Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-07 / 1. szám
WESSEKÉYI MIKLÓS SZABÓ GYULA ESSZÉJE Melyik? Az apa vagy a fia? Meg szoktuk kérdezni, hogy különválaszthassuk „idősre“ és „ifjúra“ azt, ami együtt is örökérvényűen ugyanaz a fogalom, mint külön-külön. Tanulmányok, kortárs vallomások is nemigen tudnak úgy szólni az egyikről, hogy — bármennyire nagy volt külön is a kettő — a másikról is ne szóljanak, mert a fiú túlságosan örökölte az apát, az apa túl erősen élt tovább a fiúban. A Habsburg-dinasztikus családi tudat szintjén is mondhatni olyan domináns génként működött az átöröklésben a Wesselényi név, mint a híres genetikus esetté vált fittyedt Habsburg-alak génje. Ferenc császár egy udvari estélyen szóvá is tette e komplexust az ifjú Wesselényinek: „A báró ősei közül sok egyén választa tévutat és lón szerencsétlenné; igyekezzék kerülni azoknak hibáit.“ Wesselényiben nem lett volna mindig hűteni kell Wesselényi-vér, ha nem forrik fel e legfelsőbb szavakra. Más ilyen vérrobbantó alkalmakkor a Hasszánra ült s benyargalta a vidéket, míg indulata csillapodott: mindig óvta magát attól, hogy haragjában igaztalanul sértsen bárkit is. A császárral szemben nem tehette meg, hogy ellovagolva, csak másnap térjen meg a válasszal a Pozsony környéki erdőkből. Egyébként is, ami az „add meg a császárnak“-lojalitást illeti, ő azt már hosszan ellovagolta évekkel azelőtt, amikor a pestis-nyomort látni jött császári pár hintóját végigkísérte az erdélyi úton Kolozsvártól Csíkszeredáig s onnan vissza a Bánátig. S különben is, amire a császár kiváltképpen célzott, az olyan emlék volt, amelyre Wesselényi mindig „vérfagylalva“ gondolt; eléggé vérfagylalva ahhoz, hogy most, amikor válaszolni kellett a császár baljós feddésére, az önérzet robbanásában is a higgadtság és az igazságtudat méltóságával hangozzék a válasz: „Fölségeseim közt, igaz, voltak szerencsétlenek, de ártatlanok; kiket az erőszak csak szenvedni tanított meg, de félni nem, s a kiszenvedett ősöket az unokáktól kegyelet, de feddés nem illeti. S vajon melyik koronás fő lobbanthatja az elődök hibáját s kiállott szenvedéseit az utódok szemére?“ Az ember néha úgy érzi, ilyen válaszoktól történelem a történelem, s nem kell a mindenkori uralkodók lélektanának alapos ismerete hozzá, hogy első hallásra felfogjuk: ilyen, ráadásul visszakérdező alattvalói válaszok csak felségsértésszámba mehetnek. S ehhez még azt is át lehet gondolni, hogy ez a Ferenc a Napóleon-verő Szent Szövetség Ference, hatalma teljében tündöklő igazi koronás fő, nem afféle felvilágosult, Habsburgviszonylatban mondhatni forradalmár civil császár, amilyen II. József volt. Ferencnek a kancellárja is olyan, hogy Józsefhez képest maga is koronás fő, kancellárként kitett két-három lagymatag császárt. Józsefről ma is eleven népi szájhagyomány szól, miszerint ő azt akarta volna, hogy „minden parasztnak minden vasárnap egy tyúk főhessen a fa zabában, de idónap előtt elpusztították“, és a krumplit úgy akarta megkedvelteim alattvalóival, hogy „főzött egy üst pityókát s kiült a várkapu elejébe, úgy ette, hogy lássák, nem hal meg tőle, mert nem a zöld bogyóját kell enni“. Józsefnek még a koporsója is olyan parasztos-dísztelen vasláda, mintha valóban egy üst pityóka mellett