Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-11-21 / 47. szám

yjlóc? proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIASZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXIV. ÉVFOLYAM • 47. (1099.) SZÁM • ARA­­­LEJ • KOLOZSVÁR, 1969. NOVEMBER 21.­ ­ wsw'? www miu • « ^W38!w^ Sándor; Bivalyok Mohi A helytállás minősége kereken másfél évtized no­vellaterméséből válogatta ösz­­sze Papp Ferenc új kötetének, a Még öt perc*-nek az anya­gát: két-két 1954-ben, 1956- ban, 1957-ben és 1959-ben, va­lamint három 1968-ban írott novellában és novellával méri fel és kínálja az olvasónak fel­mérésre írói útjának egyné­mely állomását, változását. E másfél évtized határértékeinek problémáival (mert valódi al­kotási és szemléleti problémá­kat vetett fel) nemegyszer fog­lalkozott a kritika: utalások, összehasonlítások formájában a hatvanas évek kisregényei­nek elemzésekor vagy önálló tanulmányban (Földes László: Viharos tetőkről hallgatag gyö­kerek alá. Papp Ferenc pró­batétele, legutóbb A lehetetlen ostroma című kötetben), s ha utánagondolunk regényei és kisregényei sorának, a novel­lák születését jelző évszámok sem tűnhetnek esetlegesnek: az 1954-től 1959-ig írottak az első regényeket követik (csak a Remény ékelődik közéjük), az 1959-ben és 1968-ban szü­letetteket pedig a kisregények sora választja el — és külön­* Papp Ferenc: Még öt perc, Irodalmi Könyvkiadó, Buka­rest, 1969. Kötteti meg — egymástól. S ha ezekhez az évszámokhoz hoz­zágondoljuk regényeinek kri­tikáját, valósággal kínálkozik a következtetés: a regények közötti diszkordanciát a no­vellák értelmezik, oldják vala­miféle linearitássá. Kézenfekvőnek tűnik a kö­vetkeztetés — tehát jószerint hibás is. És nemcsak azért, mert a művészetekben felesle­ges bármiféle linearitást ke­resgélnünk, hiszen a változást, az író vagy irodalom szemlé­letváltozásait még rövid idő­szakokban sem értelmezhetjük fejlődésként. Hanem azért sem, mert a művészi alkotás sohasem folyamatos transzpo­nálása a tapasztalatok és él­mények valamiféle (egyébként ugyancsak nem létező) folya­matos akkumulálásának. A kötet első írásai, A par­ton és a Pihenés, időben még közvetlenül követik Papp Fe­renc első regényeit, melyek ki­zárólag az osztályharc bizonyos külső eseményeit voltak hi­vatva leírni. Az osztály­harc éle­sedését bizonyító irodalmi il­lusztrációra a másik póluson ugyancsak illusztráció vála­szolt: az emberi jellem- és társadalomfejlődés romanti­kus elképzeléseinek a realitás­ba, a megtörténtbe vetítése, a meg nem alapozott vagy csak alig-alig megalapozott­­vágy­nak tényként való feltünteté­se. Papp Ferencnek már az első novellái is (és nemcsak az ebbe a kötetbe felvett első novellái) már erre a lélek­tani sivárságra felelnek. Esz­közeiben sokszor még regé­nyeihez hasonló módon, ahol nem bírja ábrázolással, ott folytatja leírással, magyarázat­tal, a részletek túlduzzasztá­­sával, de már más szemlélet­ből fakadón, más igénnyel. Mintha csak mindaz, ami az eleve­ elképzelés (ami sohasem lehet azonos a céltudatosság­gal, a célratöréssel, hiszen az egyedien emberi valóság már­­már vallásos társadalmi eleve­­elrendeltetésének képzetéből fakad) következtében regényei­ből kiszorult: az ember, külső és belső létének igazi dimen­zióiban. A horgászó kisember, aki valósággal meggyűlöli hor­gásztársát, amikor az szinte ki­fogja azt a bizonyos nagyha­lat, s aki — miután