Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-07-02 / 27. szám
6 * Szolnay Sándor leveleiből (lev. lap) : Kedves Arthur! Vasárnap délelőttig eljutottam. Nagyon kellemes utazás és poros megérkezés után, persze nem vártak, de szerencsére minden rendeződött, hogy végre majdnem nyugodtan aludhattam. A vagon még nem érkezett meg, de hétfőre valószínű. A lakás tényleg 3 szobás, de egy kopár udvarunk van csak, s az is lejt, vagy orra r. hanyatt esünk, ha ülünk. Első impr, bizony gyengék, por és meleg mindenütt, vízszegénység. Igaz, ezt ideiglenesnek reméljük, sokat nem láttam még a városból, de a piac, na, meg kell szokni. Puritán egyszerűség, a sétatér a szomszédban (nagy felhajtás ablakunk alatt), de ez is poros, száraz fű borítja, állítólag szép kilátás van a szőlőhegy tetejéről, még nem néztem meg, talán ma este. Általában nyugalom és csend vesz körül. Közben kertek, sok akácfával, a legutálatosabb ez is. A gyerekek nagyon élvezik a szabadságot, sok kis barátnő akadt, Judit kivirult, Ádám is barátkozik. Én még senkit nem ismertem meg. A hőség mindenkit bever a pincékbe. Most folynak a vizsgák, s ez is leköt mindenkit. A rajzkiállítást megnéztük, és a gyerekek lesajnálták, sorra felismerték, melyik Nagy Imre-, Kós-, Szabó Béla-másolat, sajnos én nem szerepelek egyelőre. Népszerűségem idáig nem terjedt. Általában fura kicsi hely. A legnagyobb épület a fegyház, s talán tényleg a leghűvösebb is — ott egész jó lehet ilyenkor. Jóskának még nem írok, de vitáid neki a lapot. Ha már láttam, valamit, írok mindenkinek... Ne haragudj, hogyha lehangol lapom, de hidd el, még mindig optimistább vagyok, mint kellene lennem. Ölellek Sándor Aiud, 1937. VI. 14. (levél) Kedves Arthur! Igyekszem gyorsan válaszolni bő leveledre és bő küldeményedre. Mindkettőt megkaptam s egyszerre, mint ahogy jelezted. Mondhatom nagyon jólesett s hogy ne mondjak közhelyet, a 24-ik órában jött. Mikor elutaztál, tudod. 35 lej maradt zsebemben s úgy vártam a te ill. Grünfeld küldeményét, mint a megváltást. De sem levél, sem semmi nem jött, hidd el, aggódtam érted, mással, mint betegséggel megmagyarázni nem tudtam, írni akartam, de nem volt bélyegre pénzem (közben írtam Kovács Jóskának s bélyeg nélkül adtam fel, persze másnap visszakaptam, s Idus adott pénzt bélyegre, s így el tudtam küldeni). A múlt pénteken ment el a levél, s mindent kiszámítottam, hogy mikor kell jöjjön a válaszotok. Nem jött a terminusra, s a napok rémes lassúsággal s még rémesebb egykedvűségben teltek, még egy nap s még egy s ez így ment 10 napig. Már nem is tudom, honnan tudtam bagót szerezni a hosszú napokra, s tea-kávé nélkül nagyon rosszul ment. Hidd el, rég nem éreztem magam ennyire elhagyatottnak s ennyire letörtnek. Közben egyetlen támaszom a könyvek voltak, folyton olvastam, így került hozzám Ádám révén az „Északi Sark felfedezése“. Ilyen Északi-sarkon éreztem én is magam, ennyire kivetettnek, ennyire elhagyatottnak, de ezeknek a hősöknek rettenthetetlen önbizalma, kitartása, ereje bennem is felébresztette a létért való küzdelmet, s amikor már ott álltunk, hogy már kenyér sem volt a házban, sem liszt, sem cukor, sem semmi, a cigaretta-csikkek csikkjét is rég elszívtam, ismeretlenül beállítottam egy bácsihoz és kértem 100 lejt kölcsön — képzeld azt az örömöt, amit átéltem. Ha emlékszel a „Puszták népedben ír le egy ilyen családot Illyés. Szerencsések is sütnekfőznek, ha kikapják a komenciót, folyton palacsintát sütnek a rogyásig. Hát én is először két pakk dohányt és két pakk gyufát vettem, aztán teát-kávét, s egész reggel