Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1973-02-23 / 8. szám

Jelzések egy könyvről Tóth István ötödik verseskönyve* A szétsze­dett szobor címet viseli és két ciklust tartal­maz, valamint a címadó hosszabb költeményt. Eddig minden rendben is volna. Semmi sem természetesebb, mint hogy újabb Tóth István­­kötet látott napvilágot, s hogy ehhez a könyv­höz kezdetben ugyanúgy viszonyulunk, mint Tóth István előbbi könyveihez — körülbelül sejtjük, mit tartalmaz, és ennélfogva nem ké­szülünk fel meglepetésekre, melyek esetleg ér­hetnének a könyv fölütése után. Tóth István ugyanis azok közé az alkotók közé tartozik, akik nem hivalkodnak azzal, amit művelnek, a hangja nem éles, visszafogott inkább, elé­­gikus hangulatú versei azok, amelyekre a leg­inkább emlékezünk. És ennyit — ennyi meg­nyugtatót — vártam A szétszedett szobor ol­vasásától is. Az új verseskönyv azonban meg­lepetéseket tartogat. Először, a versek alatt szereplő évszámok szerint a kötet nagy idő­szakot fog át. A legrégebbi vers 1948-ban író­dott, így a kötetben 22 év terméséből kapunk ízelítőt. Szokatlan jelenség ez, hiszen Tóth István első könyve 1957-ben jelent meg, s így valamit ki kell találnunk annak igazolására, miért maradt jó néhány vers ebből az időszak­ból a 71-es könyvre. Másodszor: riasztó jeleit * Tóth István: A szétszedett szobor, Dacia Könyvkiadó, 1971. látjuk egy költői válságnak, mely a hatvanas évek végén írt versek nagy részét jellemzi. A versek alá írt évszámok tanúsága szerint ez a válság időben egybeesik a költő betegségével is, ez a tény azonban ennek ellenére sem meg­nyugtató. Ugyanis Tóth István ezekben a vál­ságot jelző versekben valósággal elfelejti a köl­tői mesterséget, sőt időnként fogalmazni sem képes. A Litánia Párizs vándorairól című kötetnyi­tó versciklus (1967) néhány verséből bőven idézhetünk a fentiek igazolására. A ciklus: im­pressziók sora egy utazásról. De a jó meglá­tásokon, szép versszakokon kívül ilyen, első látásra föl sem tűnő félrefogalmazásokat is ta­lálunk a versekben: Fagyott égdarabot — színtelen szögletességet cipelek mozdulataimban Gondoljunk utána: a fagyott égdarabbal azo­nosítja a színtelen szögletességet. Ezt elfogad­juk. Tehát: fagyott égdarabot cipelek, mely maga a színtelen szögletesség. És mind­ezt a mozdulataimban. A „színtelen szög­letesség“ jelzős szerkezet tulajdonképpen itt nem képes betölteni azt a szerepet, amit a költő szán neki. Az egész költői kép­nek azt kellene sugalln­ia — gondolom —, hogy a költő mozdulatai szögletesek és színtelenek. Nehéz azonban azt elképzelni, hogy az ember cipeli a mozdulatait, melyekben fagyott égda­rab van, mely nem más: színtelen szögletes­ség. Hajlamos az ember azt hinni, hogy pilla­natnyi figyelmetlenségről van szó, vagy pedig oly erős ihletről, amikor a nyelv szinte elural­kodik a költőn, s a szavak „maguktól“ sora­koznak. A következő idézet azonban meggyőz arról, hogy másra kell gondolnunk: Bázel — a kapuk városa három ország között is — megszakítom az utam itt, amely Párizs felé visz. Más szóval: Bázel három ország között is a kapuk városa. Vagyis nincs egyik országban sem, hanem három ország között van, s e fura helyzetében is a kapuk városa. Bázelról elhisszük, hogy kapuként szolgál or­szágok egymáshoz való viszonyában, de a fo­galmazás pontatlanságára — különösen vers esetében — nincs mentség. Ugyanez a jelenség bukkan elénk A Ram­­buteau utcában című versben. Leányok állnak a lépcsőkön, akiken alig van ruházat. Itt szinte szólni sem kell. Lépcsők, akiken alig van ruházat. A másik veszély e versekben — talán a fáradtság jele ez —: a gondolatok pongyolasága, igénytelensége, a versbe erősza­kolt elbeszélése valaminek, sűrítés