Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-01-07 / 1. szám

Emlékezteté­­sz Jánosra Harminc évvel ezelőtt halt meg a mesegyűjtő ősz János. Ilyenformán nemcsak az idő­seknek, hanem a fiatalabbak­nak is kortársa volt: kortár­sai voltunk a székely mese­­gyűjtés utolsó klasszikusának. ősz a mesegyűjtésben az Arany János mutatta úton ha­ladt. Arany 1861-ben közölte Eredeti népmesék című tanul­mányát, az első kimagasló el­méleti munkát, amely a ma­gyar szakirodalomban a mese­gyűjtés módszerét meghatá­rozta. Napjainkban a folklo­rista a mesét szóról szóra a mesemondó szája után jegyzi le, sőt — a modern technika jóvoltából — lehetőleg hang­szalagon rögzíti és örökíti meg. Az ilyen egyidejű, közvetlen gyűjtéstől eltérően Arany gyűjtője fejből, emlékezetből írta le, vagyis inkább írta meg a meséket. A gyűjtés „hiteles­ségét" nem a mai értelemben vett szöveghűség, hanem a gyűjtő képességei: a nép kép­zeletének, gondolkodásának, nyelvének és stílusának minél jobb ismerete, az átélés, a be­leélés biztosította; a mesegyűj­­tő maga volt a mesemondó. Az ilyen irodalmi mesegyűj­tés halhatatlan értékét, a tudo­mányos mesegyűjtéssel szem­besítve, talán Honti Jánosnak sikerült a legtalálóbban meg­fogalmaznia: „Abban az idő­ben nem a változatlan rögzí­tést tekintette a gyűjtő felada­tának, hanem azt, hogy úgy adja vissza a szöveget, mint a legkülönb (tehát minden esetleges torzítást kerülni tu­dó) mese- vagy nótafa. Ma más a néprajz felfogása. De valljuk be, bármennyire iga­zolható és elkerülhetetlen a mai felfogás gyakorlati tekin­tetben, tisztára elméleti meg­gondolások alapján Krizának és Arany Jánosnak talán in­kább igaza volt. Mert hiszen betű- és hanglemezfelvétele­ink a hagyományt megörökí­tik ugyan olyan módon, ahogy egy pillanatban megjelent, de kiszikkasztják belőle azt, ami a pillanatnyi megjelnésen fö­lül és túl van, az időtlen ele­met, a folytonos és rögzíthetet­­len változás mögött lappangó állandó szubsztrátumot. Arany­nak és Krizának az volt a tö­rekvése, hogy ezt ragadja meg.“ Valóban, a tudományos me­­segyűjtő mindenik meséje egy mese, az irodalmi gyűjtőé a mese; az előbbi tudományos dokumentum, az utóbbi iro­dalmi mű­ különbségüket alig­ha kell megmagyarázni. Mint ahogy a kétféle gyűjtő mun­kájának különbsége is szembe­tűnő: a tudományos gyűjtő le­ír, lejegyez, sőt átadja helyét a gépnek; az irodalmi gyűjtő alkot. Az előbbi csak meghall­gatja, figyeli és követi, az utóbbi megteremti a mesét. Magnóval úgyszólván bárki tud mesét gyűjteni, szám sze­rint akármennyit (amennyit talál) — ezzel szemben az iro­dalmi gyűjtő meséinek mind mennyisége, mind minősége a gyűjtő egyéniségének, tehetsé­gének függvénye. Ezért van az, hogy ahány irodalmi mese­­gyűjtő (márpedig voltak ele­gen), annyiféle stílus, a leg­magasabb szintet viszont a százak közül — érthető módon — csak néhányan tudták el­érni. A legelső, aki elérte, Arany János fia, a még gyermekifjú Arany László volt 1862-ben. Az apa tanulmánya és a fiú gyűjteménye mintha egyazon műalkotás két fele volna: a tanulmány elméleti alapvetés a gyűjteményhez, a gyűjte­mény élő-eleven példatár a ta­nulmányhoz. Talán csak a véletlen já­téka, vagy talán valamilyen törvény rejlik benne, ám két­ségtelen,, hogy az irodalmi me­segyűjtés klasszikus vonalát Arany Lászlótól mind a mai napig kizárólag három székely gyűjtő: Kriza