Utunk, 1965 (20. évfolyam, 1-53. szám)

1965-11-19 / 47. szám

REGÉNY-PÖR T.-ben­ (W­u­­)tj kuiík luui l­új'OiiiizagJ.uíL feje ' Három levelet kaptam T. községből. Mind­három, felháborodott tiltakozás Kiss Já­nos Tegnaptól holnapig című, az Igaz Szó idei 8. számában közölt kisregénye ellen. A kritika azóta már megállapította, hogy Kiss János jó regényt irt. A levélírók viszont azt állítják, hogy a mű nem egyéb, mint a község és némely polgárá­nak kigúnyolása, megrágalmazása. Lehet egy regény egyidőben kitűnő szépiro­dalmi teljesítmény — és rágalom? Egy való­ságos falu megrágalmazása? Aligha. Kiss János regényt irt, nem pedig riportot, beszámolót vagy jegyzőkönyvet egy bizonyos faluról. Íróilag megteremtett, egyszerűbben szólva kitalált egy falut. Tiltakozhatnak egy kitalált falu némely lakói? Nem, semmiképpen. Vagy talán hasonlít Kiss János faluja vala­melyik faluhoz? Regényhősei hasonlítanak va­lamely falu polgáraihoz? Természetesen hasonlíthatnak. Az írók nem a semmiből írják regényeiket. Mai és gyerek­kori, itteni meg ottani élményeikből, emlékeik­ből gyúrják meg alakjaikat. Ha bárki magára ismer a regény rokonszen­ves vagy kevésbé rokonszenves alakjaiban, az csak azt jelenti, hogy a regény művészileg hi­teles, elhihető falut és embereket ábrázolt el­hitető erővel. Mégpedig — ellentétben a T.­­beli művelődési otthon pecsétjével ellátott, de aláíratlan levéllel, mely az író „durva natu­ralizmusáról és cinikus ábrázolásmódjáról be­szél (terminológiailag roppant művelten, de e műszavak értelméről, úgy tűnik, mit sem ér­tően) — hallatlanul rokonszenves falut ábrá­zolt. Nem tudom, hogy T. község ilyen-e — de a regénybeli falu ilyen. A mű fő mondanivaló­ját hordozó központi figura az önmagával küsz­ködő, mélységesen őszinte, becsületes Ilo­na, aki a pártba való fölvétele napján nem­csak azt bizonyítja be, hogy minden tettében őszinte, szereti munkáját, faluját, de azt is, hogy senki számára, még a hozzá legközelebb állók számára sem hajlandó semminemű elő­nyöket kijárni. Egyébként­ elvált, csinos fia­tal nő, akivel sokan szívesen évődnek, akit minden jószemű férfi észrevesz — de ered­ménytelenül. Az egyik tiltakozó levél viszont meghökken­tően azt állítja, hogy Ilonát (akiben a község egyik hasonló munkabeosztású asszonyát vé­lik fölfedezni!) „az író úgy festi le, mintha a Titkárnak meg az Elnöknek a szalmazsákja lenne“. Mi sem áll távolabb a regénybeli Ilonától. Sőt. Noha sem a regényben, sem az életben senki ezért szemrehányást nem tehetne neki — még csak nem is udvaroltat magának. És itt van a kutya elásva. A regénybeli éle­tet nem szabad összetéveszteni egyetlen falu valóságos életével. Szép, megható a regénybeli Ilona — de az írónak jogában állna nem ilyen Ilonát ábrá­zolni! Tetszése szerint, azaz műve belső logi­kája, mondanivalója szerint írhatna regényt egy néptanácsi takarítónőről, aki függetlenül attól, hogy T. község néptanácsának takarító­nője, milyen, lehetne akár szent, akár züllött, öreg vagy fiatal, sikkasztó vagy jóságos. De lehet épp úgy elvált asszony is, amilyen eset­leg T. vagy O. vagy P. község néptanácsának takarítónője, s függetlenül attól, hogy az mi­lyen, a regénybeli Ilona lehet ringyó vagy szent. A regénybeli valóság: az író teremtése. Nem­­kell megfelelnie valamely falubeli valóságnak, de akár meg is felelhet bizonyos vonásaiban annak, és el is