Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-07-21 / 29. szám
10 „A kornak a maga művészetét...“ Egy ismerősöm harciasan és unos-untalan hangoztatja: „Én, kérlek, képes volnék el is válni a feleségemtől, ha egyszer arra vetemedne, hogy juhhúst tálaljon az asztalomra. Mi az, hogy elválnék? Hozzá is vágnám.“ A család legközelebbi barátai ilyenkor nem merik tekintetüket a feleségre vetni, ők ugyanis tudják, hogy a feleség húsz éve szinte csakis juhhúst tálal az Ínyenc férj elé, aki imádja, csak éppen azt hiszi, hogy a növendék. Cikkünk címének magasztos hangzása után nem meghökkentésnek szánjuk ezt a konyhaillatú bevezetést. De mert a cím a bécsi szecesszió jelszava volt („Der Zeit ihre Kunst, der Kunst ihre Freiheit") — és azert a szecesszió körüli viták a legfennköltebb légkörből kiindulva, akárhányszor vaskosságokba torkollanak. Úgyhogy anekdotánk mindenképpen jellegzetes és idevágó. Ismerek kritikusokat, szerkesztőket, műépítészeket és közesztétákat, akiknek minden alfájuk és ómegájuk Ady. És ismerek zenészeket és költőket, akik csak Bartók Béla nevével kelnek és feküsznek. Vagy olyan európai igényű műbarátokat, akik a magyar festészetből egyes-egyedül Csontváryt ismerik el nagyságnak. És szembetűnő, hogy e mesterek náluk nem eszményképek, hanem bálványok, akiknek lényegét meg sem próbálják megérteni, vagy annyira félreértik, mint a primitív fétisimádók néhány évtizeddel ezelőtt a dzsungel mélyébe kallódott fényképezőgépet vagy gramofont. Mert jellemző, hogy ugyanők azok, akik e stílustörténeti fogalom hallatán, hogy szecesszió, csak ajkbiggyesztéssel felelnek, és nemcsak saját maguktól sosem jönnének rá, mi is a felsorolt eszményképek viszonya a szecesszióhoz, hanem e lángeszű alkotók kijejelentésein sem gondolkoznak el, mint például az utóbbi időben a szecesszióval kapcsolatban az Adyén. Éppen ezért nemcsak érdekes tanulmány, hanem tudományos esemény is Diószegi Andrásnak az Irodalomtörténeti Közlemények idei 2. számában közölt írása: A szecesszióról. Nemzetközi viszonylatban az újra- és átértékelő és felfedező tanulmányok sorozata jelenik meg, de a szecesszióról beszélve ezek inkább csak a képző- és iparművészet síkján maradnak. Diószegi irodalomtörténeti vonatkozásban tisztázza a fogalmakat, illetve vonultatja fel a már régebb elhangzott idevágó megállapításokat, és (a magyar irodalomtörténet vonatkozásaiban) minden eddiginél nagyobb áttekintéssel foglalja össze a kérdést. Kezdjük azonban tanulmányának végével, ahol a terminológia kérdéseiről szól. Annak idején magam is fölvetettem, vajon milyen elnevezés volna legtalálóbb arra a művészeti stílusra, amely a múlt század második felében született, az első világháború előtt érte el virágzását, és egy egész korszak művészeti jelenségeinek a kulcsát hordozza magában. A modern fogalma szerintem túl tág értelemmel bír, a Kazinczy Gábortól javasolt posztimpresszionizmus gyűjtőnév pedig degradáló, mert éppen az önállóságától foszt meg egy nagyon is önálló stílustörekvést. Diószegi erre nézve a következőket írja: „Jóllehet, a tények alapján nyilvánvaló, hogy létezett magyar szecesszió ... mégis fennmarad a kérdés: éljünk-e ezzel a fogalommal? Nem volna-e helyesebb a kor művészetét ugyan nem pontosan jellemző, ám megszokott, beidegzett elnevezéseknél megmaradnunk?... Történeti tény, hogy az összes ma használatos nagy stíluskorszakok elnevezéseit a XIX. század adta. Ez