Utunk, 1973 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1973-02-23 / 8. szám
Jelzések egy könyvről Tóth István ötödik verseskönyve* A szétszedett szobor címet viseli és két ciklust tartalmaz, valamint a címadó hosszabb költeményt. Eddig minden rendben is volna. Semmi sem természetesebb, mint hogy újabb Tóth Istvánkötet látott napvilágot, s hogy ehhez a könyvhöz kezdetben ugyanúgy viszonyulunk, mint Tóth István előbbi könyveihez — körülbelül sejtjük, mit tartalmaz, és ennélfogva nem készülünk fel meglepetésekre, melyek esetleg érhetnének a könyv fölütése után. Tóth István ugyanis azok közé az alkotók közé tartozik, akik nem hivalkodnak azzal, amit művelnek, a hangja nem éles, visszafogott inkább, elégikus hangulatú versei azok, amelyekre a leginkább emlékezünk. És ennyit — ennyi megnyugtatót — vártam A szétszedett szobor olvasásától is. Az új verseskönyv azonban meglepetéseket tartogat. Először, a versek alatt szereplő évszámok szerint a kötet nagy időszakot fog át. A legrégebbi vers 1948-ban íródott, így a kötetben 22 év terméséből kapunk ízelítőt. Szokatlan jelenség ez, hiszen Tóth István első könyve 1957-ben jelent meg, s így valamit ki kell találnunk annak igazolására, miért maradt jó néhány vers ebből az időszakból a 71-es könyvre. Másodszor: riasztó jeleit * Tóth István: A szétszedett szobor, Dacia Könyvkiadó, 1971. látjuk egy költői válságnak, mely a hatvanas évek végén írt versek nagy részét jellemzi. A versek alá írt évszámok tanúsága szerint ez a válság időben egybeesik a költő betegségével is, ez a tény azonban ennek ellenére sem megnyugtató. Ugyanis Tóth István ezekben a válságot jelző versekben valósággal elfelejti a költői mesterséget, sőt időnként fogalmazni sem képes. A Litánia Párizs vándorairól című kötetnyitó versciklus (1967) néhány verséből bőven idézhetünk a fentiek igazolására. A ciklus: impressziók sora egy utazásról. De a jó meglátásokon, szép versszakokon kívül ilyen, első látásra föl sem tűnő félrefogalmazásokat is találunk a versekben: Fagyott égdarabot — színtelen szögletességet cipelek mozdulataimban Gondoljunk utána: a fagyott égdarabbal azonosítja a színtelen szögletességet. Ezt elfogadjuk. Tehát: fagyott égdarabot cipelek, mely maga a színtelen szögletesség. És mindezt a mozdulataimban. A „színtelen szögletesség“ jelzős szerkezet tulajdonképpen itt nem képes betölteni azt a szerepet, amit a költő szán neki. Az egész költői képnek azt kellene sugallnia — gondolom —, hogy a költő mozdulatai szögletesek és színtelenek. Nehéz azonban azt elképzelni, hogy az ember cipeli a mozdulatait, melyekben fagyott égdarab van, mely nem más: színtelen szögletesség. Hajlamos az ember azt hinni, hogy pillanatnyi figyelmetlenségről van szó, vagy pedig oly erős ihletről, amikor a nyelv szinte eluralkodik a költőn, s a szavak „maguktól“ sorakoznak. A következő idézet azonban meggyőz arról, hogy másra kell gondolnunk: Bázel — a kapuk városa három ország között is — megszakítom az utam itt, amely Párizs felé visz. Más szóval: Bázel három ország között is a kapuk városa. Vagyis nincs egyik országban sem, hanem három ország között van, s e fura helyzetében is a kapuk városa. Bázelról elhisszük, hogy kapuként szolgál országok egymáshoz való viszonyában, de a fogalmazás pontatlanságára — különösen vers esetében — nincs mentség. Ugyanez a jelenség