Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-07-02 / 27. szám
Kornyák József Bánata im Pató-Papok Van egy kis község, Vámosszinér, hallottál te Vámosszinérről? Két élménnyel szolgált, van a molnárja, aki végtelenül szereti a szépet és a szellemeset. Fiatal a molnár, s a könyvtára jobbára mai kiadvány — de a kancsók! Madaras, dátumos! 2777/ Olyan szép szebeni tarisznyát, mint nála, nem látni sehol. És a festett vén bútorok .. . — Csak ide ki nem jön senki feleségnek. Ittunk, keseregtünk. Másnap kivitt, megmutatta az egyszál görbe utcát, az utca közepén a félig összerontott árkádos udvarházat, egy nagy sárhalmaz ráfolyva a járdára, piszok, szemét. Megint ittunk, megint keseregtünk. A molnár járt az udvarházban. Bement, csak hát nem tudta, hogy a bánata nagyobb, vagy a dühe. Minden tyúk piszkos. Pató-Pap kidugta a fejét, koszos ing volt rajta, orrán bibircsek. Papék elhasználják a szobákat, és amit tönkretettek, abból továbbköltöznék. Papné azt mondta a felháborodott molnárnak, nem látja, hogy az ő ura egy megtört lélek. Ő meg azt válaszolta, hogy inkább gonosztevő! Ha megtört lélek, menjen kolostorba! Borzalmas: lezülleszti a község egyetlen díszét a sárga földig. Pap szidta Vámosszinér lakóit, hogy milyen gyalázatosak és elrugaszkodottak. Nem adják meg a testi,kiét. És ő milyen szerensétlen. Legyen a saját kontójára szerencsétlen, mondta a molnár neki, a saját maga kárára, ne egy közösség örökét züllessze széjjel. Egymás után teszi tönkre a barokk fentmaradt remekeit. Az orsós korlát csupa foghíj, és hol van a bejárati ajtószemöldök ezerhatszázötvenből? — Te, aki megharcoltad a szegénységnek a harcát — voltál béres itt —, mert bocsátasz meg egy ilyennek? — szállt szentbe a molnár a néptanács küldönccel, aki védte Papékat. Ő rossz lelkiállapotba került, védekezett Pap. Neki nem itt lenne a helye. Ő egy meghasonlott. Cinikus lett ■ , neki meg lehet bocsátani. Ő is cinikus, mondta a molnár, de azért ö nem vét senkinek. — Cinikus vagyok, mégsem vetem rt meg a világot, és nem vagyok destruktív, mért bocsássák meg az ilyen utolsó gáládnak? Ez volt az én másik vámosszinér nagy élményem. Keserves élmény volt. Egy használható épületet bíztak rá, ha nem gondozzák, nem cserepezik, nem tapasztják, persze hogy leroskad. A fedélszerkezetet elkótyavetyélte, kihúzgálták, ami hasznos volt, és a többi szemétként hever csomóban. Nincs joga egyetlen embernek sem, hogy a közösségét tönkretegye, bármilyen lelkiállapotba kerüljön. HERVAY GIZELLA VERSEI Rögtönzés az őszről ősz van. És semmi más. Semmi dolgom az ősszel, mióta nem írok hasonlatokat. Semmi sem szép önmagában, az ősz sem. Nincs tája a fájdalomnak. Csendélet összekarcolt szavaink, mint a lejárt szerelem. Az ártatlan füzetlapok felpúposodnak a huzatban, a lezárt írógépekben hallgatnak a versek. Tehetetlen ceruzák s a tekintetek! Életben maradt gondolatok, magányos mondatok ... Aztán a kávé, cigaretta. Felparázslik a holnapi nap — kioltjuk, mint a csikket. Kísérlet Vágjuk ketté ezt a tányért (lényegtelen, hogy nem lehet). Vágjuk ketté, még így is csak a képzelet határáig jutunk, és csak azon túl dereng fel , a mi is? Amit meg kell látnunk, mert ha nem, beledöglünk. Kettévágott tányér. Költészet? Képlet? Itt ezen a kórházi ágyon Marosvásárhelyen 1969-ben ezen a keddi napon kellékek nélkül ennyi van. Hát kettévágom a tányért. Meg kell látnom a képzeleten túl a mit is? Vaságyon Ez persze most megérdemelt páholy, ez a kórházi agy, s ez a biztos és félreérthetetlen kín maga a nyugalom. Most végre nem tudok másra gondolni, most végre nem tudok „gondolkozni“, nem zavarnak a kétértelmű fogalmak és az amőba szavak, most úgy szenvedek, ahogy villámlik, ahogy esik, ahogy öleltelek. Innen minden fehér. Nem olyan látható fehér, hanem olyan, mint amilyent az ember gyermekkorában akart rajzolni az állítólagosan fehér papírra. Innen minden olyan, mintha egy kristályból nézne az ember kifelé. Innen csak az látszik, ami máskor láthatatlan, ami attól lesz látható, hogy életben maradtam. Tudtam, hogy