Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-01-07 / 1. szám
Emlékeztetész Jánosra Harminc évvel ezelőtt halt meg a mesegyűjtő ősz János. Ilyenformán nemcsak az időseknek, hanem a fiatalabbaknak is kortársa volt: kortársai voltunk a székely mesegyűjtés utolsó klasszikusának. ősz a mesegyűjtésben az Arany János mutatta úton haladt. Arany 1861-ben közölte Eredeti népmesék című tanulmányát, az első kimagasló elméleti munkát, amely a magyar szakirodalomban a mesegyűjtés módszerét meghatározta. Napjainkban a folklorista a mesét szóról szóra a mesemondó szája után jegyzi le, sőt — a modern technika jóvoltából — lehetőleg hangszalagon rögzíti és örökíti meg. Az ilyen egyidejű, közvetlen gyűjtéstől eltérően Arany gyűjtője fejből, emlékezetből írta le, vagyis inkább írta meg a meséket. A gyűjtés „hitelességét" nem a mai értelemben vett szöveghűség, hanem a gyűjtő képességei: a nép képzeletének, gondolkodásának, nyelvének és stílusának minél jobb ismerete, az átélés, a beleélés biztosította; a mesegyűjtő maga volt a mesemondó. Az ilyen irodalmi mesegyűjtés halhatatlan értékét, a tudományos mesegyűjtéssel szembesítve, talán Honti Jánosnak sikerült a legtalálóbban megfogalmaznia: „Abban az időben nem a változatlan rögzítést tekintette a gyűjtő feladatának, hanem azt, hogy úgy adja vissza a szöveget, mint a legkülönb (tehát minden esetleges torzítást kerülni tudó) mese- vagy nótafa. Ma más a néprajz felfogása. De valljuk be, bármennyire igazolható és elkerülhetetlen a mai felfogás gyakorlati tekintetben, tisztára elméleti meggondolások alapján Krizának és Arany Jánosnak talán inkább igaza volt. Mert hiszen betű- és hanglemezfelvételeink a hagyományt megörökítik ugyan olyan módon, ahogy egy pillanatban megjelent, de kiszikkasztják belőle azt, ami a pillanatnyi megjelnésen fölül és túl van, az időtlen elemet, a folytonos és rögzíthetetlen változás mögött lappangó állandó szubsztrátumot. Aranynak és Krizának az volt a törekvése, hogy ezt ragadja meg.“ Valóban, a tudományos mesegyűjtő mindenik meséje egy mese, az irodalmi gyűjtőé a mese; az előbbi tudományos dokumentum, az utóbbi irodalmi mű különbségüket aligha kell megmagyarázni. Mint ahogy a kétféle gyűjtő munkájának különbsége is szembetűnő: a tudományos gyűjtő leír, lejegyez, sőt átadja helyét a gépnek; az irodalmi gyűjtő alkot. Az előbbi csak meghallgatja, figyeli és követi, az utóbbi megteremti a mesét. Magnóval úgyszólván bárki tud mesét gyűjteni, szám szerint akármennyit (amennyit talál) — ezzel szemben az irodalmi gyűjtő meséinek mind mennyisége, mind minősége a gyűjtő egyéniségének, tehetségének függvénye. Ezért van az, hogy ahány irodalmi mesegyűjtő (márpedig voltak elegen), annyiféle stílus, a legmagasabb szintet viszont a százak közül — érthető módon — csak néhányan tudták elérni. A legelső, aki elérte, Arany János fia, a még gyermekifjú Arany László volt 1862-ben. Az apa tanulmánya és a fiú gyűjteménye mintha egyazon műalkotás két fele volna: a tanulmány elméleti alapvetés a gyűjteményhez, a gyűjtemény élő-eleven példatár a tanulmányhoz. Talán csak a véletlen játéka, vagy talán valamilyen törvény rejlik benne, ám kétségtelen,, hogy az irodalmi mesegyűjtés klasszikus vonalát Arany Lászlótól mind a mai napig kizárólag három székely gyűjtő: Kriza János, Benedek Elek