Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-01-27 / 4. szám
8 “ Szükség van-e a „színházak színházára“, vagyis egy olyan állandó fővárosi színházra, amely kizárólag a vendégszereplő vidéki együttesek rendelkezésére állana? — teszi fel a kérdést több színházi embernek az Informaţia Bucureştiului hasábjain Nora Teodor. A válaszok egybehangzóak: a jelenlegi viszonyok között a vidéki társulatokat jobbára csak a szerencsés véletlen (például az, ha valamelyik bukaresti színház turnén van) vagy igazgatójuk személyes kapcsolatai vagy az uborkaszezon segítik hozzá egyegy fővárosi vendégjátékhoz. Holott nem egy vidéki produkciót, nem egy vidéki társulatot, rendezőt vagy színészt megilletne a nagyobb nyilvánosság, többet érdemelne a fővárosi sajtótól szórványos s tetejében néha felületes kritikáknál. Egyáltalán: az érvényes értékítéletnek, a rangsorolásnak, az igazi tehetségek felkarolásának, a provincializmus leküzdésének elengedhetetlen feltétele az állandó összevetés lehetősége. Ezt pedig nem szavatolják az alkalmi turnék — hangsúlyozzák a hozzászólók. Az 1967-re tervbe vett 16 román játékfilm közül jó néhánynak a megalkotásában működnek közre ismert írók. Így például Dinu Cocea Eugen Barbuval és Mihai Oprişsal közösen írt szövegkönyve alapján készíti el a Betyárok második részét, a Betyárok bosszúját. Mircea Dragan Titus Popovici szövegkönyve alapján forgat majd filmet Traianus oszlopa címmel; Az ég a harmadik emeleten kezdődik című filmnek Francisc Munteanu lesz a rendezője és szövegkönyvírója; a Kaland az országúton című magyar—román koprodukciót Dan Deşliu és Dumitru Carabăţ szcenáriuma nyomán rendezi Kállay István; az Építőtelepekhez, Marius Teodorescu filmjéhez pedig Paul Everac írt szövegkönyvet. A Világirodalmi könyvkiadónál megjelent az Antologia literaturii maghiare második kötete. A kötet Petőfi, Arany, Madách, Jókai, Tompa, Szigligeti, Csíky Gergely, Vajda János, Tolnai Lajos, Vértesi Arnold, Darmay Viktor, Reviczky, Mikszáth, Petelei, Kiss József, Gozsdu Elek, Eötvös Károly, Ambrus Zoltán és Justh Zsigmond munkásságából ad ízelítőt Lörinczi László, Majtényi Erik és Szász János válogatásában, Al. Andriţoiu, Ion Chinezu, Octavian Goga, Eugen Jebeleanu, Veronica Porumbacu és mások fordításában. A jegyzetanyagot Constantin Olariu állította össze. Két új sorozattal kedveskedik a hanglemezgyűjtőknek az új évben az Electrecord vállalat. Az egyik címe: Az egyetemes zeneirodalom történetéből, és nyolc darabból áll, a másik az ország különböző vidékeinek népszokásait örökíti meg. Különben az év folyamán több mint kétszáz lemezt hoz forgalomba az Electrecord, hárommillió ötszázezer példányban. A sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház bemutatta a helybeli Mihail Sim Visszavárlak című darabját, Czompók Mihály rendezésében, Szamosközi László, Nagy Ilona, Kovács Kató, Mester András, Fekete Gyula, Ambrus Sándor, Kőmíves Mihály és Bóka Erzsébet felléptével. A díszleteket és a jelmezeket Bíró I. Géza tervezte. SZERKESZTŐBIZOTTSÁG BODOR PÁL (szerkesztőségi főtitkár), HORNYÁK JÓZSEF, LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN, NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Milyen elképesztő, ha elgondolkozunk rajta: lehet egy hegedűs akármilyen finom lelkű, művelt, szenvedélyes vagy elmélyült, mindez nem ér semmit, hanem kellőképpen szorította meg azokat a kis facsavarokat a hegedű nyakán. A húr csak egy picit legyen lazább, s aztán hiába a drámai sápadtság a művész arcán, a szemeken kicsapó végzetes tűz, a történelmi szorongást keltő taglejtés, dallam helyett összefüggéstelen, meghatározhatatlan