Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1967-05-05 / 18. szám

4 Tizenkét dühös ember, vagy tizenkét napkeleti bölcs? A színpadtechnika mai színvonalán nem tűnik képtelenségnek egy mintamama-Medeia vagy egy vegetáriánus Falstaff eszméje, s lelki szemeinkkel már látjuk, az időt, amikor III. Richard csatlakozik a nemzetközi galambtenyésztő mozgalomhoz. Mindamellett azt hiszem, a kritikustól elvárhatunk annyi lojalitást a szerző iránt, hogy nézze el a színpadi Don Juannak és a színpadi Klütaimnesztiának, ha történetesen nincs kedvük antialkoholista legényegyletet alapítani, vagy főzőtanfolyamot indítani. Türelmeseknek kell lennünk. Még akkor is, ha jelenkori szerződőseiről van szó. A marosvásárhelyi színház Reginald Rosebemutatójáról szóló Oláh Tibor-cikk első része nincs is híjával e türelemnek. Oláh Tibor elégtétellel állapítja meg, hogy a színrevitel a próbák közben túlnőtt a rendező és a színészek eredeti elképzelésén: „Igazi előadás lett a felolvasásnak tervezett produkcióból, húsvér siker (azaz közönségtódulás meg hálás* taps) került ki a kísérleti laboratóriumból.” Osztozom Oláh Tibor ebbeli örömében. Annál is inkább, mert nem sok értelmét látnám a Tizenkét dühös ember „laboratóriumosításának“. Hogy a darab viszonylag rövid, s cselekménye — tiszteletben tartva a hely- és az időegységek törvényét — mindössze egy esküdtszéki tárgyalást ölel föl, nem elég ok erre. Még az sem, hogy az újításnak neve által kétszeresen is elkötelezett „kísérleti laboratórium“ mutatja be. Reginald Rose színműve olyan érzéki közvetlenséggel jeleníti meg igazság- és kényelemszeretet, vakhitbe göngyölt brutalitás és kételkedésen nevelt emberiesség, konformizmus és nonkonformizmus indulatokkal terhes összecsapását, hogy az oratórium-forma közvetettségét (lírai vagy epikai távolságtartását) valóban csak laboratóriumi, művi úton lehetett volna előállítani (és akkor meg: minek?), legjobb esetben is csak valamiféle „színpadi hangjáték“ sülhetett volna ki a dologból, ha nem adják föl eredeti elképzelésüket a vásárhelyiek. Nagyon jól tették tehát, hogy feladták. ’ Éppen ezért furcsállom, hogy Oláh Tibor egyfajta különös biogenezisben véli fölfedezni az előadás vonzóerejét: „ ... a teljesítmény szépsége, értéke — meglepő módon — változatlanul oratóriumi forrásaiból fakad. Abból, hogy estéről estére megismétlődik a metamorfózis, színpadi előadássá forrósodik a szerény felolvasás ...“ Nem tudom, hogy szüksége van-e a nézőnek az előadást előkészítő munkafolyamat sűrített átélésére, mint ahogy abban sem vagyok biztos, hogy kell-e a jó cipőnek őriznie valamit a börcserző műhely illatából, de ez nem is lényeges. Lényeges viszont, hogy Oláh Tibor, amennyiben elmarasztalja az előadást, annyiban az elmaradt oratóriumot kéri számon, mis nem a szerzőtől, hanem a színészektől. Vagyis: a szereplők nem annyira tényleges teljesítményük arányában részesülnek elismerésben, mint inkább az alakított hős szenvedélyességével, vérmérsékletének hevességével fordított arányban. Így aztán Csorba Andrásnak, Tóth Tamásnak és Tarr Lászlónak eleve elrendelésszerűen bűnhődniök kellett azért, hogy — nekik jutott a három „legdühösebb“ ember — a szadizmussal, önzéssel, illetve közönnyel leginkább fertőzöttek — szerepe. Pláne, hogy még elébe is mentek végzetüknek: nemcsak elfogadták, de vállalták, játszották, élték is szerepüket. Persze, ha nem végsőkig elszánt oratórium-igénnyel nézzük végig ezt az előadást, akkor — tagadhatatlan kifulladásaikat-túlzásaikat leszámítva — éppen e plusz vétkük“ teszi emlékezetessé