térhet más vonásokban attól, az esetleges rokon vonások nem kötelezik ar­ra, hogy mindenben hasonló legyen. Az élet­nek kell megfelelnie, a társadalom és a kor általános fejlődéstörvényeinek, művészileg kell hitelesnek lennie. Kitalált valóság: sok­féle valóságelem összegyúrása. A regény ala­­kítása-bonyolítása, benépesítése az író joga. Az írói kitalálás természetesen sohasem telje­sen független a való élet valóságától: ezer he­lyen fölszippantott anyag újrateremtése. A regénybeli valóság egyetlen mozzanatának sem kell megfelelnie az életből közvetlenül vett mintának sem, mert a szépirodalmi mű nem fénykép, hanem újraalkotása a valóság­nak. Márpedig a felháborodást T. községben azok a regénybeli tények okozzák (és legtöbb he­lyen e tények elferdítései), amelyek nem felel­nek meg a T.-beli valóságnak. Dehát miért is felelnének meg? Nem riport, nem jegyző­könyv, és nem is T. faluról szól, még akkor sem, ha a szerző T. falu életéből is ihletődött. Mindaz, amiben a szerző eltér a T. falubeli valóságtól, éppen műve regényvoltát bizonyít­ja, azt, hogy a szerző máshonnan származó emlékeit-élményeit is belegyúrta, ami egyéb­ként megtámadhatatlan joga. Amikor tehát a pecsétes, de aláíratlan levél szerzője azt állít­ja, hogy „az olvasók nem ismernek az általa (Kiss János által) ábrázolt negatív jellemek és helyzetek életbeli mintáira a faluban“ — önma­ga alól rántja ki a talajt, koronatanúként igazol­ja a regény regényvoltát, s bebizonyítja min­dennemű vád tarthatatlanságát, alaptalansá­gát. Azon az alapon ugyanis, hogy valamely regény alakjai vagy helyzetei nem hasonlíta­nak egy bizonyos falu embereire, helyzeteire , a világon minden regény ellen tiltakozni lehetne. Ezen az alapért 10 000 faluból kaphat­nánk felháborodott leveleket, teszem azt, ilyen szöveggel: „Felháborodottan tiltakozunk Kiss János re­génye ellen, mert nálunk a néptanács altiszt­je nem is nő, hanem férfi... És alávaló rága­lom, hogy a titkárunk motoretten jár: az igaz­ság az, hogy remek 250-es Jávája van ...“ Vagy: „Felháborodottan tiltakozunk ... mert a mi rajoni elnökünk nem fiatal, ahogy Kiss János írja, nem fáradt és még csak nem is magas.“ Az olvasó talán azt hiszi, hogy túlzók e pél­dákkal. Sajnos, nem. Az egyik levél ilyen kifogásokat emel a re­gény ellen: „A Néptanács titkárát is kigúnyolja, hogy milyen a feje, háromszögnek indul és trapéz lesz belőle ... Tragacsnak nevezi a Kárpádi motorját, amit hazánkban gyártanak és amivel három éve jár semmi javítás nélkül“ (Talán felesleges hozzátennem, hogy a regénybeli mo­torért márkája nincs is megnevezve ...) „Ki­gúnyolja a postást a műanyag táskájával, de szerencsére már bőrrel cserélte ki az Állami postahivatal.“ Még szerencse. Vannak azonban ennél sokkal megdöbben­tőbb tiltakozások. A regény egyik legjobban megírt, megrázó jelenete három hajdani kamasz öngyilkossági kísérletéről szól. A regényben ez a történet a nagyon rokonszenvesnek ábrázolt asztalosmes­ter gyerekkori emlékei közé tartozik. S most íme a levél: „Az asztalosszövetkezetünk felelőse is nagy felháborodással vette tudomásul azt a hazug­­ságot, hogy ő is a három fiú között volt, akik meg akartak halni, neki esze ágába se jutott ilyesmi.“ Az istenért, hol voltak a falu irodalom­értői? Mert vannak. De hol voltak, amikor meg kellett volna magyarázni, hogy a T.