Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-01-07 / 1. szám

WESSE­K­É­Y­I MIKLÓS SZABÓ GYULA ESSZÉJE Melyik? Az apa vagy a fia? Meg szoktuk kérdezni, hogy különválaszthassuk „idősre“ és „ifjúra“ azt, ami együtt is örökérvényűen ugyanaz a fo­galom, mint külön-külön. Ta­nulmányok, kortárs­ vallomá­­sok is nemigen tudnak úgy szólni az egyikről, hogy — bár­mennyire nagy volt külön is a kettő — a másikról is ne szóljanak, mert a fiú túlsá­gosan örökölte az apát, az apa túl erősen élt tovább a fiúban. A Habsburg-dinasztikus csa­ládi tudat szintjén is mondhat­ni olyan domináns génként működött az átöröklésben a Wesselényi név, mint a híres genetikus esetté vált fittyedt Habsburg-alak génje. Ferenc császár egy udvari estélyen szóvá is tette e komplexust az ifjú Wesselényinek: „A báró ősei közül sok egyén választa tévutat és lón szerencsétlenné; igyekezzék kerülni azoknak hi­báit.“ Wesselényiben nem lett volna mindig­ hűteni­ kell Wes­­selényi-vér, ha nem forrik fel e legfelsőbb szavakra. Más ilyen vérrobbantó alkalmakkor a Hasszánra ült s benyargalta a vidéket, míg indulata csilla­podott: mindig óvta magát at­tól, hogy haragjában igaztala­­nul sértsen bárkit is. A csá­szárral szemben nem tehette meg, hogy ellovagolva, csak másnap térjen meg a válasszal a Pozsony környéki erdőkből. Egyébként is, ami az „add meg a császárnak“-lojalitást illeti, ő azt már hosszan ellovagolta évekkel azelőtt, amikor a pes­tis-nyomort látni jött császári pár hintóját végigkísérte az er­délyi úton Kolozsvártól Csík­szeredáig s onnan vissza a Bá­nátig. S különben is, amire a császár kiváltképpen célzott, az olyan emlék volt, amelyre Wesselényi mindig „vérfagylal­­va“ gondolt; eléggé vérfagylal­­va ahhoz, hogy most, amikor válaszolni kellett a császár baljós feddésére, az önérzet robbanásában is a higgadtság és az igazságtudat méltóságá­val hangozzék a válasz: „Föl­­ség­­eseim közt, igaz, voltak szerencsétlenek, de ártatlanok; kiket az erőszak csak szenved­ni tanított meg, de félni nem, s a kiszenvedett ősöket az uno­káktól kegyelet, de feddés nem illeti. S vajon melyik koronás fő lobbanthatja az elődök hi­báját s kiállott szenvedéseit az utódok szemére?“ Az ember néha úgy érzi, ilyen válaszoktól történelem a történelem, s nem kell a min­denkori uralkodók lélektaná­nak alapos ismerete hozzá, hogy első hallásra felfogjuk: ilyen, ráadásul visszakérdező alattvalói válaszok csak felség­­sértésszámba mehetnek. S eh­hez még azt is át lehet gon­dolni, hogy ez a Ferenc a Na­póleon-verő Szent Szövetség Ference, hatalma teljében tün­döklő igazi koronás fő, nem af­féle felvilágosult, Habsburg­­viszonylatban mondhatni for­radalmár civil császár, amilyen II. József volt. Ferencnek a kancellárja is olyan, hogy Jó­zsefhez képest maga is koronás fő, kancellárként kitett két-há­­rom­­ lagymatag császárt. Jó­zsefről ma is eleven népi száj­­hagyomány szól, miszerint ő azt akarta volna, hogy „min­den parasztnak minden vasár­nap egy tyúk főhessen a f­a za­bába­n, de idónap előtt elpusz­tították“, és a krumplit úgy akarta megkedvelteim alattva­lóival, hogy „főzött egy üst pityókát s kiült a várkapu ele­jébe, úgy ette, hogy lássák, nem hal meg tőle, mert nem a zöld bogyóját kell enni“. Jó­zsefnek még a koporsója is olyan parasztos-dísztelen vas­­láda, mintha valóban egy