számunkra Csorba András és Tóth Tamás játékát, és emeli a legjobb alakítások színvonalára a Tarr Lászlóét. Nézzük hát el nekik, ha hellyel-közzel „dühösek“ voltak. Ne feledjük: a darab címe nem az, hogy: Egy tucat hervadt tearózsa, még csak nem is az, hogy: Tizenkét napkeleti bölcs. ID. JAKAN ANTAL ! s könyvek Tudor Vianu: A metafora kérdéseiről és egyéb tanulmányok az 1964-ben elhunyt nagy - román esztétikus szakjának nemcsak tudósa, hanem művésze is volt. Nem sejtett részleteket feltáró elemzéseiben, újfajta egység kialakítására törő rendszerezéseiben hatalmas ismeretanyagot halmozott fel. Esszéiben a körültekintő alaposságot a kifejezés hajlékonyságával társította, ezzel is mintegy a szép és az igaz beszédes egymásrautaltságát példázva. Sokrétű terjedelmében is impozáns életművéből az első magyar nyelvű válogatás éppen csak ízelítőt nyújt az olvasónak. A kötetben a metaforáról szóló nemzetközi szakirodalom eredményeit felülvizsgáló és összefoglaló nagy lélegzetű tanulmány képviseli a szintézist. A szerző, a metafora eredetét nyomozva, vallatóra fogja a nyelvtudományt, néprajzot, a lélektant és a klasszika-filológiát. Megállapítja, hogy a metafora a gondolkodásnak egy bizonyos — korántsem a legősibb — fejlődési fokán jelentkezett. Szerepe volt (és van) a gondolkodás előrelendítésében, ám funkciója mindenekelőtt esztétikai. A költői kifejezést teszi szemléletessé, hatásossá. A különböző érzékelési területek összekapcsolásával olyan összefüggéseket villant fel, amelyek nem tárgyai a tudományos általánosításnak. Vianu a lehető legtágabban értelmezi a metafora fogalmát. A formai osztályozás során a metonímiáról, a szinekdochéról, sőt az antonomáziáról is szót ejt, bár esetükben az áttétel alapja — a metaforától eltérően — rendszerint nem a hasonlóság vagy a hangulati egyezés. A legigazibb műélvezet forrása — Vianu szerint — az ún. szimbolikus metafora, amelynek egyik tényezője homályos, szabatosan ki nem fejezhető, és éppen ezért termékenyen megmozgatja a képzeletet. A rövidebb írások közül az összehasonlító irodalomtudomány szempontjait érvényesítő Madách—Eminescu párhuzam, valamint az Aucassin és Nicolette c. középkori énekes ütese műfaji-eszmei értékelése emelkedik ki. A szerzőt a kötetzáró önéletrajzi jegyzetek, egy magasrendű felelősségtudattól átitatott alkotó vallomásai, hozzák emberileg is közelebb az olvasóhoz. Líraian szárnyaló soraiból hadd idézzük a halhatatlanságról szóló passzust: „Korán kételkedni kezdtem a lélek halhatatlanságának mítoszában, de aztán, más értelemben, visszanyertem hitemet benne, midőn erre a gondolatra jutottam: örök életet biztosít számunkra az, amit eljuttattunk az emberiség erkölcsi vérkeringésébe; nemcsak korszakalkotó művek segítségével, hanem a legszerényebb munkával, a szorgalom és becsületesség példájával is. Fenséges sors az emberé.“ A kötet olyan szellemi kalandra csábít, amelynek folytatását — jól sejti a bevezetést jegyző Csehi Gyula — az olvasó égető szükségességnek érzi. Az érdem nem utolsósorban a válogatás, a fordítás meg a jegyzetelés munkáját gonddal és a szerzőhöz méltó művészi érzékkel végző Szilágyi Domokosé is. (Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest.) (mózes hűha) Guy de Maupassant Összes elbeszélései nagy novella, amely bele** égeti magát több nemzedék emlékezetébe, mindig káprázat, mindig látomás; s vajon hány tényezőre van szükség, hogy egy pillanatban, a feszítőerők kölcsönhatásaként felizzék e látomás? A francia századvég kedvezett a rövid, zaklatott tempójú műfajnak, de ez