Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1971-01-01 / 1. szám

Marosi Péter bevezetője Az előkelő megjelenéshez hovatovább bevezető méltatás szükséges. Ezért kitűnő barátunkat, Marosi Pétert kértem föl írásom előzetes méltatására. Ezért szerepel a hűséges barát neve bevezetőm szerzőjeként. Marosi Péter, aki hozzáértő bíráló — Paul Georgescu, Láng Gusztáv, Nagy Pál, Szőcs István, Crohmalniceanu, Kicsi Antal, valamint mások mellett —, készségesen vállalkozott a bevezető sorokra, azzal a baráti kéréssel, hogy ezen sorokat én írjam meg a nevében. Lelkesen teszek eleget azon baráti kérésnek, melyet a de­rékhad egyik nem egészen ismeretlen bírálója meleg baráti be­szélgetésben kifejezett. Soraimat, valamint magamat az olvasó figyelmébe aján­lom a jeles — és fáradalmat nem ismerő — kritikus nevében. Ezen írás — Szabó Gyula, Fodor Sándor és a fiatal, egyelő­re még talán ismeretlen Figura Tóbiás mellett — sok szempont­ból megállja a helyét, a valóságmérés szándékában, valamint a buzgalomban. Közben novellaprózánkban egy új műfaj sajátos világrajötté­­nek vagyunk tanúbizonyságai. Születőben van a fantáziátlan és tudománytalan elbeszé­lés irodalmi tájékunkban és kisprózánk melegágyában. Jelen írás nem nevezhető se betetőzésnek, se a műfaj meg­­pincézésének. A képben — mely összhatásában koherens és belterjes — Bolyai János kolozsvári látogatása képviselné a valóságirodal­mat, és a szerkesztőségek fölvázolása a fantasztikus elemet. De lévén, hogy az írás tudománytalan és fantáziamentes műfajú besorolású, szükségszerűen és dialektikusan eleget tesz a mű­faj sajátos követelményeinek. Ezen írás — bátran állíthatjuk — merészen tör csúcsra, és egyre újabb mélységeket hódít meg modern röptében, amint az a tudománymentes és fantá­ziátlan elbeszélés sajátja Európában, Íróink lelkes tábora egyre ír ilyen elbeszéléseket és jövőre még többet fog alkotni bizonnyal. Azzal a kéréssel fordu­lunk tehát olvasóinkhoz, hogy a kitűnő — és más írásokkal egyetemben nem érdektelen — buzgó művet olvassa oly lelke­sen, mint amily lelkesen papírra vetettük azt! A Gauss nem ugrik a kútba A Korunk egyik neves és jó tollú szerkesztője hirtelen ar­ra figyelt föl, hogy egy bun­­dás, prémsapkás jövevény áll szótlanul az íróasztala előtt. Egy darabig nézte, aztán vég­képp nem tudta, honnan küld­ték. Szögletes, inkább durva arc, tömpe orr, tekintetében gyanakvás és valami megfog­hatatlan határozottság. Olyan volt, mint egy előfizető, aki nem kapja a lapot. Vagy mint egy vidéki számtantanár, aki szerint nem írnak eleget a vi­déki számtan­tan­árokról. — Mit óhajt? — kérdezte a szerkesztő gyanakodva. — Az újdondász tekintetes úrral akarok beszélni — fe­lelte a jövevény. A szerkesztő megdörzsölte a homlokát, aztán beszólt a ben­ső szobába, kissé bizonytalan hangon: — Edgár, azt hiszem, téged keresnek... Balogh Edgár kinézett, egy pillanatig a vendégre meredt, majd olyan örömmel üdvözöl­te, mintha rég nem látta vol­na. — Hah — kiáltotta —, hát végre megjöttél! — A tekintetes úr az újdon­dász? — Nézd — magyarázta Ba­logh Edgár —, én itt minden vagyok. Én vagyok a szerve­ző, a végrehajtó, a közgondol­kozó. Az újdondász is én va­gyok, ha van ilyen a közéleti­­ségben. De még jobb, ha köz­­dondásznak nevezel, mert ez inkább