Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)

1971-01-29 / 5. szám

Jól éreztem magam Kolozsvárt Csak állok előtte, nézem nagy sötét szemét, csöndes mosolyú, finom arcát, és se­gélykérően így szólok hozzá: Mit írjak rólad, drága Ilonka néni? Tudod, hogy nagyon sze­rettelek. Életemhez tartoztál, zárkózott, sok bánatot hordo­zó édesanyámnak egyetlen ba­rátnője voltál, s mikor ő meg­halt, ha kezed felé hajoltam, mintha az ő kezét érintettem volna meg. Valaha Balla Kál­mán színtársulatának tagja voltál, s Balla férje volt tra­gikus sorsú színésznő nagyné­­némnek, a gyönyörű Marton Erzsinek. Első színpadi játé­kom főszereplője voltál, Ko­­vácsnét játszottad, a szegény, agyonhajszolt kis munkásasz­­szonyt, a Sikátorban. Mennyit biztattál a próbákon, mikor remegve vártam a premiert, melynek estéjén vasgárdista diákok revolveres merényletet követtek el Stefanescu-Goanga egyetemi rektor ellen, s a be­mutató elmaradt. Te ölelted át vállamat s biztattál kifogyha­tatlan jóságoddal: „Ne sírj, szívem, majd eljátsszuk pár nap múlva s még szebben...“ Igen, összefutnak a szálak, hogyan próbáljam megrajzol­ni, milyen is voltál, Ilonka né­ni, te, a nagy színésznő, a csodálatosan egyszerű, szerény és tiszta ember? Lám, már válaszolsz is. Ap­róbetűs önéletrajzzal, melyet a színház titkára ezekkel a szavakkal adott a kezembe: „Nagyon vigyázzon rá, mert ez a négy oldal most már színháztörténeti dokumen­tum.“ Hadd idézzelek hát: „Talán mert anyai ágról szí­nész családból származom, ve­lem született hajlam ösztönzött arra, hogy a színészpályára lépjek. Már akkor kezdtem ezzel a gondolattal foglalkoz­ni, mikor először voltam a Föld Mátyás gyermekszínhá­zában, az Argirus és Tündér Ilona előadásán, de nem mer­tem róla beszélni, tudniillik ifj. Lendvay Mártonná Fán­­csy Ilka, aki nagynéném volt, nagyon ellene volt, hogy szí­nésznőt neveljenek belőlem. Miután nyolcéves koromban már zongorázni taníttattak, el­határozták, hogy zongorata­nárnő leszek. Középiskoláim elvégzése után be is íratott édesapám a budai zeneakadé­miára. Igen, de a véletlen köz­rejátszott, javamra. Édesapám, aki hírlapíró volt, egy banket­ten összetalálkozott Várady Antallal, a Színművészeti Aka­démia akkori igazgatójával, s szóba kerültem én is beszél­getés közben. Apám másnap azzal a kérdéssel fordult hoz­zám, hogy nem volna-e ked­vem feljárni az Akadémia sza­való óráira. Természetesen azt feleltem: boldogan, hiszen erről álmodoztam. Kaptam egy igazoló írást, amellyel minden csütörtökön megjelentem Vá­rady szavaló óráin. Mikor Vá­rady azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy nem szeretnék-e egy verset betanulni és elsza­valni, félve azt feleltem: jaj, nem. De titokban, otthon, bi­zony betanultam Petőfi Falu végén kurta kocsma című köl­teményét, és egy szavaló órán jelentkeztem. E perctől kezd­ve még nem lehettem rendes tanuló, mert még nem vol­tam tizenhat éves, de 1905 szeptemberében már igen. A második évre már ösztöndíjat élveztem, s kisebb szerepeket játszottam a Nemzeti Színház­ban. 1908-ban végeztem, s kaptam meg jeles oklevele­met.“ » Apátián árva volt Beness Hana, minden támasz nélkül kellett nekivágnia az életnek. Első szerződése Szamosújvárra szólította, ahol hetenként egy­két nagy szerepet kellett beta­nulnia. Innen a Felvidékre, majd Székesfehérvárra szerző­dik, ahol már Az ember tra­gédiája Éváját s Karenina Annát játssza. Balla Kálmán­hoz szerződik ezután, ahol Lengyel Menyhért Tájfunjá­nak hősnő szerepében lép fel. Itt éri az első világháború ki­törése. Felkerül Budapestre mint a Teréz körúti Színpad tagja, rengeteget dolgozik, vi­déken vendégszerepel, filme­zik. 1919-ben Nagyváradra jön, bemutatkozó szerepe: Csiky Gergely Nagymamája, így lesz huszonkilenc éves korá­ban anyaszínésznő, mert ép­pen ez a szerepkör üres az ottani színháznál. Majd követ­keznek a rangos nagy szere­pek, Peer Gynt Aase anyósa, a Kísértetek Elvingnéja, és Bánk bán Gertrudisa. 