nélkül, köl­­téietlenül, banális tanulságokkal a versek vé­gén. Tóth István példálózni akar a ciklus több versében, s ilyenkor nem jut el semmiféle fi­gyelemre méltó mondanivalóig. A Louvre-ban című versben arról van szó, hogy egy vak gye­rek kitapintja egyik szobor formáit. De a fo­galmazás az igénytelenség példája. A lenti lábat éri csak — mert táncos szatír a szobor — s a lábat, mely magasra tör, a keze nem leli sehol. Megfogják, nyújtják a kezét, de nem éri el sehogyan. Az apja, anyja mondja, hogy a táncos láb magasba’ van. Azon lendül táncba a törzs, az arcizom azzal remeg. A táncos láb magasba’ van, a szatírnak fen­ti s lenti lába van, az arcizom a táncos lábbal remeg, s még az a gondolat is fölbukkan ben­nünk óhatatlanul, hogy ezek a szülők valódi szörnyek, hisz nyújtani akarják a gyerek ke­zét, holott azt semmiképpen sem lehet elérni, hogy ennyi idő alatt a kéz meghosszabbodjon. Itt bizony humorossá válik a megrendítőnek szánt leírás. Van azonban sikerült vers is a ciklusban, A bistrot-ban című. Szép, balladás hangú, szo­morú vers ez az életről, halálról, múlandóság­ról, arról, ami szomorúvá teszi néha a perce­inket. S igazolja a költő azt is, hogy jó verset csak oly dolgokról lehet írni, amikhez benső­séges köze van a költőnek. Különben nem ju­tunk sehova, csupán közhelyekig, vitatható megállapításokig. ... mert amíg vannak nyomorultak, az igazság sosem derülhet. (A pont des Arts-on) Milyen igazságról van szó? Mért nem derül­het? Soká időztünk a könyv első ciklusánál, de meg kellett tennünk, mert szólni kellett arról, ami méltatlan Tóth István költészetéhez, sőt, a könyv többi részéhez is. Mert a versek nagy része elfogadható, sőt vannak jó versek is e könyvben, bár itt valószínűleg nem azokra a versekre gondolunk, amelyeket maga a költő a legjobbaknak tart. Adyról és Adyhoz több verset is írt Tóth István a Költői arcképek cik­lusban, de sajnos, nem tud többet mondani Adyról, mint amit mindnyájan tudunk róla, sem a saját, Adyhoz való viszonyát nem tudja szuggesztíven érzékeltetni. Méltó akar lenni a nagy költőhöz, de ilyenkor kissé elragadtatja magát. S a lélek új honfoglalását indítod újra velük, te új Álmos vezér, hogy maguk lássák és lássák, hogy semmisek, kisemmizettek fénylő magzatürülék-tisztaságát nézzék megbélyegzők, megbélyegzettek, hogy a semmiért pusztuló lét semmit falt szája, nyálkás semmivel telt bele benned jövőre testelődjék. Amikor nagyot akarunk mondani, de nincs nagyot mondó képességünk, akkor rendszerint ilyen sorokat írunk, amelyek vagy nem jelen­tenek semmit, képtelenségek, mint az a jelenet, amikor a semmisek (?), kisemmizettek fényig magzatürülék-tisztaságát (?!) nézik a megbé­lyegzők (?), megbélyegzettek (?), vagy pedig értelmetlen szó­sorok, mint az idézet második versszaka. Pedig Tóth István sok mindent tud, s ezt olyankor tudja, amikor őszinte, amikor nem akar másokra hasonlítani. Tud szép verset ír­ni a humanista költőkről, disztichonok sorát tud balladát írni és szonettet, szomorú és őszin­te verseket arról, amikor az ember nem ta­lálja helyét a világban, meghasonlott önmagá­val is, tud megrendítően vallani Mikesről, s itt a nyelvezet, a költői kelléktár is gazdag lesz, a képek frissek, a vers pedig a könyv legjobb versévé válik: Ülök a Márvány-tenger partján, ülök a Semmi-tenger partján, egyetlen szóvá nyomorodva, várok az Isten meszesedett térdén, önmagamtól rég elszakadva, lóbálom lábam a világok végén ... Szeretném hinni, hogy a költő nem sértődik meg az őszinte szóért s e jelzéseket nem fogja a rossz szándék termékeinek tartani. Ha pe­dig őt kellene meggyőznöm igazamról, ennyit mondanék: ismerje el, hogy ég és föld a kü­lönbség a két következő idézet