Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1970-01-02 / 1. szám

Q) ›D 0)› a‹ ›D ›o (!) ZAHARIA STANCU ! Ének Nem hullt le még minden falevél. Majd lehull. Nem hullott le meg a hó. Majd lehull S a rigó sem dalol már. Csak a páva Perfeszti tollait éppúgy, mint azelőtt. Csak ő bontja farkát éppúgy, mint azelőtt. Meg nem hullt el minden hajszálam. Majd elhull. Nem hullott le még a fülem. Majd lehull A szellemem fürge még, akár a mókus, Je szemem világát háromnegyedrészt elvesztettem és nemsokára elvesztem egészen. Már sebzett vadként rohanok végig az erdőn. Sebzett vadként üvöltöm végig már az erdőt. Ha van Xerxész király? Ő sebzett meg engem. Hol van Xerxész király? Mert ő öl meg engem, Xerxész király, nyila Xerxész királynak. Nem hullt le még minden falevél. Majd lehull. Nem hullott le még a hó. Majd lehull. Xerxész király vadra vadászik az erdőn, S a sebzett vadak rohannak s üvöltenek____ hs velük rohan s üvölt Xerxész király is, Velük rohan s üvölt Xerxész király is. •S­ANA BLANDIANA A lélek Valamiféle titok bennünk a lélek, Mi testünkön kívül nem létezhet. Ó, hányszor találtam lenn a fűben Haldokló, mezítelen lelket... Vigyázva emeltem tenyeremre, De sohasem találtam Senkit, ki mindenét odahagyva A talált lelket magába befogadja ... Tenyerem üres öblét bámultam hosszan, S hirtelen átsuhant rajtam az áram, Mely minden gyanakvó testet megremegtet. Vajon: Isten­ é, ki mibelénk menekíti a lelket? EUGEN JEBELEANU Ima Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szállj alá, ha vagy, ide a földre, és vess gátat a vihanó halálnak, és a sisakokból kalapot varázsolj, s halottain­k arcát sim­ogatással född le, és életben tartsd meg az élőket mind, és maradj itt köztünk, ha már atyánk lettél borrá varázsoljad kipatakzó vérünk, és változtass minden hadsereget ünnepi menetté ... Ámen. RADU BOUREANU Amiruba Miféle szörnyű, haldokló harangszót hallok, Mely ideszáll a feledés távoli füsttornyából, Micsoda tengermélyi kristályos orgonahangok Remegtetik a dobhártyámat fájón? S mi ez a nyújtózó szó, ez a név. Melyet a kihagyó emlékezet még szótagol. Mi ez a semmibe távolodó betűsor: Amiraba. A — mi — ra — ba! N­os a kulcs, mi fölnyithatná e név­lakatot, S a súlytalan kecsesség, mi megrajzolja az arc vonalait? Tán azt hihetném, ha magam volnék, Valami tölcsér bukkan föl emlékeimben, Melyen átáramlik egy anyagtalan harangszóhullám, Vagy mintha mélyrezuhanásaink köreit látnám Gyűrűzni a tavirózsátlan, közönséges vízen ... Fél pár szandál vár a homokon, Hiába vár, pártalan marad. Déli ég fénylik, Éji ég sötétlik, S hiába vár, örökre ott maradt. És meglátlak most, lépdelsz az abszurd hold alatt. Már nem is szenvedsz, már elmúlt minden. Te hihetetlen ember­ alakú, tengeri virág A tavirózsátlan, közönséges vízben ... KIRÁLY LÁSZLÓ fordításai HORVÁTH ISTVÁN Vákuumban Most a bénult csend zuborog. S hiába keresem — ha kint még zendül is a tél kéken, hallatlanul — itt bent hamvába fúl visszhangja ennek is. S nemcsak néma: vak is ami máskor a szépségre oly fénylőn rátüzelt, s tőle életre kelt a halni hulló pillanat, s a kőben is szív lüktetett és zengés énekelt. Most saját szivem kérdeztem. S makacsul nem felelt. PALOCSAY ZSIGMOND Temetésen * Volt pap is — a Hóstát éle ékeskedett vigasztalta a távozót rendesen­­ — ejtett némi civil szót róla (jól volt informálódva!) de a zsoltárt magasan kezdte. — nem lehetett utána mennem é s a Miatyánk­ja meg volt tatarozva. (Nagyanyám több helyen nem úgy mondta) A tányérsapkás, csizmás, posztóruhás fogdmegek a koszorúkkal siettek, lecsavarták ügyesen a kocsi tetejéről a katolikus keresztet, helyébe bóbitának református egyebet tettek „Kioldjuk a kendőt?!