üst pityóka mellett uralkodott vol­na, de Ferenc halni is úgy halt meg, hogy megparancsoltatott: „a meghalt császárért hat hó­nap alatt gyász­köntösben jár­junk, s kalapunkon fátyolt vi­seljünk“. Az ő korát nem úgy jegyezték föl, mint ahol az u­­ralkodók krumplit akarnak kedveltetni alattvalóikkal. Az ő kora a műfogsornak kedve­zett inkább, amint XX. száza­di lakonikus precizitásunkkal jegyezni tudunk régi dolgokat: „A Waterlooi ütközet áldozatai­nak fogai sok évig jelentettek gazdag tartalékot a fogászat­ban.­" De itt, ebben az I. Ferenc— —ifj. Wesselényi szóharcban más ütközetről volt szó. Nem tudom, ha a császár gyermek­kori barátja megírta-e ezt a harcot a császár oldaláról. Bö­­löni Farkas Sándor, Wesselé­nyi gyermekkori barátja, aki a népi szájhagyomány hang­ján sóhajt a saját birodalmát saját reformjaival bolygató József után — „Szegény Jó­zsef, korán éltél te a magyar nemzetnek! Most a sírból is kezeinkkel kiásnák elveidet!“ —, naplójában megírja a ke­serű fogcsikorgatás itthoni Wa­terlooját: „Ha igaz, minden fe­lekezetek magyarázatja sze­rint, hogy a keresztény vallás porban alázkodást, maga meg­tagadást, vak engedelmességet s a kétkedékeny ész megveté­sét kívánja, és a boldogság pontját csak a síron túl tűzi ki, akkor a határtalan monarchia legközelebb áll a keresztény vallás kívánataihoz. Akkor ti görögök és rómaiak, angolok és franciák, és ti makacs ame­­rikaiak, s ti mindnyájan, kik az önkény ellen vívtatok. Isten akaratjának szegeztétek ellene magatokat. Még­is nagy kár, hogy e tárgyról nem lehet nyilvánosan értekeznünk bajo­­nette nélkül.“ „Születve és ne­­vekedve Uralkodónak — viszi tovább a magánértekezést most már Ferenc császárra —, ő csak Uralkodót s engedelmes szolgákat ismert... Népei any­­agi sérelmének, az emberiség jussai lenyomásának, az értel­­mesedés gátlásának, és az ész tökéletes békében tartásának nem csak ő volt egésszen oka, hanem a monarchia rendszere Az ő személyében volt ugyan egyesülve az önkény egész ha­talma, hanem az kisugárzott aztán belőlle minden tisztvise­lőre s katonára, le a bakterig... Nincs fájdalmasabb s szeren­csétlenebb helyzet, mint midőn önkényű uralkodás alatt is va­lakinek lelkében a józan sza­badság érzelme még is feléb­redhet s kifejlődhetik, s fojto­gatnia kell kebelében a titkos szép lángot... Mely kesergő kín s­elcsüggesztő létezés azon büszke lélek sorsa, melynek a változtathatás remény­e nél­kül, minden lépten a lealacso­nyító szolgai nyomatást kell tűrni, s titkon küzdenie meg­mérgesített élete szenvedései­vel“. Bölöni a naplójába rejtette a „titkos szép lángot“, Wesse­lényi nyíltan a szemébe merre lobbantam a leghatalmasabb Habsburg-uralkodók egyiké­nek, vállalni merte előtte mindazt, ami ősei sorsában Habsburg-ellenes, felségsértő, szabadságos „tévút" volt. Sőt, koronás főtől sem illeti azt föddés. „Én a két Wesselényit ijedten soha, sőt csak meg­rebbenve se láttam“ — ezt már Ujfalvy Sándor tanúsítja, s el kell hinnünk neki. Mint ahogy abban is már-már igazat ad­nánk, hogy „a Wesselényi nemsokára bekövetkezett poli­tikai üldöztetése jórészt e pon­ton veszi eredetét“, ha nem gondolnánk arra, hogy ez a harc és üldöztetés az említett tudati gén szintjén régóta ere­dendő, Habsburg- és Wesselé­­nyi-ágon egyaránt. Hiszen az, amire szavaival a császár ki­váltképpen