1928-ban Janovics Jenő Ko­lozsvárra szerződteti. A ván­dorévek befejeződnek. Azóta itt élt, s örökre itt maradt. Azt írja önéletrajzában: „Ká­dár Imre igazgatása alatt Bu­dapestre hívtak. Lehetetlen volt a kérést teljesítenem, mert nagyon benne voltam a műsorban, s az igazat meg­vallva nem is vágytam, oly jól éreztem magam Kolozs­várt.“ Mert mindenki szerette. Ma­gam előtt látom, oly elevenen, mintha tegnap lépett volna fel valamely nagy drámai sze­repében. Látom a Via Maid­ban mint megkínzott, riadt a­­nyát, minden mozdulatára em­lékszem. Gyönyörű tisztaság­gal beszélt, sohasem túlzott, minden belülről fakadt, valami­lyen már nem is színpadi já­tékszerű egyszerűséggel. Klasz­­szikus szerepeiben is, mint Shakespeare-színésznő vagy mint Gertrudis, megtalálta a nemesveretű, de pátoszmen­tes, szinte modern hangot. So­káig azt hitték róla, hogy fi­nom, disztingvált szépségű külseje miatt csak klasszikus vagy grande-dame szerepekre alkalmas, de több szerepében, így a Remény című halászdrá­mában is bebizonyította, hogy páratlan hűséggel s megfi­gyelőképességgel tudja meg­eleveníteni a jelenkori szín­pad figuráit is. Mint ember gyermekien ár­tatlan volt, csupa szívjóság, mindenkivel szembeni önfel­áldozás. Olyan színésznő volt, aki sohasem intrikált, soha­sem irigykedett, sohasem bán­tott senkit. Valaki azt mondta róla: — Olyan színésznő volt, aki egész életében, a színház lég­körében is meg tudta őrizni páratlan, kristálytiszta, igaz emberségét. MARTON LILI M­I Industrial * ■ Design Mi az az Industrial Design? A kifejezés nem régibb, mint a kompjuter, a szupermarket és rokonai, s úgy tűnik, nem is telik bele több idő, hogy éppoly közkeletűvé váljék. (Hogy miért idegen szóval? — talán kényelmességből, talán mert nem tartunk elég kife­jezőnek egy esetleges tükör­­fordítást, s ebből következően bizonyosan „a nyelv kényel­mességéből is“, mert nem va­júdott még ki megfelelő szót reá.) Egyszóval prospektus és plakát szükségesnek véli még feloldani a kifejezést — In­dustrial Design , ipari kon­cepció — s mindjárt figyel­meztetni rá, hogy nem csupán ipari formatervezési bemuta­tót kínál a svájci színek alatt a bukaresti Atheneum csar­nokában megnyílt kiállítás. Azazhogy nemcsak formater­vezési ötletekből és ötletesség­ből kínál látnivalót, de lénye­gesen többet ígér. Industrial Design svájci védjeggyel —, vagyis ahogy a 25 kanton államszövetségé­ben, az életszínvonal európai ranglistájának igen előkelő he­lyén álló országban „svájci módra“ az ipari koncepcióról vélekednek. Óriásira fölnagyított fotók, légifelvételek ipari tájakat mutatnak, az erdős-hegyes pa­norámába harmonikusan beil­leszkedő ipartelepeket, s a tárgyak bemutatását mindenütt a természetes környezetet is érzékeltető fényképek, montá­zsok kísérik. Azon túl, hogy a bemutató a svájci ipar ver­senyképességét a célszerű és dekoratív (vigyázat, a sorrend nem cserélhető fel!) ipari for­maadással igazolja, az Indus­trial Design fogalmához tar­tozónak vallja az iparesztéti­ka valamennyi vetületét, az ipari környezet kialakítását, sőt az arányos és átgondolt iparfejlesztést és a természet­­védelmet is (az ipari-techno­lógiai forradalom negatív ve­lejáróinak leküzdését), regio­nális és országos tervezéssel, önmagát is túllicitálva végül érzékeltetni kívánja a modern ipari koncepció érvényesülé­sének hatását a társadalom és civilizáció fejlődésére. Egy vándorkiállítást ritkán terveznek ,,monstrum“-mére­­tekre. A svájci „Industrial De­sign“ is inkább ötletességével pótolja itt-ott hiányérzetünket, esetenként inkább jelez, mint bemutat. Ezzel az ötletességgel szerkesztették meg a kísérő szövegeket is. Például, ahogy a svájci történelem és