Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-08-08 / 32. szám

LEVÉLVÁLTÁS Lukács Borbála — Költő. Levelét Petőfi-emlékszámunk megjelenése (és a következő — a múlt heti — lapszám lezárása) után kaptuk meg. Mégis, mivel a költői Petőfi-emlékszoba sorsáról és a kolóiak e példás Petőfi-megemlékezéséről beszámoló sorai olvasóinkra is tartoznak, levelét alább közöljük: „Az elmúlt években sok bírálat jelent meg különböző lapokban (legutóbb az Utunkban, Levél Koltóra címmel) az elhanyagolt koltói Petőfi-szobával kapcsolatban. Valóban, a szinte már düledező kastélyban a sivár szoba nemigen emlékeztethette a látogatót arra, hogy a legnagyobb magyar költő itt töltötte élete legboldogabb hat hetét. A cikkírók főleg a koltói tanerőket marasztalták el azért, hogy nem tették méltóvá Petőfi emlékéhez a kastély emeletén levő egyetlen ép szobát. Nem akarom védeni a tantestületet, csupán azt szeretném közölni, hogy a szoba rendbetétele megkezdődött. Azért írok csak kezdetről, mert ami a kohóiak erejéből telt, azt megtették, de ahhoz, hogy a szoba valóban Petőfi-emlékszobává legyen, nem elegendőek a kohói erőforrások. Az utóbbi időben sok hozzáértő látogató lépte át a Petőfiszoba küszöbét: újságírók, irodalmárok, képzőművészek, akik az első döbbenet után megpróbálták képzeletben átformálni a helyiséget. Sajnos, az értékes elgondolásokból, javaslatokból még semmi sem valósult meg. Ha a kohóiak a sokat bírált tanárok irányításával nem veszik kezükbe az emlékszoba sorsát, akkor az a nagy évfordulón is ugyanolyan szomorúan üdvözölné a Petőfi emlékét keresőket, mint eddig. A termelőszövetkezet mesterei kifestették, kijavították a kastély emeleti részét, kimeszelték a Petőfi-szobát, felgyalulták az olajozott parkettet, rendbetették a szoba bútorzatát. Mivel Kohónak nincs sajátos népművészete, székelyföldi szőttesek, köröndi kancsók és tányérok díszítik a szobát. A falakon fényképmásolatok, melyek a költő életét és tevékenységét idézik. Az asztalon a legújabb kiadású Petőfi-kötet s egy vendégkönyv, melybe a látogatók — reméljük — ezentúl jobb benyomásaikat fogják beírni. A költségeket a koltói lakosság önkéntes adományai, valamint az iskolások előadásaiból származó összeg fedezte. Végül megemlítem az emlékszoba legújabb darabját, a Petőfi Júlia portrét, amely B. Krajnik Ilona nagybányai festőművésznő műve és ajándéka. (A kohóiak és a Petőfi emlékét ápolók nevében ez úton is megköszönjük a művésznőnek értékes adományát.) Befejezésül még egyszer hangsúlyozni kívánom, amit a cikk elején már említettem, hogy a Petőfi-emlékszoba rendbetétele csak megkezdődött A helyi erőforrásokból már nemigen telik többre, de ha még néhány művész szívügyének fogja tekinteni Petőfi emlékének ápolását, s több támogatást kap a hozzáértő és illetékes szervektől, akkor rövid időn belül a Petőfiemlékszoba valóban méltó lesz a költő nevéhez és emlékéhez.