bukkan elénk A Rambuteau utcában című versben. Leányok állnak a lépcsőkön, akiken alig van ruházat. Itt szinte szólni sem kell. Lépcsők, akiken alig van ruházat. A másik veszély e versekben — talán a fáradtság jele ez —: a gondolatok pongyolasága, igénytelensége, a versbe erőszakolt elbeszélése valaminek, sűrítés nélkül, költéietlenül, banális tanulságokkal a versek végén. Tóth István példálózni akar a ciklus több versében, s ilyenkor nem jut el semmiféle figyelemre méltó mondanivalóig. A Louvre-ban című versben arról van szó, hogy egy vak gyerek kitapintja egyik szobor formáit. De a fogalmazás az igénytelenség példája. A lenti lábat éri csak — mert táncos szatír a szobor — s a lábat, mely magasra tör, a keze nem leli sehol. Megfogják, nyújtják a kezét, de nem éri el sehogyan. Az apja, anyja mondja, hogy a táncos láb magasba’ van. Azon lendül táncba a törzs, az arcizom azzal remeg. A táncos láb magasba’ van, a szatírnak fenti s lenti lába van, az arcizom a táncos lábbal remeg, s még az a gondolat is fölbukkan bennünk óhatatlanul, hogy ezek a szülők valódi szörnyek, hisz nyújtani akarják a gyerek kezét, holott azt semmiképpen sem lehet elérni, hogy ennyi idő alatt a kéz meghosszabbodjon. Itt bizony humorossá válik a megrendítőnek szánt leírás. Van azonban sikerült vers is a ciklusban, A bistrot-ban című. Szép, balladás hangú, szomorú vers ez az életről, halálról, múlandóságról, arról, ami szomorúvá teszi néha a perceinket. S igazolja a költő azt is, hogy jó verset csak oly dolgokról lehet írni, amikhez bensőséges köze van a költőnek. Különben nem jutunk sehova, csupán közhelyekig, vitatható megállapításokig. ... mert amíg vannak nyomorultak, az igazság sosem derülhet. (A pont des Arts-on) Milyen igazságról van szó? Mért nem derülhet? Soká időztünk a könyv első ciklusánál, de meg kellett tennünk, mert szólni kellett arról, ami méltatlan Tóth István költészetéhez, sőt, a könyv többi részéhez is. Mert a versek nagy része elfogadható, sőt vannak jó versek is e könyvben, bár itt valószínűleg nem azokra a versekre gondolunk, amelyeket maga a költő a legjobbaknak tart. Adyról és Adyhoz több verset is írt Tóth István a Költői arcképek ciklusban, de sajnos, nem tud többet mondani Adyról, mint amit mindnyájan tudunk róla, sem a saját, Adyhoz való viszonyát nem tudja szuggesztíven érzékeltetni. Méltó akar lenni a nagy költőhöz, de ilyenkor kissé elragadtatja magát. S a lélek új honfoglalását indítod újra velük, te új Álmos vezér, hogy maguk lássák és lássák, hogy semmisek, kisemmizettek fénylő magzatürülék-tisztaságát nézzék megbélyegzők, megbélyegzettek, hogy a semmiért pusztuló lét semmit falt szája, nyálkás semmivel telt bele benned jövőre testelődjék. Amikor nagyot akarunk mondani, de nincs nagyot mondó képességünk, akkor rendszerint ilyen sorokat írunk, amelyek vagy nem jelentenek semmit, képtelenségek, mint az a jelenet, amikor a semmisek (?), kisemmizettek fényig magzatürülék-tisztaságát (?!) nézik a megbélyegzők (?), megbélyegzettek (?), vagy pedig értelmetlen szósorok, mint az idézet második versszaka. Pedig Tóth István sok mindent tud, s ezt olyankor tudja, amikor őszinte, amikor nem akar másokra hasonlítani. Tud szép verset írni a humanista költőkről, disztichonok sorát tud balladát írni és szonettet, szomorú és őszinte verseket arról, amikor az ember nem találja