még kevés, s talán azok is tévednek, akik Maupassant robbantását a nagy író és a stílus mániákusa, a keresztapa és a tanítómester, Flaubert javára írják, hiszen nem egy esztéta és irodalomtörténész bizonygatja, hogy a tanító éppen elég rossz tanácsot adott tanítványának. Az élménytől s a kalandozástól tiltotta, az elzárkózó munka és desztilláló gondolkodás javára, a szó végtelen türelmű csiszolgatására biztatta a kifejezés rögtönzött frissesége helyett, s túlontúl sokat figyelmeztette az önmagukban és önmagukért létező szépségekre az élet igazságával szemben. De az biztos, hogy kegyetlen bírálója és ösztökélője volt a hét évig tartó viaskodás idején, a legnagyobb igényre és emberfölötti erőfeszítésre nevelte;. s Maupassant, akit a fölharsogó napsugarak sokszor a Szajnán értek, aki hivatali akták között robotolt, s aki mint a nagy dicsőségek és sikerek várományosa, nap mint nap mégis betekinthetett a szalonélet intimitásaiba, e tanulóévek után hozzáfoghatott az életmű megteremtéséhez. Tizenkilenc kötet novellát írt, vagyis kétszáznyolcvanat, s hatalmas hatásának titka talán éppen az volt, hogy a lankadó szimbolizmus, a sejtelemmé finomított költészet és az egzotikumokra vadászó útkeresés közepette harsogó hangon, lobogó színekkel tört be az irodalomba, az élmény feszítő őszinteségével indította el éber és támadásra kész mondatait. Maupassant-nál a káprázat igen gyakran egy zárt anekdota köréből izzik elő, ha nem is a csattanós történet, hanem a belső rajz ereje által: a Sírmelléki nőkben, akik megjátszott gyásszal fognak maguknak szeretőt a temetőben, a Családi gyászban, ahol a halott nagymama föltámad és Visszaköveteli elorzott holmiját, a Görbe estében, ahol a nőcsábász őrmester a bordélyházat összetéveszti a városi tanácsos lakásával... De mit számít a keret, ha közben a kispolgári ügyefogyottság fityeg-totyog esetlenül előttünk, ha a test egészséges ösztönei diadalmaskodnak mindenféle konvención és képmutatáson, ha e novellák ívfényében szétporladnak a hamis ékszerek, lehervadt a festett mosoly és öblösen kacag a jókedv! Maupassant Flaubert plasztikus törekvésével ellentétben, a színhatásokat kedveli, de ahogy valaki találóan irta: nála a színnek és a fénynek bűntudata van. Maupassant a novella önálló mestere, aki kerüli a naturalista pepecselést és a lélekelemzők okoskodását: vonalvezetése tiszta, klasszikus, csak az események elmondására szorítkozik. Nem véletlenül nevezi a francia a tárcanovellát médaillonnak, vagyis érmének. Az ő elbeszélései valóban oly kerekek, kidomborodóan drámaiak, s anyaguk is épp oly tömör és súlyos. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966.) (bálint tibor) 5. 6. 1 4. A most megjelent Erdélyi tér nem azonos az 1938-ban kiadott művel. A különbség: alapvető. A szövegen eszközölt javítások , minőségmódosítóak. Eszmei és művészi vonatkozásban egyaránt." A Kiadó közli is a Jegyzetben: „Az első kiadás megjelenése utáni években szerző a szöveget javította, kihagyott részleteket visszaillesztett, a regény cselekményét új elemekkel gazdagította. Jelen kiadásunk számára regényét újra átnézte, javította, és több részletét teljesen újjáformálta.