között: 1. Közted és köztem a barátság akadálytalansága közvetíthet az élet végéig, sőt azon is túl. (Barátság) 2. A nyár odakint ellobog az alkony­­tömegben. Jöjjetek, szeszek és borok, ne hagyjatok el engem Tartsatok fenn, ha lankadok a fázós szürkületben. Jöjjetek, szeszek és borok, ne hagyjatok el engem. Nézem a kipirult napot, megy dolgavégezetten. Anyámnak ilyen arca volt, sápad a sírveremben. Mind hívott, de sehol se volt Apám, hogy hazamentem. Legyetek velem, ti borok, ne hagyjatok el engem ... Mindkettő az ő verseiből való. KIRÁLY LÁSZLÓ ­ Az anyanyelv szolgálatában BESZÉLGETÉS RÉVAI MIKLÓSRÓL • ÉDER ZOLTÁNNAL Éder Zoltán a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudo­mányi Intézetének munkatársa, a nyelvművelői munkaközös­ség tagja, a nyelvtudomány történetének kutatója. 1972-ben látott napvilágot a magyar nyelvtudomány egyik úttörőjéről, Révai Miklósról szóló monográfiája, ez a tömörségében is tel­jességre törekvő élet- és pályarajz, amely nemcsak tudomány­­történeti szempontból jelentős összefoglalás, hanem kitűnően sikerült portré is a nyelvészet hőskorának e kiemelkedően szí­nes, sokoldalú egyéniségéről. Kéthetes hivatalos látogatását a kolozsvári Nyelvtudományi Intézetben és az Egyetem Magyar Nyelvtudományi tanszékén Éder Zoltán ugyancsak tudomány­­történeti búvárkodásának kiszélesítésére használta föl. Ez a találkozás adta meg a lehetőséget az alábbi beszélgetésre. A monográfiát előkészítő mintegy fél évtizedes kuta­tómunka során többször megfordult nálunk, hazai akadémiai könyvtáraink­ban. Mi az, ami Révai Mik­lóst a mi tájainkhoz is fű­zi? Éder Zoltán: Nem is egy szál kapcsolja át különböző romá­niai városokhoz. Mint bizo­nyára igen sokan tudják, vagy ha nem, a Művelődés 1971-es augusztusi számában értesül­hettek róla. Révai Nagyszent­­miklóson született, a helyi mú­zeum falán ott függ a portré­ja. Ez a leglényegesebb élet­rajzi mozzanat, amely ezekhez a vidékekhez fűzi, még ha ké­sőbb — egy matematikai érte­kezés szerzőjeként — Csanádi­nak vallotta is magát. Nagy­károly és Nagyvárad szintén fontos szerepet játszott életé­ben. Károlyi Antal gróf fe­dezte fel őt és indította útnak Nagykárolyból Bécsbe, hogy rajzot és építészetet tanuljon. A nagyváros döntő hatással volt rá költői ambícióinak ki­alakulása szempontjából is, hi­szen itt került kapcsolatba a testőr-írókkal. 1778-ban jelent meg első verseskötete. Bécsből aztán Nagyváradra került raj­zot tanítani. Baráti viszonyban volt egy Kolozsváron működő piarista történésszel, Bolla Mártonnal, levelezett Benkó Józseffel és Aranka Györggyel, személyesen ismerte Gyarma­tin Sámuelt. Barátja és mecé­nása lett Mártonfi József, a későbbi gyulafehérvári püspök. Tehát meleg emberi kapcsola­tok is fűzték ide. És végül, a­­mi tudományos, nyelvészeti nézetei szempontjából igen fontos: az erdélyiek nyelvé­ben nyelvünk legtisztább for­máját és forrását látta. Hogy a kérdésre most már össze­foglalóan, egy mondatban vá­laszoljak — valóságos, „barát­ságos“ és eszmei szálak egy­aránt kötik Révait ehhez a tájhoz. E néhány mondat sokat elmond Révai munkásságá­ról: a matematikát, rajzot, építészetet, költészetet, nyel­vészetet említette. Hát, vé­gül is, ki volt Révai Mik­lós? Éder Zoltán: Előbb egysze­rű felsorolással próbálok vála­szolni: pap, tanár, újságíró, ki­adó, költő, irodalomtörténész, nyelvész, stilisztikus, tudo­mányszervező, mezőgazdasági és építészeti tankönyvek, ma­tematikai és villamosságtani értekezések szerzője. Ha azt mondanók, hogy polihisztor, nagyon keveset árulnánk el vele. Szétágazó tevékenységé­ben ugyanis nem a látványos sokoldalúság a leglényegesebb, hanem az, hogy egyetlen — tudatosan hitvallássá is tett — lelki indítéka: a haza iránti szeretet. Ifjúkori indulásáról így vall a Csanádi püspökhöz szóló, Nagyváradról írott latin nyelvű levelében: „Úgyszólván még gyermek voltam, midőn az a gondolatom támadt, hogy leírjam hazámat. Mert a szép­tudományokkal, amelyekbe az ifjúságot szokták beavatni, sok egyéb mellett szívembe vésték, hogy a föld, amelyen a világra jöttem, szent legyen előttem, és minden erőmmel és igyeke­zetemmel arra törekedtem, hogy hasznára és díszére le­gyek.