Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-12 / 2. szám
szinte felérő lánggal lobogó szabadságvágy tüzelte őket. A szabadság szónál — úgy vélem — el kell időznünk kissé. A rendi társadalom osztályuralmon nyugvó, szegényt elnyomó, dolgozót szipolyozó volt, s hogy elősorolt funkcióit gyakorolhassa — Petőfi fogalomtárából is idézve —, a kötöttségek, a béklyók, a rabláncok, a sorompók, a tilalomfák tömegére szorult. Ugyanakkor a szokások, a konvenciók sűrű szemű hálójával az egyént rabul ejtő világnak bizonyult. Petőfi legalábbis így ismerte, és szabadságimádata ezért volt a valóságba gyökerező, nem csupán a koreszméknek a felette aratott diadala. A szorosabban vett szülőföld kettős szerepet töltött be: a szabadság példatárává, szimbólumok tárházává és konvenciókkal bélelt börtönné is vált — Petőfi szemében. Az előbbivel kezdve — és futólag érintve, hiszen ismeretes — jelképpé válik a csikó, amely. ..Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd, / Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.“ A puszta farkasa is a szabadságot segít értelmezni s állandóan így munkál maga a puszta fogalma is: „Szeretem a pusztát! / Ott érzem magamat / Igazán szabadnak, / Szemeim ott járnak, ahol nekik tetszik, / Nem korlátoztatnak“. Ne korlátozza tehát semmi! Mi teszi oly türelmetlenné, miért feszül úgy szembe mindennel, ami a szabadság csorbítója? Hiszen nem a legsúlyosabban kötöttek, nem a jobbágyok világából való. Maga a jobbágy szó sem gyakori verseiben. Leginkább ottan láthatók úrbéresek, ahol Szilveszter megy el közéjük, jegyzőnek és népnevelő lázitónak. Győrffy István, Erdei Ferenc, Tálasi István könyveit olvasva (a kunsági településről, a futóhomok világáról és a kiskunsági szilaj pásztorokról szóló könyveket) — megsejdíthet valamit az ember arról, mennyire szabadságot lehelt ez a táj. Erdei Ferenc későbbi jellemzése Fülöpszállásról, Szabadszállásról és Kunszentmiklósról talán fogódzónk lehet. Ezek a helységek: „Nem jobbágyközségek. Kiváltságos parasztok voltak, s az urak és papok tisztelete ismeretlen előttük, és sohasem gyakorolták saját paraszti életük alázatos hordozását. Rátartók, igényesek...“ A jobbágyi alázatú falvak lakói keresztet vetve emlegetik ezeket az „istentelen, romlott és úrhatnám kunokat“. A belső világukban viszont őket is gúzsba kötötte sok-sok, a tradicionális, az ősi típusú formákból a hűbériségbe és a rendiségbe átültetett kemény, íratlan törvény. Intézmények is kiépültek, amelyek őriző hajlékai voltak a régi rendnek, s gondoskodtak nemzedékről nemzedékre való átszállásáról. Az élet ily útjelzőkkel, iránymutatókkal volt teli, és előírások, rítusok hálózták be a fiatalkort, öregkort, a hétköznapok munkás életét, valamint az ünnepnapok csillogását. A család, a falu, a mezőváros jogokra és kötelességekre oktatott, megtanította, mi jó, helyes, illendő, becsülendő, és mi az, ami az értékek rendjébe ütköző. Igaz, az életút így könnyebben végigjárható volt, és az igazodót körül is ölelte, melengette, védte a közössége. A nyakasnak, a lázadónak s főként az újat akarónak, a haladás szálláscsinálójának azonban nehézzé tette a sorsát. Petőfi ismerte mind a büszke, fejet nem hajtó, méltóságot őrző emberi példát, de ismerte az embereket