uralkodott volna, de Ferenc halni is úgy halt meg, hogy megparancsoltatott: „a meghalt császárért hat hónap alatt gyászköntösben járjunk, s kalapunkon fátyolt viseljünk“. Az ő korát nem úgy jegyezték föl, mint ahol az uralkodók krumplit akarnak kedveltetni alattvalóikkal. Az ő kora a műfogsornak kedvezett inkább, amint XX. századi lakonikus precizitásunkkal jegyezni tudunk régi dolgokat: „A Waterlooi ütközet áldozatainak fogai sok évig jelentettek gazdag tartalékot a fogászatban." De itt, ebben az I. Ferenc— —ifj. Wesselényi szóharcban más ütközetről volt szó. Nem tudom, ha a császár gyermekkori barátja megírta-e ezt a harcot a császár oldaláról. Bölöni Farkas Sándor, Wesselényi gyermekkori barátja, aki a népi szájhagyomány hangján sóhajt a saját birodalmát saját reformjaival bolygató József után — „Szegény József, korán éltél te a magyar nemzetnek! Most a sírból is kezeinkkel kiásnák elveidet!“ —, naplójában megírja a keserű fogcsikorgatás itthoni Waterlooját: „Ha igaz, minden felekezetek magyarázatja szerint, hogy a keresztény vallás porban alázkodást, maga megtagadást, vak engedelmességet s a kétkedékeny ész megvetését kívánja, és a boldogság pontját csak a síron túl tűzi ki, akkor a határtalan monarchia legközelebb áll a keresztény vallás kívánataihoz. Akkor ti görögök és rómaiak, angolok és franciák, és ti makacs amerikaiak, s ti mindnyájan, kik az önkény ellen vívtatok. Isten akaratjának szegeztétek ellene magatokat. Mégis nagy kár, hogy e tárgyról nem lehet nyilvánosan értekeznünk bajonette nélkül.“ „Születve és nevekedve Uralkodónak — viszi tovább a magánértekezést most már Ferenc császárra —, ő csak Uralkodót s engedelmes szolgákat ismert... Népei anyagi sérelmének, az emberiség jussai lenyomásának, az értelmesedés gátlásának, és az ész tökéletes békében tartásának nem csak ő volt egésszen oka, hanem a monarchia rendszere Az ő személyében volt ugyan egyesülve az önkény egész hatalma, hanem az kisugárzott aztán belőlle minden tisztviselőre s katonára, le a bakterig... Nincs fájdalmasabb s szerencsétlenebb helyzet, mint midőn önkényű uralkodás alatt is valakinek lelkében a józan szabadság érzelme még is felébredhet s kifejlődhetik, s fojtogatnia kell kebelében a titkos szép lángot... Mely kesergő kín selcsüggesztő létezés azon büszke lélek sorsa, melynek a változtathatás reménye nélkül, minden lépten a lealacsonyító szolgai nyomatást kell tűrni, s titkon küzdenie megmérgesített élete szenvedéseivel“. Bölöni a naplójába rejtette a „titkos szép lángot“, Wesselényi nyíltan a szemébe merre lobbantam a leghatalmasabb Habsburg-uralkodók egyikének, vállalni merte előtte mindazt, ami ősei sorsában Habsburg-ellenes, felségsértő, szabadságos „tévút" volt. Sőt, koronás főtől sem illeti azt föddés. „Én a két Wesselényit ijedten soha, sőt csak megrebbenve se láttam“ — ezt már Ujfalvy Sándor tanúsítja, s el kell hinnünk neki. Mint ahogy abban is már-már igazat adnánk, hogy „a Wesselényi nemsokára bekövetkezett politikai üldöztetése jórészt e ponton veszi eredetét“, ha nem gondolnánk arra, hogy ez a harc és üldöztetés az említett tudati gén szintjén régóta eredendő, Habsburg- és Wesselényi-ágon egyaránt. Hiszen az, amire szavaival a császár kiváltképpen célzott és amire az ifjú Wesselényi