nevezte el a gótikát gótikának... a barokkot barokknak. S tette ezt azután, hogy a klasszicizmus szótárában a «gótika», valamint a «barokk» elnevezés mint gúnynév, mint az ízléstelenség és a művészietlenség szinonimája szerepelt. Halász (Gábor) precíz objektivitással írja le, milyen hangulati változásokon ment keresztül rövid félévszázad leforgása alatt a szeceszszió elnevezés. Kezdetben a «merészség», bátor újító szellem neve volt. Ebből a rangos pozícióból süllyedt alá az «ízléstelenség» szinonimájává. S innen emelkedik lassan arra a fokra, amikor az általa teremtett sajátos és különleges értékek hangsúlyozódnak, arra a fokra, amikor «az eldobott divatból kibontakozik a maradandó ízlés, a szépség különleges árnyalata». S valóban így van: mindabból, amit a századforduló modern magyar művészete megteremtett, leginkább azok a magaslatok látszanak, amelyeket Csontváry, Ady és Bartók művei emeltek. S ha tudjuk, hogy ezek milyen értékek, talán már nem is fontos az elnevezés; s ha mégis fontos, az legföljebb a tudomány szempontjából, amely saját maga indoklását látja az egymástól különböző dolgok terminológiailag is éles, határozott megkülönböztetésében.“ A tudományos objektivitás mellett szerintünk indokolttá teszi ennek az elnevezésnek a használatát az is, hogy a mozgalom kezdeményezői is önérzetesen vállalták. Diószegi cikkének különben sok más mellett lényeges érdeme, hogy megállapítja: a századforduló irodalmának stílusbeli változatosságát éppen a szecesszió közös nevezője alapján lehet összefoglalni: „Bródy, akit «a stílusromantika» úttörőjének szokás tekinteni, egyszersmind a naturalizmus magyar meghonosítója is. Justh Zsigmondról, a Napíd-jával kapcsolatosan, Halász Gábor állapítja meg, hogy az impreszszionista stílus első magyar dokumentuma. S impresszionizmusról szokás beszélni Kaffka, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád prózájával, költészetével összefüggésben is. S a szecesszióval együtt jelentkezik a szimbolizmus, amelynek különösen nagy szerepe lesz a magyar szecesszió komplikáltabb teljesítményeinek, leginkább Ady költészetének a problematikájában. Túlzás volna azonban e stíluskeveredés alapján bármelyik, megkésetten jelentkező stílustörekvést centrumba állítani, Bródyt vagy Móriczot elsősorban és csak naturalistának, Kaffkát és Krúdyt impresszionistának, Adyt és Balázs Bélát szimbolistának tekinteni. Ugyanis ezek a stílussajátosságok mind a szecesszión belül, azzal kölcsönhatásban érvényesülnek csak.“ Hogy Diószegi milyen alaposan és milyen mélyről látja a kérdést, bizonyítják meghatározásai, amelyek a szecesszió látásmódjának és alkotó módszereinek lényegét illetik. „A dekorativitás a szecessziónak csak külső megnyilatkozási formája, s mögötte olyan formaelvek dominálnak, amelyek magának a dekorativitásnak a jellegét is meghatározzák ... A szecesszió leglényegesebb formaelve ugyanis a stilizáció, vagyis a kiemelésnek és összefoglalásnak egy olyan racionális módozata, amely túlmutat az utánzás elvén, vagyis a XIX. század valamennyi polgári stílusának közös alapján ... mindazokat a díszítőelemeket, melyeket felhasznál, lényegi vonásaikra egyszerűsítetten kapcsolja egymáshoz. Így egyszerűsödnek a bécsi szecesszió díszítőelemei néhány alapvonásból összetevődő geometrikus ábrákká; a magyar szecesszió természetből merített motívumai egyszerű indavonalakká; a francia Art nouveau grafikái és festményei egyetlen, hangsúlyos kontúrral öszszefoglalt színfelületté... A stilizálás elvét nemcsak a díszítőmotívumokra érvényesíti, hanem a teljes művészeti alkotásra fölveti... A legkülönbözőbb eredetű és stílusú díszítőmotívumokat is sikerül szerves egységbe hangolnia, s végső soron a stilizálás és a stílusegység elvén keresztül a modern művészet legfontosabb elvéhez, a konstrukció gondolatához eljutnia.