Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-05 / 1. szám

HORVÁTH IMRE Petőfi Most millió alakzatú arcunkkal szembenéz. Mit számít bíró és tanú, ahol ő az ügyész? Vádol a költő jog szerint, hangja emelkedik, s a fejünkre olvassa mind, — mit elpazartak őseink — meg nem írt műveit. KÁNYÁDI SÁNDOR Haldoklik az öreg tanú Haldoklik az öreg tanú, Petőfi vén körtefája. Azt beszélik, ő látta volt verset írni utoljára. Alatta ült, onnan indult éjfélkor a csatatérre ... De rég is volt az a csata! Van annak már jó száz éve. Több is már, mint jó száz éve. S a körtefa ma is áll még. De mögötte, körülötte olyan kicsi lett az árnyék. Úgy összement s gyümölcsöt is ritkán, ha vét néhány ága. Híréhez hű méltósággal készülődik a halálra. Hogy nem is pusztult el eddig? Társai már rég kidőltek , kemény idők jártak, de ő ellenállott az időnek! Várt, mert tudta, ki alóla indult el, annak győzni kell. S visszatér majd egyszer ide egy hatalmas hadsereggel. Nagygalamb falva, 1954 LÉTAY LAJOS Petőfit keressük Keressük őt, keressük újra, arcunkkal az agyagnak dőlve, hányadszor! — vad reményre gyúlva: valami csak maradt belőle! Valami csak maradt a drága, nem hajló, kemény katonából, egy szilánk bár, egy kopja-járta csontja talán még felvilágos. A papírlapok rég eláztak, ha voltak is vérben körülé, de szívünkben a verse! Száz vad vihar se mosta ki belőle. A néppel, a népért! — Nem múlnak az igék semmi koptatásban, újnak hirdetjük, ma is újnak — nem pótolhatjuk soha mással! A néppel, a népért! — Te, költő s te, népednek minden vezére, tudod ugye, hogy miért élt ő, tudod ugye, mért hullt a vére? Román, magyar van ott a sírban, ahol keressük s lenni kell majd, magyar, román kapája villan megnyitni sírt, győzni ezer bajt. Keressük, nem tudunk nyugodni, bár az idő agyagja ráhullt, mi csak keressük! Mi. Százszor mi, költőt a népe — s megtaláljuk! 1956 NICOLAE TAUTU A gyergyószentmiklósi „Petőfi—Bálcescu” kultúrotthonban Gyergyói kapun székely faragás, két nyelven köszön ránk a felírás: Petőfi és Bálcescu. S mi költők mind, románok, magyarok megcsodáltuk a szép feliratot. Ott álltunk együtt — testvérek, barátok, az a két nagy név szívünkbe világlott: Petőfi és Balcescu. Egyek voltak viharos harcaikban, egyek ma is jeltelen, néma sírban. Életük jelképeinti az élőket, hogy tömegsírban ne keressük őket, mert velünk együtt küzdenek és élnek mindabban, amit úgy hívnak, hogy Élet, Petőfi és Balcescu. Ezért, amikor ama híres Dózsa unokáihoz szólt a vers, a próza, a zsúfolásig megtelt nagyteremnek emelvényén, ott fent, a költők mellett, ott álltak ők is — ők is jelen voltak érces hangjában a felolvasónak, és velünk együtt örvendtek a tapsnak, és velünk együtt vörös rózsát kaptak. Petőfi és Balcescu. Gyergyószentmiklós, 1954. december MAJTÉNYI ERIK fordítása Deák Ferenc: A nép nevében AURÉL RÁU Petőfi Sándor sírjánál tértek ki hozzám, s ott kiáltsatok Síromnál éljent a respublikára. Hogy hol pihen, nem tudhatod. Úgy halt meg, Ágyúk döreje, golyók süvítése, harci lárma közt, Ahogyan megálmodta. Lángoló alakját rúgtató paták Tiporták földre abban az iszonyú forgatagban. És senki sem látta őt, senkinek sem volt ideje Hiányát észrevenni: az ő viharzó lelke volt Mindenkiben. A szabadságot dübörögték a csata rettentő ritmusában. Egy bronz madár szállott alá, És görcsbe szorult véres kezéből kivette A kicsorbult kardot, ott tartja most is cserében. Nyitott szárnyai alatt, az emlékmű legtetején ... Hogy hol pihen, nem tudhatod. Csendesen tűnnek És térnek meg újra föléje a gazdag termésű Nyári mezők. Sokáig időz itt a hallgatag, Áhítatosan halk léptű vándor, nevét idézvén Csendesen, a respublika magas, kék ege alatt. KANYADI SÁNDOR fordítása FÉNYI ISTVÁN Petőfi csontjai Mert büntetni nem hagytad magad, testedet, amit nem lehet leköpni, elvitted valahová, ez csak neked sikerült. Kóklerek játszhatnak bújócskát, néhány perces legendát tudnak csiholni mások is, már egyre keserűbb, hogy még mindig bujkálsz, csontjaid bomlanak valahol, egész Eurázia gyanús, egész Eurázia takar, jajgatunk dühösen, vagy meghatódunk a különlegestől, hogy neked sikerült ez az utolsó íratlan nagy vers, csontok nélkül. Hónalj csontod alá bújnánk, de Euráziát nem engeded el, a felnőtt lány, a szép forradalom feküdne felsőkar-csontod és bordáid közé, s te még mindig az embriót karolod, választott csillagod nem lát, választott népeid s eszméid ássák a földet utánad, de