gazda­ságföldrajz összefüggéseiben az ipari civilizáció kialakulá­sáról érzékletes képet adnak. Kevés föld azt jelenti: ke­vés élelem. Népességünk szaporodásá­val számos svájci polgár döntött a kivándorlás mel­lett. S mindjárt alább: Az ország 19. századi ipa­rosodása első ízben teremt életlehetőséget, a saját ha­zájában, valamennyi polgá­ra számára. A feltételekre és következ­tetésre alapozó szövegek mint logikai szillogizmusok ér­velnek. Szinte párbeszéd ala­kul ki a szervezők és a né­ző között. Megtudjuk, hogy a 41287 km2 területű ország földjéből, a legnagyobb erőfeszítések el­lenére is, mindössze 10 800 km2 művelhető. Kiszámíttat­ják velünk, hogy ebből a kis termőföldből is a települések (főleg a három nagyváros: Zü­rich, Genf és Basel) terjeszke­dése minden 1 percben 40 m2 területet rabol el! Statisztika igazolja, hogy a 6,25 millió népességből legalább 1 millió a vendégmunkások mindenko­ri száma — ennyinek tud munkát biztosítani a svájci ipar. Értesülünk a kísérő szö­vegekből arról is, hogy — a közhiedelemmel ellentétben — a turisztika csupán 1/5-ét adja az ország bevételeinek, a töb­bi a gyógyszeripar, gépgyártás, finommechanika, óraipar és más gazdasági ágakból szár­mazik. Nem kevésbé meggyőzőek azután a tárgyak érvei. Egy pop-art kiállítás ízlésével vá­logattak a svájci tervezők. Ke­vés tárgy, levegős elrendezés, de amit bemutatnak, az érde­kes, újszerű és igencsak ven­dégmarasztaló, főleg, a formák egyszerűsége és eleganciája révén. Gombnyomásra miniatűr ve­títőteremmé változik a helyi­ség, a vásznon színes diapo­­zitívokon 24 svájci képet lá­tunk. Iparnegyedek hósipkás svájci környezetben, egészség­ügyi komplexumok, sport, di­vat, korszerű várostervezés, kényelemmel és ízléssel be­rendezett enteriőrök. Az egyik képen — eszmények találko­zása? — a zürichi Corbusier­­központ. MURADIN JENŐ Ipari táj makettje Bokor Barnabás és a Phosphor együttes Gazdag naplemente Halálával kidőlt a román színjátszás „nagy“ nemzedéké­nek utolsó oszlopa. Hat évtize­des alkotó munka után szin­te észrevétlenül omlott össze. De e halk robajból is érez­zük a veszteség nagyságát. Kiváló színész, teremtő ren­dező, érzékeny lelkű költő, nagy műveltségű művész-peda­gógus volt egyszemélyben. És mindenekelőtt ember, a szó legnemesebb értelmében. Művészi pályafutásának el­ső része a tőkés-földesúri rendszer idejére esett, amikor még egy Ştefan Brabotescu egyéniségű sokoldalú és nagy képességű művésznek sem volt könnyű tántoríthatatlanul hű maradni — a dekadens áram­latokkal szemben — meggyő­­ződéses hivatástudatához. Mű­vészi alkotó munkásságának második, sajnos rövidebb sza­kasza hajlott át a mi korunk­ba. De olyan verőfényes volt ez a „naplemente“, hogy a nép művészének minden gazdag­ságát megmutatta. Több mint 300 szerepet ját­szott el az egyetemes és hazai klasszikus és modern dráma­irodalomból. Shakespeare, Schiller, Goldoni, Tolsztoj, Osztrovszkij, Gorkij, Csehov, Ibsen, Caragiale, Hasdeu, De­­lavrancea figuráinak alakítása nyomán a korabeli krónika úgy írt róla, mint a „színpad óriásá“-ról, mint a román szín­játszás fényes plejádja (Aris­tide Demetriad, Petre Liciu, Nicolae Soreanu stb.) realista művészetének közvetlen foly­tatójáról és továbbfejlesztőjé­ről. Ştefan Brabotescut sohse tudták elragadni a fővárosi színpadok. A iaşi-i, krajovai, de főként a kolozsvári Nem­zeti Színházban játszott a leg­szívesebben. Magam is külön­böző szerepekben láttam Ko­lozsvárott. A művészi kifeje­zőeszközök széles skáláján olyan meggyőzően, olyan hi­telesen játszott, hogy valóság­gal lenyűgözött, mert amit tett, amit csinált a színpadon, ala­kítás közben, annak megvolt a művészi igazság aranyfede­zete. Repertoárja egyformán ölelt fel klasszikus, romantikus, re­alista darabokat, és ő művé­szi intelligenciájával, alkotó lendületével