és ősz János képviseli, ősz tehát nagy irodalmi mesegyűjtőink egyike; előtte csak hárman voltak hozzá foghatók (természetesen mind külön egyéniségek), utána pedig — noha az irodalmi mesegyűjtés a magnetofon korában is tovább folyik — még senkinek sem sikerült őt felülmúlnia. Ez a minősítés nemcsak hogy jogot ad reá, hanem kötelességünkké is teszi, hogy hagyatékával méltó módon sáfárkodjunk. Annál is inkább, mert szakadatlan-hasztalan próbálkozásai után reánk maradt az a feladat, hogy életművét kiteljesítsük. Életrajzából jól tudjuk, hogy gyűjteményével 1898-ban a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság népmesegyűjtési pályázatán első díjat nyert — ám ez a pályamunkája részben még ma is kiadatlan. A sors hosszú élettel ajándékozta meg, a mesekiadáshoz kívántató szerencsét viszont annál szűkebb marokkal mérte számára. Elek az érdeme, hogy a Benedek Elek Kis Könyvtára című sorozat 111. és 188. számaként (év nélkül, illetőleg 1917-ben) Marosszéki székely népmesék címmel két kis füzete, összesen hét mesével, végre nyomdafestéket látott. 1940-ben Marosvásárhelyen ismét megjelent egy kis krajcáros füzete, ezúttal három mese. Ugyanabban az évben, „mint 77 éves reszkető kezű öreg“, az Erdélyi Szépmíves Céhnek ajánlotta föl gyűjteményét kiadásra, így hagyta el a sajtót 1941- ben A csudatáska, most már huszonnégy mesével. Az agg néptanító még átélte a készülődés, a várakozás édes izgalmát; még olvasta az Erdélyi Helikon hasábjain a beharangozásul közölt meséket, de már nem simogathatta meg gyűjteménye első példányát és nem lapozhatott bele: néhány héttel előbb meghalt. Harminc év telt el azóta, szinte egy emberöltő, és nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy 1969-ben Az élet vize címmel egy Ősz-kötetet újból kiadhattam: huszonhat mesét — közülük három első ízben látott nyomdafestéket — az ifjúság számára válogatva. 4400 példánya arra bizonyára jó volt, hogy az újabb nemzedékek ősz János nevét megtanulják, a teljes kiadást azonban nem pótolhatta; még csak el sem odázhatta. Annál is inkább, mert a teljes ősz-kiadás az egész romániai magyar folklorisztikai hagyatékban filológiailag talán a legkönnyebben megvalósítható. ősz munkássága pontosan és könnyen áttekinthető, mert egységes és aránylag nem nagy, mintegy hatvan mese. Előkerült összes meséinek autográf kézirata is, mindazokkal a figyelmes toldásokkal és javításokkal, amelyeket ő maga kiadás esetén érvényesíteni szándékozott. A Szépmíves Céhhez intézett önéletrajzi levélsorozata, özvegyének viszszaemlékezése s gyermekeinek a határokon túlról is küldött kötetnyi emlékező levele életének és munkásságának legapróbb részleteit is megvilágítja. Nagy nyereség volna, ha Könczei Ádám, aki mindezeket összegyűjtötte és fölhalmozta, jó másfél évtizednyi készülődés után pontot tudna tenni a teljes gyűjteményre. Életútjának fontos állomáshelyeit szintén sorra kellene vennünk, meg kellene magunk és utódaink számára jelölnünk. Vajon áll-e még Küküllókirályfalván a szülőháza, egyáltalán tudják-e a mai nemzedékek, hogy melyik volt az? 1901-től 1933-ig, nyugalomba vonulásáig, Küküllópócsfalván tanítóskodott: vajon ott megvan-e a lakóháza? 