benne van a mai köz­­gondolkodás struktúrájában. Ma már nincsenek újdondá­szok, csak közdondászok, de ezt ti még nem tudjátok, Szin­­érváralján és Céckén. — Akkor visszamegyek, mert föltétlenül az újdondász­­szal akartam beszélni — mondta makacsul a vendég. Balogh Edgár megadta ma­gát. — Nézd — magyarázta —, rendben van. Én vagyok az új­dondász. És még ezen kívül mit kívántál? A vendég erre biccentett. — Bolyai János nyugdíjas kapitány vagyok. Balogh Edgár bólogatott, he­lyeselt. — És hány Korunk-előfize­­­­tőt toboroztál Bolyán? — kér­dezte váratlanul. Majd kiszólt az előszobába. — Két kávét, itt van Bo­lyáról a lapterjesztő, egy ka­pitány, aki most akarja be­szervezni Korunk-olvasónak a néphadsereget. — Majd ismét a vendéghez fordult: — Kérlek, továbbra is a leg­nagyobb figyelemmel hallgat­lak ... Egyébként miért nem teszed le a prémsapkádat? — Én a semmiből egy új világot teremtettem — mond­ta a vendég nyugtalanítóan természetes hangon. Balogh Edgár egy darabig várt. — Na! — nézett Bolyaira féloldalról, aztán barátságosan megfenyegette: — Remélem, nem írsz ilyeneket! De azért szeretlek. — Apámnak is megírtam, és ő elküldte az egészet Gauss­­nak. — Micsodának? — Gaussnak... Ugyanis hárman értjük, amit írtam ... Én, apám és Gauss. — Úgy látom, te lebecsülöd a Korunk olvasóközönségét! — És Gauss azt válaszolta... Balogh Edgár csitító mozdu­latot tett: — Kérlek, egy pillanatig légy türelemmel. — Azzal ki­sietett, és bizalmasan meg­kérdezte Kántortól: — Lajos, kérlek, ki az a Gauss? Kántor gondolkodott. — Úgy tudom, hogy egy bu­dapesti irodalomkritikus, aki Garamvölgyi néven írt vala­mit Jókai ellen. Balogh Edgár visszasietett. — Folytasd, kérlek — szólt Bolyaira. — És rólad mit írt a Gauss? — Gauss azt írta apámnak, hogy teljesen igazat ad ideá­imnak. — És gondolod, hogy he­lyes, amikor Gauss igazat ad? — Úgy gondolom. — És ha Gauss beugrik a kútba... Te is beugrasz a kútba? — Gauss nem ugrik kútba. Ezt eréllyel jegyzem meg. — Nem úgy értem — csil­lapította Balogh Edgár —, hogy csakugyan a kútba ug­rik a Gauss. Hanem átvitt ér­telemben ugrik a Gauss a kútba. — Gauss nem ugrik seho­gyan se kútba. És eréllyel megtiltom, hogy illetlensége­ket beszéljenek Gauss csodá­latos értelméről, mintha azt át lehetne vinni vagy vissza­hozni. Gauss geniális szellem, akár atyám. Vagy én ... — Rendben van — sóhaj­tott Balogh Edgár —, ha ilyen nagy ész a Gauss, lenne egy kérdésem hozzád mint fiatal­hoz. — Halljam ... Balogh Edgár előrehajolt: — Mondd meg, mi a véle­ményed Garamvölgyi azon cik­kéről, amelyben megtámadja Jókai Mórt. És miután Bolyai értetlenül nézett, még hozzátette: — Ilyenek vagytok ti, fia­talok, de azért szeretlek ben­neteket! Bolyai bólintott, és kivett bundájából egy iratköteget. — Akkor ezt átadnám. Mert hallottam, hogy nagy lett a városban a culturalis evolu­­tio... Balogh Edgár az iratcsomóra mutatott. — A hagyomány ápolásáról szól? — Nem — közölte Bolyai komoran —, sőt éppenséggel egy traditio leli benne halálát. A parallelről. Erre Balogh Edgár fagyos lett. — Holnap evvel parall írás­ban fogok válaszolni, mely talán folyóiratunkban is nap­világot látand. Addig is, köz­löm, hogy mi tradícióápoló fo­lyóirat vagyunk... És voltunk vala. Miután Bolyai kissé mogor­ván eltávozott, Balogh