Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1967-01-27 / 4. szám

8 “ Szükség van-e a „színházak szín­házára“, vagyis egy olyan állandó fővárosi színházra, amely kizárólag a vendégszereplő vi­déki együttesek rendelkezésére ál­lana? — teszi fel a kérdést több színházi embernek az Informaţia Bu­­cureştiului hasáb­jain Nora Teodor. A válaszok egybe­hangzóak: a jelen­legi viszonyok között a vidéki társulatokat job­bára csak a sze­rencsés véletlen (például az, ha va­lamelyik bukares­ti színház turnén van) vagy igaz­gatójuk személyes kapcsolatai vagy az uborkaszezon segítik hozzá egy­­egy fővárosi ven­dégjátékhoz. Hol­ott nem egy vidé­ki produkciót, nem egy vidéki társulatot, rende­zőt vagy színészt megilletne a na­gyobb nyilvánosság, többet ér­demelne a fővárosi sajtótól szórványos s tetejében néha felületes kritikáknál. Egyálta­lán: az érvényes értékítélet­nek, a rangsorolásnak, az igazi tehetségek felkarolásának, a provincializmus leküzdésének elengedhetetlen feltétele az ál­landó összevetés lehetősége. Ezt pedig nem szavatolják az alkalmi turnék — hangsúlyoz­zák a hozzászólók.­­ Az 1967-re tervbe vett 16 román játékfilm közül jó néhánynak a megalkotásában működnek közre ismert írók. Így például Dinu Cocea Eu­gen Barbuval és Mihai Opriş­­sal közösen írt szövegkönyve alapján készíti el a Betyárok második részét, a Betyárok bosszúját. Mircea Dragan Ti­­tus Popovici szövegkönyve alapján forgat majd filmet Traianus oszlopa címmel; Az ég a harmadik emeleten kez­dődik című filmnek Francisc Munteanu lesz a rendezője és szövegkönyvírója; a Kaland az országúton című magyar—ro­mán koprodukciót Dan Deşliu és Dumitru Carabăţ szcenáriu­­ma nyomán rendezi Kállay István; az Építőtelepekhez, Marius Teodorescu filmjéhez pedig Paul Everac írt szöveg­könyvet. A Világirodalmi könyv­kiadónál megjelent az Antolo­gia literaturii maghiare máso­dik kötete. A kötet Petőfi, Arany, Madách, Jókai, Tompa, Szigligeti, Csíky Gergely, Vaj­da János, Tolnai Lajos, Vér­tesi Arnold, Darmay Viktor, Reviczky, Mikszáth, Petelei, Kiss József, Gozsdu Elek, Eöt­vös Károly, Ambrus Zoltán és Justh Zsigmond munkásságá­ból ad ízelítőt Lörinczi László, Majtényi Erik és Szász János válogatásában, Al. Andriţoiu, Ion Chinezu, Octavian Goga, Eugen Jebeleanu, Veronica Porumbacu és mások fordítá­sában. A jegyzetanyagot Con­stantin Olariu állította össze. Két új sorozattal kedves­kedik a hanglemezgyűjtőknek az új évben az Electrecord vál­lalat. Az egyik címe: Az egye­temes zeneirodalom történeté­ből, és nyolc darabból áll, a másik az ország különböző vi­dékeinek népszokásait örökíti meg. Különben az év folyamán több mint kétszáz lemezt hoz forgalomba az Electrecord, há­rommillió ötszázezer példány­ban.­­ A sepsiszentgyörgyi Álla­mi Magyar Színház bemutatta a helybeli Mihail Sim Vissza­várlak című darabját, Czom­­pók Mihály rendezésében, Sza­­mosközi László, Nagy Ilona, Kovács Kató, Mester András, Fekete Gyula, Ambrus Sándor, Kőmíves Mihály és Bóka Er­zsébet felléptével. A díszlete­ket és a jelmezeket Bíró I. Géza tervezte. SZERKESZTŐ­BIZOTTSÁG BODOR PÁL (szerkesz­tőségi főtitkár), HOR­­NYÁK JÓZSEF, LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN, NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszer­kesztőhelyettes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN M­ilyen elképesztő, ha el­­gondolkozunk rajta: le­het egy hegedűs akármilyen finom lelkű, művelt, szenvedé­lyes vagy elmélyült, mindez nem ér semmit, ha­nem kellő­képpen szorította meg azokat a kis facsavarokat a hegedű nyakán. A húr csak egy picit legyen lazább, s aztán hiába a drámai sápadtság a művész arcán, a szemeken kicsapó végzetes tűz, a történelmi szo­rongást keltő