1884—1901 között Kibéden dolgozott, a mesék javát is ott gyűjtötte. Kérdésemre Ráduly János kibédi folklorista tanárunk levélben közölte, hogy áll még Ősz egykori tanítói lakása, két tanteremmé átalakítva. „A házzal átellenben él még ősz János almafája, amelyet ő ültetett, s amelynek oltoványát a szülőfalujából hozta, hogy ízletesebb legyen Kibéden is az alma.“ Halálának harmincéves fordulóján nemcsak bevett szokás, ha Ősz Jánosra emlékezünk: sokkal több vele, azaz hagyatékának értékesítése által a magunk mai művelődésével szembeni adósságunk, mint amennyit mostanáig törlesztettünk belőle. FARAGÓ JÓZSEF 4 Paul Valéry avagy a klasszika mint kísérlet Mindenki tudja, milyen nagy különbség van álom és ébrenlét között — a hasonlóságot elegen igyekeztek szuggerálni —: ha ébren, utcán jártamban, ügyes-bajos dolgaim végzése közben gondolok X. ismerősömre vagy ha álmomban jelenik meg X., félelmetes vagy groteszk alakban, az nem ugyanaz. Empirikus-lélektani és „nyelvi“ szempontból azonban ugyanarról van szó: X. jelen volt tudatomban. Ebben a távlatban, amely szubjektivitásom tartalmát és minőségét „zárójelbe teszi“, csak a tudat tényei látszanak. Aki szkeptikus a szubjektummal szemben, gyanakszik rá, nem sokra becsüli, az kénytelen e tudati tényekkel beérni. Leírás és jellemzés helyett megnevezéssel. A klasszikus művészet a valóság teljét kívánta adni: ez a valóság szubjektivitástól, sőt elfogultságtól színezett, kavargó, hagyományos, örökölt formák jámbor átvétele, rendi és regionális előítéletek mítosszá stilizálása, a személyi kötelékek modern mértékkel mérve hallatlan érvényesülése ellenére (Dante politikai ellenfelei a Pokolban, Goethe szerelmei a tankönyvekben és a klasszikus kánonban) univerzális művészet volt: a roppant különbségek dacára, az újkori művészet — különösen az irodalom — századunkig a személyiség aktivitásának egyetemes érvényét bizonyította, akár az egyénnek az ideális-ideatikus általánosban való mímelt vagy valódi felolvadása révén, akár hatalmának „individualista“ kinyilvánítása útján. Az elfogultság és az előítélet mint a valóság noetikus forrása: ez a mai szemmel megbotránkoztató elv, egy Tasso, egy Zrínyi, egy Kleist (Hermannschlacht!) irodalmi alap meggyőződése a személyiség abszolút relevanciájának derék és ártalmatlan hitéből fakadt. Ez a hit látszólag a szürrealistáknál élt tovább: az écriture automatique, a személyiség pillanatnyi tartalmának (elvben) válogatás nélküli kiöntése ezt látszik illusztrálni. De ezt az ömlesztett pszichikus matériát a szürrealisták adatnak szánták, adaléknak a lélek nagy forradalmi atlaszához. Semmilyen igazságrangot nem óhajtottak hozzá társítani a szó hagyományos értelmében, sőt, heroikusan vállalták a fikció, a feltétlen, tébolyult fikció más igazságát. „L’épouvantail de la mort, les cafés chantants de l’au-delà, le naufrage de la plus belle raison dans le sommeil... ces images trop saisissantes de la catastrophe humaine ne sont peut-être que des images“ (André Breton: Second manifeste du surréealisme). A klaszszikus művészetben az „álom“ egyénítő színei nem magukért, hanem egy jóhiszeműen elfogadott imago valósságáért működnek, a leírást valószínűsítik. Az ébrenlét egyszerű megnevezése megszűnik az „álom“ élénkebb, antropomorf valóságában. Az avantgarde művészet az „álmot“ álomnak tekintette: nem akarta képét az olvasóra (nézőre) rákényszeríteni. Mit tehet ebben a helyzetben egy új költői