“ B. J. — Nagyvárad: A Fájdalomnak sikerül teljesen eljelentéktelenítenie és elszürkítenie azt, ami mindig jelentős és színes-eleven: a szerelmet. A hangzatos nagy szavak, a vallomás ■meg a bántás és bizalmatlanság ezerszer ismétlődő igéi, melyek hősei életében mégis először hangzanak el, tehát az ő gondolat- és érzelmi világukban őszinték, egyszerűek, eredetiek, az írásban szárazon kopognak, hamvukat vesztik — s ezzel tartalmukat is. F. A. — Marosvásárhely: Túlságosan is messzemenő, valósággal létfilozófiai következtetésekre jut a sakkjáték bizonyos formai elemei, a sakkbábuk elnevezése alapján a Mese a katonáról című írásban. Túlzás valamiféle sötét, az emberrel ellenséges végzetet látni abban, hogy a gyalog, útja végén, megszűnik önmaga lenni, új minőséggé illákul. Ahogy viszont ön értelmezi a gyalog átalakulását, hogy tudniillik soha célját el nem érheti, mert az utolsó lépés megtétele előtt félredobják, és megjelenik helyette egy királynő, így nem is igaz. Másik felnőtteknek szóló meséje ugyanilyen erőltetettnek tűnik, de még csak nem is ilyen egyértelmű jelentésében. K. L. — Kolozsvár: Mindkét írása érdekes lélektani sokkhatásra épül, melyben a novellát záró, de a történettől lényegében független kommentárnak vagy utószónak jut — dramaturgiai kifejezéssel élve — a főszerep, az elbeszélés, a történet maga pedig csak előkészíti ezt, mégpedig úgy, hogy más irányba, más kifejlet lehetőségére tereli az olvasó figyelmét. A tulajdonképpeni történetben azonban elsősorban a külsőleges érdekesség, az egzotikum köti le, s részben ezért, részben talán tárgyismeretének elégtelensége miatt is, az ellentétezés erejét veszti: az X03-ban már jószerint az elején kibarkócbázhatjuk, milyen irányba is akarja továbbvinni a mesét, a Realizmus olvastán viszont, a bevezető történés elnagyoltsága miatt, megannyi tisztázatlan kérdéssel maradunk. Ami nem is lenne baj, ha éppen az lenne az írás célja, hogy olvasóit esetleg megválaszolatlan kérdések felvetésére késztesse az emberrel, az élettel, a korral kapcsolatban; de a Realizmus olvastán felmerülő kérdéseink sajnos csak az írásra, a megírt "történetre, a történetben maradt űrök kitöltésére vonatkozna. BARÓTI PÁL ÚJ KÖNYVEK PETŐFI SÁNDOR: VERSEK ÉS KÖLTEMÉNYEK POEZIIAI POEME Eltűnése után sokáig legendák születtek arról, hogy nem pusztult el, hogy visszatér közénk S azóta újra és újra visszatér: „rongyos vitézetével tovább csatázni az igazságért, a népek szabadságáért, hisz szükség van rá még ma is. Minden visszatérésével gazdagodunk. Legutóbbi visszatérését az átváltozások közé lehetne sorolni, de csupán formailag. Kezdjük talán ott, hogy az utóbbi százhúsz év alatt nemcsak az embertelenség hatványozódott meg, de — talán bízzunk ebben — az emberség is. S így a költő társakat kereső, társakhoz szóló szava ma könnyebben és szélesebb láthatáron visszhangra talál. Petőfi karja legalább annyira ölelésre termett, mint kardot forgatni. A körülményeken múlott, hogy nem az ölelése volt utolsó mozdulata. De az az utolsó mozdulat mégsem lehetett az utolsó, ha azóta ő minduntalan visszatér; egy-egy ilyen jelenése a soksok értetlenséggel és félreértéssel küzdő hite a végső kézfogásban. „Hidat is elsősorban a költők vernek népek nemzetek között“ — írja egy huszadik századi költő (Al. Andritoiu), reá gondolva, s egy másik — Eugen Jebeleanu — tovább megy, vele bizonyít. Mintegy ötven versét, költeményét szólaltatja meg saját nyelvén, románul: az átváltozás nyilván csak formai, a szavak alakjára vonatkozik értelmük ugyanazt a forradalmi szellemet idézi — eredeti sorai tükrében —, aki megalkuvás és márványhideg-merevedés nélkül minduntalan visszatér. Ő, aki „a XIX. század költői“-hez szólt végzetes indulattal, nem gondolva arra, hogy kissé talán túl korán, hisz sokáig