“ Közismert írói műhely-eljá-í rás ez. Kovács György következetesen alkalmazza. Az Erdélyi tér — a Romániai Magyar Írók sorozatban — ötödik kötete, melyet az átnézés javítás-újjáformálás gyakorlatával szerkesztett „tető“ alá. De ennek is, akárcsak regénye kilencszázharmincnyolcas megjelenésének, története van. Érdemes megjegyezni: szövegjavításainak egy részét — mivel az Aranymező kiadója, a Béta tervbe vette az Erdélyi tér újra-megjelentetését — már 1943-ban, a Kristófék kincse formálása közben, elvégezte. A szerző szóbeli közléséből tudom: akkori módosításai főleg Mártonffy Erzsike alakját érintették. „... Ez a vallási rajongásban szenvedő képtelen alak olyan melléfogás, ami egy Kovács György tehetségével rendelkező írónál megbocsáthatatlan“ — írta Rónay György az Erdélyi tér első kiadásakor. A regény másik műhelytitkára derítek fényt, ha — a szerző utólagos jóváhagyását kérve — megírom: Erzsike groteszkbe hajlón ellégiesített, mániákus-hisztérikusan zárdái, katolikus lénye az Erdélyi Magyar Írói Rend lektorainak sugallatára került a mű első változatába. Most sem értem, miként szánta el magát Kovács György — még ha tapasztalatlan kezdő volt is — arra, hogy ezt az alkatától, ízlés- és gondolatvilágától, egész élettapasztalatától annyira idegen, a műből messzire kirívó női alakot cselekményanyagába beépítse. Mostani átdolgozása a dzsentri leány jellemrajzát elmélyítette — a realizmus, az általános emberi tartalmakat tükröző képalkotás irányába. Kitűnően árnyalt, lélektanilag indokolt alakot formált az omladozó vidéki kúriából a pakulár legény Sikó Danival kimenekülő leányból. Ezzel — a társadalmi-történelmi ítéletet a kor színvonalán kifejező — jellegzetes típust, alapvetően átminősített jellemet kerekített ki a regény dzsentrivilághoz fűződő meseszálából. Az új minőség mindenekelőtt a regény eszmei-gondolati mondandójában érzékelhető. A szerző tárgya felfogásában, a gazdasági válság sújtotta falu művészi rögzítésében egyaránt mai szemléletét érvényesítette. Következésképp: a „teljesen újjáformált“ részletek az Erdélyi térben kifejeződő életigazságot nem csupán részletelemekkel gazdagították. Új regénnyel van dolgunk. Mert a módosítások a koncepció, az eszmei elgondolás vonalán változtattak a regénybeli világon. A főhős, a falujába visszatérő Szabó Mátyás orvos metamorfózisa a legfontosabb ebből a szempontból. Mi történt a fiatal orvossal? Több mint harminc évvel ezelőtt Kovács György ezt a figurát — a korabeli falukutató irodalom hatására — hamis illúziók, parasztmentő, narodnyik elképzelések jegyében formálta meg. A falu „nadrágos“ fia egészségügyi szövetkezet megszervezésével próbálja a népbetegségek és babonák elmaradt világából kiemelni nyomorgó népét. Akárcsak a Varjak a falu felett hőse, Keresztes Péter fiatal tanár. Mindketten „megtérnek“, vállalják a népből kiemelkedett értelmiségiek úgynevezett apostoli szerepét, hisznek reformtörekvéseik igazában, abban, hogy az élet alapja a kenyértermő tömeg, a parasztság, amelyek elhivatott vezérei ők, középosztálybeli értelmiségiek. Az 1938-as kiadás hőse megszállottan küzd terveik valóra váltásáért; a regény bírósági tárgyalással zárul, amelyen a falu lobogó lelkű orvosa dacosan vágja a vizsgálóbíró szeme közé: „Tévedni méltóztatik, bíró úr!... Ezek az emberek bebörtönözve ide a hegyek közé, távol a nagyvilágtól, lelkükhöz szűkre szabott életfalakkal őrölik át napjaikat. Rágják, marják egyfolytatás lapunk előző számából, mást, mert lelküknek nincsen más tápláléka. Ez igaz. De nem vadállatok, hanem emberek, akiknek levegő kell. Kultúra és világosság a léleknek. Le kell bontani a börtönfalakat! Kilátást kell nyitni előttük az élet magasabb síkú mezőire!