négyig elszívtam az összes dohányt és megittam az összes tea-kávét. Csoda, hogy nem mérgeztem agyon magam. De a pénzed másnap se jött. Annyi pénzem még maradt, hogy egy kiló kenyeret és egy pakk dohányt vehessek, s nyugtalanul vártam a másnapot. S végre három hét óta először jött be a postás a kapun. Nem tudom leírni, milyen nagy volt az öröm s milyen meglepetés az öszszeg váratlanul nagysága. De az ördögök már lecsendesedtek. Ezt jobban osztottuk be. Bevallom legelső utam az asztaloshoz vezetett, 20 rámát rendeltem. (Szombaton kész.) Hétfőn már ezeken festek, írtam előbb, hogy jó, hogy nem mérgeztem magam agyon a 100 lej ára tea-kávé-dohánnyal. Sőt, másnap, dacára, hogy erősen esőre állt az idő, körüljártam a várost, mint egy farkas a nyájat, hogy hol harapjon bele. Hát megtaláltam a pontot, ahol belemarok ebbe a rühedt helybe, s ízekre szedem, még ha istennyila is esik az égből. Kétszer áztam meg közben, de csuda szép részeket láttam, ha ezt meg tudom festeni, Isten legyen izgalmas a kollégáknak, kilométerekkel verem őket, úgy mint Hercules verte le a százfejű hidrát. Tegnap kaptam a pénzt s ma megkezdtem a munkát. Nagyon jól ment. Igazán meg vagyok elégedve. Ne aggódj, most nagyon sokat fogok dolgozni. Ha úgy jössz kb. aug. közepére lesz 20 képem. Meg van első modellem is, jövő héten kezdek a nagy vásznakon festeni. Ha lesz 4—5 képem, beszámolok róla, s leírom, melyikmilyen, csak hogy hosszú fogakat csináljak neked. Karácsonyra 50—60 jó képem lesz. Akkor láss tatus kiállítást. Összes enyediek, összes kváziak s összes erdélyiek verve, mit verve, egyenesen levágva. Úgy bizsereg bennem a gőz, mint egy induló lokomotívban. Mint egy versenyparipa, feszítem bájaimat rohamra. Hej Rákóczy-Bercsényi s Bezerédj, össz kurucok vezéri! Most látom hogy 2 oldalra tervezett levelem rosszul kezdtem, 2 üres oldalt mégsem küldhetek. Te is négy lapot küldtél s értékesebbet, 4 nyomtatott oldalt, minden oldalon rányomták: „1000 lei“. (Mintha nem tudnám!) Te most azt hiszed, hogy biztosan részeg vagyok, hogy ennyi mindent össze-vissza írok. Nem tatus. Nem ittam egy falat bort sem, pedig ma igazán akartam, de a házi bácsi nem ment le a pincébe s így vizet iszom, persze főztem bele jó sok teát. Liptont! Pompás, hozom is be, hogy legyen kézügyben. Tanácsaidat megfogadom, írod, hogy osszam be a pénzt, hogy ne legyen gondom ezentúl. Megfogadtam, ezt elsősorban. Elköltöttem az utolsó irámig, hogy ne kelljen két hónapig folyton arra gondolnom, hogy mire is költsem el. Tiszta munka ez fiú! Nem volt olvasókönyv akkor, mikor még iskolában tanultam, hogy legalább egy-két mese ne szólt volna a gazdag és szegény emberről. Persze a gazdag ember egész nap aggódik a pénzéért, folyton számolgatja, dugdossa, fél a tolvajtól, félti a pénzét, boldogtalan és sajnálatra méltó, bezzeg a szegény suszter, aki véletlenül éppen alatta lakik, vígan énekel egész nap, boldog, mint egy pacsirta, 9 gyereke van, de ez mind csupa öröm, mert ezek is egész nap dalolnak, mily boldogság! Nincs mit féltsen, mint az odafenn. Én is ilyen daloló foltozó suszter vagyok most, mily boldogság, bár csak két gyermek ordít egész nap, dalol s furulyázik, de ő sem csinál nagyobb lármát, s milyen szánalomra méltóan számolgatják odafönn azt a sok ezreseket, s mit törik magukat, hogy mit vegyenek vele, földet-e vagy házat? Vagy szólót? Óh de jól megtanultam ennek pont az ellenkezőjét az életben ! Fát, ruhát, cukrot, barackot, sajtot-ételt-életet vettünk. A napokban jön a fizetés, az legalább nem erre fog elmenni. Talán abból el lehet