“ kérdezte hangosan, amelyik krákogott is köztük, mert seriff lehetett. Anyám intett, hogy — természetesen ... (Kioldotta a kék kendőt Nagyanyám állán az illető nagyon természetesen). Az egyik ló nem volt egészen fekete s a hegyen tiszteletlenkedett. Elöl mentem. Esett. Ki volt ásva a föld Nagyapám, A TŰZOLTÓŐRPARANCSNOK felett előzmények nélkül való. Hát Lőni szerint? Itt is igazat kell ad­nom Barótinak: „A kiszigetelő szemlélet jelentkezik az iroda­lomtörténet történeti felfogásában is: ebben a felépítésben ugyanis a romániai magyar irodalom merőben előzménytelen­­nek és egyszeriből adottnak tűnik.“ Nem kísérteties ez az összecsengés? Huszár álláspontjában van logika: ő egyszerűen „kiiktatja“ irodalmunkból a polgári vonulat legértékesebb hagyományát, Adynak a közép- és kelet-európai népek sorsközösségéből fa­kadó forradalmi demokratizmusát, amely — nyugodt szívvel ál­líthatjuk — a marxi—lenini ideológia mellett a legáldásosabb hatással volt irodalmunk fejlődésére. Ez az a „valami“, ami Hu­szár szerint 1919-cel véget ért. S vajon miért? Tán a polgári demokratikus forradalom feladatai lekerültek társadalmi fejlő­désünk napirendjéről? Ne kérdezzük! E „valaminek“ egyes kép­viselőit — például Bartalist, Endre Károlyt, Moltert stb., „akik egy általános humánum tiszta, fehér lobogóját viszik tovább“, Huszár egyszerűen kiiktatja a romániai magyar irodalomból. De kiiktatja „a század eleje és a háború rossz hagyományainak folytatóit“ is, Végvári-Reményikkel az élen: „Ők tehát az első fejezet, akiknek a tudata az első háború előtt vagy alatt alakult ki, s művük ennek hatását viseli, akik azonban nem nyitnak, hanem zárnak korszakot. Nem kezdete, hanem vége egy folya­matnak.“ Magyarán szólva ez annyit jelent, hogy ez első feje­zetbe utalt írók művészete nem a romániai magyar nemze­tiség társadalmi valóságába, hanem „a századeleje eszmevilá­gába“ ágyazódik, „egy megelőző kor eszmevilágát képviseli,“, tehát a társadalomnak egy bizonyos fejlődési fokát „túlélő“ fan­tomirodalommal van dolgunk. Mondom, Huszár álláspontjában van logika: ha ő az 1919 után Romániában dolgozó — s a polgári demokratikus eszmék hatása alatt alkotó — íróink egy részét sem hajlandó a romá­niai magyar irodalomba befogadni, hogyan is ismerhetné fel a romániai magyar irodalom közvetlen előzményeit az 1919 előtti erdélyi magyar irodalmi eseményekben? Ám miért nem ismeri fel Lőni, aki — ezt könyvének számtalan része bizonyítja — nem dagadja ki a romániai magyar irodalomból Ady polgári de­mokratikus forradalmi örökségét? Irodalomtörténetírásunknak e látszólag kis „hiányossága“ (ami azonban irodalmunk eszmei gyökereinek világos feltárását jelentené!) súlyosan üt vissza a Huszár cikkében. Mert ha a romániai magyar irodalom nem egy fejlődési folyamat eredménye, ugyan mi az, ami 1919-ben hirtelen létrehozta? Milyen eddig nem létező új eszme indult el ekkor, amelynek bűvös ereje egy irodalmat volt képes egyik napról a másikra elővarázsolni? „...egy törté­nelmi sorsfordulat életérzése“ — derül ki Huszár cikkéből. „A romániai magyar irodalom tulajdonképpeni megalapozói írja Huszár —, akiknek a nyűvében a romániaiság mint sorskérdés először jelentkezik, a Marosi szóhasználata szerinti második ge­neráció, akik közé én Kós Károlyt, Berde Máriát, Szentimrei Jenőt és Gaál Gábort is besorolom. Ez a romániai magyar iro­­dalom második fejezete. Ennek a korszaknak az írója vall és vállal. Keresi a kisebbségi magyarság útjait és boldogulását. A­­ romániai lét feltételei határozzák meg minden cselekedetüket és minden leírt sorukat.