saját hazájában is kevesen követték, megindulhat végre, békében, „a szellem napvilágát“ hordozni szét mindenüvé — a XX. század költőivel. Akik nemcsak érteni akarják az örökifjú „apostol“ szavát, hanem továbbadni is hivatottak: mert a győzelmemesek feladata megemlékezni Ama szentekrül és nagyokrul, a kik A szolgaságban szabadok valónak. És hirdették az igét, S díjuk halál lett, Csúfos halál!... Egyedül halálában nem hiszünk. Eugen Jebeleanu is az élő Petőfivel lép most a román olvasók elé. (Kétnyelvű kiadás: Eugen Jebeleanu fordításában. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.) (lászlóffy csaba) ASZTALOS ISTVÁN: TÖRTÉNT AZ UTCÁN A MEGMARADT BECSÜLET Asztalos István írásművészetéről már monográfia is jelent meg; a recenzens, akit a szerkesztő hetek óta nyaggat, hogy hozza már be kis cikkét Asztalos nemrégiben kiadott két könyvéről — újra kiadott novelláiról és gyermekeknek szóló írásairól —, a recenzens nagy zavarban van, mert nem tudja, mi újat mondjon. Hiszen tudna ő, szó se róla, hoszszabban értekezni a romániai magyar prózának erről a kivételes jelenségéről, de épp az a baj, hogy rövid cikket rendeltek tőle, őneki meg az az ambíciója, hogy ne ismételgesse a mások megállapításait, ha mégoly okosak is, s hogy fedezze fel Asztalost az olvasó számára — a maga szempontjából. Hogy ezt mégis megpróbálhassa, meg kell említenie, hogy ami sajátosan asztalosit lát Asztalos prózájában, s újat is, abban az értelemben, hogy noha már mások is észrevették, nem méltatták eléggé — nem valami nyomtatott szöveg olvasásakor bontakozott ki előtte, hanem mikor Asztalos Istvánt előadni hallotta. Alkalma volt rá bőven; legalább százszor vett részt író-olvasó találkozón, ahol Asztalos felolvasott — s minthogy ő, a recenzens, épp akkoriban kezdett el prózát írni, egyszer csak azon kapta magát, hogy ellenállhatatlanul a hatása alá került, mégpedig nem is tartalmi, hanem formai tekintetben, közelebbről a szavaiból áradó nagyfokú zeneiség tekintetében. Tessék venni a könyvet, a kettő közül akármelyiket, s egy találomra választott passzust fennhangon elolvasni! Vagy, hogyha alkalom kerül rá, tessék a kolozsvári rádió ún. „aranyszalagtárában“ őrzött felvételt meghallgatni, egy Asztalos-novellát az író előadásában — s amit a dermedt betűk sorain futkosó szem úgylehet nem vesz észre, a fül, a jó fül nyomban meghallja, megérzi Asztalos nyelvének különös zenélését, a felbontott szórendek dallamát, ritmikáját, a mondatok harmóniáját, s ez után a mondatvégek megnyugvó záradékát, avagy sokszor ideges felütését (Auftakt-ját), mikor az érzelmi töltet átszikrázik a következő mondatba. Más ám lehet másképpen vele; a recenzens nem hallott anyanyelve, húrjai ennél szebb lantjátékot bizony még költőktől sem, hát még prózaíróktól! Meg kell engedni persze, hogy a nyelv olyan hangszer, mely minden művelője kezében csodálatosan változtatja alakját, csakhogy ezt a hangszerjátékosoknak tuniuk kell. Tudniuk kell, miféle hangszerré lesz, hogyha éppen ők nyúlnak hozzá, s tudniuk és akarniuk kell játszani rajta, a játék szó zenei értelmében, a tartalom legművészibb, tehát leghatásosabb kifejezése értelmében — amit ma nálunk nagyon sokan elhanyagolnak. Asztalos István, a recenzens pontosan emlékszik rá, egy tucat költő számára elegendő tudatossággal dolgozta ki egészen a tökélyig a maga