célzott és amire az ifjú Wesselényi mindig vér­­fagylalra emlékezett, a legkö­zelebbi ős, az idős Wesselényi Miklós sorsában is már ott volt mint eredendőség. Mert hiába, hogy II. József igazán nem volt I. Ferenc, és hogy méltán képzeli el a szájha­gyomány még ma is egy üst krumplival a várkapu előtt, a Wesselényi féle szabadság­gén benne is Habsburg módra viselkedett: az ő felvilágosult uralkodásának a dragonyosai fogták el úgy idős Wesselényi Miklóst, hogy „öklükkel a szá­ját, orrát verni kezdik kegyet­lenül, döfölik, taszigálják, hur­colják... a hajánál fogva vi­szik ki az udvarból, a lovak előtt gyalog hajtván“ — és így veszi hasznát egy felvilágosult uralkodó is egy olyan jól be­vált várbörtönnek, mint Kuf­stein, hogy példásan figyel­meztesse alattvalóit: ebben nem ismer reformot, nyakas alattvalót kalapban sem ked­vel a király. Az idős Wesselényinek Kuf­stein, az ifjúnak Grafenberg volt a lecke abból, hogy a csá­szári hatalom valahogy oly módon a legkeresztényibb, a­­hogy Bölöni Farkas látta. Szin­te nem mérhető mai fogalmak­kal, milyen testi-lelki erővel álltak minden próbát és lec­két, hogy nevük külön és együtt a fogalmává váljék an­nak, ami az emberben örök és ki nem irtható: emberi létünk értelme és teljessége csak em­ber mivoltunk szabadságában és méltóságában valósulhat, meg, s a változtathatás remé­nye akkor sem törik meg, ha épp hajánál fogva hurcolják az embert a dragonyosok, s ha épp a szeme világát kell is ott­hagynia a fogságban. Nem sok idő telt el az ő élő idejüktől máig (hiszen ennek az írásnak is tulajdonképpen az az alkalma, hogy alig 176 évvel ezelőtt született az ifjú Wesselényi), de e történelmileg percnyi idő alatt akkorát ug­rott az emberiség, hogy már­­már úgy érezzük, mitológiai távolságban éltek tőlünk, leg­egyszerűbb, legvalósabb hét­köznapi tetteik is legendásak. Emberközelbe csak akkor tud­nánk kerülni hozzájuk, ha a zsibói vadaskertben néznénk színházi előadást, ahol a szín­­padi vadászjelenet úgy valósul meg, hogy „a színész czéloz a rohanó vadban, szarvas vagy dámvadra... a rejtve lévő­ Wesselényi fegyvere roppan__ a vad egybehull, a színésznek, tudatván fel a lövés érdemes; ha szemünk világát elveszítve, vak-világtalanul sem tennénk, le a fegyvert, de a fülünkkel, hang­­után céloznák a fácánt; ha mindig zsebünkben horda­nék a 100 forintot arra a cél­ra, hogy fizetni tudjuk helyben a büntetést, ha szónoklatunk szenvedélyes hevében összetör­jük a széket; ha huszonhat órán át tanulnák étlen-szom­­jan a szépírást, mikor valaki megfedd, hogy csúnya az írá­sunk; ha úgy sütnénk lakodal­mi ökröt, hogy az ökör gyom­rában ártány, ebben süldő ma­lac, benne tyúk s abban tojá­sok; ha nem tudnók, hogy az aortában másodpercenként át­lag 38 cm sebességgel áramlik a vér, de télen nyáron jeges vízzel locsolnék fejünket-mel­­lünket, hogy csillapodjék vé­rünk forrósága s lovaink hátán be tudnák nyargalni a kilenc és fél mérföldet Zsibótól Ko­lozsvárig három óra öt perc alatt, és békétlenkedni tud­nánk, hogy azt a felüleges né­hány percet sehogy sem bírjuk leapasztani; és persze, ha egy tavaszi tüdőláb javakorunk és erőnk teljében végezne velünk,, mert a késő érvágással vér he­lyett már genny buggyanna ki­. Így hát csak nézzük őket mi­tológiai távolságban, esetleg elhozunk a kufsteini vár falá­ról egy őszi­ pirosba derülött zöldet, s örvendezve nézzük, hogy eleven­ zöld hat­ágra hajt az itthoni földben — és nevük fogalmát próbáljuk emberkö­zelben érteni. A zilahi Wesselényi-szobor (Deák Ferenc felvétele) KENÉZ FERENC Töredék a költészethez I. Vajon mit akar mondani a költészet a legújabb verseskönyvben? És vajon kinek üzen? II. Csak úgy zsebretett kézzel egyszer elindulni mindannyian szeretnénk, mégis elindulni csupán annak van miért, akinek van miért visszatérnie. III. Mióta megsejtettem valamit Atlantiszból, azóta fájdalmas minden madárvonulás. IV. Vajon mit is akar mondani a költészet? ebben a legújabb verseskönyvben? A lényegtelen összefüggéseket mindig meg lehet magyarázni, a lényegeseket sohasem kell. V. A világ mindig többet mutat föl ön­magából, mint ami biztonságos megfogalmazásához szükséges lenne. A világ mindig több, mint az igazság. Néha csak egy csillaggal, halállal, virággal — de valamivel mindig több, mint ami megfogalmazható. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a világ igazságtalan, csupán annyit jelent, hogy a világ nem igazságot oszt — hanem igazságokat kínál. VI. A költő mindig bizonyosságra tör. A költészet ott kezdődik, ahol a bizonyosságok végetérnek. A költő igaza — örökletes gond. VII. Veszélyes verset csak hamis költők írnak. Igaz költőknek csupán a hallgatása félelmetes. VIII. Néha csak egy csillaggal, halállal, virággal — de valamivel mindig több az igazság, mint amit elbírunk. IX. Úgy érzem, ezután a verseimet majd úgy mondom el, hogy kitárom az ablakokat és hallgatunk. X. Vajon mit is akar üzenni a költészet ebben a legújabb verseskönyvében? És vajon kinek üzen? XI. Az ember, ha egyedül maradt, akkor nem úgy marad magára, mint az őszi falevél — hanem úgy, mint egy remegő állat, akit megszelídítettek s aztán otthagytak a puszta közepén. XII. Így hát a költészet távlatait sohasem a földkerekség táguló határai — hanem az emberek közelsége határozza meg. Ha a költő úgy látja, magára maradt — akkor nem azt érzi, hogy egyedül van, hanem — hogy A szülőföld átrendezése Nézd csak ott az a varázstalan kopottas csúnya táj a galamb-piszkitotta torony körül az ott a szülőföld, üres a világ. xm. Még el kellene mondanom, milyenek lesznek ezutáni verseim, a közönség mindig egy-egy költeményről szeretne többet tudni, és nem a költészetről. xrv. Vajon látják-e majd, hogy kinek üzen, ha egyre inkább a valóság csendje, mint a valóság hangja minden? XV. Kitárom ablakom, hallgatunk. Kis Herceg — légy velem! Ámen. No persze ha válogatni lehetett volna Párizs London Róma ugye nos szóval ha választhattunk volna és akkor mondjuk ki ott az a varázstalan kopottas csúnya / no igen szóval akkor most jelenthetne valamit akkor talán lenne értelme beszélnünk róla hol születtünk s akkor talán még a nagy Arany Szülőföld Érmét is megérdemeltük volna a férfikorra. Ha választottuk volna. De így ha életünk kerek érve nem hull szülőföld melledre csak úgy teng-peng apróságként egy nagy földi szürke zsebben de Párizsra és Londonra se Rómára be nem váltható s a szülőföld éppoly árva s úgy áll a tájban fiúk nélkül galamb-piszkitotta torony körül egyformán születésünk után és halálunk előtt nos akkor csak annyit mondhatsz ha kérdeznek ott­­ az a varázstalan kopottas csúnya az ott a szülőföld még akkor is ha nem látszik rajta.

Next