Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-11-24 / 47. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVII. ÉVFOLYAM • 47. (1256.) SZÁM • ARALEJ • KOLOZSVÁR, 1972. NOVEMBER 24. Cs. Erdős Tibor: Fém falidísz LÁSZLÓFFY ALADÁR Az európai esők Valaki írt, hogy egyik délelőtt ott, elég messze, túlsó tengerparton eszébe jutok néha, megtalál az asztalánál ülve, amikor a csésze kávét csengve keveri és lapoz egy könyvet, feltámad vitákból egy marék mondat, kifújja a füsttel, és kinn esik, olyan könyvtárbahívó, a leírt szóval összefogni vágyó esős idő van éppen, jön az ősz. Én itt szívom a csendet fejpipából, kinn csepereg a billegő levélre, fordítok éppen: mondat-vonatok a szellem örök menetrendje szerint utazni hívnak minden babilonba. Kit milyen óra, milyen délelőtt, jöíze régen nyomtatott papírnak hova terel folytatni monológját, kihez, mihez a könyvek városában? Cseréljünk esőt, nézd csak az enyémet, lássam csak azt, a tied milyen ízű? Lapozzuk fel az őszi egeket, az ember úgyis annyi mindent olvas. Egyre egyre kutyábbul küzdök a ritmusomért. Ha kizökkentenek, teljesítem azt is, ami elakasztott, s mintha mi sem történt volna, tovább is csak a magamé szerint. Magára építkezik a virág is. Közérzetét a nap s a föld szaga ismerősen, otthonosan, bizalmasan ringatja, de magára építkezik a virág is. Előbb a lobogtatni való állítás. Aztán a forgószélirányú vitathatatlan. Utoljára marad az élet. Legutoljára marad a halál. A teljes nyugalomnak színe van. A teljes biztonságnak ritmusa. Húsz év múltán A MOSZ SZOVJET VENDÉGJÁTÉKÁRÓL Színházi, művészeti és újságírói körök fokozott érdeklődéssel várták a Moszszovjet színház mostani vendégszereplését. A várakozást nemcsak az indokolta, hogy az együttes immár több mint három évtizede Moszkva és a Szovjetunió vezető társulatai közé tartozik, hogy külföldi vendégszereplései során Európában és földrészünkön kívül is számos hívet és barátot szerzett magának, hanem ennél személyesebb indíték is. A mai középnemzedék tagjai s az idősebbek jól emlékeznek még tizenkilenc évvel ezelőtti első látogatásukra, mely a romániai színházi mozgalom akkori szakaszában valósággal revelációszerűen hatott. 1953-ban nálunk a színházi életet Sztanyiszlavszkij tanításainak meglehetősen merev és iskolás alkalmazása jellemezte. Nagy, nehéz beépített díszletek, melyek nem szuggerálni akarták a valóságot, hanem igyekeztek pontos másának látszatát kelteni, aprólékos, sőt igen gyakran pepecselő játékstílus, mely a lélektani hitel nevében sokszor száműzte a merészebb és újszerűbb kifejezőeszközöket. A régi deklamáló vagy csevegő játékstílussal szemben eleinte újdonságként ható sztanyiszlavszkiji módszernek ekkor már az uniformizáló vonásai is kezdtek — főként az egyoldalú értelmezés miatt — kiütközni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy hiányoztak ebben az időszakban a nagy előadások, hisz a bukaresti Nemzeti Színház és a marosvásárhelyi Székely Színház fénykora is az ötvenes évek elejére esik, de az ő csillogásuk épp Sztanyiszlavszkij rendszere alkotóbb szellemű alkalmazásának volt köszönhető — ha úgy tetszik —, annak, amit Sztanyiszlavszkij segítségével önmagukból többletként ki tudtak csiholni. Átlagos szinten Sztanyiszlavszkij akkoriban a megnyugtató, mindenfajta kárhoztatandó eltévelyedéstől mentesítő, biztos receptet jelentette, s hogy az ilyenfajta felfogásból megrázó, nagy előadások meglehetősen ritkán születtek, az — gondolom — senki számára nem meglepő. És akkor jött a Moszszovjet és merte jelzéses díszletekben játszani az Othellót. A színészek egy-egy jelenet után előreléptek, a (Folytatása a 11. oldalon) PÁLL ÁRPÁD Fétisektől a legendákig Ezt az utat általában fordítva járják: előbb valamiből legenda lesz, aztán fétis, azaz: bálvány. Valami derék dolognak nagy híre keletkezik. Később már egyre kevesebbet törődik az utód magával a derék dologgal, a körülményeit egykettő el is felejti, s a hír most már testetlenül szárnyal a magasba; amíg még legenda, még vissza lehet pillantani róla egy eseményre, amely szép volt, a helyre, ahol megtörtént, és az emberre, aki végbevitte; de amikor már fétissé vált, amikor csak egy szó, egy név, egy fogalom fényes burka lett, akkor már nincs köze gondolathoz, tetthez, akkor már csak rágondol az ember, de ettől semmi okos nem jut eszébe, csak indulatok, érzelmek élednek benne, valami ziháló, lelkendező nagyrahivatkozás, végül ennek csak a tettetése. A fetisizáló (bálványozó) gondolkodás — pontosabb és találóbb volna egyszerűen csak „észjárásnak“ nevezni — utalásokkal dolgozik; nem viseli el az elemzést és a visszakérdezést. Tisztelni kell a nagy Bumbát, mondja. Miért? — Mert ő a nagy Bumba. De miért ő? — Mert éppen ő és nem más. Ezt a szemléletet általában