lantjátékát (a lantjáték képzete erősen szubjektív lehet, helyettesítse be mindenki a számára megfelelőbbel, miután legalább egy novellát fennhangon elolvasott); egykori közvetlen munkatársai a tanúk rá, hányszor mesélt el egy-egy történetet, amíg leírta, miképpen pengette meg az öszszes lehetséges húrokat, hogy a legkifejezőbb hangzatot megtalálja, hogyan vetette magát egy-egy bőrgyári munkás, lónai földműves, piaci kofa, írisz-telepi gyermek szájából elröppent szavak után, hogy fülöncsípje s épp akkor készülő novellájába illessze őket; s ha elkészült a novella s felolvasta — nagyon szeretett felolvasni —, miképpen toldta meg a szövegben magában benne levő zeneiséget modulált előadásával, hangjának emelkedő-süllyedő lejtésével, változó ütemével, egy-egy hangsúllyal. Minden írását magnetofonszalagra kellett volna rögzítenie, mert ezt az élményt, tartalmi erényeiktől függetlenül, immár csak felerészben nyújtják-nyújthatják. (Történt az utcán. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969. — A megmaradt becsület. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest.) (Veress zoltán) Jánosi Antal üvegfigurája BODOR PÁL írásának folytatása Gondolom, az írás is valójában a világ birtokbavételét szimulálja, főként vigasztaló, bár nem éppen haszontalan módon. Isteni kéj igazságszolgáltató kényünk szerint ábrázolni és mozgatni hőseinket, elverni a port háromszor is Döbrögi uramon, aki elől egyébként félve kitérünk a lépcsőházban vagy pláne a gyűlésen. A bivalyfejű helyi kultúrbonc nem is sejti, milyen bátran és szerencsésen buktatjuk meg a regényben ... Kérdés azonban, hogy vajon csak ő nem sejti , avagy maga a Valóság sem sejti, hogy mit cselekszünk az ő szépen kirajzolt árnyékában, gyönyörű pótlékában, a Művészetben? Elefántot csiklandozó fűszál a lírai költészet? (Egy jelzőnkért összeveszünk fél életre a szerkesztővel — hiszen ez hivatástudatunk leglátványosabb jele —, s közben verseskötetünket e földkerekségnek pontosan minden ötmilliomodik embere olvassa el, vagy a jobb, mert csupán hazai számításban: 33333 ember közül 1.) A szolgálat kettőn áll (vagy bukik). Fölséges gyógyvizek csorognak a semmibe: hibás-e ebben a gyógyvíz, mely a maga részéről szorgalmasan öszszegyűjtötte a mélyben minden savas kincsét, az összes rádió az első oldalról aktív parányokat, a fűszerező szénsavat, elvonta az écekből az írt, és rettentő erőfeszítéssel feltört, hogy odatárulkozhassék? (/A sajtó haszna, szolgálata konkrétabb és kézzelfoghatóbb, mint az irodalomé: a lap elküldi a cikket a megbíráltnak, akit törvény kötelez intézkedni, de legalábbis válaszolni. Az irodalom címzettje elvontabb. Kinek a nevére küldtem versem, mely az ostobákról, a faramucikról, önhittekről szól? Az író olykor azért is újságíróskodik konokul, mert ha már nem tudja megjavítani az emberiség szellemi közlekedőedény-rendszerét, legalább megbírálja a sarki vízvezetékszerelőt ... Az ember legfennebb azzal vigasztalhatja magát, hogy az orvos sem az emberiséget gyógyítja, hanem csak a betegeket.) Az író abban a (tév?)hitben él, hogy fontos dolgokat tud és mond. Az egész élet „szakembere“. Mindenhez köze van, mert mindebből csak az embert érdekli — ha nem is állíthatja, hogy semmi sem idegen tőle, ami emberi, sőt. Az írónak tehát afféle gyakorlati filozófusnak kell lennie. Hasznos akar