egybefogó intézményeket, így a faluközösséget is. Ne feledjük, hogy az Arany Jánosnál vendégeskedő Petőfi a szalontai közösség jegyzőjével is szót válthatott. Meg is írja egy ízben neki, tudja, hogy a nótáriust kell lekenyereznie, ha azt akarja, hogy falujába bakternek vagy kondásnak beszerezze. Az apostolban a faluháza előtt „karéjba állottak“ a munkavégzett gazdaemberek. A helység kalapácsában pedig megmutatkozik teljes fenségében a kevésszavú öregbíró, kinek lakása előtt „méltóságosan állott a kaloda“ és a kisbíró, ki élni tud „szívreható mogyorófa-beszéddel“ is. A közvélemény súlyáról, őz is megítélő erejéről őszintén vall: „Fölszedtem sátorfám és világnak mentem“ — írja a „benső szónak“ engedelmeskedő lázadó. A szülőket viszont körülfogják a szomszédok, a közvélemény képviselői és szószólói, a szokások, az előírások, a rend őrizői. Szavukra „szíveszakadtan“ kell sírnia fiáért az édesanyának, s kegyetlen haragra lobbannia az édesapának, aki könnyet hullatva bár, de kimondja a közösség kisajtolta és elvárta ítéletet: „Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon! / Ha föl nem akasztják, én lövöm az agyon.“ Hogyne lázadt volna egy költői élet egészével az egész ellen, minden ellen, ami a kötöttségek fészke vagy jele? Hogyne lett volna jó számára minden, amivel az új értékrend építője kifejezhette: a megszokott sem örökérvényű. Öltözetét — ami különben igen előnyös is volt számára — sokan felrótták, miatta különcködőnek titulálták. Meg kell azonban értenünk: a ruha, az öltözet még ekkor is sors, besorolás, eleve elrendeltetés, megjelenítése a rangnak, a rendi hierarchiában játszott szerepnek. Ezért kell a Petőfi-gallér, s kell a soksok szabadosságnak ítélt cselekedet, az asztalra helyből ugrás, a kézenjárás, a pesti utcán targoncába heppenés és jóbarát-hökkentést el a nyakkendő-ügyig, ami már bizony nem is olyan kis dolog. Elkövetője mindennek, Illyés Gyula szavaival élve: „felette érzi magát a társadalomnak és minden előítéletnek“, hiszen szétzúzásra ítélte őket. Nem reformálni, hanem átalakítani akarja a világot. Ebben a szándékában pedig nem érzi az Arany Jánost fékező öngyötrő, maga kérdező kétkedést. Ő a szabadabb, hiszen helyhez, státushoz nincs úgy odatapadva, mint nagy pályatársa, aki nemcsak szülötte, hanem törvénytudója is Szalontának. Arany Jánosnak még fékezője a szokás, neki gondolnia kell a méltóra, az illendőre, miközben tudója és hordozója a szabad ember gőgjének, a szabad hajdú vad, rideg életéből fakadó indulatoknak. Ezért jó számára is a Petőfi játékosságra csalogató életkedve és az újat mérésbe lendítő példája. Ennyit mondhattam el itt Petőfiről és a kötöttségek világáról, s most végezetül hadd szóljak néhány szót a „rongyos vitézekkel“, a népdalokkal való kapcsolatáról. A fegyver, amit kezdetben szinte öntudatlanul felragadott, ami kezébe simult, mint verekedőnek kerítésből a karó, az szintén ott termett, ahol a kötöttség, a korlátozás. A népdal a faluközösségbeli tradicionális életforma, a szántó-vető, állatot terelő robotos hétköznap, a kaláka, a farsang, a fonó, a templomos és táncos ünnepnap gyermeke; ezt a szépséget is a paraszti kommunitás gyöngyözte ki, mert kellett az életnek örvendező, a fájdalmaktól meggyötört léleknek a ritmus, a szép szó, a méltó formába öltözött gondolat, szükségesek voltak a mély érzések ősi jelképei. Petőfi, mint a nép, úgy énekel, és meg is vallja, dalaival harcol, azok az eszközei, fegyverei. „Csatázok verseimmel... egy-egy / Harcos legény minden dalom.