meghalhatok, s most, hogy mégse, ez a nap már más, nem az ezelőtti folytatása. Itt már csak az hallható, ami egyegy spirálissal feljebb és feljebb fúrja magát, a zene, ami egyszerre felszáll a fehér lepedőkről. Járni tanul az ember megint, és ez egészen más, mint menni az utcán tegnapelőtt, és aludni tanul az ember, és arra ébred, hogy meglátja hirtelen, ahogy szabályos rendbe szerveződik , mint egy felnagyított óriás molekula-modell — az életem. Csönd Elfárad, lemegy a fájdalom, feljön a halál, mint éjfélkor a nap a föld túlsó oldalán. Mohó az élet a halálban is, csak most a pusztulásra. Széthabzsolja önmagát — imádkozó sáska. Habzsolom, én is a szavakat egész a némaságig, ahol a lélek halál felé fordított félgömbje látszik. A némaságig és tovább, ahol elfárad a halál is, felém fordul a végtelen és belülről világít. Látomás Mennyit gyötört a jövő arcnélküli arca. Hiába. A szó néma maradt, s üvegre tapadt halszájjal tátogott a kép. S most egyszerre látom, ahogy nézlek. Ráolvasó Hiába kopogsz, hiába kopogsz, elképzeltem, hogy bekopogsz. Hiába mosolyogsz, hiába mosolyogsz, emlékezem, hogy rám mosolyogsz. Hínárban járkálsz, hínárban járok, képzelek neked másik világot: szemed szememből, fogad fogamból, szétmarcangollak áhítatból. Fúga Fuvolahangon csak mondja a magáét az öröm, nem tudja abbahagyni, az értelem már kifáradt, nem bírja szusszal, de csak mondja a magáét az öröm tovább, fuvolahangon. Fut fel pirosan, mint a vér árama, — szerelem ez is — az ész beleszédül — és kering már fenn fuvolahangon, hanyatt zuhanva meztelenül. Csutak Levente: Pitagorászi álom HATVANI DÁNIEL Akácvirágzásban Pőrévé tágult pillanat egyetlen tömör habzásában suhanok akácsor alatt megint fehér gránáthullás van És illatszirmok sebzenek és nyaraim mind véresebbek emlékek méz foltja felett halálos dongók üzekednek Megáslhatnék egy percre tán hogy szíven üssön a csend ökle s feküdnék bénultan bután akácfürtök alatt örökre De visz a robogás szele hurkot körém a rothadáson már jön a tornyok serege és átgázol a virágzáson Mély föld íme a mély föld, mely sárga fűzvesszővel ékesíti mezítlábas, riadt kis éveimet, tocsogók közötti szikes fűcsomói nem emlékeznek már a krétakori habzó tengernyüzsgésre. Varangyos pentaton szól csak, kora tavaszok nyitánya, nagy lélegzet a falatnyi égből, szétfújva a vászonszalvéta csücskeit, hadd csurogjon a nap arannyára a szélfútta kenyér és paprikásszalonna láttán. Mezeim ebédein csak az elhullajtott kukoricát káráló varjúcsapat meg a göcsörtös szavú, gyékényszakállú, földszagú, zsíros barázdát taposó isten látja, akit a fűzvesszők sárgarézgejzirjei paskolnak itt körül. S biztat, hogy suhogó kévét szedjek, mert duzzadnak már az ezüstcsöcsű rügyek, fonjak kosarat, küllőző holdkorong keringjen kezem között, s majd szegjem le jól a szélét, kerüljön bele friss húsú krumpli, kapával fel nem szeletelt. Emlék-indák növesztenek, lám, felhőtartó oszlopokat a teli zsákokból, Tisza mentén paraszti Akropoliszt, tintaceruza-monogramosan. S jön majd június, páncélos-zengő borulással, villantva antik fegyvereit, bogyódzik a fekete bodza, ernyője résein át a legszebb villámláskor megpillantom végre az európai tornyokat. VARGA MIHÁLY Szomorúság Alattam összetört az utca. Felettem szétrepedt az ég. Köröttem kínra változott minden: a szél, a fák s a vágy tüzelte alkonyat. Az öröm elbújdosott. Előlem. Alig ismert pedig ... És az álom. Szégyenében sáros mélybe bújt. Szegény. A holt emlék — egyszer — kivirágzik? Vagy soha tán? Ülök magamban. Senki sincs, aki gyógyítani tudná bánattól-hűlt szívem ... Egyszerűen Egyszerűen tartozom Hozzád, egekbe hívő lángolások nélkül. Nem emelnek vállukra fellegek, nem hívnak csillagvonulások. Fáradt csontjaim melegíted enyhet adó szavakkal, szemed melegével. Egyszerűen tartozom Hozzád, ahogy a fű nő tavaszi napsütésben. Diadalmas eszmék nem csalogatnak, s az álmok már elmenekültek. Emlékeim őrzöm, mint jó pásztor a nyájat, általuk lehetek gazdag ezentúl. Egyszerűen tartozom Hozzád: nem zavarnak már csalóka ragyogások.