mindenikben re­mekelt. Tevékenysége utolsó éveiben mint tanár és az akkor Ko­lozsváron működő „Szentgyör­­gyi István“ Színművészeti In­tézet igazgatója egy művészi pálya gazdag tapasztalatait igyekezett átadni a fiatal szí­nésznemzedéknek, szeretett ta­nítványainak. Ştefan Brabotes­cu életpályája úgy marad meg emlékezetünkben, mint a szín­padi művészet éltető forrása. SZABÓ LAJOS Hegedű, gitár, kontraszt... Bokor Barnabás 1967-ben végzett a iaşi-i G. Enescu Ze­nekonzervatórium hegedű sza­kán, Alexandru Garabet ta­nítványaként. Jelenleg a nagy­váradi Filharmónia tagja, „há­zi szólistája“, a kamarazene­karnak koncertmestere, és az ő irányításával működik a Filharmónia vonósnégyese is. A Népművészeti Iskolában a gitár-katedra tanára. Tevé­kenységére, elért eredményei­re felfigyelt a rádió is, és az irányítása alatt működő gitár­­együttes repertoárjából több számot tűzött műsorára. * „Mozgékony, céltudatos, jó pedagógus — így jellemezte egyik kollégája, amikor szóba került iskolai tevékenysége —, mert képzeld csak el, mit je­lent, teszem azt Margittán, Beethoven F-dúr Románcát játszani, és másnap már gitár­együttessel foglalkozni. A fel­készülésről ne is beszéljünk, csak a hangulati, lelki átállás­ról ... Jó pedagógus, akinek eredményeit nemcsak iskolai tevékenységében mérhetjük le. Tanítványai, akik eddig csak könnyűzenét hallgattak, most a Filharmónia hangver­senyeire bérletet váltottak. Es­ténként megvárják, hogy ve­zérmotívumokról, előadásmód­ról vitatkozhassanak...“ * Ilyen intermezzo után ke­rült sor az alábbi beszélgetés­re Bokor Barnával: — Hegedű és gitár nem zár­ja ki egymást? — Látszólag. A gitárzene el­lenpólusa a szimfonikus ze­nének. Ez utóbbinál ragasz­kodni kell a partitúrához akár zenekari, akár szólisztikus fel­lépésnél. A gitárnál több a szabadság, nagyobb az impro­­vizációs lehetőség. Két együt­tessel foglalkoztam eddig: az egyik a „Phosphor“, leányok­ból állt, ők a tavaly végez­tek, a másik a négy fiúból alakult gitáregyüttes. Ezekkel szerettem volna bebizonyítani, hogy mindenben lehet minő­ségit produkálni. — Azt mondtad: mindenben lehet minőségit produkálni. Hogyan sikerült ezt növendé­keiddel megértetni? — A Népművészeti Iskolába beiratkozott munkásfiatalok és középiskolások nem ilyen cél­lal kezdtek el gitárt tanulni. Egyet ismertek, a komersz gi­tárzenét, amely nem annyira a zene szépségét és kifejező erejét tartja szem előtt, ha­nem a korszerű, erősítő beren­dezések segítségével „sokkol­ni“ akarja a hallgatóságot. Az erősítő berendezések viszont lehetőséget nyújtanak a tech­nikai fogyatékosságok, mester­ségbeli felkészületlenség, ins­pirációhiány, pontatlan ak­kordfűzések stb. elrejtésére. Sajnos sok ilyen együttes mű­ködik több-kevesebb sikerrel, s ez országos jelenség, ők is ezt akarták. Az elején tehát szembekerültem növendékeim­mel. Később, nehezen, de megértettek, és ők is akar­ták az újat. — Miben áll ez a minősé­gi új? — Az együttes érdekessége, hogy nemcsak hangszeres, ha­nem vokál-együttes is. Ez já­tékukat sokszínűvé teszi, és megengedi kényesebb darabok előadását is. Nem ordítanak! Énekelnek! Hideg gitárral (nem elektromos!) játszanak. E kettősség megköveteli, hogy jól harmonizált számokkal lép­jenek a közönség elé. — Milyen az együttes reper­toárja? — Minden esetben változa­tos műsorral igyekszünk fel­lépni. Bach G-dúr áriájától s a XVIII. századi gitárkompo­nisták átdolgozásától kezdve a beatlesig, a dzsessztől a Halló Dollyig mindent játszunk, s természetesen a saját szerze­ményeket is. — Terveid? — Az első csoport ebben az évben diplomaéves. Velük most azon dolgozom, hogy minél mélyebben hatoljunk be a dzsessz-zene előadásának tit­kaiba. Hogy az együttes az is­kola elvégzése után továbbra is együtt marad-e, ez a jövő titka... Kár volna, ha nem így lenne. (Kóródy) U

Next