valamit tenni a zile neagrára. Azt hiszem mindenről beszámoltam, ha írsz, következő levelemben már befejezett dolgokról fogok írni, megírt levelekről, megfestett képekről... Mindnyájatokat üdvözöllek, tégedet szeretettel ölellek Sándor 937. júli. 15-én este (levél) Kedves Arthur! Mintegy 10 új képet viszek, lehet több is lesz, mert vagy 3 tájkép kedvező idő esetén befejeződik. Havas kizárt, mert csak sár van errefelé. Hónak még szaga sincs. Itt küldöm Kmetty Jánosnak egy levelét, hogy olvass értelmes sorokat. Elpanaszoltam neki, hogy milyen felháborító (majdnem) hogy egyesek milyen zavaros dolgokat csinálnak, milyen ész nélkül modernek ... Általában a tehetséget szeretem, csak az emberben ne legyen hiba. Pl. Demiant, Bogdánt, Ladeát, s hasonlókat, mert tudom, mennyit veszekedtek a becsületes művészetért, s csinálták azt, s így mellettem voltak, soha ellenem. Hányszor interveniált pld Tassy érdekemben, tudtom nélkül, sajnos rossz helyen, magypárti embereknél. Hát Ciupe! S a többiek. Pedig igazán semmi hasznuk nem lett volna belőle, mert még csak nem is viszonozhattam volna. S ez az, ami itt hiányzik. A szív, vagy mi! Barátság? Hála? Még jó, ha nem lőnek le hátulról, mint azt a bizonyos mórt, aki megtette kötelességét. Bár lehet ezt is megéreni. Mindezeket csak neked mondom el, nehogy...nak elmondd, mert úgy félek a szájától, mint a tűztől, bármilyen jó fiú, de szúrni, ha csak lehet, szúr. Minek komplikáljuk az esetet. A fontos úgyis az, hogy jó képeket fessek. S ez csak tőlem függ. (Bár ez sem igaz!) Hajts fel pénzt, (úgy szégyenlem ezt a folytonos kunyerálást!) Talán végső esetben elég a 6. féle 500, de ez éppen csak hogy elmehessek. Fám nincs. Tudja a fene, mire ment el az a jó sok pénz, addig magamra csak a dohányt költöm, s azt is csak 8-ast, az orvosságot is elspóroltam. Nagy tél sem volt. Mégis úgy vadt el minden, mint a márciusi hó. Öleltek a viszontlátásig szeretettel Sándor 937. XII. 8. kedd este (levél) Kedves Arthur! , Q Tényleg lepetés volt küldeményed... nagyon jól fogott, ha utolsó fejeinket költöttük, s már a kenyérre való is csak ani futotta, elhiheted hogy nagyon nehéz az „Emp. Smiling uy Könyökvédős mecénás ”, mennyire kell szeretni a művészetet ahhoz, hogy ne csak a mű megszerzésére fordítsunk gondot, hanem a művész sorsára is, aki a művet létrehozza. (— 1928-ban ismertem meg, amikor megvettem tőle egy narancsos csendéletet. Melléje szegődtem. Ez a kép egyébként arról nevezetes, hogy Szolnay akkoriban valami kis pénzmagra tett szert, s vásárolt egy láda narancsot: az egész család narancsot evett napokig, neki alig jutott a végén 4—5 darab ... hogy megfesthesse." Szolnay Sándor éppen azokban az években talált Wagner Arthurban megértő, hű barátra és mecénásra, amikor a legmélyebb pontról kellett elindulnia, még alig gyógyult tüdővel, háborúból visszamaradt gyengeségekkel, gyarapodó családdal és a művészet befogadására képtelen társadalommal hadakozva, kínlódva, fuldokolva, akkor kellett feltörnie a legmélyebbről — az erdélyi művészeti élet élvonalába és egyáltalán a lét partjára, amikor Wagner Arthur megvásárolta tőle a Narancsos csendéletet, és ahogy körülnézett nála, egyszerre csapta meg a művészi erő és az emberi nyomorúság naivsága. ( — Hozászegődtem, nemcsak lelkileg és művészete iránti tiszteletből, hanem igyekeztem az életét is megkönnyíteni. Ki volt Wagner Arthur? Kolozsvári banktisztviselő, ma nyugdíjas. A két világháború közötti romániai magyar művészeti élet kiemelkedő alakja. Mert látott. Fixfizetéses kistisztviselő, pontosan olyan, mint