kezdetlegesnek, primitívnek tartják. Ha jól utánanézünk, nem az — hanem visszafejlődés, a szellemi visszaesés jele. Hiszen — a gyermek általában kérdez és a válaszokat keresztkérdésekkel ellenőrzi, amíg a szelleme még friss. A fétiseket az öregedő, kifáradó szellem találja ki, amelynek nincs türelme naponta * Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972. újabb és újabb „kérdezz-feleleket“ játszani. A modern idők veszélye, hogy sajtó, hírverés, hirdetés, reklámozás útján belever az emberbe neveket, fogalmakat; beleszuggerál, belehipnotizál, de nem ad időt a gondolkodásra. A mai embert tehát, a korszerűségről alkotott minden elképzelésünk ellenére, jobban kell óvni a fetisizálástól, mint a hajdanit, akinek a befogadóképessége még nem volt túlterhelve annyira múlékony érvényű adatokkal. Beke György Magunk keresése címmel kötetbe foglalt néhány riportjának és újságcikkének* az adja meg az értékét, amiért is legalább egy részüket kötetben kellett újrakiadni, hogy szembenéz néhány nagy fétissel, bálványszóval, és visszavezeti az olvasót üres kongásuktól legalább a szépen hangzó legendáig, illetve néhány esetben az igazság valóságáig is. Sajnos, nem a kötet minden írásában — elsősorban csak a riportokban, mert az esszének minősített néhány eszmefuttatásban a kötet végén — a Báthoriról, Bemről, Bolyairól, Gábor Áronról szóló cikkekben, sajnos, ő is csak hervadhatatlan papírvirágokból fon koszorút bálványfejekre, amelyek csak segítenek elfedni a szobor alatt nyugvó ember — hős! — igazi arcvonásait. Csak a kontrasztértékük van meg ezeknek a cikkecskéknek, szinte a szemléletes oktatás módszerével segítik az olvasóban megérteni és becsülni a kötet első felének riportjait a klézsei csángókról, a gyímesiekről s az „olajvárosban“ élő magyarokról. Beke ott — és csak ott —, ahol a riportírás műfaji szabályaihoz és szakmai lelkiismeretéhez tartja magát, mondom, elhárítja a fétis-veszélyt. Nagyon értelmesen és józanul beszél két olyan dologról, amely egyeseknél, akik nem gondolták át a jelenség lényegét, bálványozáshoz vezetett: ez a nemzetiségi lét — és ennek példájaként: a csángók. Mi az értelme a nemzetiségi létnek, mi az értelme az anyanyelvhez, a saját művelődéshez, műveltséghez való ragaszkodásnak? Bármiféle „csak“, bármiféle „ha már így van“, bármiféle „ha már annak születtem“, bármiféle eltévült, szent nyögdécselés, fellengzős, komor pátosz — ha végső fokon irracionalitásra vagy illúzióra hivatkozik, az nem intelligens, tehát értéktelen felelet, s nem egyéb, csak fetisizálás, a szó vagy a fogalom vagy a tény üres bálványozása. Beke György a riportjaiban — a csángóföldiekben és az olajvárosiban — maga is az élmény fokán felismeri és másokat is az erős megláttatás, sugallat erejével rávezet: csak annyiban van értelme a nemzetiségi létnek, amennyiben az is emberi értékeket szolgál, őriz egy nyelvet a hozzáfűződő, a benne rejlő emberi tapasztalatokkal, megfigyelésekkel, meghatározásokkal, ítéletekkel, szemléleti gazdagsággal — és ezt az egész emberiség számára is őrzi és a más nemzetűek számára is kamatoztatja, amikor ezen az úton teljesítményekhez jut, amikor saját hagyományai őrzésével általában az emberi értékek megbecsülésének az iskoláját járja. Ezért olyan frappáns riportjai tényanyagéba beépítve az az ítélet, amely máshol esetleg közhelyes szólamnak hatna s amit, itt havasi román pásztorokkal így mondat ki: mit tartsunk arról, aki a neki adott kincsek megőrzésére sem képes? Ergo — milyen lesz az más embernek, aki már egyfajtának nem volt jó? Beke György ugyanarra a súlyos ítéletre jut, amelyre Makkai Sándor a harmincas évek elején: a nemzetiségi — kisebbségi — létnek csakis addig van értelme, ameddig az humánus értékek őrzésével, szolgálatával és az emberi szolidaritás, közeledés munkálásával jár együtt; különben — értelmetlen állapot. S Beke szerencséjére, nem Makkai nyomán, hanem riporteri felismerésként jut erre az eredményre. Ugyanis jellegzetesen induktív gondolkodású, empirikus szemléletű alkat. Ha egyszer a maga valóságosságában meglát valamit, arról feltétlenül tud helyesen gondolkodni; de ha egyszer már valahol elkezdett gondolkodni, mielőtt nézett volna, többet nem látott meg semmit. Különben csakis az ilyen ember lehet jó riporter. A riport törvénye, hogy a szemlélet számára készen adott kategóriákat is újra fel kell fedezni, szinte azt mondanám, hogy csak a saját maga által felfedezett spanyolviasszal ütheti rá a pecsétet közléseire. Mert szinte az a helyzet, hogy csak azt tartjuk természetesnek, amihez hozzászoktunk — és amit nem értünk. Elemi iskolai tankönyvekről beszélve nemegyszer elmondjuk, hogy milyen bosszantó, nevetséges dolog az, hogy a (Folytatása a 2. oldalon) SZŐCS ISTVÁN NOVEMBER KIRÁLY LÁSZLÓ VERSCIKLUSA