János, Benedek Elek és ősz János képviseli, ősz tehát nagy irodalmi mese­­gyűjtőink egyike; előtte csak hárman voltak hozzá foghatók (természetesen mind külön egyéniségek), utána pedig — noha az irodalmi mesegyűjtés a magnetofon korában is to­vább folyik — még senkinek sem sikerült őt felülmúlnia. Ez a minősítés nemcsak hogy jogot ad reá, hanem köteles­ségünkké is teszi, hogy hagya­tékával méltó módon sáfárkod­junk. Annál is inkább, mert szakadatlan-hasztalan próbál­kozásai után reánk maradt az a feladat, hogy életművét ki­teljesítsük. Életrajzából jól tudjuk, hogy gyűjteményével 1898-ban a marosvásárhelyi Kemény Zsig­­mond Irodalmi Társaság nép­mesegyűjtési pályázatán első díjat nyert — ám ez a pálya­munkája részben még ma is kiadatlan. A sors hosszú élet­tel ajándékozta meg, a mese­kiadáshoz kívántató szeren­csét viszont annál szűkebb ma­rokkal mérte számára. Elek a­z érdeme, hogy a Benedek Elek Kis Könyvtára című so­rozat 111. és 188. számaként (év nélkül, illetőleg 1917-ben) Marosszéki székely népmesék címmel két kis füzete, összesen hét mesével, végre nyomdafes­téket látott. 1940-ben Maros­­vásárhelyen ismét megjelent egy kis krajcáros füzete, ez­úttal három mese. Ugyanab­ban az évben, „mint 77 éves reszkető kezű öreg“, az Erdé­lyi Szépmíves Céhnek ajánlot­ta föl gyűjteményét kiadásra, így hagyta el a sajtót 1941- ben A csudatáska, most már huszonnégy mesével. Az agg néptanító még átélte a készü­lődés, a várakozás édes izgal­mát; még olvasta az Erdélyi Helikon hasábjain a beharan­gozásul közölt meséket, de már nem simogathatta meg gyűj­teménye első példányát és nem lapozhatott bele: néhány hét­tel előbb meghalt. Harminc év telt el azóta, szinte egy emberöltő, és nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy 1969-ben Az élet vize címmel egy Ősz-kötetet újból kiadhattam: huszonhat mesét — közülük három első ízben látott nyomdafestéket — az if­júság számára válogatva. 4400 példánya arra bizonyára jó volt, hogy az újabb nemzedé­kek ősz János nevét megta­nulják, a teljes kiadást azon­ban nem pótolhatta; még csak el sem odázhatta. Annál is inkább, mert a tel­jes ősz-kiadás az egész romá­niai magyar folklorisztikai ha­gyatékban filológiailag talán a legkönnyebben megvalósít­ható. ősz munkássága ponto­san és könnyen áttekinthető, mert egységes és aránylag nem nagy, mintegy hatvan mese. Előkerült összes meséinek au­­tográf kézirata is, mindazok­kal a figyelmes toldásokkal és javításokkal, amelyeket ő ma­ga kiadás esetén érvényesíteni szándékozott. A Szépmíves Céhhez intézett önéletrajzi le­vélsorozata, özvegyének visz­­szaemlékezése s gyermekeinek a határokon túlról is küldött kötetnyi emlékező levele életé­nek és munkásságának legap­róbb részleteit is megvilágítja. Nagy nyereség volna, ha Kön­­czei Ádám, aki mindezeket összegyűjtötte és fölhalmozta, jó másfél évtizednyi készülő­dés után pontot tudna tenni a teljes gyűjteményre. Életútjának fontos állomás­helyeit szintén sorra kellene vennünk, meg kellene magunk és utódaink számára jelölnünk. Vajon áll-e még Küküllóki­­rályfalván a szülőháza, egyál­talán tudják-e a mai nemze­dékek, hogy melyik volt az? 1901-től 1933-ig, nyugalomba vonulásáig, Küküllópócsfalván tanítóskodott: vajon ott meg­van-e a lakóháza? 