Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-12 / 37. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek IUTUNK ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA ♦ KOLOZSVÁR, 1969. SZEPTEMBER 12. XXIV. ÉVFOLYAM + 37. (1089) SZÁM ♦ ÁRA LEJ Milyen egyszerű és milyen tiszta minden: az első hűvösebb napon összegyűlnek a fecskék és elrepülnek, távozásukkal jelezve, hogy közeledik a Csengetés napja; az első hóharmatos éjszakán bíborvörös lesz a som, és vörös lesz a kecskerágó, és sötétkék lesz a kökény, és színváltásával mindenik jelzi, hogy közeledik a Csengetés napja; hosszú, csillogó fényű ökörnyál szövi a réteket, szőlők zamata gyűl a hegyoldalon, magasra szökik a füst és kék zászlójával jelzi, hogy közeledik a Csengetés napja; milyen egyszerű és milyen tiszta minden: a gyerek reggelente az ujján kiszámolja: még négyet alszom, még hármat alszom, még kettőt, még egyet... És most következnek a könyvek alatt roskadozás napjai, a rettenetes vagy szép számtanpéldákkal lelőtt vagy éppen megkoronázott délutánok embert formáló kínjai-örömei; most következnek a csodálatosan titokzatos versek skandálásai, melyek varázslatot ültetnek el az emberben, nagy, életre szóló varázslatot, mely soha meg nem szűnik, és most kezdi el az ábécé ismeretlen csúcsainak meg- Ezzel kezdődik hódítását az, aki majd az elemek atomjait vizsgálja és maga is elemeket teremt; és most kezdi magába szívni a szavak és mondatok különös havasi-levegő-illatát az, aki nagy könyveket tud majd, ezer paragrafust, amiért fekete talárba öltözhet és képviselheti az igazságot; most kezdi az is, aki hihetetlen konstrukciójú tornyokat, gátakat, házakat épít, és aki sok ezer órát ül majd a zongora előtt, hogy muzsikába öntse azt, amit a másik épített. Tiszta és egyszerű minden. Egyszerre lép át a küszöbön a Tudós, a Művész, az Építész, a Kutató, a Tanár, a Pilóta. És egyszerre kezdik a lapozást a könyvben, egyszerre próbálják az A betű nagy szenvedéseket okozó rajzát, s egyszerre mondják, napok múlva már, mutatóujjukat szépen a sor alá illesztve: isiskiskoiskol-iskola. Ezzel kezdődik minden. Tízezrek lépnek át a Csengőszóra a Kapun, és sok ezren közülük első ízben, a titkok földjére, tudós-jelöltek, művészjelöltek, politikus-jelöltek, akiket mindenné tehet a Betű. Én nem tudom, nem tudhatom, hol s mikor történt, hogy először húzta meg valaki a harangot azon a napon is, amikor az iskolák kapui kinyíltak valamelyik kora őszi reggelen, de úgy gondolok erre a ki-tudja-hol, ki-tudja-mikor élt emberre, mint aki elsőnek ismerte föl, hogy ez a nap a legszentebb napok közül való. Hinni szeretném, hogy nagy, tudós férfi volt az az ember,aki ünneppé tette az év legszebb napját. Szobrot érdemelne ezért a Becsengető, s vörösbetűs napot a naptárban: a Becsengető Napját, az Iskola-Kapu-Nyitás napját, amikor a legőszintébb közönség emlékezhetne rá. KIRÁLY LÁSZLÓ Esemény (Elmúlt számunkban. Marosi Péternek a hazai regénytermésünk megáradására, a nagyobb lélegzetű próza megiramlására figyelmező cikkén alig száradhatott meg a nyomdafesték, mikor Bálint Tibor új regényének a Zokogó majomnak olvasását befejeztem. De mert az irodalomkritika, irodalmi sajtónk eme kényszerű könnyűlovassága ebben a pillanatban alig látszik képesnek beérni — a könyvkiadó által diktált ritmusban, mely éppen a regénymegjelentetésben a legfokozottabb — saját mérlegelőbe takarító feladatait; és mert a megint alacsonynak bizonyult példányszám miatt — ez ugyan megállapíthatatlan, hiszen az utóbb megjelent könyveken érthetetlen módon nincs föltüntetve a példányszám — néhány nappal megjelenése után a jelzett regény máris hiánycikk, éppen ezért engedtessék meg részünkről néhány, a könyvet ünneplő, csöppet sem lehiggadt reflexió.) Abból a — lavinákat