Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-01-01 / 1. szám
Marosi Péter bevezetője Az előkelő megjelenéshez hovatovább bevezető méltatás szükséges. Ezért kitűnő barátunkat, Marosi Pétert kértem föl írásom előzetes méltatására. Ezért szerepel a hűséges barát neve bevezetőm szerzőjeként. Marosi Péter, aki hozzáértő bíráló — Paul Georgescu, Láng Gusztáv, Nagy Pál, Szőcs István, Crohmalniceanu, Kicsi Antal, valamint mások mellett —, készségesen vállalkozott a bevezető sorokra, azzal a baráti kéréssel, hogy ezen sorokat én írjam meg a nevében. Lelkesen teszek eleget azon baráti kérésnek, melyet a derékhad egyik nem egészen ismeretlen bírálója meleg baráti beszélgetésben kifejezett. Soraimat, valamint magamat az olvasó figyelmébe ajánlom a jeles — és fáradalmat nem ismerő — kritikus nevében. Ezen írás — Szabó Gyula, Fodor Sándor és a fiatal, egyelőre még talán ismeretlen Figura Tóbiás mellett — sok szempontból megállja a helyét, a valóságmérés szándékában, valamint a buzgalomban. Közben novellaprózánkban egy új műfaj sajátos világrajöttének vagyunk tanúbizonyságai. Születőben van a fantáziátlan és tudománytalan elbeszélés irodalmi tájékunkban és kisprózánk melegágyában. Jelen írás nem nevezhető se betetőzésnek, se a műfaj megpincézésének. A képben — mely összhatásában koherens és belterjes — Bolyai János kolozsvári látogatása képviselné a valóságirodalmat, és a szerkesztőségek fölvázolása a fantasztikus elemet. De lévén, hogy az írás tudománytalan és fantáziamentes műfajú besorolású, szükségszerűen és dialektikusan eleget tesz a műfaj sajátos követelményeinek. Ezen írás — bátran állíthatjuk — merészen tör csúcsra, és egyre újabb mélységeket hódít meg modern röptében, amint az a tudománymentes és fantáziátlan elbeszélés sajátja Európában, Íróink lelkes tábora egyre ír ilyen elbeszéléseket és jövőre még többet fog alkotni bizonnyal. Azzal a kéréssel fordulunk tehát olvasóinkhoz, hogy a kitűnő — és más írásokkal egyetemben nem érdektelen — buzgó művet olvassa oly lelkesen, mint amily lelkesen papírra vetettük azt! A Gauss nem ugrik a kútba A Korunk egyik neves és jó tollú szerkesztője hirtelen arra figyelt föl, hogy egy bundás, prémsapkás jövevény áll szótlanul az íróasztala előtt. Egy darabig nézte, aztán végképp nem tudta, honnan küldték. Szögletes, inkább durva arc, tömpe orr, tekintetében gyanakvás és valami megfoghatatlan határozottság. Olyan volt, mint egy előfizető, aki nem kapja a lapot. Vagy mint egy vidéki számtantanár, aki szerint nem írnak eleget a vidéki számtantanárokról. — Mit óhajt? — kérdezte a szerkesztő gyanakodva. — Az újdondász tekintetes úrral akarok beszélni — felelte a jövevény. A szerkesztő megdörzsölte a homlokát, aztán beszólt a benső szobába, kissé bizonytalan hangon: — Edgár, azt hiszem, téged keresnek... Balogh Edgár kinézett, egy pillanatig a vendégre meredt, majd olyan örömmel üdvözölte, mintha rég nem látta volna. — Hah — kiáltotta —, hát végre megjöttél! — A tekintetes úr az újdondász? — Nézd — magyarázta Balogh Edgár —, én itt minden vagyok. Én vagyok a szervező, a végrehajtó, a közgondolkozó. Az újdondász is én vagyok, ha van ilyen a közéletiségben. De még jobb, ha közdondásznak nevezel, mert ez inkább