lenni. Tehát szüntelenül lázad. Lázadása Sokakat zavar. Vagy mert nem tudják, hogy ez a mag csíra-anyagának lázadása a maghéj ellen, a lepkére menendő lázadása a bábhüvely ellen — vagy mert maguk is kemény héjak az életen és bábok, akik bábok akarnak maradni. Az intelligencia — régebbi meghatározás szerint — egyenlő az alkalmazkodás képességével. Az írás azonban az inadaptabilitás jele. Csak az írja meg a világot, aki nincs kibékülve vele. Mint ahogyan minden forradalom, minden haladás, minden újítás, inadaptáció. Szolgálni annyit tesz, mint elvégezni azt, ami még nincs elvégezve. Ebben a brutálisan leegyszerűsített, tautologikus formájában a meghatározás nem csuklik vissza önmagába. Szolgálni tehát anynyi, mint fölfedezni az elvégezni valót. Vagyis elégedetlennek lenni azzal, ami van. Volt egy időszak életemben, amikor a világ egyszerűnek tűnt, akár az agy két féltekés modellje az anatómiai szertárban. Ebben a kétféltekés világban könnyű volt eligazodni, választani. A vakhitűek biztonságával mozogtam. Közben lassan kiderült, mi minden van az agy két féltekéjében. Belül. Miért restelltem bevallani: elbizonytalanodtam. Valamikor feketében és fehérben láttam a világot — most lassan megtanulom, hány ezer árnyalata van a fehérnek és hány ezer a feketének. Néha vöröset, néha zöldet is látok benne. Néha még püspöklilát is, félreértések elkerülése végett. (Mosolyognivaló az a perfid fölény, mellyel az akkor el nem kötelezettek, az aktív apolitikusok ítélkeznek az akkori rajongók — teszem azt: irodalomkritikai — tettei fölött. Mintha a halaltestű szirén hencegne szüzességével.) Amikor egyszerűbbnek láttam a világot, egyszerűbb volt szolgálni is. Napilap-irodalommal, mert afféle mindennapi társadalmi elsősegélynyújtás volt a tudatom szerinti kötelességem No persze, csak vakhitű voltam, de nem vak. 1950-ben — istenem, húszéves voltam! — a fiatal írók első országos kongresszusán boldog, dühvel támadtam a hazug optimizmust, a valóság megszépítését, a hibák elhallgatását, elkenését. Mindezt — Gaál Gábor fölszólítására — meg is írtam akkor az Utunkban, a valóság idillikus ábrázolása ellen című cikkben. Volt is egy kis helyi vihar körülötte. Pedig az is milyen gyermeteg leegyszerűsítése volt mindannak, ami ma is gyötör! ■ Alkotás és szolgálat. .. 39 éves leszek, huszonhárom éve írok. Sokat szolgáltam. Keveset alkottam. Persze, elégedetlen vagyok magammal. És „életművemmel“. Nem baj. Majd rajzolok magamnak másikat. AUTO ANDRÁS írásának folytatása az első oldalról Iség állásfoglalásának kicsikarására a való világ láttán s végeredményben a közösség sorsában. Ha még zsengék is ennek a jelei: a befelé ásó költő és író, miközben egyik világból a másikba nyit új s új tárnát, hogy felszínre törjön, a magány benső vízióival a közösség felé tapogatózik. Hányszor kandikált ki a szemünkön — legjobb törekvéseinkben — éppen az, ami leginkább sajátunk! Úgy éreztem, hogy ezt a kifelé pillogató igényt valahol ott találom meg, ahol megszületett: a szülőföld és az otthon emberei között. Új könyvem tudósít valamit ennek a keresésnek az eredményeiről. Egy manapság felkapott, de jelentős francia író — Alain Robbe-Grillet — a tengeri sirályok életét tanulmányozva egyszer fölkiáltott: „De hisz a sirályok bennünk vannak!