“ Szabó Mátyás programjában a szerző akkori szemléletének ellentmondásossága, reformvonzalmakkal, narodnyik tendenciákkal terhelt világszemlélete tükröződik. Az Erdélyi tér mégsem fulladt egészében hamis, narodnyik illúziókba. Társadalmi ábránd és komor realizmus-naturalizmus konfliktusától feszül a regény első változata. A népélettel való összeforrottság, a mély valóságismeret és a pusztító társadalmi bajok kimondásának őszinte szándéka megóvta a szerzőt az eszmei-művészi zsákutcába sodródástól. Mindez azonban egyelőre nem bizonyult elegendőnek a társadalmi harc objektív törvényeit hitelesen tükröző falukép teljes értékű, realista megépítéséhez. Hiányzott a valóság tényeit forradalmi álláspontról értékelő, szelektáló írói szemlélet, a társadalmi fejlődés menetét tisztán látó, a kor leghaladóbb eszméinek szintjén álló tudatosság. Az utóbbi harminc év eszmei-művészi érettségének birtokában Kovács György műhelyében magától értetődően minősült át az Erdélyi tér anyaga. A regény központi hőse aktivizálódott; sorstépő küzdelmeiben, városra visszavágyó feleségével vívott idegmorzsoló birkózásaiban önmagával, naiv jobbítási törekvéseivel került szembe. Rá kellett ébrednie: fantazmagóriát kerget, álomképei légváraknak bizonyultak. „Annyi káros szenvedélybe, tudatlanság szülte gáncsoskodásba ütközött, hogy rájött: erejét felülmúlja a vállalkozás. Amellett az eredménye is kétséges. Ha egyetlen faluban, tegyük föl, megvalósítaná egészségügyi elgondolását, nem oldja meg a kérdést szélesebb társadalmi vonatkozásban. Tehát az ő fáradozása amolyan szélmalomharc...“ Hatalmas változás megy végbe a fiatal doktorban. Ez a változás a kulcsa a most kiadott Erdélyi tér eszmei-gondolati gazdagodásának. Kovács György részletező realista írásművészete e változás mélybe világító okainak, egyéni és társadalmi vonatkozásainak feltárásában remekel. A reformista, narodnyik illúzióktól a társadalmi harc igazságának felismeréséig jut el az újra értelmezett valóságanyag következtében — a mű központi alakja: „Homályosan fölsejlett benne a gondolat, hogy valahol máshol kellene elkezdenie a gyógyítást, nem ott, ahol ő kapiskál. Az egész eddigi életformát kéne megváltoztatni, elsöpörni, fölgyújtani mindent, ami régi és rossz, ami megnyomorította az emberek gondolkozását, s egy részüket sötét nyomorba, őrlő gondok malomkövei közé vetette. Fölégetni az egészet, s újat építeni helyette. Jobbat, szebbet, emberibbet, igazabbat! De ehhez sokak akarata és cselekvése kell. Egyedül az övé nem elég ...“ A homályosan fölsejlett gondolat — tetté érik a meggyötört sorsú fiatalemberben. A regény új változata Szabó Mátyás életének célba jutásával fejeződik be. Rátalál azokra a „sokakra“, akiknek akarata és cselekvése a városba került kommunista géplakatos. Majorosi Sanyi s a fennálló rend ellen lázadó napszámosok, a Táti Mártonok, Farkas Imrék és Covrig Aurélok összefogásában világot lebíró erővé szerveződik. A falut egyedül, jótékonysági alapon megváltani akaró orvost a társadalmi küzdelem ellenállhatatlanul balra sodorta, a vályogházak titkos gyűlésein szervezkedők közé. A regény központi hősének újjáformált alakjával egyidejűleg változott, gazdagodott, színesebbé, érzékletesebbé alakult az Erdélyi tér faluképe. Új figurák kerültek a cselekmény előterébe (például Radu Silvestru ügyéd-párja, Deák Attila), s ami a legfontosabb: művészileg egységesebb, szerkezetileg szilárdabb, jellemrajzaiban elmélyültebb lett a mű. Az első kiadást értékelő kritikák fenntartásai különösen a szerkezeti lazaságra, az elnagyolt, nemegyszer illusztrációszerű ábrázolóeszközökre vonatkoztak. Valóban: a fiatal író első, szintézisre törő epikai munkájában egyszerre túl sokat markolt. A korabeli falut — talán a falukutatók szociográfiai módszerét követve — dokumentáris