-beli asztalosnak semmi köze a regénybelihez? Még akkor sem, ha egyben-másban hasonlítana hozzá? Hol voltak, amikor meg kellett volna magyarázni irodalom és valóság kapcsolatá­nak dialektikus jellegét, regény és ihletforrá­sok viszonyát? Azt akarták talán, hogy becsü­letes, jószándékú emberek ország-világ előtt nevetségessé váljanak? Hogy tiltakozzanak egy regény ellen, mert bár egyes figuráiban magukat vélik felfedezni, e figurák mégsem éppenséggel olyanok, mint ők? Miért enged­ték az irodalomértők e nevetséges helyzetet odáig fajulni, hogy valaki végül (lásd az ok­tóber 25-i levelet) „összehívta a mű szerep­lőit (!?!), kikérte azok véleményét és azt jegy­zőkönyvbe vette“? Kik íratták alá az egyik le­velet a mű vélt szereplőivel, mégpedig „mind­két nevükkel“(!), az igazi nevükkel és azzal a regénybeli névvel, amely mögött magukat vélték fölfedezni? Ki feszítette-ferdítette a dolgokat odáig, hogy még azok is tiltakoznak, akik azokban vélték magukat felfedezni, akik a mű legmelegebben, legvonzóbban ábrázolt figurái? Az éjjel-nappal tanuló Balláné, a szimpatikus óvónő, Dani Pista bácsi, ez a re­mek öreg kommunista, sőt — ami mindennek a teteje — a regénybeli Ilona állítólagos T.­­beli mintája is! ...A levelek értelmi szerzői gúnyra, rágalmazásra magyarázták azt is, ami megértő, szerető humor ebben a regényben, melyet teljes egészében a falu népének meleg szívű ábrázolása jellemez. Elem írtam ki T. község nevét, mert közös lag­érdekünk, hogy becsületes, jóhiszemű emberek ne kerüljenek legjobb szándékuk el­lenére kínos, nevetséges helyzetbe — mint ama első mozi­néző, aki fölkiabál a mozivá­szon szereplőinek. Hibásak azonban a falunak azok az értelmiségiei, akik tudva tudták, hogy személyes vonatkozások vadászása egy regény­ben irodalmilag, nevetséges, jogilag teljesség­gel megalapozatlan. Ahelyett, hogy azt mond­ták volna: „Akinek inge, vegye magára, aki erényeit véli felfedezni benne, örüljön, aki va­lami hibáját látja meg bármely regényhősben, szálljon magába, aki olyan jó tulajdonságok­ról olvas benne, amik benne nincsenek meg, törekedjék jobbá tenni, aki meg olyan hibá­kat, bajokat olvas ki belőle, amik rá nem ille­nek — örüljön, de harcoljon azok ellen, akik­nél fölfedezi őket.“ Mert egy jó regényben mindannyian felfe­dezzük önmagunkat, jobbik és rosszabbik énünket egyaránt... [Egy irodalmi folyóirat közleménye tehát vi­­­­­hart kavart T. községben. Azt hihetné az em­ber: erős irodalmi érdeklődésű faluról van szó, melyben minden értelmiségi rendszeres, ki­tartó munkát fejt ki irodalmunk és lapjaink terjesztése érdekében. Sajnos, nem ez a helyzet. Eddig hazai irodalmunk egyetlen műve sem váltott ki különösebb vitát T.-ben, egyetlen folyóirat-közleményt sem olvastattak el így az emberekkel. Nem is nagyon lett volna mód rá. Az Igaz Szóból — a rajoni postahivatal köz­lése szerint — egyetlen példány sem jár a fa­luba. Nem akadt egyetlen értelmiségi sem, aki előfizetett volna rá. A Korunkra sem. Az or­szág összes irodalmi lapjai közül mindössze az Utunknak van egyetlenegy egyéni előfizetője! Az Igaz Szó még a hivatalos költségvetési elő­fizetések között sem szerepel. Még abba a mű­velődési otthonba sem jár, amely a pecsétjé­vel látott el egy névtelen levelet. Elég baj ez. Ha nem így lett volna, ha T.