maga is segítségre szorult — egy pil­lanatig szégyelli is, hogy gyű­löletében nem segített a má­siknak bár egy jótanáccsal, de ez a szégyen inkább zavart­ság, semmint a hőst ezentúl jó útra térítő mélységes, meg­rendítő lelkiismeret-furdalás (A parton). Vagy az újságíró, aki egy váratlan-véletlen hely­zetben a heroizmus valóságos példáját nyújtja mindenféle heroikus elszántság, önfelál­dozás-tudat, a társadalomból kiemelkedettség hősi pátosza nélkül; hőstettet visz végbe — a hőstett is hétköznapi —, mert így hozta a véletlen, mert meg kellett tennie, amit megtett, és mert minden jó­­érzésű ember ugyanígy csele­kedett volna a helyében. De még csak ezek a gondolatok sem járják meg; nem azért, mert ilyen nagy jellem lenne, ez megint csak a romantikus hősökhöz közelítené és a már említett romantikus elképze­lést szolgálná — egy nagyon is reális korban, hanem mert úgy hősi alkat, ahogy minden ember az; és amikor megtette azt, amit talán nem is lelkiis­merete, mindössze jóérzése, neveltetése parancsolt, akkor legföljebb fáradt, esetleg unott, vagy mind a kettő (Pihenés). Későbbi novelláinak és a hatvanas évek kisregény-sora­(Folytatása a 2. oldalon) BARÓTI PÁL Bálint Tibor: Egy jószívű ember balladája Veress Dániel: Remeték megfagyott geometriája x a TRAGÉDIA változatokkal Estéről estére beálltam az egyik páholysor mögé, és amit ta­lán a Madách-szövegnél vagy a Major Tamás és Sinkovits Imre művészeténél is jobban élveztem minden alkalommal, az a túl­zsúfolt terem feloldódása volt a kivételes színházi eseményben. Ez az első ajándék, amit a kolozsvári színháztól ebben az évad­ban kaptunk: remekmű nagy színészekkel, sőt egy remekmű előadássorozatán belül különféle színészi és dramaturgiai el­képzelések észrevétlen vetélkedése­i a nézők ezrei előtt. Ez az eseménysorozat ismét példázza azt, amit a Molnár-bemutató után a játékrenddel kapcsolatban jegyeztem fel ezeken a hasábokon is: csak a legteljesebb (madáchi szóval) „nagyravágy“, a szín­házvezetés legnemesebb értelemben való nagyratörése a reper­toár összeállítása és a színpadi produkció színvonalának a biz­tosítása terén, csak ez hozhatja lázba egy város, egy vidék színházjáróinak a tízezreit. Csak úgy érdemes színházat csinálni, ha minden egyes bemutató, sőt minden egyes előadás valami „sohase látott“ újdonságot ígér. Még akkor is, ha különben ötödször újítják fel ezen a színpadon, vagy ötvenedszer megy már ebben a felújításban a dráma. Mert az újdonság szenzá­ciója nélkül nem színház a színház, hiszen többek között az kü­lönbözteti meg a mozitól, hogy estéről estére valami megismé­telhetetlen élményben is részesíti a minden este újjáteremtődő műalkotással találkozó nézőt. — Ott voltam! Láttam! Megéltem! — ez a színházbajárás örömének a kvinteszenciája, s ennek az örömnek a vágyát felébreszteni és ébren tartani tízezrekben, ez a színházvezetés első parancsolata. Hát a múlt héten iga­zán nem panaszkodhattunk mi, kolozsvári színházjárók. Már akik bejutottunk az ilyenkor szűknek bizonyuló hatalmas néző­térre. Most pedig — e Madách-sorozat után — azt jegyzem ide, hogy sohasem láttam annyi színházról vitatkozó színházon kí­vülit, mint ezen a héten. Ez a néhány este nemcsak felkavarta Az ember tragédiája kolozsvári bemutatása (a madáchi szöveg rendezői meghúzásának mértéke és jellege s a bemutatás rende­zői felfogása és beállítása) körüli négy évvel ezelőtti