azok a tisztviselők, akik manapság ülnek a hivatalok íróasztalainál s ügyes-bajos dolgainkat intézik, papírjainkat, igazolványainkat kibocsátják és láttamozzák. Ő volt a húszas, harmincas s részben a negyvenes évek legszegényebb mecénása Európában. — Nem beszélek a nagyközönségről, de az értelmiség többsége egyszerűen nem tudta elviselni képeit. Még ajándékoztam is , semmibe vették. A múltkori, első nagy retrospektív Szolnay-kiállítás után aztán leveleket kaptam, amelyekben a képek tulajdonosai megköszönik, hogy annak idején Szolnay-képhez juttattam őket, mert most, harminc év után látják csak, milyen nagy festő volt...) Saját magának nyilván nem vásárolhatott sok képet, sem Szolnaytól, sem másoktól. Vállalta azonban a közvetítő (sokszor a művészek közötti diplomáciai, szervező, békítő közvetítés) szerepét, impresszáriója volt a legjobb erdélyi művészeknek, elsősorban persze Szolnaynak, egy olyan országrészben és egy olyan korszakban, ahol és amikor az értékek felismeréséhez és megtartásához nemcsak az anyagi lehetőségek hiányoztak, hanem a szellemi közvelducust, az erős, műven művészetpártoló ételmiség is. Lakása falán állandóan ott iár* 20 30 Szolnay-kép, hogy a kényes vásárló lógathasson, ő tárgyalt a pénzes kép,oldokkel és viszonteladókkal, bankároknak gyárigazgatóknak vitte el irodájukba és all , gáttá a hol Enyedről, hol Segesvárról hol Welykeresztúrról küldött „Juditokat, ’ Adámkát", „Tulipánosat", „Havasat" vagy ” Kék*is küldte vissza helyettük a nehezen bevanlt százasokat, nagy ritkán egy-két ezrest jó hreket, rossz híreket, ecsetet, vásznat, festéket telikabátot, cipót a gyerekeknek, s főleg a reményt s némileg a bizonyosságot, hogy nincs egyedül, hogy sok helyütt várják új képeit tehát hogy: érdemes... Jepeit — A kezdeti, sötétebb színakkordok Enyeden kezdenek kivilágosodni, és Segesváron válnak ragyogóakká. Persze nagyon fokozatosan Sokat töprengő ember volt, volt egy asztalkája meg egy suszterszéke, heteken át ült ezen a suszterszéken, bontogatta a cigarettacsikkeket amiket az utcán szedett fel, itta méregerős teáit, és gondolkozott. Higgyétek el — mondogatta —, most is dolgozom, nagyon fárasztó munkát végzek, majd meglátjátok az eredményeit!) Wagner Arthur nyugalmazott banktisztviselő neve nem szerepel a műgyűjtők és mecénások listáján, mert ő csak Szolnay Sándort mentette meg. Nemrég, három borítékba osztályozva, megkaptam tőle a húsz éve halott festő összes hozzája írott leveleinek a másolatát. Egyetlen paksamétát, az Enyedről keltezetteket emeltem ki ezúttal, s belőlük nyújtunk át most az olvasónak néhány részletet, illetve teljes levelet, szemléltetésül: mit jelenthet a világgal birkózó művésznek egyetlen ember barátsága, s hogy milyen könnyen lehetett hozzájutni errefelé, még huszonöt évvel ezelőtt is, olyan Van Gogh-i üzenetekhez, mint ez itt, az utolsó, immár a Sétatérről keltezett levél: „Kedves Arthur! Levelemre nem kaptam választ, kérlek tehát most válaszolj, megkaptad-e levelem, kértem, hogy küldjél néhány festéket és ecsetet, de ha ez nagyon drága, úgy küldjél néhány deka teát... nagyon kell, mert szinte már nincs mivel dolgozzam, mivel csináljam a kedvet. Ne haragudj, hogy zaklatlak, de nincs mit kezdjek, mind tolom az időt, de sem festék, sem semmi nem lesz ebből. Szeretettel üdvözlünk mindnyájan, Szolnay Sándor, Kolozsvár, 1948. I. 31.“ Köszönjük meg a Mester helyett, mert az a levél már nem íródhatott meg, hogy küldött ecsetet is, festéket is, teát is. BANNER ZOLTÁN Szolnay Sándor: önarckép szalmakalappal •13 ENYEDRŐL KOLOZSVÁRRA