taglejtés, dallam helyett összefüggéstelen, meg­határozhatatlan hangkígyók csavarognak elő vigyorogva a vonó alól. Pedig Camil Petrescu Velen­cei története sokrétűen izgal­mas darab. Színes, regényes történelmi háttéren — XX. századi társadalombírálat, frappánsan eredeti erkölcsfilo­zófia; s az egész ábrándos, lírai zenével egybeszőve. S mégis: a Velencei történet kolozsvári előadásán végig disszonáns be­nyomásokban volt része a né­zőközönségnek. Fölmegy a füg­göny, Tóth László látomás­szerűen szép díszletei fogad­nak, pompás gondolatok kel­nek szárnyra kiváló színészek ajkáról , s az egésznek egy­re kevesebb összefüggése, ér­telme van, a legsúlyosabb drá­­maiságú helyzetek nevetséges­nek vagy unalmasnak, máskor giccsesnek hatnak; miért? S a néző, aki ismeri más előadá­sokról s a televízióból (több felfogásban is) e darabot, za­varba jön: a darab mintha visszájára lenne fordítva. Camil Petrescu nem azért helyezi Velencébe a történet színhelyét, mert a városköztár­saság történelmének valamely mozzanatát akar­ja rekonstruál­ni: nem történelmi dokumen­tumdráma ez, a színpadon ki­mondott gondolatoknak, lezajló jeleneteknek éppen az adja meg az értelmét, hogy nem Velencére vonatkoznak, hogy nyílt célzást jelentenek a szer­ző korának viszonyaira, hogy visszhang, a rezonancia révén kapják csak meg igazi súlyu­kat.­ De az mégsem véletlen, hogy éppen Velencében ját­szatja a történetet. Velence a jelkép, de kifejeződési közeg, játékkonvenció, lírai alaphang is. Mert játszathatta volna Be­­naresben vagy Thébában is. Őt azonban a mocsarakba vert cölöpökön épült páratlan ka­­tedrálisok, az iszapos lagúná­kon délibábszerűen lebegő cso­dálatosan színes élet édes-tra­gikus látomása ihlette, mint sokat mondó történelmi jel­kép. A rendező, Rappaport Ottó viszont éppen azt hanyagolta el az előadásban, ami egyrészt nem Velencére, tehát a XX. századra s közelebbről a szerző korának viszonyaira vonatko­zik, másrészt azt lúgozta ki teljesen, ami viszont Velencét jelenti. Pietro Gralla, a főhős, az olasz condottiere vonásai­ból csak annyit viselt magán, amitől még akár hindu szer­zetes is lehetett volna, s az udvaronc gróf modora inkább bevált volna egy múlt századi kajtár enyedi diáknál. Tehát ahol általánosítani kellett volna, a rendező gör­csösen kapaszkodott a konkré­tumok felületébe, ahol meg­adott színt kellett volna életre kelteni, fakó, ízetlen általános­ságokat kaptunk; ilyenformán Camil Petrescu gazdag jelké­peit, áttételeit kizárta a hatás­ból. Minden cselekedet a színpa­don csak egy jellem szöveté­ben lesz indokolt; minden jel­lemvonás csak a szerző által megálmodott típusban érthető. Rappaport felfogásában a zsol­dosvezér nem túlfűtött, démo­ni­kusan izgatott kedély, hanem fásult, csak néha izzik fel; ilyenformán érthetetlen, hogy miért borítja fel terveit, éle­tét egy-egy magáról megfeled­kezett gesztusban, hogyan ké­pes egy csatajeleneteket álmo­dozó hangon átélő vezér fel­pofozni felindulásában a dó­­zsét; hideg merevsége, fátyo­los hangú nemeslelkűsége alap­­tónusán tettei komikusan in­dokolatlanok. Gondoljunk az első összeütközésre: a flotta­­parancsnok vadul sértegeti a piperkőt, puhány selyemfiú arisztokrata tisztet. Az tátott szájjal hallgatja. A jelenetben nem jön felszínre a szereplők részéről, csak hányaveti, öntelt durvaság egyfelől és a másik oldalon a maflaság. Érthetet­len, hogy miért beszél így az egyik, és miért hallgatja meg a másik. Bezzeg, ha Gralla igazában egy tomboló, fékte­len vérmérsékletű hadvezér lenne, igazi olaszos svádával, attól elfogadná a néző, de cse­lekménybeli partnere is ezt a hangot, mert ez az ő stílusa, ha a gróf egy igazi dekadens figura lenne, elfogadnánk finy­­nyásságát, amellyel