benne van a mai közgondolkodás struktúrájában. Ma már nincsenek újdondászok, csak közdondászok, de ezt ti még nem tudjátok, Szinérváralján és Céckén. — Akkor visszamegyek, mert föltétlenül az újdondászszal akartam beszélni — mondta makacsul a vendég. Balogh Edgár megadta magát. — Nézd — magyarázta —, rendben van. Én vagyok az újdondász. És még ezen kívül mit kívántál? A vendég erre biccentett. — Bolyai János nyugdíjas kapitány vagyok. Balogh Edgár bólogatott, helyeselt. — És hány Korunk-előfizetőt toboroztál Bolyán? — kérdezte váratlanul. Majd kiszólt az előszobába. — Két kávét, itt van Bolyáról a lapterjesztő, egy kapitány, aki most akarja beszervezni Korunk-olvasónak a néphadsereget. — Majd ismét a vendéghez fordult: — Kérlek, továbbra is a legnagyobb figyelemmel hallgatlak ... Egyébként miért nem teszed le a prémsapkádat? — Én a semmiből egy új világot teremtettem — mondta a vendég nyugtalanítóan természetes hangon. Balogh Edgár egy darabig várt. — Na! — nézett Bolyaira féloldalról, aztán barátságosan megfenyegette: — Remélem, nem írsz ilyeneket! De azért szeretlek. — Apámnak is megírtam, és ő elküldte az egészet Gaussnak. — Micsodának? — Gaussnak... Ugyanis hárman értjük, amit írtam ... Én, apám és Gauss. — Úgy látom, te lebecsülöd a Korunk olvasóközönségét! — És Gauss azt válaszolta... Balogh Edgár csitító mozdulatot tett: — Kérlek, egy pillanatig légy türelemmel. — Azzal kisietett, és bizalmasan megkérdezte Kántortól: — Lajos, kérlek, ki az a Gauss? Kántor gondolkodott. — Úgy tudom, hogy egy budapesti irodalomkritikus, aki Garamvölgyi néven írt valamit Jókai ellen. Balogh Edgár visszasietett. — Folytasd, kérlek — szólt Bolyaira. — És rólad mit írt a Gauss? — Gauss azt írta apámnak, hogy teljesen igazat ad ideáimnak. — És gondolod, hogy helyes, amikor Gauss igazat ad? — Úgy gondolom. — És ha Gauss beugrik a kútba... Te is beugrasz a kútba? — Gauss nem ugrik kútba. Ezt eréllyel jegyzem meg. — Nem úgy értem — csillapította Balogh Edgár —, hogy csakugyan a kútba ugrik a Gauss. Hanem átvitt értelemben ugrik a Gauss a kútba. — Gauss nem ugrik sehogyan se kútba. És eréllyel megtiltom, hogy illetlenségeket beszéljenek Gauss csodálatos értelméről, mintha azt át lehetne vinni vagy visszahozni. Gauss geniális szellem, akár atyám. Vagy én ... — Rendben van — sóhajtott Balogh Edgár —, ha ilyen nagy ész a Gauss, lenne egy kérdésem hozzád mint fiatalhoz. — Halljam ... Balogh Edgár előrehajolt: — Mondd meg, mi a véleményed Garamvölgyi azon cikkéről, amelyben megtámadja Jókai Mórt. És miután Bolyai értetlenül nézett, még hozzátette: — Ilyenek vagytok ti, fiatalok, de azért szeretlek benneteket! Bolyai bólintott, és kivett bundájából egy iratköteget. — Akkor ezt átadnám. Mert hallottam, hogy nagy lett a városban a culturalis evolutio... Balogh Edgár az iratcsomóra mutatott. — A hagyomány ápolásáról szól? — Nem — közölte Bolyai komoran —, sőt éppenséggel egy traditio leli benne halálát. A parallelről. Erre Balogh Edgár fagyos lett. — Holnap evvel parall írásban fogok válaszolni, mely talán folyóiratunkban is napvilágot látand. Addig is, közlöm, hogy mi tradícióápoló folyóirat vagyunk... És voltunk vala. Miután Bolyai kissé mogorván eltávozott, Balogh