Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1972-11-24 / 47. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXVII. ÉVFOLYAM • 47. (1256.) SZÁM • ARA­­­LEJ • KOLOZSVÁR, 1972. NOVEMBER 24. Cs. Erdős Tibor: Fém falidísz LÁSZLÓFFY ALADÁR Az európai esők Valaki írt, hogy egyik délelőtt ott, elég messze, túlsó tenger­parton eszébe jutok néha, megtalál az asztalánál ülve, amikor a csésze kávét csengve keveri és lapoz egy könyvet, feltámad vitákból egy marék mondat, kifújja a füsttel, és kinn esik, olyan könyvtárba­­hívó, a leírt szóval összefogni vágyó esős idő van éppen, jön az ősz. Én itt szívom a csendet fej­pipából, kinn csepereg a billegő levélre, fordítok éppen: mondat-vonatok a szellem örök menetrendje szerint utazni hívnak minden babilonba. Kit milyen óra, milyen délelőtt, jöíze régen nyomtatott papírnak hova terel folytatni monológját, kihez, mihez a könyvek városában? Cseréljünk esőt, nézd csak az enyémet, lássam csak azt, a tied milyen ízű? Lapozzuk fel az őszi egeket, az ember úgyis annyi mindent olvas. Egyre egyre kutyábbul küzdök a ritmusomért. Ha kizökkentenek, teljesítem azt is, ami elakasztott, s mintha mi sem történt volna, tovább is csak a magamé szerint. Magára építkezik a virág is. Közérzetét a nap s a föld szaga ismerősen, otthonosan, bizalmasan ringatja, de magára építkezik a virág is. Előbb a lobogtatni való állítás. Aztán a forgószél­irányú vitathatatlan. Utoljára marad az élet. Legutoljára marad a halál. A teljes nyugalomnak színe van. A teljes biztonságnak ritmusa. Húsz év múltán A MOSZ SZOVJET VENDÉGJÁTÉKÁRÓL Színházi, művészeti és újságírói körök fokozott érdeklődéssel várták a Moszszovjet színház mostani vendégszereplését. A vára­kozást nemcsak az indokolta, hogy az együttes immár több mint három évtizede Moszkva és a Szovjetunió vezető társulatai közé tartozik, hogy külföldi vendégszereplései során Európá­ban és földrészünkön kívül is számos hívet és barátot szerzett magának, hanem ennél személyesebb indíték is. A mai közép­­nemzedék tagjai s az idősebbek jól emlékeznek még tizen­kilenc évvel ezelőtti első látogatásukra, mely a romániai szín­házi mozgalom akkori szakaszában valósággal revelációsze­­rűen hatott. 1953-ban nálunk a színházi életet Sztanyiszlavsz­­kij tanításainak meglehetősen merev és iskolás alkalmazása jellemezte. Nagy, nehéz beépített díszletek, melyek nem szug­­gerálni akarták a valóságot, hanem igyekeztek pontos másá­nak látszatát kelteni, aprólékos, sőt igen gyakran pepecselő játékstílus, mely a lélektani hitel nevében sokszor száműzte a merészebb és újszerűbb kifejezőeszközöket. A régi dekla­­máló vagy csevegő játékstílussal szemben eleinte újdonság­ként ható sztanyiszlavszkiji módszernek ekkor már az unifor­mizáló vonásai is kezdtek — főként az egyoldalú értelmezés miatt — kiütközni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy hiányoztak ebben az időszakban a nagy előadások, hisz a bukaresti Nemzeti Színház és a marosvásárhelyi Székely Szín­ház fénykora is az ötvenes évek elejére esik, de az ő csillo­gásuk épp Sztanyiszlavszkij rendszere alkotóbb szellemű al­kalmazásának volt köszönhető — ha úgy tetszik —, annak, amit Sztanyiszlavszkij segítségével önmagukból