“ Formájuk is azért a népdalé, mert eszméit hordozóan „nem henye ifjak, / Kik élnek, hogy mulassanak“, hanem: „Rongyos legények, de vitézek, / Mind bátran harcol, bátran vág...“ Máshol, ismét Aranyhoz szólva írja azt, amit annyit citáltak immár, de kikerülhetetlen: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata ... Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!“ Így fordul szembe szülőjével, a kötöttségek világával a „rongyos vitéz“, válik annak oldására savvá a nép dala, fordul alkotója ellen az alkotás, azt a keretet robbantva szét, amelyben oly megcsodálttá, széppé csiszolódott, nemesedett. Ha igaz az, márpedig igaz, hogy a feudalizmus méhében fejlődik a polgári világ, ha a tőkés társadalom sírásójaként szüli meg a munkást, hadd játszódjak el én is a gondolattal, hogy az emberi életviszonyok változásának lüktetéséhez, ritmusához az is hozzátartozik, hogy a művelődési szférákban is megteremnek a régit bomlasztó, az újat, az előbbrevivőt szolgáló értékek. A hasonlat természetesen messzire vitt, uralni kezdte a mondandót, mint sok emberi intézmény, így a bomló faluközösség is az őt valamikor életre keltő embereket. Az azonban talán mégis szerves része a Petőfiképnek, hogy mindazok, akik népdalt gyűjtöttek, akiket a népiesség irodalmi láza fűtött a reformkorban, azok harcba indultak a népért, a népi értékekkel is felfegyverzetten; azért, hogy a nép számára épülhessen új, emberibb életforma és annak alkalmasabb életkeret — olyan társadalom, amelyben Petőfi kívánalma szerint van bőség, jogból egyenlőség és ahol ragyog a szellem napsugara. IMREH ISTVÁN esett, nagyon megütötte magát. A szomszéd bácsi éppen akkor bejött a kertbe. — De már úgy leestem, hogy megingott belém, májam és vesém. De a szomszéd bácsi rajtakapott, de a kertbe bejött, de akkor jött a valódi hadd-el-hadd! Átkozott görcsös fütykös somnyele, egy pálcával olyan pogányul, úgy elcsépele, úgy elcsépele engemet a körtéér. Somfa vót, s azt mindig átkozom, azt az átkozott görcsös somnyelet, amellyel engem úgy elvert, hogy alig tudtam átmenni haza. Még átmentem is, mindég ütött, hogy hozzánk bebukottam. Felfogadtam, hogy amég élek, lopni sohasem fogok menni. Ha megnősülök, gyerekem lesz, azt is úgy nevelem, hogy nem szabad senki kertjébe se gyümölcsét, semmijét ellopni. Dénes bácsinak Petőfi Szeget szeggel című fiatalkori verséről (1843) nincs tudomása. Arra a kérdésemre, hogy a kis történetet kitől és mikor tanulta, így válaszolt: „Egy vénasszony ült a kapuba, Judi néni. Hát gyermekkoromba, tizenhárom éves vólam.