vitákat, hanem ha lehetséges, ki is élezte őket. Nagyszerű dolog ez a vita. Mintegy újra igazolja, hogy az 1965-ös bemutató rendezője, Rappaport­­Ottó komolyan felkészült élete legnagyobb színházi csatájára,­­hogy tudta, mit akar elérni a színpadon a Tragédia előadásával, s szöveghúzásával éppen úgy szolgálni kívánta. Az ember tragédiájának, a demitologizálását és illuminista ér­telemben való áthumanizálását, mint Jules Perahimnak a ren­dezői elképzelést pompásan kifejező díszletével és Oláh Tibor modern kísérőzenéjével. Rappaport Ottó annyi mindennel sza­kított (tudatosan) a színházainkban s az idősebb nézők emlé­keiben élő Marádi-hagyományok közül, hogy ezzel önmagában is vihart kavart. A néző belső dilemmáit azonban kezdetben is felfokozták a rendezőnek azok a túlzásai és színpadi kihagyá­sai, amelyeket mintegy kidomborítottak most a különböző stí­lustörekvések szembesülései ugyanazokon az előadásokon. Ismét kiderült ugyanis, hogy Rappaport Ottó túlhúzta a Tra­gédia szövegét, és ezzel elszegényítette, a saját elképzelései szempontjaiból is. Nemcsak arról van tehát szó, hogy ez alka­lommal elmondtak sok olyan gyönyörű szövegrészletet is, ame­lyeket szerencsés kézzel őrzött meg egy másik szöveghúzás (mert Madáchot mindenütt meghúzva játsszák), hanem ezek a szövegrészek nem ártottak semmit ennek a kolozsvári beállí­tásnak, sőt árnyaltabbá tették. Vagyis Rappaport Ottó annyira egy irodalomtörténeti koncepció (az egyik lehetséges és nagy irodalomtörténészek által kialakított irodalmi koncepció) rab­jaként kereste a Tragédia lényegét (különben főérdeme, hogy lázasan kereste), hogy helyenként vázáig kopasztotta a művet. A remekmű persze így is remekmű maradt, még a túlhúzott je­leneteiben is. De kevesebb húzás sokkal előbbre vitte volna a rendezőt éppen abban az irányban, amelyben elindult. A másik régi észrevétel, amit megintcsak nem hallgathatunk el, mert ismétlődő eset, hogy a rendező megengedhetetlenül el­hanyagolta egyes jelenetek koreográfiai beállítását, s ezen négy év után sem tudott segíteni. Aki ennyire tudatosan mond le a tömeg naturalisztikus felvonultatásáról és mozgatásáról e szín­padi költem­ény szcenikai újraalkotásánál, annak a legnagyobb gondot kellett volna fordítania művészi jelzések artisztikus, ba­lett- vagy pantomimszerű (vagy mit bánom én, milyenszerű, de telejs illúziót keltő) megoldására. Bizony, a római kép vagy a londoni most is olyan ebből a szempontból, mintha diákmű­kedvelőkkel adnák elő. Rappaport Ottó nem tudott önmaga el­képzeléseinek a koreográfusává vagy legalább elfogadható játék­mesterévé válni helyenként. Ebben, a rendezői felfogásban élesen polarizált, megvalósí­tásában azonban erősen felemás előadásban vonultak fel aztán — legkülönfélébb párosításokban — az eddigi főszereplők s a nemzetközi hírnévnek örvendő nagyszerű vendégszereplők. Há­rom Lucifert, két Ádámot és két Évát láthattunk négy nap alatt. Felsorolásukat­­ a negyedik Luciferrel kezdem, aki fel se lépett ez alkalommal. Kovács György alakítását pedig nem ud­variassági gesztusból idézem, hanem annak jelzéseként, hogy minél nagyobb vendégművészek lépnek helyére ebben a beállí­tásban, annál jobban kiderül: Rappaport Ottó éppen reá gon­dolt, amikor úgy hozta ki a Tragédiát, ahogyan kihozta. Persze ezzel nem becsülöm le a rendezőnek azt a törekvését, hogy Lu­(Folytatása a 10. oldalon) MAROSI PÉTER

Next