1884—1901 között Kibéden dolgozott, a mesék javát is ott gyűjtötte. Kérdésemre Ráduly János ki­­bédi folklorista tanárunk levél­ben közölte, hogy áll még Ősz egykori tanítói lakása, két tan­teremmé átalakítva. „A házzal átellenben él még ősz János almafája, amelyet ő ültetett, s amelynek oltoványát a szülő­falujából hozta, hogy ízlete­­sebb legyen Kibéden is az al­ma.“ Halálának harmincéves for­dulóján nemcsak bevett szo­kás, ha Ősz Jánosra emléke­zünk: sokkal több vele, azaz hagyatékának értékesítése ál­tal a magunk mai művelődésé­vel szembeni adósságunk, mint amennyit mostanáig törlesztet­tünk belőle. FARAGÓ JÓZSEF 4 Paul Valéry avagy a klasszika mint kísérlet Mindenki tudja, milyen nagy különbség van álom és ébrenlét között — a hasonló­ságot elegen igyekeztek szug­­gerálni —: ha ébren, utcán jártamban, ügyes-bajos dol­gaim végzése közben gondolok X. ismerősömre vagy ha ál­momban jelenik meg X., félel­metes vagy groteszk alakban, az nem ugyanaz. Empirikus-lé­lektani és „nyelvi“ szempont­ból azonban ugyanarról van szó: X. jelen volt tudatom­ban. Ebben a távlatban, amely szubjektivitásom tartalmát és minőségét „zárójelbe teszi“, csak a tudat tényei látszanak. Aki szkeptikus a szubjektum­mal szemben, gyanakszik rá, nem sokra becsüli, az kényte­len e tudati tényekkel beérni. Leírás és jellemzés helyett megnevezéssel. A klasszikus művészet a va­lóság teljét kívánta adni: ez a valóság szubjektivitástól, sőt elfogultságtól színezett, kavar­gó, hagyományos, örökölt for­mák jámbor átvétele, rendi és regionális előítéletek mítosszá stilizálása, a személyi kötelé­kek modern mértékkel mérve hallatlan érvényesülése elle­nére (Dante politikai ellenfe­lei a Pokolban, Goethe szerel­mei a tankönyvekben és a klasszikus kánonban) univer­zális művészet volt: a rop­pant különbségek dacára, az újkori művészet — különösen az irodalom — századunkig a személyiség aktivitásának egyetemes érvényét bizonyí­totta, akár az egyénnek az ideális-ideatikus általánosban való mímelt vagy valódi fel­olvadása révén, akár hatalmá­nak „individualista“ kinyilvá­nítása útján. Az elfogultság és az előíté­let mint a valóság noetikus forrása: ez a mai szemmel megbotránkoztató elv, egy Tas­­so, egy Zrínyi, egy Kleist (Hermannschlacht!) irodalmi alap meggyőződése a személyi­ség abszolút relevanciájának derék és ártalmatlan hitéből fakadt. Ez a hit látszólag a szürrealistáknál élt tovább: az écriture automatique, a sze­mélyiség pillanatnyi tartalmá­nak (elvben) válogatás nélkü­li kiöntése ezt látszik illuszt­rálni. De ezt az ömlesztett pszichikus matériát a szürrea­listák adatnak szánták, ada­léknak a lélek nagy forradal­mi atlaszához. Semmilyen igazság­rangot nem óhajtottak hozzá társítani a szó hagyo­mányos értelmében, sőt, he­roikusan vállalták a fikció, a feltétlen, tébolyult fikció más igazságát. „L’épouvantail de la mort, les cafés chantants de l’au-de­­là, le naufrage de la plus belle raison dans le sommeil... ces images trop saisissantes de la catastrophe humaine ne sont peut-être que des images“ (André Breton: Second mani­­feste du surréealisme). A klasz­­szikus művészetben az „álom“ egyénítő színei nem magukért, hanem egy jóhiszeműen elfo­gadott imago valósságáért mű­ködnek, a leírást valószínűsí­tik. Az ébrenlét egyszerű meg­nevezése megszűnik az „álom“ élénkebb, antropomorf valósá­gában. Az avantgarde művészet az „álmot“ álomnak tekintette: nem akarta képét az olvasóra (nézőre) rákényszeríteni. Mit tehet ebben a