módszer? Egy módszer, amely a klasszika úgynevezett teljességigényéről sem akar lemondani, de tisztában van azzal, hogy ez a „teljesség“ enyhén szólva illuzórikus és — Valéry esetében ez különösen fontos — nem mérkőzhet a tudomány nyújtotta lehetőségekkel, sem az igazságot, sem a relevanciát, sem a kifejezést illetően (az axiomatikus-dedukciós egzakt tudományok formai szépségei, Bourbaki stb.). Az túlságosan olcsó megoldás lenne, hogy az igaz (sőt, a Vojtina által lebecsült ,, csak a valódi“) helyett az autentikusat keresse (á la Wedekind & Boris Vian), ami pedig nem érzi magát illetékesnek, hogy egy logikailag kevéssé ellenőrzött Semmi, Émelygés, Abszurd exponense legyen. Mi marad? Hát az Olümposz: Goethe nagy receptje, az alkalmi költészet. Köztudott, hogy Valéry szenvedélyesen írt mindenféle, kis és nagy alkalomra köszöntőt, beszédet, előszót (mint Dobossy László Nagyivilág-beli tanulmányából megtudtam, még Mécs László versei elé is), epitáfiumot és tudós előadást. Ahogy Descartes-ról írta: „Il était, sur ces bords industrieux (Németalföldről van szó), tout environné d’occasions mathématiques, et sollicité à chaque instant d’une foule de petits problémes qui, dans une tété si bien faite, risquaient fort de devenir grands“ (Le Retour de Hollande). Egy ilyen jól kiképzett főben a kis problémák valóban nagyokká alakulnak, de nem a bolhaelefánt köznapi viszonynak megfelelően. A micsodaság kérdésének felfüggesztésével minden figyelmünket a miség kérdésének megválaszolására fordíthatjuk. Ez a válasz pedig a szakadatlan megnevezés: minden meglepőt így kizárunk, hiszen szavaink adottak. „Nous considérions l’inconnu a venir comme une simple combinaison des choses déjà connues, le nouveau s’analysait en éléments non inédits.“ De meddig tarthat ez így? Az idézett mondat igeideje is mutatja, hogy ez elmúlt: egyszer csak azon vesszük észre magunkat, folytatja Valéry, hogy a szabályosan és minden izgalma ellenére gépiesen folyó kártyapartiban a partner kezéből egyszerre új figurák, soha nem látott lapok hullanak az asztalra. Minden valószínűségszámítás csődöt mond, s a kártyát sem lehet a partner arcába vágni, mert egyre inkább magunkat ismerjük fel benne (Notre destin et les lettres). A művészet teremtő oldala nyilatkozott itt meg. Minden szkepszis dacára, lám, a költő naivitás és hit nélkül, ugyanazt az utat követi, mint a klasszikusok: a világteremtés kínos útját. Fönt van, fönt van a hipotetikus Olümposzon. S mint a „valódi“, minden kétségtől ment Olümposz, ez sem túl derűs hely, de legalább a méltóság, az biztosítva van. Ami a klasszikusoknál evidencia, az Valéry számára csak név. Ami a klasszikusoknál szent, társadalmi fontosságú és érvényű, földi vagy menynyei értelemben hasznos tevékenység, az Valéry számára csak kísérlet. „Csak“ kísérlet? De hiszen Valéry is azt csinálja, amit a klasszikusok: csak más a véleménye róla. S látnunk kell, hogy ez a vélemény mennyire torzítja, mennyire kicsavarja ezt az „ugyanazt“. Ha a közvetlenül adott léte és státusa csupán feltevés, mi lehet az, ahova tőle elérünk? Mi biztosíthatja — az adott körülmények között — beszédünk egységét? A forma. A szépség. Az elegancia. Ne értsük félre: nem a poésie pure holmi apológiájáról van itt szó. Említettük azt az alkalmat-ürügyet a maga kicsinységében