hagyja le­peregni magáról a gorombasá­got s a ravasz udvaronci szá­mítást, amivel ki akarja várni a vihar lecsillapodását és igy tovább. Camil Petrescu igazán vér­­be és élettől túlcsorduló jelle­meinek összefüggéséből kira­gadva az akciók aztán vagy grand-guignolesnak, vagy ope­­raparódia-szerűen nevetséges­nek hatottak. A rendező a szí­nészek legkézenfekvőbb adott­ságait veti félre. Kovács­ Györggyel túlságosan egysíkú játékkal, egyedül a tagolt szö­vegmondásra bízva hozza a figurát, pedig — s erről sen­kit sem kell meggyőzni — ép­pen Kovácsban van meg az adottság egy monumentális túl­zásokban megnyilvánuló jel­lem hatalmas megformálására. Péterfi Gyula sem játszotta meg az udvaroncot, ránk bíz­ta, hogy a szöveg és olvasmá­nyaink alapján próbáljuk meg elképzelni, amilyennek tudjuk. (Lásd Ilf és Petrov: A vízbe­­fúlók megsegítésének ügye a vízbefúlók saját ügye.) Farkas Ibolya szerepfelfogásából csak éppen azt nem aknázták ki, ami a színésznő fő erőssége, ugyanakkor a darabbeli jellem egyetlen igazolása: az ellenáll­hatatlan, édes-érzéki tempera­mentumot. Vadász Zoltán ízes, képzeletmegmozgató figurát teremtett, szenvedélyes, érzel­mes, ugyanakkor kemény ka­tona volt. Végső fokon: nem úgy kell fogalmaznunk, hogy egysze­rűen egy nem sikerült előadást láttunk. (Camil Petrescu kép­zelőereje és alakjainak szenve­délye a hangfogón át is hatott.) A helyes megfogalmazás in­kább ez: az előadás méltatlan volt a szerzőhöz, a szereplő művészek rangjához és a szín­ház színvonalához. Igaz, a színház elmondhatja, hogy „a maga részéről min­dent megtett“, jó darabot vá­lasztott, amely méltán számít­hat a közönség érdeklődésére; kiváló szereposztást biztosított s álomszép kiállítást, s az elő­adáshoz mindez biztosít is rsjár bizonyos mértékű közönségsi­kert. Csakhogy az a fő hiba, hogy a rendezés ez alkalommal a sikerrel ellentétes irányban hatott. Amiért a legjobban ne­heztelünk: értékes művészi tő­két pazarolt el az előadással. SZŐCS ISTVÁN Félrehangolt zene — A Velencei történet bemutatója a kolozsvári Állami Magyar Színházban — Kovács György Vadász Zoltán Kéziratokat nem őrzü­nk meg és min küldünk vissza. BUKAREST Az új év első hangverse­­nyein ismételten megfi­gyelhettük, hogy a gondos mű­sorpolitika eredményei a vál­tozatos és érdekes hangverse­nyek. A főváros élvonalban álló szimfonikus zenekarai re­mek teljesítményt nyújtottak a korunkhoz illő és minden igényt kielégítő hangverseny­­teremben, a Rádió Stúdiójá­ban. 1. A brassói Filharmónia igaz­gató-karmestere, Lukácsy And­rás vezényelte a Rádiózenekar hangversenyét. Műsorán két versenymű és a modern olasz muzsika egyik remeke, Res­pighi szimfonikus költeménye, a Római ünnepek szerepeltek. Grigoriu Oboaversenye a műsor nyitószámaként hang­zott el. Új mű, a román zene­­irodalom friss hajtásai közül való. A munka címe tulajdon­képpen ez: Koncert kettős ka­marazenekarra és oboára, s a mű hallgatása közben is úgy éreztük, hogy a mondanivaló lényeges része a zenekarra há­rul. Grigoriu új műve kényes feladat elé állította előadóit. Az első és zárótétel lendületes­sége is magasrendű technikai színvonalat követel, de az iga­zi nehézséget a lassú — Ada­gio segnando — tétel jelenti valójában. E tétel a népzene rubatójából eredő szabad rit­mikát alkalmazza. Az ilyen ritmus vezénylése rendkívül nehéz, mert gyakran az ütem­vonalak is kimaradnak a par­titúrából. Ilyen természetű ze­nei szövet megszólaltatásakor a produkciót rendszerint a szög­letesség és a szürke dinamika veszélyezteti. Mind e nehézségek ellenére a mű ízléssel és jó stílussal szólalt meg. Petre Botocan oboaszólójában főként a ritmi­kai pedantériát és a biztonsá­got kell értékelnünk. A második versenymű, Mo­zart