a regény negatív figuráiban mégis magára ismer, ám szálljon magába. De vigyázat: nemcsak a Kiss János regényében akadnak olyan negatív figurák, akikben magunkra ismerhetünk! Kissé furcsa lenne, ha a világ valamennyi, valóságbeli negatív hőse összefogna, hogy megverje azokat az írókat, akik az élet negatív hőseit pellengérre állították. Ahogyan az egyik T.-beli jóhiszemű, de félrevezetett ember, aki személyesen felkeresett, veréssel fenyegette az Igaz Szóban közölt érdekes kisregény szerzőjét, akire inkább büszke lehetne, ő is, és egész T. község. Mint ahogy egész biztosan többségben vannak T.ben azok, akik büszkék rá, akik tanulságot keresve olvasták regényét. S azon gondolkodom: mi mindent lehetne megírni T. községről — nem regényben, hanem a szószerinti igazságot feltáró riportban...! BODOR PÁL Mire már hivalkodóan egyszerű Tóth Mária kisregénye* — kívül-belül. Kívül: közepes brosúra terjedelmű hamupipőke-könyv, fehér fedőlappal, néhány rozsdavörös vonalból kikanyarított illusztrációval a fehér alapon — ha a nemzetközi könyvvásárokon igénytelenségi versenyt is tartanának, aranyérmet nyerhetne. Belül: vegytiszta asszonytörténet, ibolyaszín asszonyhűséggel férfi-állhatatlanság-alapon, egy válóperrel és párra találással, sok emancipálódással, két előadásmód-frissítő levéllel, végtelen családalapítási vággyal — ha ki nőolvasónak ez nem elég száztizenkilenc lapon, az olvasson Tutsek Annát. Nagyon szerény írás. Annyira, hogy erényei inkább csak negatíve — például a fenti szokvány-cselekményváz ellenére — szemérmeskednek elő. Nő a hőse, nő az írója, aszszonysors a kerete — s a Levél a mélyből mégis híjával van annak, amiért az irodalomban ajkat biggyesztünk a „nőiesre". „A válóper napján az uram ezer lejt adott. Elég lesz költözködésre?“ — csapja pofon visszakézből már az első mondattal Kaffka Margiton nevelkedett nőirodalom-képzetünket. S ez a pofon nem a sértett nőkói önérzet indulatkitörése, mert akkor nemsokára követné a cirógató mozdulat, az asszonyos, a lágy, szunnyadna benne öt télre való kandalló-meleg, két népművészeti boltra való kecs, tömérdek hangulat, könyörtelen környezetrajz, raktárost bolondító részlet, plusz a hősök elő-, utó- és nemi élete. De nem ez következik. „ötéves házasok lehettünk, mikor észrevette, hogy a lábfejem széles, parasztos, a sarkam pedig repedezett. Ettől kezdve, ha éjszaka véletlenül * Tóth Mária: Levél a mélyből, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1965. a lábához értem, elhúzódott.“ Érzelemszálak szakadnak — de elmarad a rézsolás lélektani harisnyaszemfelszedés, magára marad egy asszony — de nem veri fel lírai habbá a magányát üres óráiban, érzelmi lény ez az asszony — de az írónő lemond a szentimentális irodalom piperecikkeiről. Ábrázolásmódja tárgyilagos és tárgyszerű, anélkül, hogy tárgyiassá válna, nem szódabikarbónával felpuffasztott novellát irt, hanem balladát prózában. Noha szereplői egytől egyig Galac-vidéki románok, a magyar népballadák sűrítettebb légiköre uralkodik a kisregényben. Balladásan indítja és mondja tovább történetét Ana, ez a szívós életakarattal és szenvedélyes önfeláldozási készséggel áldott-vert munkásasszony. Sokat sejtet, keveset beszél, szaggatottan, maga is balladai figura, gyakorlatias józanság és naiv vallásosság keveredik benne, amikor nyakába