“ De miért csak Kost, Berdét, Szentimreit és Gaál Gábort sorol­nánk be a romániai magyar irodalom megalapítói közé? És mi­ért ne soroljuk ide mondjuk Benedek Eleket, Molter Károlyt, Tabéry Gézát, Kádár Imrét és Ligeti Ernőt is, akik Kós poli­tikai fegyvertársaiként, az Erdélyi Néppárt köré csoportosulva az 1920-as évektől vállvetve küzdöttek a romániai magyar kon­zervativizmus, a feudális nagybirtok, nagytőke és az ezeket tá­mogató egyházi vezetés politikai egyeduralomra törése ellen, a romániai magyar dolgozó tömegek demokratikus politikai meg­szervezéséért és a tömegeket szolgáló, haladó irodalmi élet meg­teremtéséért. Hiszen nekik is „a romániai lét feltételei hatá­rozzák meg minden cselekedetüket és minden leírt sorukat“? Vagy Sípos Domokos, aki fiatal irodalmunknak a legértékesebb útmutatást szolgáltatta, tán nem vallott és nem vállalt eleget? Elhihető-e, hogy az a fiatal erdélyi magyar irodalom, amely a demokratikus eszmék hatására a század első év­tizedének vége felé Erdély társadalmi valóságának talaján ki­alakulva, a magyar konzervatív erőkkel szemben oly határozot­tan szállt harcba a társadalmi haladásért, az 1919-es történelmi események következtében romániaivá válva egyszeriben lemon­dott társadalmi hivatásáról, s céljául a mindenek fölött álló nemzetiségi eszme szolgálatát tette? Mert ugyan mi mást jelen­tenek a következő sorok: „Szerintem a harmincas évek elejétől árnyalatoktól és ideológiai ellentétektől függetlenül ez jellemzi az irodalom főbb csoportosulásait. Az egyes írói csoportosulások­ a maguk felfogása és ideológiája szerint az új államban az opti­mális létfeltételeket keresik. Ezért, bár a Korunk-csoportot a Helikon­étól ideológiai szakadék választja el, mégis azáltal, hogy azonos korszakban a kiutat keresik, sokkal inkább rokonok, mint külön bármelyikük a határon kívüli irodalmi megnyilat­kozásokkal.“ Nem hiszem, hogy Huszár, aki napjaink irodalmi életének egyes finom árnyalatait oly éles szemmel veszi észre, teljesen végiggondolta elméletét, s komolyan hiszi, hogy pusztán nem­zetiségi meghatározottságából kifolyólag például Nagy István kö­zelebb állt mondjuk Bánffyhoz, mint Nagy Lajoshoz, Salamon Ernő közelebb állt Reményikhez, mint József Attilához, Gaál Gábor meg közelebb állt a Helikon­t szerkesztő Kovács Lász­lóhoz, mint a 100%-ot szerkesztő Tamás Aladárhoz. Anélkül, hogy e két írói csoportosuláshoz tartozó írókat pusztán csoport­címkével akarnám minősíteni, ami durva vulgarizálást jelentene — ezt épp a „határesetek“, Szentimrei, Tamási, Bárd, Asztalos stb. bizonyítják a legjobban —, kitartok ama felfogásom mellett, hogy e csoportosulások fő eszmei vonalát képviselő írók a „kisebbségi magyarság“ nagyon is heterogén képződményéből más-más osztályoknak vagy csoportoknak a boldogulását keres­ték, és más-más utakon, míg a vagyonos osztályok reprezentán­sai koruk osztálytársadalmának konszolidációjától várták „né­pük“ boldogulását, a kizsákmányolt osztályok tudatos képviselői egy új, kizsákmányolásmentes társadalom eljöveteléért dolgoz­tak. S ha Huszár nem iktatta volna ki a romániai magyar iro­dalomból a konzervatív vonalat, arra is könnyen rájöhetett vol­na, hogy íróink romániaiság­tudatának sem volt közös a tar­talma, mert míg a társadalmi haladást képviselő írók a magyar nemzetiség sorsát Románia társadalmi összefüggéseibe ágyazva szemlélték,é­s társadalmi törekvéseikben Románia haladó — vagy haladónak vélt — erőire próbáltak támaszkodni, ami sem­miképp sem jelentette a nemzetiségi szabadságjogok feladását —, a konzervatívok a világ reakciós erőire támaszkodva a revi­­zionizmusban keresték azt a bizonyos „kiutat“. Mindezeket csupán azért említem, hogy rámutassak: hová vezethet az irodalomtörténet elhanyagolása, egyes