helyzet­ben egy új költői módszer? Egy módszer, amely a klasszi­ka úgynevezett teljességigé­­nyéről sem akar lemondani, de tisztában van azzal, hogy ez a „teljesség“ enyhén szól­va illuzórikus és — Valéry esetében ez különösen fontos — nem mérkőzhet a tudomány nyújtotta lehetőségekkel, sem az igazságot, sem a relevan­ciát, sem a kifejezést illetően (az axiomatikus-dedukciós eg­zakt tudományok formai szép­ségei, Bourbaki stb.). Az túl­ságosan olcsó megoldás lenne, hogy az igaz (sőt, a Vojtina által lebecsült ,, csak a va­lódi“) helyett az autentikusat keresse (á la Wedekind & Bo­ris Vian), ami pedig nem érzi magát illetékesnek, hogy egy logikailag kevéssé ellenőrzött Semmi, Émelygés, Abszurd ex­ponense legyen. Mi marad? Hát az Olümposz: Goethe nagy receptje, az alkalmi költészet. Köztudott, hogy Valéry szen­vedélyesen írt mindenféle, kis és nagy alkalomra köszöntőt, beszédet, előszót (mint Dobos­­sy László Nagyivilág-beli ta­nulmányából megtudtam, még Mécs László versei elé is), epi­­táfiumot és tudós előadást. Ahogy Descartes-ról írta: „Il était, sur ces bords industrieux (Németalföldről van szó), tout environné d’occasions mathé­­matiques, et sollicité à chaque instant d’une foule de petits problémes qui, dans une tété si bien faite, risquaient fort de devenir grands“ (Le Re­­tour de Hollande). Egy ilyen jól kiképzett főben a kis prob­lémák valóban nagyokká alakulnak, de nem a bolha­elefánt köznapi viszonynak megfelelően. A micsodaság kérdésének felfüggesztésével minden figyelmünket a miség kérdésének megválaszolására fordíthatjuk. Ez a válasz pedig a szaka­datlan megnevezés: minden meglepőt így kizárunk, hiszen szavaink adottak. „Nous con­­sidérions l’inconnu a venir comme une simple combinai­­son des choses déjà connues, le nouveau s’analysait en élé­­ments non inédits.“ De med­dig tarthat ez így? Az idé­zett mondat igeideje is mutat­ja, hogy ez elmúlt: egyszer csak azon vesszük észre ma­gunkat, folytatja Valéry, hogy a szabályosan és minden iz­galma ellenére gépiesen folyó kártyapartiban a partner ke­zéből egyszerre új figurák, so­ha nem látott lapok hullanak az asztalra. Minden valószínű­ségszámítás csődöt mond, s a kártyát sem lehet a partner arcába vágni, mert egyre in­kább magunkat ismerjük fel benne (Notre destin et les lettres). A művészet teremtő oldala nyilatkozott itt meg. Minden szkepszis dacára, lám, a költő naivitás és hit nélkül, ugyanazt az utat kö­veti, mint a klasszikusok: a világteremtés kínos útját. Fönt van, fönt van a hipotetikus Olümposzon. S mint a „való­di“, minden kétségtől ment Olümposz, ez sem túl derűs hely, de legalább a méltóság, az biztosítva van. Ami a klasszikusoknál evi­dencia, az Valéry számára csak név. Ami a klasszikusoknál szent, társadalmi fontosságú és érvényű, földi vagy meny­­nyei értelemben hasznos tevé­kenység, az Valéry számára csak kísérlet. „Csak“ kísérlet? De hiszen Valéry is azt csinálja, amit a klasszikusok: csak más a vé­leménye róla. S látnunk kell, hogy ez a vélemény mennyire torzítja, mennyire kicsavarja ezt az „ugyanazt“. Ha a köz­vetlenül adott léte és státusa csupán feltevés, mi lehet az, ahova tőle elérünk? Mi bizto­síthatja — az adott körülmé­nyek között — beszédünk egy­ségét? A forma. A szépség. Az ele­gancia. Ne értsük félre: nem a poé­­sie pure holmi apológiájáról van itt szó. Említettük azt az alkalmat-ürügyet