szakad a válóper, első dolga, hogy megélhetés után nézzen, de éjszaka halálra váltan ül fel az ágyában, mert azt álmodta, hogy fogadott lánya meghalt. Balladás az a mód, ahogyan az elemi emberi szenvedélyek: az önzés és önmegtagadás, a bizalom és a bizalmatlanság, a gyűlölet és a szerelem föltárulkoznak a kisregényben — nem, vagy csak nagyon ritkán szavakban, de megmutatásban, gesztusban, tettben; az asszonyi szolidaritás rétest süt, a pénzéhség cementesvödröt nyom a brigádba újonnan bekerült nő kezébe, a nagylelkűség vakolókanalat. Balladai homály övezi Ana szerelmesének, Zamfirnak az alakját, — apák bűnéért bűnhődött, s aztán úgy vett magának elégtételt, hogy elkövette az apák bűnét. Bűntudata és bűnhődése balladás sorsszerűséggel sodorja a tragédia felé Ana szerelmét. Zamfir, akit annak idején kulák apja miatt kitettek az egyetemről, meszet kever a betonhabarcsba, mert így gyorsabban megy a vakolás, és nem mindegy, hogy kétezer vagy négyezer lejt keres havonta az ember. Letartóztatják és elítélik — Ana pedig, a tiszta Ana, aki elsőként dob követ Andreire, a bűnösre, nem szűnik meg szeretni benne a vívódó embert. Ezzel balladaszerűségében tökéletesen zárul a kisregény. De csak balladaszerűségében. Nem rossz ez a cselekménybonyolítás úgy sem, ahogy van — különösen ha arra gondolunk, hogy úgy is be lehetett volna fejezni, hogy a párttitkár, a káderes és a milicista egyesült erővel vezeti ki Andreit Ana szívéből, miközben utóbbi a ballaszttól megszabadulva, ajkán áhitatos mosollyal emelkedik az öntudatosság szintjére Am nyilvánvaló, hogy ha nem is az esztétikailag legrosszabb mindenképpen a könnyebb megoldást választotta Tóth Mária. Nem azt hánytorgatom föl, hogy miért nem szőtte tovább Andrei és Ana sorsát, miért ejtette el a kettejük viszonyában kínálkozó gazdag társadalmilélektani problematikát, mert hiszen ezen az alapon már azt is kérdezhetném, hogy miért nem ott kezdte a kisregényt, ahol befejezte, tehát miért nem írt egy másik kisregényt. Hanem arról van szó, hogy a bűnügyi fordulat és hosszú előkészítése kettévágja — könnyed de mégis mészáros-eleganciával — az erkölcsi gordiuszicsomót. A Levél a mélyből arcképcsarnokában előkelő hely illeti meg azokat a részben életmódjukban, de főleg tudatvilágaikban, észjárásukban és erkölcsi normáikban lumpenproletárokat, akiket a felemelkedés kispolgári útjára taszított a tehetetlenségi erő, vagy már meg is tették a fele utat. Nelu a levitézlett férj egy fehércsillaros, kartonfüggönyös, kávépárás boldogságért adja el Ana lelkét, Andrei egy petúnia- és dohányvirág-illatú, rádióhangfüggönyös elszigetelődés árán próbálja megvenni. De petrezselyemízű kispolgári ábrándok melegednek Petrusa néni fiókos szekrényében is, és Sandru, Éne, Drágán és Andronache sem azért szegődik Zamfir bűntársául, mintha mindenáron viszont akarná látni a nevét az élmunkások tisztelettábláján. Tóth Mária hitelesen rajzolja föl a szerelmi dráma hátteréül ezeket a társadalmi erővonalakat. De a könnyebbik megoldást választja, amikor Zamfir kórképét az „orvosi esetek“ köréből a jogi esetek körébe utalja, s így megfosztja Anát és az olvasót attól a lehetőségtől, hogy általánosabb, mélyebb, kevésbé feltűnő és éppen ezért veszélyesebb következményeivel kerüljön szembe az elkispolgáriasodás anakronisztikus