hangkígyók csavarognak elő vigyorogva a vonó alól. Pedig Camil Petrescu Velencei története sokrétűen izgalmas darab. Színes, regényes történelmi háttéren — XX. századi társadalombírálat, frappánsan eredeti erkölcsfilozófia; s az egész ábrándos, lírai zenével egybeszőve. S mégis: a Velencei történet kolozsvári előadásán végig disszonáns benyomásokban volt része a nézőközönségnek. Fölmegy a függöny, Tóth László látomásszerűen szép díszletei fogadnak, pompás gondolatok kelnek szárnyra kiváló színészek ajkáról , s az egésznek egyre kevesebb összefüggése, értelme van, a legsúlyosabb drámaiságú helyzetek nevetségesnek vagy unalmasnak, máskor giccsesnek hatnak; miért? S a néző, aki ismeri más előadásokról s a televízióból (több felfogásban is) e darabot, zavarba jön: a darab mintha visszájára lenne fordítva. Camil Petrescu nem azért helyezi Velencébe a történet színhelyét, mert a városköztársaság történelmének valamely mozzanatát akarja rekonstruálni: nem történelmi dokumentumdráma ez, a színpadon kimondott gondolatoknak, lezajló jeleneteknek éppen az adja meg az értelmét, hogy nem Velencére vonatkoznak, hogy nyílt célzást jelentenek a szerző korának viszonyaira, hogy visszhang, a rezonancia révén kapják csak meg igazi súlyukat. De az mégsem véletlen, hogy éppen Velencében játszatja a történetet. Velence a jelkép, de kifejeződési közeg, játékkonvenció, lírai alaphang is. Mert játszathatta volna Benaresben vagy Thébában is. Őt azonban a mocsarakba vert cölöpökön épült páratlan katedrálisok, az iszapos lagúnákon délibábszerűen lebegő csodálatosan színes élet édes-tragikus látomása ihlette, mint sokat mondó történelmi jelkép. A rendező, Rappaport Ottó viszont éppen azt hanyagolta el az előadásban, ami egyrészt nem Velencére, tehát a XX. századra s közelebbről a szerző korának viszonyaira vonatkozik, másrészt azt lúgozta ki teljesen, ami viszont Velencét jelenti. Pietro Gralla, a főhős, az olasz condottiere vonásaiból csak annyit viselt magán, amitől még akár hindu szerzetes is lehetett volna, s az udvaronc gróf modora inkább bevált volna egy múlt századi kajtár enyedi diáknál. Tehát ahol általánosítani kellett volna, a rendező görcsösen kapaszkodott a konkrétumok felületébe, ahol megadott színt kellett volna életre kelteni, fakó, ízetlen általánosságokat kaptunk; ilyenformán Camil Petrescu gazdag jelképeit, áttételeit kizárta a hatásból. Minden cselekedet a színpadon csak egy jellem szövetében lesz indokolt; minden jellemvonás csak a szerző által megálmodott típusban érthető. Rappaport felfogásában a zsoldosvezér nem túlfűtött, démonikusan izgatott kedély, hanem fásult, csak néha izzik fel; ilyenformán érthetetlen, hogy miért borítja fel terveit, életét egy-egy magáról megfeledkezett gesztusban, hogyan képes egy csatajeleneteket álmodozó hangon átélő vezér felpofozni felindulásában a dózsét; hideg merevsége, fátyolos hangú nemeslelkűsége alaptónusán tettei komikusan indokolatlanok. Gondoljunk az első összeütközésre: a flottaparancsnok vadul sértegeti a piperkőt, puhány selyemfiú arisztokrata tisztet. Az tátott szájjal hallgatja. A jelenetben nem jön felszínre a szereplők részéről, csak hányaveti, öntelt durvaság egyfelől és a másik oldalon a maflaság. Érthetetlen, hogy miért beszél így az egyik, és miért hallgatja meg a másik. Bezzeg, ha Gralla igazában egy tomboló, féktelen vérmérsékletű hadvezér lenne, igazi olaszos svádával, attól elfogadná a néző, de cselekménybeli partnere is ezt a hangot, mert ez az ő stílusa, ha a gróf egy igazi dekadens figura lenne, elfogadnánk finynyásságát, amellyel hagyja leperegni magáról a gorombaságot