a maga ki­csinységében alázatosan vál­laló elkötelezett attitűdöt, amely Valéryt jellemezte. Nem, itt arról a szinte aszkétikus felelősségtudatról beszélünk, amely a köznapi naiv hitet meghaladva, a szavak és a dol­gok mögé akar nézni. A mos­tani Valéry-évforduló kapcsán is (melynek alkalmából ez a jegyzet íródott) elmondták, amit Valéryról mindig elmon­danak: hogy húsz évig abba­hagyta az irodalmat és egzakt tudományokkal foglalkozott. T. S. Eliot meg végig lelkiis­meretes brit tisztviselő volt — mesélik mások. A kételkedés (állítólag kartéziánus örökség) és a kritika: ez az, ami csak a formát hagyja meg explicit pozitívumként, és hagyja a „tartalmat“, a szöveget be­szélni. A jó stílus általában nem az aszkézis jellemzője, itt azonban a magva. A kísérletet, mondhatják, az eredmény igazolja. De ne fe­ledjék, hogy itt költőről van szó. A költő — ha óvakodva is — teremt. Kísérletének bi­zonysága a szépsége. Egyéb mondandójának ellenőrzésére vannak eszközeink. Valéry asz­­ketikus módszere elfogadja és kihívja az ellenőrzést — mert átment a legszigorúbb önkont­roll kemény próbáján. Aszkétikus és szkeptikus hajlama érzékennyé teszi a dolgok folyamatszerűsége iránt. Tudja, hogy a tárgy többnyi­re valaminek a tárgyiasulása. „Après tout ce que j’ai dit, on ne sera point étonné que je considére la France comme une forme, et qu’elle m’appa­­raisse comme une oeuvre“ (Images de la France). Fran­ciaország mint forma, Fran­ciaország mint műalkotás — milyen franciás gondolat, mondhatják. Pedig a mi kul­túránk, a mi „hazai tájunk“ sem más, ha elég bennünk a tisztelet és az óvatosság. Ha csupán tárgynak tűnik, ne fe­ledjük, hogy idegen. A szkepszis és a kísérlet számára pedig csak a szkepti­kus és kísérletező szubjektum idegen. Idegen, mert proteu­­szi, s eltűnik anyagában, mely fontosabb számára, mint ön­maga. Hiába, a munka nem töri a gőgöt. TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS ADONYI NAGY MÁRIA Termőföld! Szorítsd magadhoz a jázminbokrot amit ismeretlen földről cipelnek hozzánk eltévedt utasok szorítsd magadhoz hisz a szívünk körül nő, nő az ismeretlen cserje de a föld bennünk nem terem illatot Keresés Valami mintha elveszne nem tudom hol nem is lelem tápod botorkál a lábam érett szőlőszem-telkeken Ki véletlenül mennyire jár megkapja amit nem keres nem talált tárgyat ne hozzatok — már a ruhám is véreres Kábulat Az ősz utolsó perceiben megédesülnek a levelek egy kortynyi sóhajtásra várnak már a hangok is részegek Ki-kihagy valahol a muzsika csendben táncolnak a fák egy szorongás — kábulatában — boldog hogy sebbé tépheti magát Minden ősz utolsó percében részegen erjed az avar egy öntudatlan moccanat volt — de már bele is hal és a Házunk egyre hozunk magunkba idegen leveleket a széllel — ökörnyál forró vitorlákat csépel . És ki tudná a szemünk mit akar befogni egyetlen nyilallással és mért tűnnek tömör határok el a semmibe visszalépdelő nyárral Az egyensúlyban egyetlen apró nyílás foszló derű és készülő megnyugvás Itt valami beleárvul az őszbe valami borzasztóan üresedne kifakulnának a napkarikák ha tudnád ... ha tudnád és ha tudnám hogy ezzel én vagyok aki utoljára szentel őszi szavakat hulló szerelemnek — szél vidd el — szél hozd meg Üres a leheletnyi tér egy bukó levél beleér s elérhetetlenséggel telítődnek halkuló fulladt keringések Szabó János: Térfigura

Next