“ Ilyenformán A köztelopó gyermek a folklorizáció több fokozatát megjárta, hisz Judi néni már a századforduló idején sem versként mondotta el, Petőfi nevével, hanem prózában Petőfi neve nélkül. Az is érdekes, hogy a prózai változat a versnek csak első részét tartalmazza: a körtelopási kísérlet és a bűnhődés után elmarad a gyermeki „bosszú“ terve. Ehelyett Dénes bácsi a történetet moralizáló tanulsággal zárja, illetőleg valószínű, hogy ő maga is így tanulta: a moralizáló jelleg már a gyermekeknek mesélő, őket oktató Judi néni gyakorlatában adva lehetett. Valamennyi formai és tartalmi különbség ellenére a prózai történet mögött tisztán kivehető Petőfi verse. Szembetűnő, hogy néhány bevezető mondat után Dénes bácsi első személyű előadásba kezd és végig így beszél, noha a bevezető mondatok bizonysága szerint, a falusi elbeszélők elég gyakori fogásától eltérően, nem akarta a személyes élmény (emlék) hatását kelteni. Eszerint az első személyű előadás a Petőfi-versből maradt meg a prózai szövegben. A folklorizáció törvényeinek tanulmányozása végett hasonlóan fontos adalék, hogy három emberöltő múltán a prózai változat mennyire megőrizte a Petőfi-vers néhány sorát, jellegzetes nyelvi fordulatát. Tanulságos példaként alább idézem Dénes bácsi néhány mondatát, majd mindenik után, gondolatjellel elválasztva, a megfelelő szövegrészt Petőfi verséből: Hogy megingott belem, májam és vesém — Hogy megingott bele májam / És vesém. De akkor jött a valódi haddelhadd — S akkor jött még a valódi / Haddelhadd. Átkozott görcsös fütykös somnyele — Átkozott a görcsös fütykös / Somnyele. Egy pálcával olyan pogányul, úgy elcsépele — Mellyel engem oly pogányúl / Csépele. Talán ez a rövid jegyzet is fölvillantotta, hogy milyen távlatokat kínál a Petőfi-versek prózai folklorizációjának kutatása. És ha már A körtelopó gyermek története népköltési gyűjtésünk hálójába akadt, ezután tudatosan és módszeresen kellene a szájhagyományozás során prózává oldódott Petőfi-versek után kérdezni-keresni. Az eredmény mind Petőfi-kutatásunknak, mind folklorisztikánknak hasznára válik. FARAGÓ JÓZSEF azonban esztétikailag is értékelni és magyarázni próbálja Petőfi költészetének a népszerűségét; szóval mindent megtesz, hogy a kecske is jóllakjék, s a káposzta is megmaradjon. Eljárásának lényege: Pulszky elfogadja a népiséget a magyar irodalomban, de a német irodalmi népiség normáit próbálja ráerőltetni. Mellesleg elítéli az Egy gondolat bánt engemet című remeket is — feltűnő „dagályossága“ miatt, de nagy megértéssel közeledik a János vitézhez és a költő „csendképeihez“ („Stilleben“ — teszi hozzá zárójelben). Pulszky tudja már, hogy szeretnie illik Petőfit, de nem tudja még, hogyan kellene megszeretnie ... Ekkorra megjelent már Arany János „válasza“ is Petőfinek (természetesen: versben); jelentkezik tehát a fiatalok „második nemzedéke“, amelyet az „első nemzedék“ fegyvertársként üdvözöl; a sajtóban pedig végre jelentős cikkekben magyarázzák költői törekvéseiket. A legradikálisabban Medgyes Lajos, aki az Életképeknek Désről küldött cikkében — Kölcseyék, sőt Vörösmartyék elleni kétségtelen éllel — Csokonai feltámasztójaként, folytatójaként köszönti Petőfit. Tétele: „Csokonai halálával a nép költő nélkül maradott.“ Petőfi felléptét ezért így magyarázza: „Te zengedeztetéd meg, tisztelt barátom, legközelebbről a lantot, mellyre a’ a nép figyelt, ’s mellyen szíve érzelmeivel rokonhúrokra találván, az azokról lézengő dalokban önlelkére ismert.“ A kritika viszont? „Fájdalom aestheticusaink nagyobb része idegen irodalom iskolája után képezvén magát, a’ kezébe akadt műveket annak rámájára húzza.