többletként ki tudtak csiholni. Átlagos szinten Sztanyiszlavszkij akkoriban a megnyugtató, mindenfajta kárhoztatandó eltévelyedéstől mentesítő, biztos receptet jelentette, s hogy az ilyenfajta fel­fogásból megrázó, nagy előadások meglehetősen ritkán szület­tek, az — gondolom — senki számára nem meglepő. És akkor jött a Moszszovjet és merte jelzéses díszletekben játszani az Othellót. A színészek egy-egy jelenet után előreléptek, a (Folytatása a 11. oldalon) PÁLL ÁRPÁD Fétisektől a legendákig Ezt az utat általában fordít­va járják: előbb valamiből le­genda lesz, aztán fétis, azaz: bálvány. Valami derék dolog­nak nagy híre keletkezik. Ké­sőbb már egyre kevesebbet törődik az utód magával a de­rék dologgal, a körülményeit egykettő el is felejti, s a hír most már testetlenül szárnyal a magasba; amíg még legen­da, még vissza lehet pillantani róla egy eseményre, amely szép volt, a helyre, ahol meg­történt, és az emberre, aki végbevitte; de amikor már fé­tissé vált, amikor csak egy szó, egy név, egy fogalom fényes burka lett, akkor már nincs köze gondolathoz, tetthez, ak­kor már csak rágondol az em­ber, de ettől semmi okos nem jut eszébe, csak indulatok, ér­zelmek élednek benne, vala­mi ziháló, lelkendező nagyra­­hivatkozás, végül ennek csak a tettetése. A fetisizáló (bálványozó) gondolkodás — pontosabb és találóbb volna egyszerűen csak „észjárásnak“ nevezni — utalásokkal dolgozik; nem vi­seli el az elemzést és a vissza­kérdezést. Tisztelni kell a nagy Bumbát, mondja. Miért? — Mert ő a nagy Bumba. De mi­ért ő? — Mert éppen ő és nem más. Ezt a szemléletet általá­ban kezdetlegesnek, primitív­nek tartják. Ha jól utánané­zünk, nem az — hanem vissza­fejlődés, a szellemi visszaesés jele. Hiszen — a gyermek ál­talában kérdez és a válaszo­kat keresztkérdésekkel ellenőr­zi, amíg a szelleme még friss. A fétiseket az öregedő, kifá­radó szellem találja ki, amely­nek nincs türelme naponta * Kriterion Könyvkiadó, Bu­karest, 1972. újabb és újabb „kérdezz-fele­­leket“ játszani. A modern idők veszélye, hogy sajtó, hírverés, hirdetés, reklámozás útján belever az emberbe neveket, fogalmakat; beleszuggerál, belehipnotizál, de nem ad időt a gondolkodás­ra. A mai embert tehát, a korszerűségről alkotott minden elképzelésünk ellenére, job­ban kell óvni a fetisizálástól, mint a hajdanit, akinek a be­fogadóképessége még nem volt túlterhelve annyira múlékony érvényű adatokkal. Beke György Magunk kere­sése címmel kötetbe foglalt né­hány riportjának és újságcik­kének* az adja meg az érté­két, amiért is legalább egy ré­szüket kötetben kellett újra­kiadni, hogy szembenéz né­hány nagy fétissel, bálvány­szóval, és visszavezeti az ol­vasót üres kongásuktól leg­alább a szépen hangzó legen­dáig, illetve­­ néhány eset­ben az igazság valóságáig is. Sajnos, nem a kötet minden írásában — elsősorban csak a riportokban, mert az esszé­nek minősített néhány eszme­­futtatásban a kötet végén — a Báthoriról, Bemről, Bolyairól, Gábor Áronról szóló cikkek­ben, sajnos, ő is csak hervad­hatatlan papírvirágokból fon koszorút bálványfejekre, ame­lyek csak segítenek elfedni a szobor alatt nyugvó ember — hős! — igazi arcvonásait. Csak a kontraszt­értékük van meg ezeknek a cikkecskéknek, szin­te