Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1971-07-02 / 27. szám

6 * Szolnay Sándor leveleiből (lev. lap) : Kedves Arthur! Vasárnap délelőttig eljutottam. Nagyon kellemes utazás és poros megérkezés után, persze nem vártak, de szerencsére minden rendeződött, hogy végre majdnem nyugodtan aludhat­tam. A vagon még nem érkezett meg, de hétfőre valószínű. A lakás tényleg 3 szobás, de egy kopár udvarunk van csak, s az is lejt, vagy orra r. hanyatt esünk, ha ülünk. Első impr, bi­zony gyengék, por és meleg mindenütt, vízszegénység. Igaz, ezt ideiglenesnek reméljük, sokat nem láttam még a városból, de a piac, na,­­ meg kell szokni. Puritán egyszerűség, a sétatér a szomszédban (nagy felhajtás ablakunk alatt), de ez is poros, száraz fű borítja, állítólag szép kilátás van a szőlőhegy tete­jéről, még nem néztem meg, talán ma este. Általában nyuga­lom és csend vesz körül. Közben kertek, sok akácfával, a leg­utálatosabb ez is. A gyerekek nagyon élvezik a szabadságot, sok kis barátnő akadt, Judit kivirult, Ádám is barátkozik. Én még senkit nem ismertem meg. A hőség mindenkit bever a pincékbe. Most folynak a vizsgák, s ez is leköt mindenkit. A rajzkiállítást megnéztük, és a gyerekek lesajnálták, sorra fel­ismerték, melyik Nagy Imre-, Kós-, Szabó Béla-másolat, saj­nos én nem szerepelek egyelőre. Népszerűségem idáig nem ter­jedt. Általában fura kicsi hely. A legnagyobb épület a fegyház, s talán tényleg a leghűvösebb is —­ ott egész jó lehet ilyen­kor. Jóskának­ még nem írok, de vitáid neki a lapot. Ha már láttam, valamit, írok mindenkinek... Ne haragudj, hogyha le­hangol lapom, de hidd el, még mindig optimistább vagyok, mint kellene lennem. Ölellek Sándor Aiud, 1937. VI. 14. (levél) Kedves Arthur! Igyekszem gyorsan válaszolni bő leveledre és bő küldemé­nyedre. Mindkettőt megkaptam s egyszerre, mint ahogy jelez­ted. Mondhatom nagyon jólesett s hogy ne mondjak közhelyet, a 24-ik órában jött. Mikor elutaztál, tudod. 35 lej maradt zse­bemben s úgy vártam a te ill. Grünfeld küldeményét, mint a megváltást. De sem levél, sem semmi nem jött, hidd el, aggód­tam érted, mással, mint betegséggel megmagyarázni nem tud­tam, írni akartam, de nem volt bélyegre pénzem (közben írtam Kovács Jóskának s bélyeg n­élkül adtam fel, persze másnap visszakaptam, s Idus adott pénzt bélyegre, s így el tudtam küldeni). A múlt pénteken ment el a levél, s mindent kiszámí­tottam, hogy mikor kell jöjjön a válaszotok. Nem jött a ter­minusra, s a napok rémes lassúsággal s még rémesebb egy­kedvűségben teltek, még egy nap s még egy s ez így ment 10 napig. Már nem is tudom, honnan tudtam bagót szerezni a hosszú napokra, s tea-kávé nélkül nagyon rosszul ment. Hidd el, rég nem éreztem magam ennyire elhagyatottnak s ennyire letörtnek. Közben egyetlen támaszom a könyvek voltak, foly­ton olvastam, így került hozzám Ádám­ révén az „Északi Sark felfedezése“. Ilyen Északi-sarkon éreztem én is magam, ennyire kivetettnek, ennyire elhagyatottnak, de ezeknek a hősöknek rettenthetetlen önbizalma, kitartása, ereje bennem is felébresz­tette a létért való küzdelmet, s amikor már ott álltunk, hogy már kenyér sem volt a házban, sem liszt, sem cukor, sem sem­mi, a cigaretta-csikkek csikkjét is rég elszívtam, ismeretlenül beállítottam egy bácsihoz és kértem 100 lejt kölcsön — kép­zeld azt az örömöt, amit átéltem. Ha emlékszel a „Puszták né­pedben ír le egy ilyen családot Illyés. Szerencsések is sütnek­főznek, ha kikapják a komenciót, folyton palacsintát sütnek a rogyásig. Hát én is először két pakk dohányt és két pakk gyu­fát vettem, aztán teát-kávét, s egész reggel