-ben nagyobb, mélyebb lenne az irodalmi műveltség, senki sem kiabált volna fel a Tegnaptól holnapig mozivásznára. Aki pedig a regény negatív figuráiban még­is magára ismer, ám szálljon magába. De vi­gyázat: nemcsak a Kiss János regényében akadnak olyan negatív figurák, akikben ma­gunkra ismerhetünk! Kissé furcsa lenne, ha a világ valamennyi, valóságbeli negatív hőse összefogna, hogy megverje azokat az írókat, akik az élet negatív hőseit pellengérre állítot­ták. Ahogyan az egyik T.-beli jóhiszemű, de félrevezetett ember, aki személyesen felkere­sett, veréssel fenyegette az Igaz Szóban közölt érdekes kisregény szerzőjét, akire inkább büsz­ke lehetne, ő is, és egész T. község. Mint ahogy egész biztosan többségben vannak T.­­ben azok, akik büszkék rá, akik tanulságot ke­resve olvasták regényét. S azon gondolkodom: mi mindent lehetne megírni T. községről — nem regényben, hanem a szószerinti igazságot feltáró riportban...! BODOR PÁL Mire már hivalkodóan egy­szerű Tóth Mária kisregé­nye* — kívül-belül. Kívül: kö­zepes brosúra terjedelmű ha­mupipőke-könyv, fehér fedő­lappal, néhány rozsdavörös vo­nalból kikanyarított illusztrá­cióval a fehér alapon — ha a nemzetközi könyvvásárokon igénytelenségi versenyt is tar­tanának, aranyérmet nyerhet­ne. Belül: vegytiszta asszony­történet, ibolyaszín asszonyhű­séggel férfi-állhatatlanság-ala­­pon, egy válóperrel és párra találással, sok emancipálódás­­sal, két előadásmód-frissítő le­véllel, végtelen családalapítá­­si vággyal — ha ki nőolvasónak ez nem elég száztizenkilenc la­pon, az olvasson Tutsek Annát. Nagyon szerény írás. Annyira, hogy erényei inkább csak ne­­gatíve — például a fenti szok­­vány-cselekményváz ellenére — szemérmeskednek elő. Nő a hőse, nő az írója, asz­­szonysors a kerete — s a Le­vél a mélyből mégis híjával van annak, amiért az iroda­lomban ajkat biggyesztünk a „nőiesre". „A válóper napján az uram ezer lejt adott. Elég lesz költözködésre?“ — csapja pofon visszakézből már az el­ső mondattal Kaffka Margiton nevelkedett nőirodalom-képze­­tünket. S ez a pofon nem a sér­tett nők­ói önérzet indulatki­törése, mert akkor nemsokára követné a cirógató mozdulat, az asszonyos, a lágy, szunnyad­na benne öt télre való kan­dalló-meleg, két népművészeti boltra való kecs, tömérdek hangulat, könyörtelen környe­zetrajz, raktárost bolondító részlet, plusz a hősök elő-, utó- és nemi élete. De nem ez követ­kezik. „ötéves házasok lehet­tünk, mikor észrevette, hogy a lábfejem széles, parasztos, a sarkam pedig repedezett. Ettől kezdve, ha éjszaka véletlenül * Tóth Mária: Levél a mély­ből, Irodalmi Könyvkiadó, Bu­karest, 1965. a lábához értem, elhúzódott.“ Érzelemszálak szakadnak — de elmarad a rézsolás lélektani harisnyaszemfelszedés, magára marad egy asszony — de nem veri fel lírai habbá a magá­nyát üres óráiban, érzelmi lény ez az asszony — de az írónő lemond a szentimentális iroda­lom piperecikkeiről. Ábrázolás­­módja tárgyilagos és tárgysze­rű, anélkül, hogy tárgyiassá válna, nem szódabikarbónával felpuffasztott novellát irt, ha­nem balladát prózában. Noha szereplői egytől egyig Galac-vidéki románok, a ma­gyar népballadák sűrítettebb légiköre uralkodik a kisregény­ben. Balladásan indítja és mondja tovább történetét Ana, ez a szívós életakarattal és szenvedélyes önfeláldozási készséggel áldott-vert munkás­asszony. Sokat sejtet, keveset beszél, szaggatottan, maga is balladai figura, gyakorlatias jó­zanság és naiv vallásosság ke­veredik benne, amikor nyaká­ba szakad a