“ Ettől viszont Medgyes Lajos annyira óvakodik, hogy Petőfinek még a „röpke jellemű Heinéval“ és a „kaczérkodó Béranger-vel“ való összehasonlítása ellen is tiltakozik... Ezek után jelenik meg 1847. május 14-én a Pesti Hírlapban Eötvös József híres cikke, a legnagyobb visszhangú kiállás Petőfi életében Petőfi művészete mellett. Tulajdonképpen a nemzet hatalmas többségét képviselő politikai tábor (amelynek akkor, abban a pillanatban egyaránt tagja a reformista Eötvös és a forradalmár Petőfi) vitazáró gesztusa: írhat, amit akar a Honderű, ez a költő a miénk, ő a legnagyobb költőnk! Éppen ezért Eötvös nem is száll esztétikai vagy poétikai vitába Petőfi ellenfeleivel. Egyszerűen túllép rajtuk s mintegy kijelöli az esztétikai bírálat feladatait is Petőfi elemző-értékelése terén (amire azonban Petőfi életében már nem kerülhet sor). Eötvös József nem mond mást, mint amit Vahot, aztán Erdélyi János és Medgyes Lajos is megfogalmazott már. Csak nagyobb méltósággal mondja újra a kor mondandóit (teheti, két éve írta A falu jegyzőjét, most fejezte be a Magyarország 1514-ben) s úgy fogalmazza meg a népi-nemzeti irodalmi irányzat krédóját, hogy ebben a megfogalmazásban világirodalmi igény jelentkezik ott, ahol másoknál az „idegenségtől“ való elzárkózás kísért. Itt akár abba is hagyhatnánk az ismertetést. Néhány „gyöngyszemet“ azonban feljegyzünk még az 1847-es évnek és az 1848-as év elejének Petőfi-ellenes glosszairodalmából. A nevek és lapok már nem fontosak; újat senki se mondhat e tárgyban. De azért mindenki tovább mondja a magáét. Például: „Mi szívesen megadjuk (...) kinek-kinek a maga helyét kritikai pantheonában irodalmunknak, csakhogy a szolga ne tolakodjék az úr elé, a csárdák fia a szőnyegfedte szalonokba.“ És persze: az úr Hiador, a szolga pedig — Petőfi.. . Máskor: „Egy szenvedélyrészeg csoport garázdálkodik a tudomány és műveltség’ szent csarnokában, az ész és szellem higgadtan bölcs szózata helyett az irodalmi tivornyázók durva kurjongatásai töltik el a boltíveket, megfertőztetve a tudomány’ oltárát, kioltva az ész világát.“ A garázda csoport székhelye pedig, e cikk szerint: „Pilvax úr életiskolája“. És még egy icipici „elszólás“. Zerffi Gusztávtól származik a klasszikus megfogalmazás: „A tehetségtelenek korántsem tehetnek oly nagy kárt valamely irodalomban, mint a talentummal bírók, ha ez utolsók tehetségüket az ízléstelenségnek dobják zálogba.“ Mementóként írjuk ide: 1848. április 9-én Nádaskay Lajos és Zerffi Gusztáv Reform című új lapja javasolja, hogy Nyári, Jókai, Petőfi és Vasvári „népemberek“ érdemeit emléktáblán örökítsék meg, a jövő számban pedig Petőfi Sándor „népszerű költő és szabadságbajnok“ „pompás arczképét adandja“ a lap ... Ne feledjük azonban: bár Zerffi és Nádaskay kisebb-nagyobb konjunktúralovagok, de az idézett kritikusok többségének csődjét nem magyarázhatjuk kisebb-nagyobb jellemhibákkal. Az esztétikai ízlésváltásnak egy páratlan történelmi pillanatban bekövetkező felgyorsulása tette hirtelen korszerűtlenné, idejét múlttá a kritikusok addigi tudományát, szemléletét, irodalmi ízlését. Ezért beszél Endrődi Sándor szöveggyűjteménye tulajdonképpen a magyar irodalomkritika nyomoráról Petőfi napjaiban. Drámai história, pedig csak az irodalomkritika történetének egy alfejezete. MAROSI PÉTER Cseh Gusztáv: A helység kalapácsa