F-dúr zongoraversenye (K. V. 413), Viorica Diaconu előadásában került műsorra. A ritkán szereplő fiatal zongora­művésznő a lassú tételben nyújtott mélyen átélt pillana­tokat. Technikai adottságai, muzikalitása interpretáló mű­vészetének pozitív oldalait vi­lágították meg. A könyörületet nem ismerő lámpaláz azonban kissé merevvé tette játékát — főként a gyors tételek pergő futamaiban. A hangverseny első hangjá­tól az utolsóig izzásban tartott műsorszáma a szimfonikus költemény volt. Lukácsy And­rás az ország egyik legjobb és legérzékenyebb zenekarának karmesteri pultjánál képessé­geinek, tehetségének javát ad­hatta. A káprázatosan hang­szerelt Római ünnepek csillo­góan, lendületesen és megsza­kítás nélküli folyamatban szó­lalt meg. Méltatnunk kell a zenekar ütőseinek hibátlan, pontos ritmikáját, megdöbben­tő erejét. 2. A külföldi vendégművészek sorában Charles Dutoit svájci karmester az Enescu Filhar­mónia szimfonikus zenekará­nak élén az évad egyik mere­deken kiemelkedő koncertjét vezényelte. Keresetlen termé­szetességgel szólaltatta meg Haydn G-dúr (nr. 88) szimfó­niáját. Melegség, humor, ízlé­sesen vaskos jókedv áradt fo­galmazásából. Valentin Gheorghiu érdemes művész volt e hangverseny szólistája, Mendelssohn g-moll zongoraversenyét játszta. Rit­kán hallhattuk ennyire kiér­lelt előadásban a romantikus zongorairodalom e remekmű­vét. Nyoma sem maradt ebben az interpretációban a techni­kai problémáknak. Csupán a zene áradt, széles medrű fo­lyamként, ellenállhatatlanul, mindent magával ragadóan. A zenekar kísérete tökéletes egyensúlyban állt a zongora főszerepével: már a mű első ütemei után úgy éreztük, hogy csupán két szereplő maradt a pódiumon, akik szellemes, színes, költői párbeszédet foly­tatnak. A dinamikai árnyala­tok finomsága sem volt min­dennapi. Bársonyos pianisszi­­mók, pianók, egyéni módon játszott dübörgő forték remek hatásként maradtak meg em­lékezetünkben. Mély élményt nyújtott Sztra­vinszkij háromtételes szimfó­niája. E mű kezdő anyaga, idegesen rángatózó mozgása­ it fenti króniká­ val, kemény fortisszimójával, a modern zene egyik érdekes alkotása. Dutoit mozdulatai tökéletesen fejezték ki, helye­sebben: előrevetítették e rit­must, mert árnyéktalanul tisz­ta volt vezénylése. A zenekar a mozdulataira kifogástala­n biztonsággal, erővel válaszolt. Felejthetetlenek azok a pillanatok, amelyekben bal keze parancsolóan levágó és szempillantásra megmerevedő mozdulataira a zenekar csillo­góan, csengően, ritkán hallha­tó effektusokban szólalt meg. Ritkán hallunk ennyire dina­mikus és hitelesen­ hatásos Sztravinszkij-interpretációt. A műsor utolsó darabja, Ravel Spanyol rapszódiája haj­lékony dallamíveivel, csillogó hangszerelésével, érzékenyen mozgó agogikájával felemelő benyomást hagyott a hallgató­ságban. Dutoit e szép impresz­­szionista mű fogalmazásakor súlytalan, puha mozdulatokkal varázsolta elénk a hömpölygő színfoltokat, a zenekari nyel­vezet ritka-szép, maradandó pillanatait. HUBESZ WALTER A NAGYVÁRAD­ ­ nagyváradi Filharmónia — rendszeresen működő, szakemberek által irányított együttes — szervesen hozzá­tartozik a város művészeti pro­filjához. Zenei szaklíceum is van Váradon, s a népi művé­szeti iskolában is tanítanak zenét. A Gheorghe Dima Zene­­művészeti Főiskola padjaiból kikerült fiatal muzsikusok kö­zül nem egy zenetanár, muzi­­kológus vagy zenekari tag itt bontogatja szárnyait, itt ízleli meg az önálló munka első örö­meit és csalódásait. A Filhar­mónia élén is két fiatal muzsi­kus áll: Rafiu Miron és Acél Ervin, mindketten Cioran mes­ter növendékei voltak a ko­lozsvári főiskolán. Az intéz­mény zenei titkárságának ügyei Sándor Dénes Kolozsvá­ron végzett muzikológus kezé­ben