négyig elszívtam az összes dohányt és megittam az összes tea-kávét. Csoda, hogy nem mérgeztem agyon magam. De a pénzed másnap se jött. Annyi pénzem még maradt, hogy egy kiló kenyeret és egy pakk dohányt vehessek, s nyugtalanul vártam a másnapot. S végre három hét óta először jött be a postás a kapun. Nem tudom leírni, milyen nagy volt az öröm s milyen meglepetés az ösz­­szeg váratlanul nagysága. De az ördögök már lecsendesedtek. Ezt jobban osztottuk be. Bevallom legelső utam az asztaloshoz ve­zetett, 20 rámát rendeltem. (Szombaton kész.) Hétfőn már eze­ken festek, írtam előbb, hogy jó, hogy nem mérgeztem magam agyon a 100 lej ára tea-kávé-dohánnyal. Sőt, másnap, dacára, hogy erősen esőre állt az idő, körüljártam a várost, mint egy farkas a nyájat, hogy hol harapjon bele. Hát megtaláltam a pontot, ahol belemarok ebbe a rühedt helybe, s ízekre szedem, még ha istennyila is esik az égből. Kétszer áztam meg közben, de csuda szép részeket láttam, ha ezt meg tudom festeni, Isten legyen izgalmas a kollégáknak, kilométerekkel verem őket, úgy mint Hercules verte le a százfejű hidrát. Tegnap kaptam a pénzt s ma megkezdtem a munkát. Nagyon jól ment. Igazán meg vagyok elégedve. Ne aggódj, most nagyon sokat fogok dolgozni. Ha úgy jössz kb. aug. közepére lesz 20 képem. Meg van első modellem is, jövő héten kezdek a nagy vásznakon festeni. Ha lesz 4—5 képem, beszámolok róla, s leírom, melyik­milyen, csak hogy hosszú fogakat csináljak neked. Karácsony­ra 50—60 jó képem lesz. Akkor láss tatus kiállítást. Összes enyediek, összes kváziak s összes erdélyiek verve, mit verve, egyenesen levágva. Úgy bizsereg bennem a gőz, mint egy induló lokomotívban. Mint egy versenyparipa, feszítem bájaimat ro­hamra. Hej Rákóczy-Bercsényi s Bezerédj, össz kurucok vezé­­ri! Most látom hogy 2 oldalra tervezett levelem rosszul kezd­tem, 2 üres oldalt mégsem küldhetek. Te is négy lapot küldtél s értékesebbet, 4 nyomtatott oldalt, minden oldalon rányom­ták: „1000 lei“. (Mintha nem tudnám!) Te most azt hiszed, hogy biztosan részeg vagyok, hogy ennyi mindent össze-vissza írok. Nem tatus. Nem ittam egy falat bort sem, pedig ma igazán akartam, de a házi bácsi nem ment le a pincébe s így vizet iszom, persze főztem bele jó sok teát. Liptont! Pompás, hozom is be, hogy legyen kézügyben. Tanácsaidat megfogadom, írod, hogy osszam be a pénzt, hogy ne legyen gondom ezentúl. Meg­fogadtam, ezt elsősorban. Elköltöttem az utolsó irám­ig, hogy ne kelljen két hónapig folyton arra gondolnom, hogy mire is költ­­sem el. Tiszta munka ez fiú! Nem volt olvasókönyv akkor, mi­kor még iskolában tanultam, hogy legalább egy-két mese ne szólt volna a gazdag és szegény emberről. Persze a gazdag ember egész nap aggódik a pénzéért, folyton számolgatja, dug­­dossa, fél a tolvajtól, félti a pénzét, boldogtalan és sajnálatra méltó, bezzeg a szegény suszter, aki véletlenül éppen alatta lakik, vígan énekel egész nap, boldog, mint egy pacsirta, 9 gyereke van, de ez mind csupa öröm, mert ezek is egész nap dalolnak, mily boldogság! Nincs mit féltsen, mint az odafenn. Én is ilyen daloló foltozó suszter vagyok most, mily boldogság, bár csak két gyermek ordít egész nap, dalol s furulyázik, de ő sem csinál nagyobb lármát, s milyen szánalomra méltóan számolgatják odafönn azt a sok ezreseket, s mit törik magu­kat, hogy mit vegyenek vele, földet-e vagy házat? Vagy szó­lót? Óh de jól megtanultam ennek pont az ellenkezőjét az élet­ben ! Fát, ruhát, cukrot, barackot, sajtot-ételt-életet vettünk. A napokban jön a fizetés, az legalább nem erre fog elmenni. Ta­lán abból el lehet valamit tenni a