“ Hogy ez mennyire így van, arról meggyőznek azok a művészettörténeti kutatások, amelyek kimutatják: a szecesszió eszméi miként folytatódtak (a kubizmuson át) a konstruktivizmusban. Mindenesetre egy kérdésben Diószegi megállapításain is túl kell mennünk. Ő a szecesszió kétarcúságáról beszélve, bizonyos polgári dekadens esztéticizmussal szemben hangsúlyozza a magyar szecesszió haladó vonatkozásait. De melyik művelődési jelenség nem kétarcú az imperializmus korában? És egész Európában. Az angol, a belga és a német szecesszió ugyancsak demokratikus, haladó elképzelésekkel indult, még ha ezek valóban következetlenek voltak is. (Ez már a romantikus antikapitalizmus kérdése.) A Neues Forum című bécsi folyóirat legújabb számában olvasom, hogy a modern művészek egyik kérlelhetetlen ellenfele a szecesszió nagy mestereit mind „világmegváltóknak“ (Weltverbesserer) csúfolta. Valóban, az angol William Morris, az egyik nagy alapító, jellegzetesen „naiv“ szocialista. Amikor a kézműipar feltámasztásával és kifejlesztésével a kapitalista ízlésszabványosítás, a standardizáció, a gépuralom, a lélektelen ökonomizmus és konvencionalizmus ellen kelt harcra, azt remélte, hogy a kézműipar nemcsak a kapitalizmus ízléstelenségét, de magát a kapitalizmust is aláássa; volt tehát valami „gandhizmus“ az elképzeléseiben. Ugyanez jellemző Van de Veldére és Josef Hoffmannra, a belga és az osztrák szecesszió mestereire is. Új „népművészetet“, azaz tömegművészetet akartak, az élet megszépítését és megnemesítését minél nagyobb tömegek számára, mivel azonban termék Irodalomtörténeti közleményekkeik nagyon drágák voltak a kapitalizmus gépi gyártmányai mellett, műveik, céljaikkal ellentétben, csak egy amúgy is jólétben és kifinomult esztétikai környezetben élő réteg számára váltak csemegévé. (És ez bizonyos fokig vonatkoztatható elég tragikus módon Ady, de főleg Bartók művészetére is.) Természetesen a szecesszió pozitív értékelése nem jelenti azt, hogy a mai művészetre nézve valamilyen tanítását dogmaként akarnánk alkalmazni, hiszen lényege: a dogmaellenesség. Sőt, lényegéhez tartozik az új állandó kutatása is. De a szecesszió alapítóinak, e világmegváltóknak csúfolt álmodozóknak van egy olyan alapeszméje, amely mai napig is teljes erejével hat: az élet egészének esztétikai megtervezése, harmonikussá tétele; a szecessziós művész megalkotta a saját elképzelésű lakóházát, kidolgozta az ehhez szükséges új anyagokat és technológiát, berendezte saját ízlésű bútorokkal, használati tárgyakkal és képekkel, és szerette volna lakóit is saját tervezésű ruhákba öltöztetni, sőt mozdulatokat és szavakat is komponált. Természetesen a társadalom életének ilyen fokú esztétikai harmóniában való megtervezése legalábbis utópia, rokonszenves fantazmagória, de az alapgondolat, hogy igenis szembe kell szállni a régi társadalom természeti erőként ható vak gazdasági törvényszerűségeivel és sajátos emberi mértékek alá rendelni az életet, megtervezni, újjáalkotni a mai napig forradalmian