mindig vérfagylalra emlékezett, a legközelebbi ős, az idős Wesselényi Miklós sorsában is már ott volt mint eredendőség. Mert hiába, hogy II. József igazán nem volt I. Ferenc, és hogy méltán képzeli el a szájhagyomány még ma is egy üst krumplival a várkapu előtt, a Wesselényi féle szabadsággén benne is Habsburg módra viselkedett: az ő felvilágosult uralkodásának a dragonyosai fogták el úgy idős Wesselényi Miklóst, hogy „öklükkel a száját, orrát verni kezdik kegyetlenül, döfölik, taszigálják, hurcolják... a hajánál fogva viszik ki az udvarból, a lovak előtt gyalog hajtván“ — és így veszi hasznát egy felvilágosult uralkodó is egy olyan jól bevált várbörtönnek, mint Kufstein, hogy példásan figyelmeztesse alattvalóit: ebben nem ismer reformot, nyakas alattvalót kalapban sem kedvel a király. Az idős Wesselényinek Kufstein, az ifjúnak Grafenberg volt a lecke abból, hogy a császári hatalom valahogy oly módon a legkeresztényibb, ahogy Bölöni Farkas látta. Szinte nem mérhető mai fogalmakkal, milyen testi-lelki erővel álltak minden próbát és leckét, hogy nevük külön és együtt a fogalmává váljék annak, ami az emberben örök és ki nem irtható: emberi létünk értelme és teljessége csak ember mivoltunk szabadságában és méltóságában valósulhat, meg, s a változtathatás reménye akkor sem törik meg, ha épp hajánál fogva hurcolják az embert a dragonyosok, s ha épp a szeme világát kell is otthagynia a fogságban. Nem sok idő telt el az ő élő idejüktől máig (hiszen ennek az írásnak is tulajdonképpen az az alkalma, hogy alig 176 évvel ezelőtt született az ifjú Wesselényi), de e történelmileg percnyi idő alatt akkorát ugrott az emberiség, hogy mármár úgy érezzük, mitológiai távolságban éltek tőlünk, legegyszerűbb, legvalósabb hétköznapi tetteik is legendásak. Emberközelbe csak akkor tudnánk kerülni hozzájuk, ha a zsibói vadaskertben néznénk színházi előadást, ahol a színpadi vadászjelenet úgy valósul meg, hogy „a színész czéloz a rohanó vadban, szarvas vagy dámvadra... a rejtve lévő Wesselényi fegyvere roppan__ a vad egybehull, a színésznek, tudatván fel a lövés érdemes; ha szemünk világát elveszítve, vak-világtalanul sem tennénk, le a fegyvert, de a fülünkkel, hangután céloznák a fácánt; ha mindig zsebünkben hordanék a 100 forintot arra a célra, hogy fizetni tudjuk helyben a büntetést, ha szónoklatunk szenvedélyes hevében összetörjük a széket; ha huszonhat órán át tanulnák étlen-szomjan a szépírást, mikor valaki megfedd, hogy csúnya az írásunk; ha úgy sütnénk lakodalmi ökröt, hogy az ökör gyomrában ártány, ebben süldő malac, benne tyúk s abban tojások; ha nem tudnók, hogy az aortában másodpercenként átlag 38 cm sebességgel áramlik a vér, de télen nyáron jeges vízzel locsolnék fejünket-mellünket, hogy csillapodjék vérünk forrósága s lovaink hátán be tudnák nyargalni a kilenc és fél mérföldet Zsibótól Kolozsvárig három óra öt perc alatt, és békétlenkedni tudnánk, hogy azt a felüleges néhány percet sehogy sem bírjuk leapasztani; és persze, ha egy tavaszi tüdőláb javakorunk és erőnk teljében végezne velünk,, mert a késő érvágással vér helyett már genny buggyanna ki. Így hát csak nézzük őket mitológiai távolságban, esetleg elhozunk a kufsteini vár faláról egy őszi pirosba derülött zöldet, s örvendezve