Edgár le-föl sétált, hátratett kézzel, végül pedig úgy sóhajtott föl, hogy a szomszéd szobában is hallják. — A Gaussok miatt nem mentünk és nem menendünk semmire! Másnap Bolyai visszakapta kéziratát, melléje pedig egy gépelt levelet, amely így szólt: Kapitányi János olvasónk­nak, Bolyára, valamint mások­nak Ugróra és Bugrára. La­punk mindenkori belső önki­fejezésével elvi célzatunk sa­­j­átlagosan parallel. Bíráló le­velében azt írja, hogy a Tér­ről eddig nem volt abszolút­­lagos tudomásunk, noha a Tér lapunkban minden helyes vé­lemény szempontjából nyíltnak lehetett mondható. Ha jól ér­tettük szándékát , ön nem osztja hagyományápoló ten­­dencializmusunkat és Jókai Mór-igényünket is nehezmé­nyezi. Meg kell mondanunk: nincs egyedül antijohainista platformjával. Mi is olvastuk Garamvölgyi cikkét, akárcsak ön. De mi nem tagadjuk le, hogy — bár rendkívül sokra értékeljük Garamvölgyi ana­litikus zsenijét — más követ­keztetésekre jutottunk és ju­tunk naponta. Mi mindennap megöntözzük tradícióink élő növényiségeit. Ma is ilyen ön­tözés-struktúrából jövünk, melyből kizöldellnek a mus­kátlis cserepeződések. Ismer­jük az ön által elképzelt fo­­lyóirat-modellt, de mi más modellek térbeli kitapogatásá­­val képzeljük elérni célbeli­­ségét és modulját. Hogy mo­dernül fogalmazzunk: mi más holdmodulban ülünk, és han­gunkat másként (másszerűen) moduláljuk. Köszönjük, hogy újabb elő­fizetőket szerzett. A bolyaiak­­kal való Korunk-találkozóra előreláthatólag jövő december­ben kerül sor, mert akkor utazhatunk legkorábban Bo­lyára. Kéziratát — melyet le­veléhez mellékelt — szerin­tünk át kellene adnia kitűnő gyermeklapunknak, a Napsu­gárnak, melyet maguk a gyer­mekek olvasnak. Várjuk cik­keit. Vegyél neki pacallevest! Bolyai tehát kéziratával és Balogh Edgár ajánlólevelével a Napsugár szerkesztőségébe ment, ahol Fodor Sándor gyöngéd részvéttel fogadta. — Csinálunk valamit — mondta zavartan —, először is el­intézzük, hogy ma az Egyetemi dolgozók kantinjában ebédel­jen! — Amikor látta, hogy az ötlet nem lelkesíti a vendéget, a részleteket kezdte magyarázni. — Ott étlapból választhat, és bécsi szeletet is ehet... — Mindenkor igyekszem megtartóztatni magamat a hús­eledeltől — mondta hűvösen a tudós —, ugyanis csak a test szigorú fegyelmezésével lehet fölszabadítani az emberi értel­met. Fodor gyanakodva nézte a látogatót, tanácstalanságában sza­­kállát simogatta. — Akkor meghívom a Vegetáriánus étterembe, halra — jelentette ki, nem leplezve bosszúságát. — Uram — felelte könyörtelenül Bolyai — én nem tartom olyan fontosnak a táplálkozást, hogy erről a szükségnél többet beszéljünk. Fodor összeráncolta homlokát, egyre bosszúsabb lett. — Hát akkor elviszem magát a Katona-féle vendéglőbe. Ott azt ehet, ami szükséges. Nudlit is. Bolyai ezt is elhárította. — Az evés nekem csak kényszerűség. Erre Fodor méginkább szemügyre vette a látogatót, a bun­dáját, a prémsapkáját. Aztán elveresedett, és hirtelen kirohant a szobából. — Palira vagyok véve — magyarázta a szomszéd helyiség­ben —, itt van egy alak, aki mindenáron a Napoca szálló ven­déglőjében akar zabálni! — Menj vissza! Te hívod ide az ilyeneket! A marha jó szí­veddel! — Nem! Tovább nem állok szóba vele! — kiáltotta Fodor. — Dobjátok ki, és ezt adjátok