ható szellemi örökség! SZŐCS ISTVÁN Petit Paysan nyugodtan nézett a segédkönyvelőre, letette a Hölderlinkötetet a zöld játékasztalra, leült és Arkhilokhosznak is helyet mutatott. Süppedő párnákon ültek egymással szemközt a napsütésben, Arkhilokhosz lélegzeni is alig mert, olyan ünnepélyesnek találta a pillanatot. Végre megtudja a rejtélyes események okát, gondolta. — Petit Paysan úr — fogott neki újra bátortalan, akadozó hangon —, én mindig nagyra becsültem önt, ön a harmadik helyen áll világrendemben, amit erkölcsi tartásom megszilárdítására építettem ki. Közvetlenül tiszteletre méltó elnökünk és az ónjpresbiteriánus egyház feje, Moser püspök után következik, ezt meg kell mondanom, s most újból könyörgöm, magyarázza meg nekem eljárása okait. Rummel könyvelő és Petit-Pierre főkönyvelő be akarják nekem beszélni, hogy mindez a Kelet-Svájcról és Tirolról készített jelentéseim eredménye, márpedig azokat senki sem olvassa. — Kedves Ageszilaosz úr... — Arkhilokhosz. — Kedves Arkhilokhosz úr, ön könyvelő vagy segédkönyvelő volt, nem vagyok tisztában a különbséggel, már mondtam, most pedig igazgató, s ez megzavarja. Hát kedves barátom, ezeket a maga szemében szokatlan eseményeket egy általánosabb összefüggésbe kell beillesztenie, üzemünk változatos tevékenységének részeként, hiszen — amint az imént nagy örömmel hallottam — még szülészeti fogókat is készítünk. Remélhetőleg ebből is származik valami jövedelem. Arkhilokhosz ragyogott. Egyedül Appenzell Innerrhoden kantonban hatvankét darabot adtak el az utóbbi években, jelentette. — Hm, nem sok. Ám legyen. Úgyis inkább egy emberbaráti részlegről van szó. Nagyon jó, ha olyan dolgok mellett, amelyek kisegítik az embereket a világból, olyasmit is gyártunk, ami belesegíti őket. Bizonyos egyensúlynak ki kell alakulnia, ha nem fizetődik is ki minden. Petit Paysan szünetet tartott. Elégedettnek látszott. — Hölderlin Arkhipelagosz című költeményében messzetűnődőnek mondja a kereskedőt, tehát az iparost is. Megrendít ez a szó. Roppant nagy ez az üzem, Arisztipp úr, mértéktelenül nagy a munkások és alkalmazottak, könyvelők és titkárnők száma, annyira áttekinthetetlen, hogy az igazgatókat alig, a vezérigazgatókat is csak felületesen ismerem, a rövidlátó menthetetlenül elvész ebben az őserdőben. Csak az nem süllyed el a konkurrencia és a trösztök mocsarában, aki messzetekintőn nem a részleteket, az egyéni sorsokat tartja szem előtt, hanem az egészet, a távlati célt, aki — ahogy a költő mondja, hisz ismeri műveit — messzetűnődő, aki újabb és újabb terveket agyal ki, mindig újabb vállalkozásokba kezd, Indiában, Törökországban, az Andesekben, Kanadában. Messzetűnődő ... Éppen azon vagyok, hogy nyélbe üssem az egyesülést a Gumi és Kenőolaj Tröszttel. Ez aztán üzlet! Petit Paysan ismét elhallgatott, és messzetűnödőnek látszott. — Így tervezek, így dolgozom én — folytatta később —, így szövögetek egy-egy darabocskát az idő zúgó szövőszékén, ha szerényen is. Mi a Petit-Paysan Gépgyár az Acéltröszthöz vagy az Örök-Öröm Kohászati Művekhez vagy a Hösler—La Riche-hez képest?! Semmi! De mi a helyzet alkalmazottaimmal és munkásaimmal? Az egyéni sorsokkal, akiket át kell tekintenem ahhoz, hogy az egészet szemmel tarthassam? Gyakran foglalkoztat ez a kérdés, ön boldog? Most a világ szabadsága forog kockán, hát az én munkásaim vajon szabadok-e?" Szociális intézményeket hoztam létre, anya- és apa