Edgár le-föl sétált, hátratett kézzel, végül pedig úgy sóhajtott föl, hogy a szomszéd szobában is hallják. — A Gaussok miatt nem mentünk és nem menendünk semmire! Másnap Bolyai visszakapta kéziratát, melléje pedig egy gépelt levelet, amely így szólt: Kapitányi János olvasónknak, Bolyára, valamint másoknak Ugróra és Bugrára. Lapunk mindenkori belső önkifejezésével elvi célzatunk sajátlagosan parallel. Bíráló levelében azt írja, hogy a Térről eddig nem volt abszolútlagos tudomásunk, noha a Tér lapunkban minden helyes vélemény szempontjából nyíltnak lehetett mondható. Ha jól értettük szándékát , ön nem osztja hagyományápoló tendencializmusunkat és Jókai Mór-igényünket is nehezményezi. Meg kell mondanunk: nincs egyedül antijohainista platformjával. Mi is olvastuk Garamvölgyi cikkét, akárcsak ön. De mi nem tagadjuk le, hogy — bár rendkívül sokra értékeljük Garamvölgyi analitikus zsenijét — más következtetésekre jutottunk és jutunk naponta. Mi mindennap megöntözzük tradícióink élő növényiségeit. Ma is ilyen öntözés-struktúrából jövünk, melyből kizöldellnek a muskátlis cserepeződések. Ismerjük az ön által elképzelt folyóirat-modellt, de mi más modellek térbeli kitapogatásával képzeljük elérni célbeliségét és modulját. Hogy modernül fogalmazzunk: mi más holdmodulban ülünk, és hangunkat másként (másszerűen) moduláljuk. Köszönjük, hogy újabb előfizetőket szerzett. A bolyaiakkal való Korunk-találkozóra előreláthatólag jövő decemberben kerül sor, mert akkor utazhatunk legkorábban Bolyára. Kéziratát — melyet leveléhez mellékelt — szerintünk át kellene adnia kitűnő gyermeklapunknak, a Napsugárnak, melyet maguk a gyermekek olvasnak. Várjuk cikkeit. Vegyél neki pacallevest! Bolyai tehát kéziratával és Balogh Edgár ajánlólevelével a Napsugár szerkesztőségébe ment, ahol Fodor Sándor gyöngéd részvéttel fogadta. — Csinálunk valamit — mondta zavartan —, először is elintézzük, hogy ma az Egyetemi dolgozók kantinjában ebédeljen! — Amikor látta, hogy az ötlet nem lelkesíti a vendéget, a részleteket kezdte magyarázni. — Ott étlapból választhat, és bécsi szeletet is ehet... — Mindenkor igyekszem megtartóztatni magamat a húseledeltől — mondta hűvösen a tudós —, ugyanis csak a test szigorú fegyelmezésével lehet fölszabadítani az emberi értelmet. Fodor gyanakodva nézte a látogatót, tanácstalanságában szakállát simogatta. — Akkor meghívom a Vegetáriánus étterembe, halra — jelentette ki, nem leplezve bosszúságát. — Uram — felelte könyörtelenül Bolyai — én nem tartom olyan fontosnak a táplálkozást, hogy erről a szükségnél többet beszéljünk. Fodor összeráncolta homlokát, egyre bosszúsabb lett. — Hát akkor elviszem magát a Katona-féle vendéglőbe. Ott azt ehet, ami szükséges. Nudlit is. Bolyai ezt is elhárította. — Az evés nekem csak kényszerűség. Erre Fodor méginkább szemügyre vette a látogatót, a bundáját, a prémsapkáját. Aztán elveresedett, és hirtelen kirohant a szobából. — Palira vagyok véve — magyarázta a szomszéd helyiségben —, itt van egy alak, aki mindenáron a Napoca szálló vendéglőjében akar zabálni! — Menj vissza! Te hívod ide az ilyeneket! A marha jó szíveddel! — Nem! Tovább nem állok szóba vele! — kiáltotta Fodor. — Dobjátok ki, és ezt adjátok neki, a jóságát! Azzal