“ Ez az elkötelezettség vezeti például abban, hogy 120 építészeti műszó magyarításá­ra vállalkozik, vagy „A menny­­kének mivoltáról“ értekezik, és akkor is ez fűti, mikor a pozsonyi Magyar Hírmondónál felcsap újságírónak. Amint ő maga mondja, azért vállalja az újságírást, „hogy annak érde­mét magasabbra emeljem, mi­vel hogy egészen az anya­nyelvnek mívelésére akarom fordítani. Nekem nem elég csak egyedül akárhogyan is híreket firkálnom.“ Nem utol­só sorban pedig azért is dol­gozik itt, hogy pénzt szerez­zen az Akadémia megalapítá­sához, egy olyan tudós társa­ság létrehozásához, amelynek fő célja a nyelvművelés lenne. Ő maga vázolja fel ennek az Akadémiának a tervezetét és agitál vele az országgyűlésen. Végeredményben tehát Révai mindent az anyanyelv műve­lése érdekében tesz: ábécés­könyvet, helyesírási útmutatót ír, első ízben adja elő magya­rul a filozófiát és matemati­kát, a nyelv fölemelésének szolgálatában műveli a poé­­zist és a nyelvészetet egyaránt. A klasszikus triász tagjaként az elsők között ír verset idő­­mértékben. Költői zsengéit, a Nagykárolyban 1778-ban meg­jelent első verseskötetét így ajánlja a nyelv felemelésének szolgálatába: „A versek is már deák mértékre köttetnek. Ab­ban én is elősegíteni kíván­ván édes anyanyelvűnknek dí­szét, valamennyire iparkod­tam, amennyire lehetett. Ha tapasztalom, hogy ez a’ köny­vecske olly reménységre ger­jeszti hazámfiait, hogy várhas­sák nyelvünknek ezzel is va­lamennyire növekedő ékessé­gét, bőségét, gazdagságát, hat­hatósságát, igyekszem újra többel is kedveskedni, s kész leszek mindenkor megmutat­ni, hogy hazámat szeretem.“ Ezt az ajánlást egyébként azért is idéztem, mert itt bukkan fel először a magyar nyelv­­művelés azóta immár közhely­­iyé vált kifejezése, az „édes anyanyelvünk“. Mint tudjuk, Révai ab­ban is „első“, hogy szökött szerzetes, kiugrik a rend­ből, és vállalja a magyar nyelv még szerzetesibb szol­gálatát — nem óvatos szo­batudósként, hanem a „po­litikus" nem éppen kocká­zatmentes eszközeivel. Mi az, ami tudományszervezői tevékenységén kívül nyel­vészeti, nyelvművelői mun­kásságából a legmaradan­dóbb? Éder Zoltán: Két jelentős nyelvészeti munkája 1803-ban jelent meg. ő adta közre tu­dományos magyarázatokkal el­látva a Halotti Beszéd szöve­gét (Antiquitatis Literaturae Hungaricae), és Elaboratior Grammatica Hungarica cím­mel olyan nyelvtant írt, amely szemléletében teljesen kora színvonalán állt, sőt bizonyos szempontból meg is előzte azt. Az ő alapvető helyesírási el­vét, az etimológiai szempontot érvényesítjük ma is (a „he­lyesírás“ szót is ő használja először az ortographia helyett). A kéziratban maradt első ma­gyar stilisztika, A magyar szép toll (1804—5) is az ő nevéhez fűződik, ebben az évben fog megjelenni végre az Akadé­miai Kiadónál. Ez a különben német forrás alapján készült munka bizonyos szempontból túlnő saját tárgyán, a stilisz­tikán, mert összefoglaló mű, amelyben Révai magyar nyel­ven a legrészletesebben és leg­­tárgyilagosabban adja elő ta­nításait, és nem egy vonatko­zásban árnyaltabban és részle­tesebben fejti ki nézeteit, mint más műveiben. Nyelvészeti rendszerének e foglalatában nemcsak megfért egymás mel­lett nyelvtörténet és nyelvmű­velés, irodalomtörténet