“ Előtte ezt már Kányádi jelezte egy szép versében, s naponta igazolja — sorsunk hálóit szenvedélyesen szaggatva — Farkas Árpád Sepsiszentgyörgyön. A bizakodásunk nem hiábavaló. LASZLÓFFY ALADÁR írásának folytatása az első oldalról térbe szoríthatja őket a rögtönzés? Marx elvtárs és József Attila elvtárs is kimondott egy-két fontos dolgot, legalább akkora illetékességgel, mégis van úgy, hogy a költők ahhoz igyekeznek jó képet vágni, hogy kis-kovácsfehér-fekete mit ítél szalonképesnek a szocialista építés szempontjából. Bánt, mint alkotót, hogy az ostobákkal is egyazon táborban ébredtem fel, s ostobákkal összezárva értelmesek is vannak odaát. Az alkotás mindig oda szólítja az embert, ahonnan tiszta és teljes kilátás nyílik az egészre, a teljesre. Ahonban ha kitekintesz, nem befolyásol a kimerítő mindennapok rosszkedve sem abban, hogy világosan ítéld meg, mi a kötelességed, mi a hivatásod. Szolgálat: a szolgálat mindenkinél előbb az alkotók erőfeszítése, sokszor erejükön felül is. Shakespeare is úgy él bennünk, mint egészséges és végső soron derűs fiú, pedig bebizonyított tény, hogy idegösszeroppanása volt.. Persze, a nagyok gyengesége még mindig erősebb a hisztériás korlüktetések erejénél. Lelki hollandiák ezek, régen tengerszintje alatt a hánykolódó eseményeknek. Elfáradtak a stílusok, mire magára talált az értelem. Magánvállalkozásként már meg volna fejtve a világ, de méltán ragaszkodunk ősi játékszabályként ahhoz, hogy együtt és egyazon közérzettel érjünk a célba. S mivel az alkotók mindig jól ismerik azt a kikötést, ettől válik legnagyobb földi értékké az alkotás , mert szolgálat, mindig azt szolgálja, hogy a vonuló emberiség végtelen útján állandóan maga körül lássa, érezze a célt, mely város és otthonszoba, mely táplálék, mely bőség, mely öröm és élvezet, mely pihenés, mely kielégülés és bizalom, mely jóíz kell hogy legyen: az életed. De látomásaik nem az ünnepélyeknek, hanem a mindennapoknak szólnak. A legünnepélyesebb dolog az igazság. Hat nap kell dolgozni, hogy a hetediken pihenj. Hatszáznak kell tanulni, hogy a hetediken tudj hatszáz évet, hatezer évet kell hatni, hogy a hetediken kisüssön az öntudat. A jövő emberisége törvénybe iktatja majd az alkotás tiszteletét is. TOMORY PÉTER írásának folytatása az első oldalról Nem játék, nem dicsőség forrása, nem nimbuszos, babérkoszorús célok kergetése, hiszen az életet egészében magáénak követeli. Kitérők, pihenők, megnyugtató révek nélkül. Folytonos zaklatással. Magyarul írunk itt, Románia Szocialista Köztársaságban. S csak úgy tudunk, csak úgy vagyunk képesek az egész ország minden lakosa számára tartalmasat, igazat mondani, ha nemzetiségi létünk — romániaiságunk — kommunista öntudattal vizsgált közérzetét feltárjuk. Állandóan változó, fejlődő folyamatában. Csak úgy, ha képesek vagyunk az ezen a nyelven beszélőkben öntudatot építeni, ha alázatosan szolgáljuk céljaikat, melyek ebben a hazában valósulnak meg. S megnyugtatásunkra mindig tudjuk: csak a körülöttünk élő közeg képes hangunkat a világ füléig erősíteni, s csak akkor, ha mondanivalónk visszhangra talál igényeiben Ha kielégíteni próbálja, alakítani és fokozni igényeit minden vonatkozásban. Ez az amit alázatnak, alkotói, emberi elhivatottságnak nevezek — érzek. S ez az, ami egyértelmű góc köré fogja a huszadik századi világ minden hatását akarva, nem akarva lereagáló közérzetemet. Ez az, ami írni kényszerít.