válóper, első dol­ga, hogy megélhetés után néz­zen, de éjszaka halálra váltan ül fel az ágyában, mert azt ál­modta, hogy fogadott lánya meghalt. Balladás az a mód, ahogyan az elemi emberi szen­vedélyek: az önzés és önmeg­tagadás, a bizalom és a bizal­matlanság, a gyűlölet és a sze­relem föltárulkoznak a kisre­gényben — nem, vagy csak na­gyon ritkán szavakban, de megmutatásban, gesztusban, tettben; az asszonyi szolidari­tás rétest süt, a pénzéhség ce­mentesvödröt nyom a brigádba újonnan bekerült nő kezébe, a nagylelkűség vakolókanalat. Balladai homály övezi Ana sze­relmesének, Zamfirnak az alakját, — apák bűnéért bűn­hődött, s aztán úgy vett magá­nak elégtételt, hogy elkövette az apák bűnét. Bűntudata és bűnhődése balladás sorsszerű­séggel sodorja a tragédia felé Ana szerelmét. Zamfir, akit annak idején kulák apja miatt kitettek az egyetemről, meszet kever a betonhabarcsba, mert így gyorsabban megy a vako­lás, és nem mindegy, hogy két­ezer vagy négyezer lejt keres havonta az ember. Letartóztat­ják és elítélik — Ana pedig, a tiszta Ana, aki elsőként dob követ Andreire, a bűnösre, nem szűnik meg szeretni ben­ne a vívódó embert. Ezzel bal­­ladaszerűségében tökéletesen zárul a kisregény. De csak balladaszerűségében. Nem rossz ez a cselekménybo­nyolítás úgy sem, ahogy van — különösen ha arra gondolunk, hogy úgy is be lehetett volna fejezni, hogy a párttitkár, a kád­eres és a milicista egyesült erővel vezeti ki Andreit Ana szívéből, miközben utóbbi a ballaszttól megszabadulva, aj­kán áhitatos mosollyal emelke­dik az öntudatosság szintjére Am nyilvánvaló, hogy ha nem­ is az esztétikailag legrosszabb mindenképpen a könnyebb megoldást választotta Tóth Má­ria. Nem azt hánytorgatom föl, hogy miért nem szőtte tovább Andrei és Ana sorsát, miért ej­tette el a kettejük viszonyában kínálkozó gazdag társadalmi­lélektani problematikát, mert hiszen ezen az alapon már azt is kérdezhetném, hogy miért nem ott kezdte a kisregényt, ahol befejezte, tehát miért nem írt egy másik kisregényt. Ha­nem arról van szó, hogy a bűn­ügyi fordulat és hosszú előké­szítése kettévágja — könnyed de mégis mészáros-eleganciá­val — az erkölcsi gordiuszi­csomót. A Levél a mélyből arckép­­csarnokában előkelő hely ille­ti meg azokat a részben élet­módjukban, de főleg tudatvilá­­gaikban, észjárásukban és er­kölcsi normáikban lumpenpro­letárokat, akiket a felemelke­dés kispolgári útjára taszított a tehetetlenségi erő, vagy már meg is tették a fele utat. Nelu a levitézlett férj egy fehércsil­­laros, kartonfüggönyös, kávé­párás boldogságért adja el Ana lelkét, Andrei egy petúnia- és dohányvirág-illatú, rádióhang­­függönyös elszigetelődés árán próbálja megvenni. De petre­zselyemízű kispolgári ábrán­dok melegednek Petrusa néni fiókos szekrényében is, és Sandru, Éne, Drágán és Andro­­nache sem azért szegődik Zam­fir bűntársául, mintha minden­áron viszont akarná látni a ne­vét az élmunkások tisztelettáb­láján. Tóth Mária hitelesen rajzolja föl a szerelmi dráma hátteréül ezeket a társadalmi erővonalakat. De a könnyebbik megoldást választja, amikor Zamfir kórképét az „orvosi esetek“ köréből a jogi esetek körébe utalja, s így megfosztja Anát és az olvasót attól a le­hetőségtől, hogy általánosabb, mélyebb, kevésbé feltűnő és éppen ezért veszélyesebb kö­vetkezményeivel kerüljön szembe az elkispolgáriasodás anakronisztikus