alapvető iro­dalomtörténeti kérdések megoldatlansága. Hiszen Huszárnak „egy történelmi sorsfordulat életérzése“ által létrehívott iroda­lomról szóló, cseppet sem eredeti tétele kártyavárként omlik össze, ha a romániai magyar irodalmat történelmi fejlődésében szemléljük. Ebben az esetben azonban a romániai magyar iroda­lomtörténet első fejezetének A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALOM KÖZVETLEN ELŐZ­MÉNYEI címet kell viselnie, mely korszak időben körülbelül 1907—1919 közé rögzíthető. E korszak történelmi lényege az imperializmus előretörése következtében kiéleződő osztályharc, ami a közép- és kelet­európai társadalmakban ismét napirendre tűzi a polgári demok­ratikus forradalom kérdését. A polgári radikális eszmék új lö­kést adnak az irodalom fejlődésén­ek, s Magyarországon éppen úgy, mint a szomszédos államokban, a haladó szellemű, mo­dern polgári irodalom létrejöttét eredményezik. A magyar iro­dalmi életben a polgári demokratikus forradalmi eszmék legkö­vetkezetesebb képviselője Ady, aki a közép- és kelet-európai né­pek sorsközösségét felismerve, e népek harcos összefogását hir­deti elnyomóik ellen. A fővárost meghódító modern irodalmi törekvések lassan a vidéket is megmozgatják. A fejlettebb polgársággal rendelkező nagyobb vidéki városokban egymás után jönnek létre a „destruktív“ fiatalok irodalmi csoportosulásai, melyek alma­­nachokat, majd folyóiratokat jelentetnek meg, s harcba len­dülnek a hivatalos rendszert szolgáló konzervatív akadémizmus ellen. Az erdélyi konzervatívok legtekintélyesebb irodalmi or­gánumának, a Kolozsvárt megjelenő Erdélyi Lapoknak 1913-ban történt bukása már a modern irodalom erdélyi térhódítását hir­deti. Azok a fiatal írók, akik a konzervatív szemléletet bármilyen formában kikezdték, a konzervatívok ellen folytatott harcuk so­rán szükségszerűen eljutottak a konzervatív nemzetszemlélet fe­lülvizsgálásához, ami Erdélyben elválaszthatatlan volt a nem­zetiségi kérdéstől. E folyóiratok lapjain már feltűnik a román tömegekkel együttlakó erdélyi magyarság sajátos helyzetének felismerése, a testvéri együttélés vágya, s ami ennek nélkülöz­hetetlen feltétele, a támadó ésű „nagymagyar" nacionalizmus el­vetése és demokratikus nemzetiségi politika követelése. E fiata­lok néha meglepő tisztánlátással mutatnak rá a kizsákmányoló társadalmi rendszer és a nemzetiségi elnyomás mély összefüggé­seire. A Szentimrei Jenő által szerkesztett Új Erdély 1918. febr. 9-i (4-es) számában például a következő sorokat olvashatjuk: „... Ne igyekezzünk hát egyik kultúrát sem a másik fölé emelni... Egyebet kell itt tenni. Szilárdítsuk meg a gazdasági alapépítményt, szüntessük meg a kizsákmányolás minden faj­táját, az uzsorát, az éhbéreket, jutassuk földhöz, tisztességes megélhetéshez a Nincstelen Jánosokat, Pintye Gligorokat és Hans Sachsokat egyaránt, és akkor magától fog felépülni mind­nyájunk büszkeségére, különböző, de egységes harmóniába ol­vadó színű kövekből az erdélyi kultúra nagyszerű épülete.“ (Dr. Turnowsky Sándor: Kultúrák egysége.) E fiatalok polgári radikális felfogásának érlelődését nagy­ban meggyorsította az imperialista háború, amely felnagyítva mutatta meg a félfeudális társadalom minden ellentmondását. Amint tudjuk, mindez az 1918 októberében kirobbanó polgári demokratikus forradalomhoz vezetett. Körülbelül ezzel zárul a romániai magyar irodalom közvetlen előzményeinek korszaka.­­ (Folytatása a 4—5. oldalon) VARRÓ JÁNOS Lugossy László: Mágia (ott mások voltak — hántolni — pont heten!) ... HA EZ AZ AGYAG ÖSSZEÁZIK BEMOCSKOL MINDENT ... (Apám idegeskedett) Köhögni kezdtem. És rám szóltak a rokonok : A KALAPOT MÁR FELTEHETED. 3

Next