tendenciájának. Persze, e lehetőség valóra váltásához — éppen a sajátosan balladai konfliktusok és a sajátosan mai konfliktusok különbözősége folytán —, úgy tűnik, a balladisztikus ábrázolásmód nem elég. K. JAKAB ANTAL Mire jó a ballada? ÉB- KÖNYVEK boldog egyetemi években történt. A menzán két írósüvölvény („Nomina sunt cara“ ...) arról beszélt, hogy Török Gyula az egykori Minorita utcában lakott. És mi — rajongó irodalmárok — megnéztük a nyomorúságos odút, ahol az író újságkötegekkel takarózott — és reggelre befagyott a mosdóvize ... Néhányan — kezdő tollforgatók — „mindent“ tudni akartunk Török Gyuláról. Felhajtottuk egyetlen — és sokban ma is használható életrajzát — és órákon át vitatkoztunk remekbe szabott novellájáról, a Fehér Virágról... És — engedtessék meg még ennyi szubjektivitás — mint aradit, még külön is foglalkoztatott a „földim“ élete-életműve. (Két aradi lakását ma is szívesen mutogatom a városnéző idegeneknek... S a szerencse különös kedvezésének tartom: eddig negyven ismeretlen levelét találtam meg.) „Ki volt Török Gyula?“ — kérdezhetjük egy régi cikk kezdőmondatával. Arad mellett, Alsósimándon született 1888-ban. Dzsentriivadék. Aradon érettségizett. Kolozsvárott, majd Váradon hírlapíró. (Itt: Ady és Krúdy barátja.) A „beérkezés“ pillanatában halt meg, 1918-ban. Két nagy regény — A porban és a Zöldköves gyűrű — és egy sereg remekmívű novella maradt utána. És halála után több mint két évtizedre bekerült az „elfeledettek“ közé. Először a „népiek" és „urbánusok“ csoportosulásának, szembenállásának idején kísérelték meg föltámasztani. A „ködlovagok“ közé sorolták. Egyik esszéíró méltatója gyér életrajzi adataiból megrajzolta a „lelki arcképét“ ... A másik Justh Zsigmonddal rokonította ... Regényeit is újra kiadták, és az elbeszéléseiből is készült válogatás. De végleges „föltámadása“ csak napjainkban következett be. Most megjelentetett nagy regényét váradi újságíróskodása idején kezdte írni. Kortársai följegyezték, hogy nehezen, szinte kínosan írt. Nemhiába tanulmányozta Flaubert-t és a Goncourt-okat, amit leírt, azt a szíve vérével írta ... A porban a dzsentri-kérdés regénye. De nem hasonlítható sem Tolnai Lajos, még kevésbé Herczeg vagy Csathó regényeihez. Főhőse, Kender Pál műveit, irodalom- és művészetkedvelő dzsentri. Szerelmében, Spángli Katóban rokon lélekre talál. És vissza kell térnie a nagyvárosból vidékre, a „porváros“ba. (Talán nem túlzunk, ha ebben a múlt századi Aradra vélünk ismerni.. .) A vidéki, parlagi gavallérok, a pletykázó és a kultúrát hírből sem ismerő dzsentrik „Schöngeist“nak nevezik Kendert... A regény nem más, mint Kender Pál vidékre, a tudatlanságba és rosszindulatba száműzöttségének finom realizmussal megrajzolt krónikája. Kendernek semmi sem sikerül. Falusi Hamlet, afféle magyar Oblomov lesz belőle. A fia születésekor főbe lövi magát... Török ebben a regényében kiutat keres a Kender Pálok számára. A polgári-értelmiségi hősei mintha azt mutatnák, hogy bennük találja meg az új, a hínárból szabaduló embert. (A Zöldköves gyűrűben a dzsentrifiúból kisinas, később jól kereső polgár lesz.) Török és életműve helyét a mostani kiadás előszavában Sőtér István illeszti be a magyar irodalom fejlődési rendjébe. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1964.) (ficzay) Török Gyula: A porban UTUNK