tendenciájá­nak. Persze, e lehetőség valóra váltásához — éppen a sajáto­san balladai konfliktusok és a sajátosan mai konfliktusok kü­lönbözősége folytán —, úgy tű­nik, a balladisztikus ábrázolás­­mód nem elég. K. JAKAB ANTAL Mire jó a ballada? ÉB- KÖNYVEK boldog egyetemi években történt. A menzán két író­­süvölvény („Nomina sunt ca­­ra“ ...) arról beszélt, hogy Tö­rök Gyula az egykori Minorita utcában lakott. És mi — rajon­gó irodalmárok — megnéztük a nyomorúságos odút, ahol az író újságkötegekkel takarózott — és reggelre befagyott a mos­­d­óvize ... Néhányan — kezdő tollforga­­tók — „mindent“ tudni akar­tunk Török Gyuláról. Felhajtottuk egyetlen — és sokban ma is használható élet­rajzát — és órákon át vitat­koztunk remekbe szabott no­vellájáról, a Fehér Virágról... És — engedtessék meg még ennyi szubjektivitás — mint aradit, még külön is foglalkoz­tatott a „földim“ élete-életmű­­ve. (Két aradi lakását ma is szívesen mutogatom a városné­ző idegeneknek... S a szeren­cse különös kedvezésének tar­tom: eddig negyven ismeretlen levelét találtam meg.) „Ki volt Török Gyula?“ — kérdezhetjük egy régi cikk kezdőmondatával. Arad mellett, Alsósimándon született 1888-ban. Dzsentriiva­dék. Aradon érettségizett. Ko­lozsvárott, majd Váradon hír­lapíró. (Itt: Ady és Krúdy ba­rátja.) A „beérkezés“ pillana­tában halt meg, 1918-ban. Két nagy regény — A por­ban és a Zöldköves gyűrű — és egy sereg remekmívű novella maradt utána. És halála után több mint két évtizedre bekerült az „elfele­dettek“ közé. Először a „né­piek" és „urbánusok“ csoporto­sulásának, szembenállásának idején kísérelték meg föltá­masztani.­­ A „ködlovagok“ közé sorol­ták. Egyik esszéíró méltatója gyér életrajzi adataiból meg­rajzolta a „lelki arcképét“ ... A másik Justh Zsigmonddal rokonította ... Regényeit is új­ra kiadták, és az elbeszélései­ből is készült válogatás. De végleges „föltámadása“ csak napjainkban következett be. Most megjelentetett nagy re­gényét váradi újságíróskodása idején kezdte írni. Kortársai följegyezték, hogy nehezen, szinte kínosan írt. Nemhiába tanulmányozta Flaubert-t és a Goncourt-okat, amit leírt, azt a szíve vérével írta ... A porban a dzsentri-kérdés regénye. De nem hasonlítható sem Tolnai Lajos, még kevésbé Herczeg vagy Csathó regényei­hez. Főhőse, Kender Pál műveit, irodalom- és művészetkedvelő dzsentri. Szerelmében, Spángli Katóban rokon lélekre talál. És vissza kell térnie a nagyvá­rosból vidékre, a „porváros“­­ba. (Talán nem túlzunk, ha ebben a múlt századi Aradra vélünk ismerni.. .) A vidéki, parlagi gavallérok, a pletyká­­zó és a kultúrát hírből sem is­merő dzsentrik „Schöngeist“­­nak nevezik Kendert... A re­gény nem más, mint Kender Pál vidékre, a tudatlanságba és rosszindulatba száműzöttségé­­nek finom realizmussal meg­rajzolt krónikája. Kendernek semmi sem sikerül. Falusi Hamlet, afféle magyar Oblo­­mov lesz belőle. A fia születé­sekor főbe lövi magát... Török ebben a regényében kiutat keres a Kender Pálok számára. A polgári-értelmiségi hősei mintha azt mutatnák, hogy bennük találja meg az új, a hínárból szabaduló embert. (A Zöldköves gyűrű­ben a dzsentrifiúból kisinas, később jól kereső polgár lesz.) Török és életműve helyét a mostani kiadás előszavában Sőtér István illeszti be a ma­gyar irodalom fejlődési rendjé­be. (Szépirodalmi Könyvkia­dó, Bp. 1964.) (ficzay) Török Gyula: A porban UTUNK

Next