helyét a világban, meghasonlott önmagával is, tud megrendítően vallani Mikesről, s itt a nyelvezet, a költői kelléktár is gazdag lesz, a képek frissek, a vers pedig a könyv legjobb versévé válik: Ülök a Márvány-tenger partján, ülök a Semmi-tenger partján, egyetlen szóvá nyomorodva, várok az Isten meszesedett térdén, önmagamtól rég elszakadva, lóbálom lábam a világok végén ... Szeretném hinni, hogy a költő nem sértődik meg az őszinte szóért s e jelzéseket nem fogja a rossz szándék termékeinek tartani. Ha pedig őt kellene meggyőznöm igazamról, ennyit mondanék: ismerje el, hogy ég és föld a különbség a két következő idézet között: 1. Közted és köztem a barátság akadálytalansága közvetíthet az élet végéig, sőt azon is túl. (Barátság) 2. A nyár odakint ellobog az alkonytömegben. Jöjjetek, szeszek és borok, ne hagyjatok el engem Tartsatok fenn, ha lankadok a fázós szürkületben. Jöjjetek, szeszek és borok, ne hagyjatok el engem. Nézem a kipirult napot, megy dolgavégezetten. Anyámnak ilyen arca volt, sápad a sírveremben. Mind hívott, de sehol se volt Apám, hogy hazamentem. Legyetek velem, ti borok, ne hagyjatok el engem ... Mindkettő az ő verseiből való. KIRÁLY LÁSZLÓ Az anyanyelv szolgálatában BESZÉLGETÉS RÉVAI MIKLÓSRÓL • ÉDER ZOLTÁNNAL Éder Zoltán a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa, a nyelvművelői munkaközösség tagja, a nyelvtudomány történetének kutatója. 1972-ben látott napvilágot a magyar nyelvtudomány egyik úttörőjéről, Révai Miklósról szóló monográfiája, ez a tömörségében is teljességre törekvő élet- és pályarajz, amely nemcsak tudománytörténeti szempontból jelentős összefoglalás, hanem kitűnően sikerült portré is a nyelvészet hőskorának e kiemelkedően színes, sokoldalú egyéniségéről. Kéthetes hivatalos látogatását a kolozsvári Nyelvtudományi Intézetben és az Egyetem Magyar Nyelvtudományi tanszékén Éder Zoltán ugyancsak tudománytörténeti búvárkodásának kiszélesítésére használta föl. Ez a találkozás adta meg a lehetőséget az alábbi beszélgetésre. A monográfiát előkészítő mintegy fél évtizedes kutatómunka során többször megfordult nálunk, hazai akadémiai könyvtárainkban. Mi az, ami Révai Miklóst a mi tájainkhoz is fűzi? Éder Zoltán: Nem is egy szál kapcsolja át különböző romániai városokhoz. Mint bizonyára igen sokan tudják, vagy ha nem, a Művelődés 1971-es augusztusi számában értesülhettek róla. Révai Nagyszentmiklóson született, a helyi múzeum falán ott függ a portréja. Ez a leglényegesebb életrajzi mozzanat, amely ezekhez a vidékekhez fűzi, még ha később — egy matematikai értekezés szerzőjeként — Csanádinak vallotta is magát. Nagykároly és Nagyvárad szintén fontos szerepet játszott életében. Károlyi Antal gróf fedezte fel őt és indította útnak Nagykárolyból Bécsbe, hogy rajzot és építészetet tanuljon. A nagyváros döntő hatással volt rá költői ambícióinak kialakulása szempontjából is, hiszen itt került kapcsolatba a testőr-írókkal. 