üdülőket, sportcsarnokokat, úszómedencéket, étkezdéket, egészségpirulákat, színházlátogatást, koncerteket. De vajon azok, akiket én foglalkoztatok, nem maradnak-e az anyagiak, a piszkos pénz foglyai? Gyötrelmes kérdés ez számomra. Egy igazgató összeomlik csak azért, mert egy másik jön a helyére. Milyen undorító! Hogy lehet a pénznek ekkora fontosságot tulajdonítani? Petit Paysan gondba merülten újabb szünetet tartott. Arkhilokhosz moccanni sem mert. A nagyiparos végül kihúzta magát, hangja élesen, hidegen csengett: — Azt kérdezi, miért neveztem ki igazgatónak. Hát én megmondom magának, hogy ne csak prédikáljam, de gyakorlatba is átültessem a szabadságot. Nem ismerem, és nem értem az alkalmazottaimat, de úgy tűnik, még nem érkeztek el a dolgok tisztán szellemi látásmódjához. Úgy tűnik, az ő példaképük nem Diogenész, nem Albert Schweizer vagy Szent Ferenc, mint nekem. Lemondanak az elmélkedésről, alázatos segítségnyújtásról, a szegénység boldogságáról a társadalmi csillogás káprázatáért... Ám legyen, adjuk a világnak azt, amit akar, ahogy Lao Ce mondta. Ezt mindig tiszteletben tartottam. Ezért neveztem ki önt igazgatónak. Hogy ebben a tekintetben is érvényesüljön az igazság. Abból legyen igazgató, aki a legalsó lépcsőfokon kezdi, aki az alkalmazottak gondjait-bajait töviről hegyire ismeri. Én az egész vállalkozást vezetem, de aki a könyvelőkkel és főkönyvelőkkel, titkárokkal és titkárnőkkel, kifutókkal és takarítónőkkel tartja a kapcsolatot, az kerüljön ki közülük. Zeusz és Jehudi igazgatók nem az ő soraikból jöttek, már teljesen kész igazgatókként vettem át őket a közben tönkrement konkurrenciától. De hagyjuk ezt. Itt az ideje, hogy a mi nyugati világunkat minden ízében kiteljesítsük. A politikusok csődöt mondtak. Ha most a nagyipar is ezt teszi, minden tönkremegy, Agamemnon úr. Csak alkotásában egész ember az ember. Az ön kinevezése egy ilyen akciói tett... Mindössze ennyit akartam önnek mondani. Mostantól kezdve ön igazgató, vezérigazgató lesz. De előbb menjen szabadságra — folytatta mosolyogva —, a pénztárnál várja a nevére kitöltött csekk. Rendezkedjék be. Nemrég egy elragadó hölggyel láttam. — A menyasszonyommal, Petit Paysan úr. — Nősülni készül? Gratulálok. Igaza van. Sajnos, nekem nem jutott osztályrészül ez a boldogság. Egyévi vezérigazgatói fizetést utal tattam ki önnek, de hát ezt megduplázzuk, mivel az atomágyúk mellé átveszi a szülészeti fogók részlegét is ... Most pedig isten vele, kedves Anaxagorasz úr ... Alig hagyta el Arnolph Arkhilokhosz vezérigazgató, a hajdani SK-31 SF-122 az irodaház szentélyét — a liftig a titkár kísérte —, fejedelmi fogadtatásban részesült: vezérigazgatók ölelgették lelkesen, igazgatók köszöntötték mély meghajlással, titkárnők turbékolták és hízelegték körül, a távolból főkönyvelők settenkedtek feléje, s az atomágyú-részlegről hordágyon vitték ki Jehudi igazgatót. Azt beszélték, pozdorjává zúzta irodája teljes berendezését. De Arkhilokhoszt most csupán a csekk érdekelte, azonnal át is vette. Ez legalább biztos, gondolta még mindig bizalmatlanul, kinevezte FK SF-9-et a szülészeti fogó részleg aligazgatójává, könyvelőnek léptette elő SK-28 SF-122-őt, SK-29 SF-122-őt és SK-30 SF-122-őt, egy-két utasítást adott a szülészeti fogók Appenzell Innerrhoden kantonban való reklámirozására, majd elhagyta az irodaházat. Taxiba ült, életében először, kimerülten, éhesen, rohamos felemelkedésétől