fuldokolva az asztalra lökött egy marék papírpénzt, és idegesen cigarettára gyújtva a folyosóra szaladt megnyugodni. Erre Kányádi megigazította nyakkendőjét, és ment, hogy a lap becsületét megmentse. — A főszerkesztő és a szerkesztőbizottság elnézését kéri — lépett oda Bolyaihoz —, ugyanis Fodor Sándor, kedves barátunk, váratlanul rosszul lett! Bolyai bólintott. — Én vártam már, mert mind ételekről képzelgett. Ha gyakran csak gyöngén sós puliszkát enne, nem érné ily hirtelen a zsigerek fájdalma! Kányádi udvariasan bólintott. — Igyekszünk majd puliszkát adni neki! — Gyöngén sós puliszkát — javította ki Bolyai. Erre Kányádi leült és megszigorodott. Jól megnézte a különös vendéget. — Vagy gyöngén sós puliszkát, vagy pedig erősen sós puliszkát! Ezt bízza reám. — Aztán hozzátette, oktatóan: — Demokratikus világban nem lehet előírni, hogy milyen sós legyen a puliszka. Egyébként nekem erről tulajdonképpen van egy versem, de nem mondom el. — Majd reánézett merően Bolyaira, és halkan, tagoltan szavalni kezdett. Gyermekkorom nem fért Gyermekkoromat a tálba, madár látta ... Bolyai közbeszólt: — Én, aki egy új világot teremtettem ... — Bocsánat — kapta föl a fejét Kányádi —, ez így van tovább: A nagyon sós pálickák leve Becaplatott a fellegekbe. — A semmiből teremtettem — szólt közbe Bolyai, mire Kányádi bólintott, és így folytatta: Száll a madár És madárlátta bárán-felhőkben lesz belőlem. — Ezért mondtam — magyarázta átmenet nélkül —, hogy van: enyhén sós puliszka és nagyon sós puliszka. Én ilyet is meg olyat is ettem, de aki mind csak egyfélét fal, az nem tudhatja. Persze zokon ne vegye, amiért erről felvilágosítom, de szeretem megmondani a véleményemet! Ez így van minálunk Európában. Közben a külső szobából kiáltozás hangzott föl. Ugyanis bejött Fodor a folyosóról, és most arra akarták reábírni, hogy az asztalra hajított pénzt összeszedje. — A Ponciusát — hallatszott Fodor hangja. — Elküldöm inkább a pénzt a Korunknak, ha ők nem voltak képesek egy kantin jegyet adni ennek a szerencsétlen flótásnak. Kányádi kissé zavarba jött, bár hallotta, hogy Fodort már többen csitítják. — Tetszik-e a versem? — kérdezte hirtelen Bolyaitól. Bolyai bólintott. — Valójában igen, bár én magam nem szeretem a költői ábrándokat, mert elvonják a figyelmet a mathesistől. Kányádi gondolkodott. — Ez elvonja-e a figyelmet? — Igencsak elvonja — felelte Bolyai. A válaszra Kányádi elmosolyodott. — El is akartam vonni — vallotta be halkan. — A verseim, büszkélkedés nélkül mondhatom, általában elvonják a figyelmet a matézistől. — Aztán barátságosan megkérdezte: — És maga miféléket ír? Merthogy ért az irodalomhoz, azt látom. Bolyai előhúzta bundabéléséből az Appendixet. — Most ilyesmit. A parallelekről. Ez a Térről szóló abszolút igaz tudomány. — Kérem ide — mondta Kányádi. — Ez megjelenik. A mellékletünkben. Párbeszédekben van? Mert akkor még elő is lehetne adni. — Nem. Itt egy kérdés és annak megoldása olvasható. — Az még jobb — bólintott Kányádi —, mindjárt elintézem. Kilépett a külső szobába, és odaszólt Román Viktornak: — Viktor, szereztem egsz írást a Csináld meg rovatba. De Az enyhén sós pálicka gőze Fölkunkorodott a felhőkbe. TIZENNEGYEDIK KÜLÖNKIADÁSA(ÜTÖTTE): BAJOR ANDOR