nézzük, hogy eleven zöld hatágra hajt az itthoni földben — és nevük fogalmát próbáljuk emberközelben érteni. A zilahi Wesselényi-szobor (Deák Ferenc felvétele) KENÉZ FERENC Töredék a költészethez I. Vajon mit akar mondani a költészet a legújabb verseskönyvben? És vajon kinek üzen? II. Csak úgy zsebretett kézzel egyszer elindulni mindannyian szeretnénk, mégis elindulni csupán annak van miért, akinek van miért visszatérnie. III. Mióta megsejtettem valamit Atlantiszból, azóta fájdalmas minden madárvonulás. IV. Vajon mit is akar mondani a költészet? ebben a legújabb verseskönyvben? A lényegtelen összefüggéseket mindig meg lehet magyarázni, a lényegeseket sohasem kell. V. A világ mindig többet mutat föl önmagából, mint ami biztonságos megfogalmazásához szükséges lenne. A világ mindig több, mint az igazság. Néha csak egy csillaggal, halállal, virággal — de valamivel mindig több, mint ami megfogalmazható. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a világ igazságtalan, csupán annyit jelent, hogy a világ nem igazságot oszt — hanem igazságokat kínál. VI. A költő mindig bizonyosságra tör. A költészet ott kezdődik, ahol a bizonyosságok végetérnek. A költő igaza — örökletes gond. VII. Veszélyes verset csak hamis költők írnak. Igaz költőknek csupán a hallgatása félelmetes. VIII. Néha csak egy csillaggal, halállal, virággal — de valamivel mindig több az igazság, mint amit elbírunk. IX. Úgy érzem, ezután a verseimet majd úgy mondom el, hogy kitárom az ablakokat és hallgatunk. X. Vajon mit is akar üzenni a költészet ebben a legújabb verseskönyvében? És vajon kinek üzen? XI. Az ember, ha egyedül maradt, akkor nem úgy marad magára, mint az őszi falevél — hanem úgy, mint egy remegő állat, akit megszelídítettek s aztán otthagytak a puszta közepén. XII. Így hát a költészet távlatait sohasem a földkerekség táguló határai — hanem az emberek közelsége határozza meg. Ha a költő úgy látja, magára maradt — akkor nem azt érzi, hogy egyedül van, hanem — hogy A szülőföld átrendezése Nézd csak ott az a varázstalan kopottas csúnya táj a galamb-piszkitotta torony körül az ott a szülőföld, üres a világ. xm. Még el kellene mondanom, milyenek lesznek ezutáni verseim, a közönség mindig egy-egy költeményről szeretne többet tudni, és nem a költészetről. xrv. Vajon látják-e majd, hogy kinek üzen, ha egyre inkább a valóság csendje, mint a valóság hangja minden? XV. Kitárom ablakom, hallgatunk. Kis Herceg — légy velem! Ámen. No persze ha válogatni lehetett volna Párizs London Róma ugye nos szóval ha választhattunk volna és akkor mondjuk ki ott az a varázstalan kopottas csúnya / no igen szóval akkor most jelenthetne valamit akkor talán lenne értelme beszélnünk róla hol születtünk s akkor talán még a nagy Arany Szülőföld Érmét is megérdemeltük volna a férfikorra. Ha választottuk volna. De így ha életünk kerek érve nem hull szülőföld melledre csak úgy teng-peng apróságként egy nagy földi szürke zsebben de Párizsra és Londonra se Rómára be nem váltható s a szülőföld éppoly árva s úgy áll a tájban fiúk nélkül galamb-piszkitotta torony körül egyformán születésünk után és halálunk előtt nos akkor csak annyit mondhatsz ha kérdeznek ott az a varázstalan kopottas csúnya az ott a szülőföld még akkor is ha nem látszik rajta.