megzavarodva, és Madame Bielerhez vitette magát. A tiszta ég alatt hasogató hideg ülte meg a várost. A vakító fényben éles körvonalakat öltött minden, paloták, templomok, hidak, a folyó akár a tükör, a színek elkülönültek egymástól, s az utcákon és körutakon határozott kontúrok közé szorultak az árnyékok. Arkhilokhosz belépett a kimérésbe, az ajtó csengettyűje csilingelt, mint egyébkor, s ő levetette kopott télikabátját. Georgette a polc mellett, a hideg napfényben csillogó üvegek és fiaskók közepette éppen egy pohár Camparit töltött magának. — Szent isten, Monsieur Arnolph! Mi történt? Fáradtnak látszik, sápadt, álmatlan, és olyan időben jön, amikor már rég abban az embernyüvő malomban szokott lenni! Valami baj van? Nővel volt dolga, vagy bort ivott? Vagy elbocsátották? — Ellenkezőleg. — Arkhilokhosz elfoglalta megszokott helyét a sarokban. Auguste hozta a tejet. Mit jelentsen ez az „ellenkezőleg“, érdeklődött csodálkozva Georgette, miközben cigarettára gyújtott, s a füstöt az átlós fényhasábba fújta. — Ma délelőtt a szülészeti fogó- és az atomágyú-részleg vezérigazgatójává neveztek ki. Petit-Paysan személyesen — jelentette be Arkhilokhosz még mindig levegő után kapkodva. Auguste egy tál almapürét, metéltet és salátát hozott. — Hm — mormogta Georgette. Úgy látszott, nem hatja meg túlságosan az eset. — És hogy volt tegnap, a görög hölggyel? — Jegybe léptünk. — Arkhilokhosz elpirult zavarában. Madame Bieler megdicsérte: — Ez már okos. Mi a foglalkozása? — Szobalány. — Különös helyen lehet, ha ilyen kabátra telik belőle — szólt Auguste. — Csend! — utasította rendre Georgette. Sétálni voltak, mesélte Arnolph, s minden olyan furcsa, rendkívüli volt, mint egy álom. Hirtelen mindenki köszöngetni kezdett neki, autókból ki, autóbuszokból le, az államelnök, Moser püspök, Passap, a festő, és az amerikai követ is hallót kiáltott. — Áhá — bólintott Georgette. Arnolph folytatta: Dutour is köszönt és Hercule Wagner is, bár igaz, csak úgy kacsintottak. — Kacsintottak — visszhangozta Georgette. — Finom egy teremtés — dörmögte Auguste. — Hallgass — ripakodott rá Madame Bieler olyan hevesen, hogy Auguste rögtön behúzta szőrös lábszárát a kályha mögé. — Te ebbe ne szólj bele, ez nem férfidolog. — Majd ismét Arkhilokhoszhoz fordult. — Most meg, ugye, rögtön feleségül akarja venni a maga Khloéját? — kérdezte, és kiitta Campariját. — Amint lehet. — Nagyon helyes. Ha asszonyról van szó, cselekedni kell, kivált ha Khloénak hívják az illetőt. S hová viszi lakni a görög hölgyet? A metélttel és almapürével piszmogó Arkhilokhosz tanácstalanul sóhajtott, még nem tudja. — A padlásszobába, a vécétartályok közé és a rossz levegőbe semmi esetre sem. Átmenetileg valami penzióba. — Ó, hogyne, Arkhilokhosz úr! — kacagott Georgette. — Egy ember, akinek annyi pénze van! Menjen a „Ritz“-be, az való most magának. És ezentúl itt is dupla árat fizet. A vezérigazgatókat meg kell vágni, különben úgy sincs semmi hasznuk. (Folytatjuk) B. FEJÉR GIZELLA fordítása 90 440 Az UTUNK előfizetési díja egy évre 52 lej. A szerkesztőség címe: Cluj, str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 1 24 20. UTUNK SZERKESZTŐBIZOTTSÁG LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), BODOR PÁL, HORNYÁK JÓZSEF, MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN (szerkesztőségi titkár), NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza I. P. Cluj 1966 — 2026