zile neagrára. Azt hiszem mindenről beszámoltam, ha írsz, következő le­velemben már befejezett dolgokról fogok írni, megírt levelek­ről, megfestett képekről... Mindnyájatokat üdvözöllek, tégedet szeretettel ölellek Sándor 937. júli. 15-én este (levél) Kedves Arthur! Mintegy 10 új képet viszek, lehet több is lesz, mert vagy 3 táj­kép kedvező idő esetén befejeződik. Havas kizárt, mert csak sár van errefelé. Hónak még szaga sincs. Itt küldöm Kmetty Jánosnak egy levelét, hogy olvass értelmes sorokat. Elpana­szoltam neki, hogy milyen felháborító (majdnem) hogy egye­sek milyen zavaros dolgokat csinálnak, milyen ész nélkül mo­dernek ... Általában a tehetséget szeretem, csak az emberben ne legyen hiba. Pl. Demiant, Bogdánt, Ladeát, s hasonlókat, mert tudom, mennyit veszekedtek a becsületes művészetért, s csinálták azt, s így mellettem voltak, soha ellenem. Hányszor interveniált pld­ Tassy érdekemben, tudtom nélkül, sajnos rossz helyen, magy­­párti embereknél. Hát Ciupe! S a többiek. Pedig igazán semmi hasznuk nem lett volna belőle, mert még csak nem is viszonoz­hattam volna. S ez az, ami itt hiányzik. A szív, vagy mi! Barát­ság? Hála? Még jó, ha nem lőnek le hátulról, mint azt a bi­zonyos mórt, aki megtette kötelességét. Bár lehet ezt is meg­éreni. Mindezeket csak neked mondom el, nehogy...nak el­mondd, mert úgy félek a szájától, mint a tűztől, bármilyen jó fiú, de szúrni, ha csak lehet, szúr. Minek komplikáljuk az ese­tet. A fontos úgyis az, hogy jó képeket fessek. S ez csak tő­lem függ. (Bár ez sem igaz!) Hajts fel pénzt, (úgy szégyenlem­ ezt a folytonos kunyerá­­lást!) Talán végső esetben elég a 6. féle 500, de ez éppen csa­k hogy elmehessek. Fám nincs. Tudja a fene, mire ment el az a jó sok pénz, ad­dig magamra csak a dohányt költöm, s azt is csak 8-ast, az orvosságot is elspóroltam. Nagy tél sem volt. Mégis úgy vadt el minden, mint a márciusi hó. Öleltek a viszontlátásig szeretettel Sándor 937. XII. 8. kedd este (levél) Kedves Arthur! , Q Tényleg lepetés volt küldeményed... nagyon jól fogott, ha utolsó fejeinket költöttük, s már a kenyérre való is csak ani futotta, elhiheted hogy nagyon nehéz az „Emp. Smiling uy Könyökvédős mecénás ”, mennyire kell szeretni a művészetet ahhoz, hogy ne csak a mű megszerzésére for­dítsunk gondot, hanem a művész sorsára is, aki a művet létrehozza. (— 1928-ban ismertem meg, amikor megvet­tem tőle egy narancsos csendéletet. Melléje szegődtem. Ez a kép egyébként arról neveze­tes, hogy Szolnay akkoriban valami kis pénz­magra tett szert, s vásárolt egy láda narancsot: az egész család narancsot evett napokig, neki alig jutott a végén 4—5 darab ... hogy meg­festhesse." Szolnay Sándor éppen azokban az években talált Wagner Arthurban megértő, hű barátra és mecénásra, amikor a legmélyebb pontról kellett elindulnia, még alig gyógyult tüdővel, háborúból visszamaradt gyengeségekkel, gya­rapodó családdal és a művészet befogadására képtelen társadalommal hadakozva, kínlódva, fuldokolva, akkor kellett feltörnie a legmé­lyebbről — az erdélyi művészeti élet élvona­lába és egyáltalán a lét partjára, amikor Wag­ner Arthur megvásárolta tőle a Narancsos csendéletet, és ahogy körülnézett nála, egyszer­re csapta meg a művészi erő és az emberi nyomorúság naivsága. ( — Hozászegődtem, nemcsak lelkileg és mű­vészete iránti tiszteletből, hanem igyekeztem az életét is megkönnyíteni.