alázatosan vállaló elkötelezett attitűdöt, amely Valéryt jellemezte. Nem, itt arról a szinte aszkétikus felelősségtudatról beszélünk, amely a köznapi naiv hitet meghaladva, a szavak és a dolgok mögé akar nézni. A mostani Valéry-évforduló kapcsán is (melynek alkalmából ez a jegyzet íródott) elmondták, amit Valéryról mindig elmondanak: hogy húsz évig abbahagyta az irodalmat és egzakt tudományokkal foglalkozott. T. S. Eliot meg végig lelkiismeretes brit tisztviselő volt — mesélik mások. A kételkedés (állítólag kartéziánus örökség) és a kritika: ez az, ami csak a formát hagyja meg explicit pozitívumként, és hagyja a „tartalmat“, a szöveget beszélni. A jó stílus általában nem az aszkézis jellemzője, itt azonban a magva. A kísérletet, mondhatják, az eredmény igazolja. De ne feledjék, hogy itt költőről van szó. A költő — ha óvakodva is — teremt. Kísérletének bizonysága a szépsége. Egyéb mondandójának ellenőrzésére vannak eszközeink. Valéry aszketikus módszere elfogadja és kihívja az ellenőrzést — mert átment a legszigorúbb önkontroll kemény próbáján. Aszkétikus és szkeptikus hajlama érzékennyé teszi a dolgok folyamatszerűsége iránt. Tudja, hogy a tárgy többnyire valaminek a tárgyiasulása. „Après tout ce que j’ai dit, on ne sera point étonné que je considére la France comme une forme, et qu’elle m’apparaisse comme une oeuvre“ (Images de la France). Franciaország mint forma, Franciaország mint műalkotás — milyen franciás gondolat, mondhatják. Pedig a mi kultúránk, a mi „hazai tájunk“ sem más, ha elég bennünk a tisztelet és az óvatosság. Ha csupán tárgynak tűnik, ne feledjük, hogy idegen. A szkepszis és a kísérlet számára pedig csak a szkeptikus és kísérletező szubjektum idegen. Idegen, mert proteuszi, s eltűnik anyagában, mely fontosabb számára, mint önmaga. Hiába, a munka nem töri a gőgöt. TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS ADONYI NAGY MÁRIA Termőföld! Szorítsd magadhoz a jázminbokrot amit ismeretlen földről cipelnek hozzánk eltévedt utasok szorítsd magadhoz hisz a szívünk körül nő, nő az ismeretlen cserje de a föld bennünk nem terem illatot Keresés Valami mintha elveszne nem tudom hol nem is lelem tápod botorkál a lábam érett szőlőszem-telkeken Ki véletlenül mennyire jár megkapja amit nem keres nem talált tárgyat ne hozzatok — már a ruhám is véreres Kábulat Az ősz utolsó perceiben megédesülnek a levelek egy kortynyi sóhajtásra várnak már a hangok is részegek Ki-kihagy valahol a muzsika csendben táncolnak a fák egy szorongás — kábulatában — boldog hogy sebbé tépheti magát Minden ősz utolsó percében részegen erjed az avar egy öntudatlan moccanat volt — de már bele is hal és a Házunk egyre hozunk magunkba idegen leveleket a széllel — ökörnyál forró vitorlákat csépel . És ki tudná a szemünk mit akar befogni egyetlen nyilallással és mért tűnnek tömör határok el a semmibe visszalépdelő nyárral Az egyensúlyban egyetlen apró nyílás foszló derű és készülő megnyugvás Itt valami beleárvul az őszbe valami borzasztóan üresedne kifakulnának a napkarikák ha tudnád ... ha tudnád és ha tudnám hogy ezzel én vagyok aki utoljára szentel őszi szavakat hulló szerelemnek — szél vidd el — szél hozd meg Üres a leheletnyi tér egy bukó levél beleér s elérhetetlenséggel telítődnek halkuló fulladt keringések Szabó János: Térfigura