vannak, ízlésesen kiállí­tott műsorfüzeteket és hang­versenyprospektusokat is lát­tunk. Ott-tartózkodásunk napján Acél Ervin vezényelt, és három fiatal szólista szerepelt. Ez külön pozitívum. Alexandru Todirescu egy Händel átirat­ban ismert brácsaversenyt játszott. Fiatal kora ellenére kiváló muzikalitású, magabiz­tos egyéniség, hangszerének máris biztos technikájú, isko­lázott művésze. Maria Cristian Mozart A-dúr zongoraverse­nyét játszotta, sok poézissel, pergő technikával, helyenként azonban kissé túl szárazon, nemegyszer kemény billentés­sel. Zárószámnak Brahms he­gedűversenye hangzott el, a kolozsvári Kiss László előadá­sában. Csak ismételhetjük, amit már előző krónikáinkban is mondtunk, fokozatosan vált­ja be a fejlődéséhez fűzött re­ményeket. Ami Acél Ervint illeti, a fő­iskolán eltöltött elméleti évek után úgy láttuk viszont, mint szívósan tovább dolgozó, rend­kívül muzikális fiatal művészt, akit a Váradon eltöltött idő­szak hozzásegített ahhoz, hogy alaposan megtanulja a mester­séget. Azt, amivel Kolozsváron még nem rendelkezett, a ve­zénylési rutint, Váradon meg­szerezte. Kitűnő kísérőt ismer­tünk meg benne; a Filharmó­nia plakátgyűjteménye azt ta­núsítja, hogy gazdag reper­toárt alakított ki. Ami viszont egyelőre még mindig hiány­zik — és itt több határozott­ságra, dinamizmusra, drámai szuggesztivitásra gondolunk —, azt az eljövendő évek folya­mán megszerezheti; kvalitásai és felkészültsége megvan hozzá. A zenekarban is örömmel fe­deztünk fel néhány új arcot. Különösen a fúvósgárda kere­tében mutatkozik alapos fiata­­­lítási törekvés. Néhány igen szép, zenei szempontból két­ségtelenül színvonalasan meg­oldott fúvós tuttit is megje­gyezhettünk (Brahms hegedű­­verseny második tétel kezde­te). Komoly probléma viszont a vonószenekar, főleg a hege­dűk. Azonban minőségi prob­lémákon kívül felmerül a számbeli gyarapítás kérdése is. Jelenlegi összetételében ez a két hegedűszólam képtelen a fúvósokon átütni. Még a jelen­legi vonósok számbeli megdup­lázása sem lenne túlzott. Hét prímhegedű- és hat másodhe­­gedűpulttal viszont már pom­pásan szóló együttest lehetne összekovácsolni. A brácsa és csellószólamoknál is elkelne még három-négy ember. A közönségnevelés körül még sokat lehet tenni Vára­don. A lakosságában ennyire megnövekedett városban (kul­­túrigényekről nem is beszélve) érthetetlen, hogy a filharmó­niának csak háromszázötven bérlője van. Sokszor előfordul, hogy félházak előtt játszanak. Ugyanakkor a Mágnás Miska előadásaira nehezen vagy egy­általán nem lehet jegyet kap­ni. Modern muzsika befogadá­sa szempontjából is lassúbb a fejlődési vonal, mint más vá­rosokban. A váradi sajtóban megjelenő zenei anyagok mennyisége sem elégséges, pe­dig román és magyar vonalon egyaránt vannak frissen vég­zett muzikológusok, akik szí­vesen és szakmai szempontból színvonalasan írnának rendsze­res tájékoztatókat, hangver­senyismertetéseket, zenekriti­kákat. Kérdések merülnek fel a ze­­nekar zenei továbbnevelése, ok­tatása terén is. Ezt a problé­mát a két fiatal váradi kar­mester nem tudja még megol­dani. Hadd említsük meg ta­nulságnak a kolozsvári példát, hiszen a kolozsvári Filharmó­nia élén is két fiatal karmes­ter áll. Viszont rendszeresen jár Kolozsvárra Mircea Cris­­tescu, akitől nemcsak a ze­nekar, hanem a két fiatal kar­mester is tanul. Természetesen sok minden­ről lehetne még írni. Egy cikk képtelen minden problémát felvetni és taglalni. Egy azon­ban biztos: Nagyváradnak ze­nei téren is lépést kell tarta­nia az országszerte felfelé íve­lő fejlődési vonallal. Ehhez természetesen a problémák tu­datosítása szükséges, és e té­ren sok segítséget nyújthat majd a rendszeresebbé váló kritika. JUNGER ERVIN UTUNK

Next