­ Ki volt Wagner Arthur? Kolozsvári bank­tisztviselő, ma nyugdíjas. A két világháború közötti romániai magyar művészeti élet kie­melkedő alakja. Mert látott. Fixfizetéses kis­tisztviselő, pontosan olyan, mint azok a tiszt­viselők, akik manapság ülnek a hivatalok író­asztalainál s ügyes-bajos dolgainkat intézik, papírjainkat, igazolványainkat kibocsátják és láttamozzák. Ő volt a húszas, harmincas s rész­ben a negyvenes évek legszegényebb mecénása Európában.­­ — Nem beszélek a nagyközönségről, de az értelmiség többsége egyszerűen nem tudta el­viselni képeit. Még ajándékoztam is , sem­mibe vették. A múltkori, első nagy retrospek­tív Szolnay-kiállítás után aztán leveleket kap­tam, amelyekben a képek tulajdonosai megkö­szönik, hogy annak idején Szolnay-képhez jut­tattam őket, mert most, harminc év után lát­ják csak, milyen nagy festő volt...) Saját magának nyilván nem vásárolhatott sok képet, sem Szolnaytól, sem másoktól. Vál­lalta azonban a közvetítő (sokszor a művészek közötti diplomáciai, szervező, békítő közvetí­tés) szerepét, impresszáriója volt a legjobb er­délyi művészeknek, elsősorban persze Szolnay­­nak, egy olyan országrészben és egy olyan korszakban, ahol és amikor az értékek felis­meréséhez és megtartásához nemcsak az anyagi lehetőségek hiányoztak, hanem a szellemi köz­veld­ucust, az erős, műven művészetpártoló é­telmiség is. Lakása falán állandóan ott i­­ár* 20 30 Szolnay-kép, hogy a kényes vásárló lógathasson, ő tárgyalt a pénzes kép,ol­dokkel és viszonteladókkal, bankároknak gyárigazgatóknak vitte el irodájukba és all , gáttá a hol Enyedről, hol Segesvárról hol W­­elykeresztúrról küldött „Juditokat, ’ Adá­m­­kát", „Tulipánosat", „Havasat" vagy ” Kék*i­s küldte vissza helyettük a nehezen bevanlt százasokat, nagy ritkán egy-két ezrest jó h­reket, rossz híreket, ecsetet, vásznat, festéket telikabátot, cipót a gyerekeknek, s főleg a re­­ményt s némileg a bizonyosságot, hogy nincs egyedül, hogy sok helyütt várják új képeit tehát hogy: érdemes... J­epeit­­ — A kezdeti, sötétebb színakkordok Enye­den kezdenek kivilágosodni, és Segesváron vál­­nak ragyogóakká. Persze nagyon fokozatosan Sokat töprengő ember volt, volt egy asztalkája meg egy suszterszéke, heteken át ült ezen a suszterszéken, bontogatta a cigarettacsikkeket amiket az utcán szedett fel, itta méregerős teáit, és gondolkozott. Higgyétek el — mondo­gatta —, most is dolgozom, nagyon fárasztó munkát végzek, majd meglátjátok az eredmé­nyeit!) Wagner Arthur nyugalmazott banktisztviselő neve nem szerepel a műgyűjtők és mecénások listáján, mert ő csak Szolnay Sándort mentette meg. Nemrég, három borítékba osztályozva, meg­kaptam tőle a húsz éve halott festő összes hozzája írott leveleinek a másolatát. Egyetlen paksamétát, az Enyedről keltezetteket emeltem ki ezúttal, s belőlük nyújtunk át most az ol­vasónak néhány részletet, illetve teljes levelet, szemléltetésül: mit jelenthet a világgal birkó­zó művésznek egyetlen ember barátsága, s hogy milyen könnyen lehetett hozzájutni errefelé, még huszonöt évvel ezelőtt is, olyan Van Gogh-i üzenetekhez, mint ez itt, az utolsó, im­már a Sétatérről keltezett levél: „Kedves Arthur! Levelemre nem kaptam vá­laszt, kérlek tehát most válaszolj, megkaptad-e levelem, kértem, hogy küldjél néhány festéket és ecsetet, de ha ez nagyon drága, úgy küld­jél néhány deka teát... nagyon kell, mert szinte már nincs mivel dolgozzam, mivel csi­náljam a kedvet. Ne haragudj, hogy zaklatlak, de nincs mit kezdjek, mind tolom az időt, de sem festék, sem semmi nem lesz ebből. Sze­retettel üdvözlünk mindnyájan, Szolnay Sán­dor, Kolozsvár, 1948. I. 31.“ Köszönjük meg a Mester helyett, mert az a levél már nem íródhatott meg, hogy küldött ecsetet is, festéket is, teát is. BANNER ZOLTÁN Szolnay Sándor: önarckép szalmakalappal •­13 ENYEDRŐL KOLOZSVÁRRA

Next