és sti­lisztika, hanem egymást szer­vesen idegészítő diszciplínák, amelyek mind azt szolgálják, hogy nyelvünket minél telje­sebben megismerjük, minél tö­kéletesebben használjuk és ez­által fejlődését előmozdítsuk. Mindez természetes dolog olyan tudósnál, aki mint Ré­vai, tudományát egységben fogta föl, az elméletet és gya­korlatot sohasem választotta el egymástól. Most pedig olyan kérdést teszek föl, amely az eddi­gieknél közvetlenebbül szól a Révai-monográfia szerző­jéhez. Miért pontosan Ré­vait és korát választotta ku­tatásai tárgyául? Éder Zoltán: Hogy a XVIII. század, a felvilágosodás kora mellett kötöttem ki, azt tulaj­donképpen nem az akkori nagy, befejezett művek indo­kolják, hanem éppen a félbe­szakadt lendületek, megvalósí­tatlan tervek, amelyek sokkal jobban jellemzik ezt a száza­dot. A nyelvészet szempontjá­ból pedig azt az időszakot je­lenti, amikor ez a tudomány a legtudatosabban tűzte ki cé­lul és a legmaradéktalanabbul teljesítette társadalmi hivatá­sát: a nyelv és nemzet föleme­lésének szolgálatát. A továb­biakban tágítom a kört, a ko­rabeli nyelvészet másik nagy képviselőjét, Verseghyt tanul­mányozom. Emberileg érdekes ez a kör. És az akkori tudo­mányosság szelleme miatt, amit ugyancsak Révai egyik levele fejez ki nagyon szépen: „Látod-e­ úgy vagyon ám az, aki hazáját szereti, hogy ar­ra elég a teher, de kevés a ju­talom. Hanem a jó, hogy mi a hazaszeretéstől megrészeged­vén nem is érezzük a teher súlyát, sőt édesen érezzük és gyönyörködtető foglalatosságul, vagyis inkább mulatságul fo­gadjuk.“ Lejegyezte: CS. GYIMESI ÉVA Illés Endre: Árnyékrajzok Monokróm esszék — mond­ja a műfajról Illés Endre. „Nem kell hozzá vászon, fes­ték, ecset — és idő. A fekete árnyék kell. És az a néhány pillanat, amíg a fekete papír­ból az olló kivágja modellünk árnyékát. És mégsem pillanat­­felvétel. Nem azt rögzíti, a­­mit a következő pillanat le­ronthat­i a múlékonyságot. Minden árnyékrajz olyasmit mond el, amit évek, évtizedek formáltak egy emberből. Az örökséget, az alkatot, a jelle­met sejteti. Igaz, csak a kör­vonalait — de mégis az állan­dót. Az árnyékrajz paradoxon­ja: a pillanatban a megmaradó. Tíz-húsz év kell, hogy egy árnyékrajz változzék.“ S mi kell a monokróm esz­­széhez, az egyszerű, egynemű rajzhoz? Biztos szem és arány­­érzék. Az, ahogyan Illés Endre a változóból a megmaradót, a személyiségjegyek közül a lé­nyegeset kiemeli, s egy-egy ár­nyékrajz fölé címül odaírja. „A dohogó“-t az Apor Péter­ről, „A haragvó“-t a Bethlen Miklósról, „A téli költő“-t a Berzsenyi Dánielről, „A jóké­pű ifjú“-t a Jósika Miklósról, „Az akarnok“-ot a Franken­­burgról szóló esszé fölé. Kell a szerkeszteni tudás, az öko­nómia, mely a kihagyottat is érzékelteti. S kell az intoná­ció határozottsága, hogy már a hangütés arra figyelmeztes­sen, ami most, ebben az írás­ban fontos. Mint például a Tolnai Lajost, az összeférhe­­tetlent idéző rajzban: „Any­­nyira szorongatott és dúlt volt az élete, hogy megnyugtatóbb, ha a halálán kezdem.“ Illés Endre pontosan és csöndesen szól, egy könyvek közé szorult élet csöndes ha­tározottságával. A kötetnek majd fele vitaírás. Justh Zsig­­mond Naplója ügyében Bóká­val, Adyról s a századfordu­lóról Horváth Zoltánnal vitat­kozik Illés. De vitái, különvé­leményei is monológok in­kább, ihletőj­ük a tények és árnyalatok számontartása és tisztelete. Mert — mondja — „reménykedve vitatkozni csak árnyalatokról lehet. Amíg ke­gyelemként mutatkozik némi remény, hogy a két szemben álló fél meggyőzheti egymást. Azontúl ízetlen összeakaszko­­dássá válik minden szó és fo­gás.“ Megnyugtató, hogy így is le­het esszét írni. (Magvető, Bu­dapest 1972.) ZIRKULI PÉTER Mohr Lajos: ötvöst­ál

Next