s a ravasz udvaronci számítást, amivel ki akarja várni a vihar lecsillapodását és igy tovább. Camil Petrescu igazán vérbe és élettől túlcsorduló jellemeinek összefüggéséből kiragadva az akciók aztán vagy grand-guignolesnak, vagy operaparódia-szerűen nevetségesnek hatottak. A rendező a színészek legkézenfekvőbb adottságait veti félre. Kovács Györggyel túlságosan egysíkú játékkal, egyedül a tagolt szövegmondásra bízva hozza a figurát, pedig — s erről senkit sem kell meggyőzni — éppen Kovácsban van meg az adottság egy monumentális túlzásokban megnyilvánuló jellem hatalmas megformálására. Péterfi Gyula sem játszotta meg az udvaroncot, ránk bízta, hogy a szöveg és olvasmányaink alapján próbáljuk meg elképzelni, amilyennek tudjuk. (Lásd Ilf és Petrov: A vízbefúlók megsegítésének ügye a vízbefúlók saját ügye.) Farkas Ibolya szerepfelfogásából csak éppen azt nem aknázták ki, ami a színésznő fő erőssége, ugyanakkor a darabbeli jellem egyetlen igazolása: az ellenállhatatlan, édes-érzéki temperamentumot. Vadász Zoltán ízes, képzeletmegmozgató figurát teremtett, szenvedélyes, érzelmes, ugyanakkor kemény katona volt. Végső fokon: nem úgy kell fogalmaznunk, hogy egyszerűen egy nem sikerült előadást láttunk. (Camil Petrescu képzelőereje és alakjainak szenvedélye a hangfogón át is hatott.) A helyes megfogalmazás inkább ez: az előadás méltatlan volt a szerzőhöz, a szereplő művészek rangjához és a színház színvonalához. Igaz, a színház elmondhatja, hogy „a maga részéről mindent megtett“, jó darabot választott, amely méltán számíthat a közönség érdeklődésére; kiváló szereposztást biztosított s álomszép kiállítást, s az előadáshoz mindez biztosít is rsjár bizonyos mértékű közönségsikert. Csakhogy az a fő hiba, hogy a rendezés ez alkalommal a sikerrel ellentétes irányban hatott. Amiért a legjobban neheztelünk: értékes művészi tőkét pazarolt el az előadással. SZŐCS ISTVÁN Félrehangolt zene — A Velencei történet bemutatója a kolozsvári Állami Magyar Színházban — Kovács György Vadász Zoltán Kéziratokat nem őrzünk meg és min küldünk vissza. BUKAREST Az új év első hangversenyein ismételten megfigyelhettük, hogy a gondos műsorpolitika eredményei a változatos és érdekes hangversenyek. A főváros élvonalban álló szimfonikus zenekarai remek teljesítményt nyújtottak a korunkhoz illő és minden igényt kielégítő hangversenyteremben, a Rádió Stúdiójában. 1. A brassói Filharmónia igazgató-karmestere, Lukácsy András vezényelte a Rádiózenekar hangversenyét. Műsorán két versenymű és a modern olasz muzsika egyik remeke, Respighi szimfonikus költeménye, a Római ünnepek szerepeltek. Grigoriu Oboaversenye a műsor nyitószámaként hangzott el. Új mű, a román zeneirodalom friss hajtásai közül való. A munka címe tulajdonképpen ez: Koncert kettős kamarazenekarra és oboára, s a mű hallgatása közben is úgy éreztük, hogy a mondanivaló lényeges része a zenekarra hárul. Grigoriu új műve kényes feladat elé állította előadóit. Az első és zárótétel lendületessége is magasrendű technikai színvonalat követel, de az igazi nehézséget a lassú — Adagio segnando — tétel jelenti valójában. E tétel a népzene rubatójából eredő szabad ritmikát alkalmazza. Az ilyen ritmus vezénylése rendkívül nehéz, mert gyakran az ütemvonalak is kimaradnak a partitúrából. Ilyen természetű zenei szövet megszólaltatásakor a produkciót rendszerint a szögletesség és a szürke dinamika veszélyezteti. Mind e nehézségek ellenére a mű ízléssel és jó stílussal szólalt meg. Petre Botocan oboaszólójában főként a ritmikai pedantériát és a biztonságot kell értékelnünk. A második versenymű, Mozart F-dúr zongoraversenye (K. V. 413), Viorica Diaconu előadásában került műsorra. A ritkán szereplő fiatal zongoraművésznő a lassú tételben nyújtott mélyen átélt pillanatokat. Technikai adottságai, muzikalitása interpretáló művészetének pozitív oldalait világították meg. A könyörületet nem ismerő lámpaláz azonban kissé merevvé tette játékát — főként a gyors tételek pergő futamaiban. A hangverseny első hangjától az utolsóig izzásban tartott műsorszáma a szimfonikus költemény volt. Lukácsy András az ország egyik legjobb és legérzékenyebb zenekarának karmesteri pultjánál képességeinek, tehetségének javát adhatta. A káprázatosan hangszerelt Római ünnepek csillogóan, lendületesen és megszakítás nélküli folyamatban szólalt meg. Méltatnunk kell a zenekar ütőseinek hibátlan, pontos ritmikáját, megdöbbentő erejét. 2. A külföldi vendégművészek sorában Charles Dutoit svájci karmester az Enescu Filharmónia szimfonikus zenekarának élén az évad egyik meredeken kiemelkedő koncertjét vezényelte. Keresetlen természetességgel szólaltatta meg Haydn G-dúr (nr. 88) szimfóniáját. Melegség, humor, ízlésesen vaskos jókedv áradt fogalmazásából. Valentin Gheorghiu érdemes művész volt e hangverseny szólistája, Mendelssohn g-moll zongoraversenyét játszta. Ritkán hallhattuk ennyire kiérlelt előadásban a romantikus zongorairodalom e remekművét. Nyoma sem maradt ebben az interpretációban a technikai problémáknak. Csupán a zene áradt, széles medrű folyamként, ellenállhatatlanul, mindent magával ragadóan. A zenekar kísérete tökéletes egyensúlyban állt a zongora főszerepével: már a mű első ütemei után úgy éreztük, hogy csupán két szereplő maradt a pódiumon, akik szellemes, színes, költői párbeszédet folytatnak. A dinamikai árnyalatok finomsága sem volt mindennapi. Bársonyos pianisszimók, pianók, egyéni módon játszott dübörgő forték remek hatásként maradtak meg emlékezetünkben. Mély élményt nyújtott Sztravinszkij háromtételes szimfóniája. E mű kezdő anyaga, idegesen rángatózó mozgása it fenti króniká val, kemény fortisszimójával, a modern zene egyik érdekes alkotása. Dutoit mozdulatai tökéletesen fejezték ki, helyesebben: előrevetítették e ritmust, mert árnyéktalanul tiszta volt vezénylése. A zenekar a mozdulataira kifogástalan biztonsággal, erővel válaszolt. Felejthetetlenek azok a pillanatok, amelyekben bal keze parancsolóan levágó és szempillantásra megmerevedő mozdulataira a zenekar csillogóan, csengően, ritkán hallható effektusokban szólalt meg. Ritkán hallunk ennyire dinamikus és hitelesen hatásos Sztravinszkij-interpretációt. A műsor utolsó darabja, Ravel Spanyol rapszódiája hajlékony dallamíveivel, csillogó hangszerelésével, érzékenyen mozgó agogikájával felemelő benyomást hagyott a hallgatóságban. Dutoit e szép impreszszionista mű fogalmazásakor súlytalan, puha mozdulatokkal varázsolta elénk a hömpölygő színfoltokat, a zenekari nyelvezet ritka-szép, maradandó pillanatait. HUBESZ WALTER A NAGYVÁRAD nagyváradi Filharmónia — rendszeresen működő, szakemberek által irányított együttes — szervesen hozzátartozik a város művészeti profiljához. Zenei szaklíceum is van Váradon, s a népi művészeti iskolában is tanítanak zenét. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola padjaiból kikerült fiatal muzsikusok közül nem egy zenetanár, muzikológus vagy zenekari tag itt bontogatja szárnyait, itt ízleli meg az önálló munka első örömeit és csalódásait. A Filharmónia élén is két fiatal muzsikus áll: Rafiu Miron és Acél Ervin, mindketten Cioran mester növendékei voltak a kolozsvári főiskolán. Az intézmény zenei titkárságának ügyei Sándor Dénes Kolozsváron végzett muzikológus kezében vannak, ízlésesen kiállított műsorfüzeteket és hangversenyprospektusokat is láttunk. Ott-tartózkodásunk napján Acél Ervin vezényelt, és három fiatal szólista szerepelt. Ez külön pozitívum. Alexandru Todirescu egy Händel átiratban ismert brácsaversenyt játszott. Fiatal kora ellenére kiváló muzikalitású, magabiztos egyéniség, hangszerének máris biztos technikájú, iskolázott művésze. Maria Cristian Mozart A-dúr zongoraversenyét játszotta, sok poézissel, pergő technikával, helyenként azonban kissé túl szárazon, nemegyszer kemény billentéssel. Zárószámnak Brahms hegedűversenye hangzott el, a kolozsvári Kiss László előadásában. Csak ismételhetjük, amit már előző krónikáinkban is mondtunk, fokozatosan váltja be a fejlődéséhez fűzött reményeket. Ami Acél Ervint illeti, a főiskolán eltöltött elméleti évek után úgy láttuk viszont, mint szívósan tovább dolgozó, rendkívül muzikális fiatal művészt, akit a Váradon eltöltött időszak hozzásegített ahhoz, hogy alaposan megtanulja a mesterséget. Azt, amivel Kolozsváron még nem rendelkezett, a vezénylési rutint, Váradon megszerezte. Kitűnő kísérőt ismertünk meg benne; a Filharmónia plakátgyűjteménye azt tanúsítja, hogy gazdag repertoárt alakított ki. Ami viszont egyelőre még mindig hiányzik — és itt több határozottságra, dinamizmusra, drámai szuggesztivitásra gondolunk —, azt az eljövendő évek folyamán megszerezheti; kvalitásai és felkészültsége megvan hozzá. A zenekarban is örömmel fedeztünk fel néhány új arcot. Különösen a fúvósgárda keretében mutatkozik alapos fiatalítási törekvés. Néhány igen szép, zenei szempontból kétségtelenül színvonalasan megoldott fúvós tuttit is megjegyezhettünk (Brahms hegedűverseny második tétel kezdete). Komoly probléma viszont a vonószenekar, főleg a hegedűk. Azonban minőségi problémákon kívül felmerül a számbeli gyarapítás kérdése is. Jelenlegi összetételében ez a két hegedűszólam képtelen a fúvósokon átütni. Még a jelenlegi vonósok számbeli megduplázása sem lenne túlzott. Hét prímhegedű- és hat másodhegedűpulttal viszont már pompásan szóló együttest lehetne összekovácsolni. A brácsa és csellószólamoknál is elkelne még három-négy ember. A közönségnevelés körül még sokat lehet tenni Váradon. A lakosságában ennyire megnövekedett városban (kultúrigényekről nem is beszélve) érthetetlen, hogy a filharmóniának csak háromszázötven bérlője van. Sokszor előfordul, hogy félházak előtt játszanak. Ugyanakkor a Mágnás Miska előadásaira nehezen vagy egyáltalán nem lehet jegyet kapni. Modern muzsika befogadása szempontjából is lassúbb a fejlődési vonal, mint más városokban. A váradi sajtóban megjelenő zenei anyagok mennyisége sem elégséges, pedig román és magyar vonalon egyaránt vannak frissen végzett muzikológusok, akik szívesen és szakmai szempontból színvonalasan írnának rendszeres tájékoztatókat, hangversenyismertetéseket, zenekritikákat. Kérdések merülnek fel a zenekar zenei továbbnevelése, oktatása terén is. Ezt a problémát a két fiatal váradi karmester nem tudja még megoldani. Hadd említsük meg tanulságnak a kolozsvári példát, hiszen a kolozsvári Filharmónia élén is két fiatal karmester áll. Viszont rendszeresen jár Kolozsvárra Mircea Cristescu, akitől nemcsak a zenekar, hanem a két fiatal karmester is tanul. Természetesen sok mindenről lehetne még írni. Egy cikk képtelen minden problémát felvetni és taglalni. Egy azonban biztos: Nagyváradnak zenei téren is lépést kell tartania az országszerte felfelé ívelő fejlődési vonallal. Ehhez természetesen a problémák tudatosítása szükséges, és e téren sok segítséget nyújthat majd a rendszeresebbé váló kritika. JUNGER ERVIN UTUNK