teljességgel igyekezett regénybe fogni. Ezért három síkon indította a cselekményt. A parasztvonal: Szabó István és Máthé András ellenségeskedése, a falusi értelmiség világa, Szabó Mátyás küzdelme az egészségügyi szövetkezetért, s az urak élete: Mártonffy Elek birtokának-hatalmának összeomlása Külön-külön mindenik cselekményszálból önálló regény bontható ki. Az epikai építkezésben járatlan szerző nem is tudta — a mű belső logikája és öntörvényei alapján — öszszefűzni elindított meseszálait; a történések többnyire egymás mellett peregtek, a három síkon párhuzamosan bonyolított cselekmény filmkockákra, egymás mellé állított jelenetekre, állóképekre töredezett. A regény átformált főhőse szinte önmagától változtatott az Erdélyi tér eredeti belvilágán. Személyes sorsa, egyéni és társadalmi küzdelmei, de főként jellemfejlődésének lélektani indoklása lehetőséget teremtett a tömör drámai regényszerkezet kiépítésére, a különböző irányba szétfutó cselekményágak egy mederbe terelésére. Ezáltal lett az átdolgozott Erdélyi tér — sodró erejű, jól megszerkesztett, az olvasó érdeklődését szüntelenül fokozó, érett, realista mű. Tárgyilagos, higgadt valóságlátás biztosítja a jellemrajzok hitelét (Szabó István, Mányi nén, Péter, Jolánka, Máthé András, Kuri Pál, Mártonffy Elekné stb.). Túlzó pátosz, naturalista részletezés, a kicsinyes realizmus érdektelensége nem nehezedik rá a realista komorságú leírásokra, a rendkívül mozgalmas környezetrajzra, sem az indulatoktól sistergő párbeszédekre. Régebbi írásainak legértékesebb vonásait teljesítette ki ebben az átdolgozott regényében. Realizmusának maradandó voltát talán semmi beszédesebben nem igazolja (az Erdélyi tér példáján mérve), mint az, ahogy a Mártonffyk düledező, cigányzenés, úri-muris, eszemiszom dzsentrivilágát megörökítette. Dzsentri-ábrázolása páratlan a hazai magyar prózában. Új színekkel, új arcokkal gazdagította e tekintetben az egész magyar regényirodalmat. S ez elismerésnek: nem kevés! Mert Csíky, Tolnai, Iványi, Gozsdu, Petelei, Papp Dániel, Justh Zsigmond, majd Krúdy, Kaffka, Mikszáth és Móricz után új színt keverni a dzsentrit festő palettán — irodalomtörténeti jelentőségű. Ezt az új színt az Erdélyi térben Kovács Györgynek sikerült „kikevernie“. Az újdonság, nyilván, nem tartalmi, kimondottan formai jellegű. A heves, indulatos, féktelen Mártonffy Elek, aki a saját vérének zajgásán kívül sem embert, sem istent nem ismer, a magát halálba táncoló magyar dzsentri Kisküküllő menti példánya, aki román és magyar zselléreivel vívja eleve bukásra ítélt harcát a két világháború közötti romániai faluban. A történelem döntött: a kör bezárult. Mártonffy az idő ítélete elől alkoholizmusba, majd a Szováta feletti havasokba menekül. Holttestét az irdatlan nagy hegyekben vadak és madarak hordják szét.. • Kéreghasogató fagy. Tomboló hóvihar. Kavargó erdélyi tél— Észrevétlenül sodródik bele, aki felüti Kovács György regényét. Egyik régebbi méltatója írta: „Ez a könyv a tél hófúvásait hozza, tárgyilagosan és végzetszerűen s nem törődik vele, van-é fánk, van-é meleg ruhánk, amivel védekezhetnénk ellene.“ Miért is törődött volna vele a huszonöt éves író? Azoknak, akiknek regényét szánta, sem fájuk, sem meleg ruhájuk nem volt. Akiknek pedig volt, azokat tudatosan borzongatta a hófúvásos erdélyi téllel... Hadd ébredjen, ha van, a lelkiismeretük!.— Nekünk fánk is, meleg ruhánk is akad. „Védekezhetnénk“ ... De kár lenne! Kár lenne közönnyel félretolni, el nem olvasni az újrafogalmazott Erdélyi tér-t. HAJDÚ GYŐZŐ Erdélyi té! UTUNK