a szemléletes oktatás mód­szerével segítik az olvasóban megérteni és becsülni a kötet első felének riportjait a klé­­zsei csángókról, a gyímesiek­­ről s az „olajvárosban“ élő magyarokról. Beke ott — és csak ott —, ahol a riportírás műfaji szabá­lyaihoz és szakmai lelkiismere­téhez tartja magát, mondom, elhárítja a fétis-veszélyt. Na­gyon értelmesen és józanul beszél két olyan dologról, a­­mely egyeseknél, akik nem gondolták át a jelenség lé­nyegét, bálványozáshoz veze­tett: ez a nemzetiségi lét — és ennek példájaként: a csán­gók. Mi az értelme a nemzetiségi létnek, mi az értelme az anya­nyelvhez, a saját művelődés­hez, műveltséghez való ragasz­kodásnak? Bármiféle „csak“, bármiféle „ha már így van“, bármiféle „ha már annak szü­lettem“, bármiféle eltévült, szent nyögdécselés, fellengzős, komor pátosz — ha végső fo­kon irracionalitásra vagy illú­zióra hivatkozik, az nem­ intel­ligens, tehát értéktelen felelet, s nem egyéb, csak fetisizálás, a szó vagy a fogalom vagy a tény üres bálványozása. Beke György a riportjaiban — a csán­góföldiekben és az olajvárosi­ban — maga is az élmény fo­kán felismeri és másokat is az erős megláttatás, sugallat ere­jével rávezet: csak annyiban van értelme a nemzetiségi lét­nek, amennyiben az is em­beri értékeket szolgál, őriz egy nyelvet a hozzáfűződő, a benne rejlő emberi tapasztalatokkal, megfigyelésekkel, meghatáro­zásokkal, ítéletekkel, szemléle­ti gazdagsággal — és ezt az egész emberiség számára is őr­zi és a más nemzetűek számára is kamatoztatja, amikor ezen az úton teljesítményekhez jut, amikor saját hagyományai őr­zésével általában az emberi értékek megbecsülésének az is­koláját járja. Ezért olyan frappáns riportjai tényanya­géba beépítve az az ítélet, a­mely máshol esetleg közhelyes szólamnak hatna s amit, itt havasi román pásztorokkal így mondat ki: mit tartsunk arról, aki a neki adott kincsek meg­őrzésére sem képes? Ergo — milyen lesz az más embernek, aki már egyfajtának nem volt jó? Beke György ugyanarra a súlyos ítéletre jut, amelyre Makkai Sándor a harmincas évek elején: a nemzetiségi — kisebbségi — létnek csakis ad­dig van értelme, ameddig az humánus értékek őrzésével, szolgálatával és az emberi szo­lidaritás, közeledés munkálá­­sával jár együtt; különben — értelmetlen állapot. S Beke szerencséjére, nem Makkai nyomán, hanem ripor­teri felismerésként jut erre az eredményre. Ugyanis jellegze­tesen induktív gondolkodású, empirikus szemléletű alkat. Ha egyszer a maga valóságosságá­ban meglát valamit, arról fel­tétlenül tud helyesen gondol­kodni; de ha egyszer már va­lahol elkezdett gondolkodni, mielőtt nézett volna, többet nem lát­ott meg semmit. Kü­lönben csakis az ilyen ember lehet jó riporter. A riport törvénye, hogy a szemlélet számára készen adott kategóriákat is újra fel kell fedezni, szinte azt mondanám, hogy csak a saját maga által felfedezett spanyolviasszal üt­heti rá a pecsétet közléseire. Mert szinte az a helyzet, hogy csak azt tartjuk termé­szetesnek, amihez hozzászok­tunk — és amit nem értünk. Elemi iskolai tankönyvekről beszélve nemegyszer elmond­juk, hogy milyen bosszantó, nevetséges dolog az, hogy a (Folytatása a 2. oldalon) SZŐCS ISTVÁN NOVEMBER KIRÁLY LÁSZLÓ VERSCIKLUSA

Next