neki, a jóságát! Azzal fuldokolva az asztalra lökött egy marék papírpénzt, és idegesen cigarettára gyújtva a folyosóra szaladt megnyugod­ni. Erre Kányádi megigazította nyakkendőjét, és ment, hogy a lap becsületét megmentse. — A főszerkesztő és a szerkesztőbizottság elnézését kéri — lépett oda Bolyaihoz —, ugyanis Fodor Sándor, kedves bará­tunk, váratlanul rosszul lett! Bolyai bólintott. — Én vártam már, mert mind ételekről képzelgett. Ha gyakran csak gyöngén sós puliszkát enne, nem érné ily hirte­len a zsigerek fájdalma! Kányádi udvariasan bólintott. — Igyekszünk majd puliszkát adni neki! — Gyöngén sós puliszkát — javította ki Bolyai. Erre Kányádi leült és megszigorodott. Jól megnézte a kü­lönös vendéget. — Vagy gyöngén sós puliszkát, vagy pedig erősen sós pu­liszkát! Ezt bízza reám. — Aztán hozzátette, oktatóan: — De­mokratikus világban nem lehet előírni, hogy milyen sós le­gyen a puliszka. Egyébként nekem erről tulajdonképpen van egy versem, de nem mondom el. — Majd reánézett merően Bolyaira, és halkan, tagoltan szavalni kezdett. Gyermekkorom nem fért Gyermekkoromat a tálba, madár látta ... Bolyai közbeszólt: — Én, aki egy új világot teremtettem ... — Bocsánat — kapta föl a fejét Kányádi —, ez így van tovább: A nagyon sós pálickák leve Becaplatott a fellegekbe. — A semmiből teremtettem — szólt közbe Bolyai, mire Ká­nyádi bólintott, és így folytatta: Száll a madár És madárlátta bárán-felhőkben lesz belőlem. — Ezért mondtam — magyarázta átmenet nélkül —, hogy van: enyhén sós puliszka és nagyon sós puliszka. Én ilyet is meg olyat is ettem, de aki mind csak egyfélét fal, az nem tud­hatja. Persze zokon ne vegye, amiért erről felvilágosítom, de szeretem megmondani a véleményemet! Ez így van minálunk Európában. Közben a külső szobából kiáltozás hangzott föl. Ugyanis be­jött Fodor a folyosóról, és most arra akarták reábírni, hogy az asztalra hajított pénzt összeszedje. — A Ponciusát — hallatszott Fodor hangja. — Elküldöm inkább a pénzt a Korunknak, ha ők nem voltak képesek egy kantin jegyet adni ennek a szerencsétlen flótásnak. Kányádi kissé zavarba jött, bár hallotta, hogy Fodort már többen csitítják. — Tetszik-e a versem? — kérdezte hirtelen Bolyaitól. Bolyai bólintott. — Valójában igen, bár én magam nem szeretem a költői ábrándokat, mert elvonják a figyelmet a mathesistől. Kányádi gondolkodott. — Ez elvonja-e a figyelmet? — Igencsak elvonja — felelte Bolyai. A válaszra Kányádi elmosolyodott. — El is akartam vonni — vallotta be halkan. — A verseim, büszkélkedés nélkül mondhatom, általában elvonják a figyel­met a matézistől. — Aztán barátságosan megkérdezte: — És maga miféléket ír? Merthogy ért az irodalomhoz, azt látom. Bolyai előhúzta bundabéléséből az Appendixet. — Most ilyesmit. A parallelekről. Ez a Térről szóló abszo­lút igaz tudomány. — Kérem ide — mondta Kányádi. — Ez megjelenik. A mellékletünkben. Párbeszédekben van? Mert akkor még elő is lehetne adni. — Nem. Itt egy kérdés és annak megoldása olvasható. — Az még jobb — bólintott Kányádi —, mindjárt elinté­zem. Kilépett a külső szobába, és odaszólt Román Viktornak: — Viktor, szereztem egsz írást a Csináld meg rovatba. De Az enyhén sós pálicka gőze Fölkunkorodott a felhőkbe. TIZENNEGYEDIK KÜLÖNKIADÁS­A(ÜTÖTTE): BAJOR ANDOR

Next