követő — kő- és hordalékgörgeteg zúdulású prózafajtából való ez a regény, amelyikből kezünk ujjain el tudnánk számlálni, hány íródott a romániai magyar irodalomban. A stílusnak, nyelvnek, a kifejezés eszközeinek, más szóval az írás mesterségének, a formának tisztelete (mondhatni, vallásos tisztelése) — mely amúgy általában jellemzője Bálint Tibor írásművészetének — itt rendkívüli „tárgyismerettel“ (mondhatni, élménytékozló kedvvel) párosul, s e két alapigény olyan súlyosan fedezi egymást, hogy ilyesmit teljesítményként ritkán tudhat magáénak írói vállalkozás. Tucatszor tucatnyi szereplőt hajszol végig a regényen — jórészt az élet peremén —, szereplőket — s nem hősöket. Mert ennek az emberkévének nincsenek hősei. Ez az életnyaláb a regény maga; emberegyedeinek e regénnyé élt életben sem lenne — mert nem lehet — hősökként polgárjoga. „Hiszen amúgy is sok már a hős körülöttünk... — vallja mintegy az utolsó szó jogán Bálint Tibor —, de egyre kevesebb a megértő ember . .. Lehet, hogy helytelenül ítélem meg a helyzetet. .. de szerintem a hősök sorozatgyártása helyett oda kell hajolnunk a panaszló szájak elé...“ Nos, ezt teszi az író maga is a regény egyik (mondjuk „központi") alakjaként. Kegyetlenül. Őszintén. Kíméletlenül. (Vagy nem kegyetlen az őszinteség?) Tereli a múlt nélküli, sokszor „származás“ nélküli, máskor jobb sorsra érdemesekből vagy születettekből visszahuzott vonulókat, a Vince családot, ágasbogas famíliáját, zűrös szomszédaikat, a Bunda Rózsikat, Bárány Lajosokat, Kakas Bandikat, Jakab Jákobot, a pipás Csikálónét, magyarokat, románokat, zsidókat, cigányokat, azonos sorsúakat itt az élet peremén, a nagyváros peremén; a nyomor-alázottakat, izmos, szeszes, mániás férfiakat, asszonyokat, kiknek melléről a csecsemőszálak sohasem szakadnak le, sóvár gyerekhadat terel nyomukban, végig a XX. század hullámvölgy-évtizedein. Itt és ekkor ez emberkévének a legtöbb és legkevesebb, ami sorsként rámehlel, a puszta fizikai fönnmaradás gondja; az erkölcsi — mert immár emberfeletti — ha valakinek sikerül —, csak ráadás lehet. A vér, könny, éhség, erőszak, piszok, bűn és a halál is része életüknek — igen, mintha élnék még halálukat is —; mindez nem „egyedi“ rövidzárlat, hanem amolyan lelki ex lex állapot. Ezért lenne igazságtalan, ha igazság próbálna lándzsát tömni itt a bűnök felett. De megbocsátás sincs, sem feloldozás. Csak a nagy, nagy megértés, az okoké. A társadalmiaké, a lelkieké. Mert van magyarázat... S ez az író részéről mégis nélkülöz minden szentimentalizmust, elérzékenyedést. S mint szándékon, ezen a következetesség-igényen csak az önsajnálat it leket ittott, éppen talán, mert oly hevesen küzd Bálint ellene. Egyetlen emberpalánta tör ki ebből a zárt és mégis beláthatatlan nyomor Bábelből (az újságíró, majd író Kálmánka), de mintha ennek a kebeléből szakadt érzékenységnek megszülésére is ítélve lenne ez a világ, hogy sorsa föltárulkozzék, valója egyszer — ebben a könyvben éppen — meztelenül láttathassa magát. Tragédiák sorát himbálják és szívfacsaró derűét a vaskos bekezdések, majd korszakokat indító újsághírkollázs-rosta gyűjti könyvfejezetekbe ezeket. Hatalmas ringó tánc ez a könyv — keserves emberfüzér körtánca — az élet peremén. Egyetlen zajos vonulás a Hóhérok Hídjától, a ■ Sánta angyalok utcájától, a Kövespad 16-tól e könyv felé — az utolsó regény felé, mely számára e kelléktár lehetséges, adott — vonulnak, vonulnak a Házsongárd környéki kertek almafái felé, és tereli őket az író Bálint Tibor a Házsongárdon is túlra, menekíti őket halálukon is túlra, s e menekülés, e feltámadás, a biztos rév megadatik nekik éppen e könyv oldalain. SZILÁGYI ISTVÁN PAULOVICS LÁSZLÓ: Gobelin-terv a szatmári Dacia szálló számára NOVELLI Bálint Tibor Huszár Sándor Stefan Heym