még bújtatnak verseid. Naponta kiáltjuk, hogy szabadok vagyunk, már jöhetsz, kiáltunk a kenyér mellől, hogy ehetsz te is velünk, mert nem zörögsz fel a földből Fehéregyházán, Tordán, Szibériában! Bujkálva is lendítsz egy csillagot, a szabadságot, hogy emelkedjék már az egész világ fölé. KIRÁLY LÁSZLÓ Egyetlen halál Valaki jár a kertembe véres lázadó képibe. Mítosszal zörrenő kukoricásból egyetlen halál lángja lángol. Huszonhat égő esztendő fénye vörös tűz-zászlóként kúszik az égre . Lassan a rétek fölött bomlik a vihar-átok. Varjak tépik szemét a célbavevőnek. Kardok gyilkoló vasa tompul a koponyacsonton. Testét paripák hullája fedi a győzelmi ének. S a csonttörő vas nem tudja, mit ölt. Ismeretlen a test, mely összerándul, s a feszülő gerinc, mely acélnál keményebb, s a száj, amely beforr, de semmit el nem árul... Valaki jár a kertünkbe győzhetetlenség képibe. Élete üstökös-tündöklése kegyetlen jeleket éget az égre. Az időtlen rengésű kukoricásból halála századunk fölé lángol és bűnt bocsát ránk, hogy kívánni merjük szerelmét, sorsát hirtelen hittel... Kelj föl bennünk és járj, Petőfi Sándor! FARKAS ÁRPÁD Petőfi Sándor (Arcképvázlat, születésnapra) Lehalkítom a világot, lehalkítom — milyen lehet a csönd e zsivaj alján, vajon, mint boglyák alatt a fű, oly sárgán sarjadzó, nyirkos? —, lecsavarom ezt az űrt is kormozó lármát, szelíden koccannak össze apró bolygói a mindenségnek; lehalkítom a földet, mélyén háborúk mozognak, mammognak gépek, kattognak géppuskafészkek, autók és utak, metropolisok zsongnak, mintha csak párna alól; lehalkítok üvöltést, sírást, bűn s vér robajait, csörtető ösztönt, a bömbölő Századot lehalkítom szépen, lehalkítom, s a roppant zaj rétegei alján hőszagú csöndben egy szív-arc lüktet, lüktet egy szív-arc, az ős-kamaszé! Billeg egy fűszál ajkai közt és világszabadság, motyogja csöndben és konokon. Hát ennyi, csak ennyi — — 1972 LÁSZLÓFFY CSABA Távolságok az őszben „Kohóhoz Kolozsvár két napi járó jaid“ (Petőfi Sándor, Úti levelek Kolozsvár, 1847. X. 21.) Színeket szüretelő szigorú ősz vacogva szorítja össze fogsorait a kukorica csak te vagy csupa lobogás mint avar alól felszított tűzsírkövek közt kószálsz kipirultan a szerelemtől most nyugodt szívvel szaladhatnék utánad akár a véraláfutásos alkonyat felé is hisz tudom találkozásunk távolodás az elmúlástól nem kallódunk már könnyen el akár a falevelek igaz akik megvénültek azt mondják minden szerelem ördögszekér melyet a szél tovazörget s legyen bár szelíd vagy szertelen magvai kiperegnek az idővel nevetnem kell száraz kórót látok vagy csak láttat velem a kárörvendő képzelet belerúgok bosszúsan ha ilyen bölcsek a mai öregek vajon mit tudhatnak a próféták az évszak jóvoltából egy-egy szál szakállukból csiklandoz is belekapaszkodnék egy ökörnyálba ha nem volna a szerelemnél is szeszélyesebb így csak állok mozdulatlanul gondolatom múlt hamujában mocorog a legnagyobbhitű próféta majd segítségemre lesz mit számít az hogy szerelmem pár kellékes gondja kerek százhuszonöt évvel öregebb Sándor miért nézel szótlanul ez az a hely az élénk tarka város hová két napig tartó kocsikázás után Koltóról megérkeztetek miért nem kiáltod hogy hála istennek Júlia is itt van veled? mi az te is mástól vársz választ talán tőlem mit felelhetnék? a jövőt megsejteni vagy megérni nehezebb? a boldogság a legelérhetőbb vagy a legelérhetetlenebb? én aki egyszer már örök obsittal küldtem el a reményt most külön súlytól sanyargatottan is örvendezek az élet nehéz bőröndjét van kivel vonszolnom már de téged Sándor súlytalanság sújt az életnél igazabb-emlékekre könnyedén fátylat borító s úgy lebbenti meg örök Júliádat hogy közben el nem hiheted más Júlia hűsége táplálja az utódokban azt a hitet amely két-világrészbe veszett-nyomodból mint roppant szemüvegekből most is vakít mi tudjuk már hogy milyen messzire esik Koktó Veronától a halál kocsisa is hiába hajszolná lovait sohasem érkezhetnétek meg Júliáddal oda hol pislákoló pirulásból önfeláldozás vörösévé tisztul a szerelem de ne bolygassunk fonnyadt s friss jövendőt világgá kiáltott sejtelmed az élőknek még vég nélküli rejtelem ne lássam szemedben a bölcs nyugalmat maradj meg ködös töprengő telekben is tavaszcsillagnak tüzesen s ne ily élethalált kívánj nekem se Szabadság-Szerelem-Istenem hogy harcokban megkopott szívem mint egy elárvult dobverő táncoljon a fagytól feszülő leveleken. Kolozsvár, 1972. X. 21.