1778-ban jelent meg első verseskötete. Bécsből aztán Nagyváradra került rajzot tanítani. Baráti viszonyban volt egy Kolozsváron működő piarista történésszel, Bolla Mártonnal, levelezett Benkó Józseffel és Aranka Györggyel, személyesen ismerte Gyarmatin Sámuelt. Barátja és mecénása lett Mártonfi József, a későbbi gyulafehérvári püspök. Tehát meleg emberi kapcsolatok is fűzték ide. És végül, ami tudományos, nyelvészeti nézetei szempontjából igen fontos: az erdélyiek nyelvében nyelvünk legtisztább formáját és forrását látta. Hogy a kérdésre most már összefoglalóan, egy mondatban válaszoljak — valóságos, „barátságos“ és eszmei szálak egyaránt kötik Révait ehhez a tájhoz. E néhány mondat sokat elmond Révai munkásságáról: a matematikát, rajzot, építészetet, költészetet, nyelvészetet említette. Hát, végül is, ki volt Révai Miklós? Éder Zoltán: Előbb egyszerű felsorolással próbálok válaszolni: pap, tanár, újságíró, kiadó, költő, irodalomtörténész, nyelvész, stilisztikus, tudományszervező, mezőgazdasági és építészeti tankönyvek, matematikai és villamosságtani értekezések szerzője. Ha azt mondanók, hogy polihisztor, nagyon keveset árulnánk el vele. Szétágazó tevékenységében ugyanis nem a látványos sokoldalúság a leglényegesebb, hanem az, hogy egyetlen — tudatosan hitvallássá is tett — lelki indítéka: a haza iránti szeretet. Ifjúkori indulásáról így vall a Csanádi püspökhöz szóló, Nagyváradról írott latin nyelvű levelében: „Úgyszólván még gyermek voltam, midőn az a gondolatom támadt, hogy leírjam hazámat. Mert a széptudományokkal, amelyekbe az ifjúságot szokták beavatni, sok egyéb mellett szívembe vésték, hogy a föld, amelyen a világra jöttem, szent legyen előttem, és minden erőmmel és igyekezetemmel arra törekedtem, hogy hasznára és díszére legyek.“ Ez az elkötelezettség vezeti például abban, hogy 120 építészeti műszó magyarítására vállalkozik, vagy „A mennykének mivoltáról“ értekezik, és akkor is ez fűti, mikor a pozsonyi Magyar Hírmondónál felcsap újságírónak. Amint ő maga mondja, azért vállalja az újságírást, „hogy annak érdemét magasabbra emeljem, mivel hogy egészen az anyanyelvnek mívelésére akarom fordítani. Nekem nem elég csak egyedül akárhogyan is híreket firkálnom.“ Nem utolsó sorban pedig azért is dolgozik itt, hogy pénzt szerezzen az Akadémia megalapításához, egy olyan tudós társaság létrehozásához, amelynek fő célja a nyelvművelés lenne. Ő maga vázolja fel ennek az Akadémiának a tervezetét és agitál vele az országgyűlésen. Végeredményben tehát Révai mindent az anyanyelv művelése érdekében tesz: ábécéskönyvet, helyesírási útmutatót ír, első ízben adja elő magyarul a filozófiát és matematikát, a nyelv fölemelésének szolgálatában műveli a poézist és a nyelvészetet egyaránt. A klasszikus triász tagjaként az elsők között ír verset időmértékben. Költői zsengéit, a Nagykárolyban 1778-ban megjelent első verseskötetét így ajánlja a nyelv felemelésének szolgálatába: „A versek is már deák mértékre köttetnek. Abban én is elősegíteni kívánván édes anyanyelvűnknek díszét, valamennyire iparkodtam, amennyire lehetett. Ha tapasztalom, hogy ez a’ könyvecske olly reménységre gerjeszti hazámfiait, hogy várhassák nyelvünknek ezzel is valamennyire növekedő ékességét, bőségét, gazdagságát, hathatósságát, igyekszem újra többel is kedveskedni, s kész leszek mindenkor megmutatni, hogy hazámat szeretem.“ Ezt az ajánlást egyébként azért is idéztem, mert itt bukkan fel először a magyar nyelvművelés azóta immár közhelyiyé vált kifejezése, az „édes anyanyelvünk“. Mint tudjuk, Révai abban is „első“, hogy szökött szerzetes, kiugrik a rendből, és vállalja a magyar nyelv még szerzetesibb szolgálatát — nem óvatos szobatudósként, hanem a „politikus" nem éppen kockázatmentes eszközeivel. Mi az, ami tudományszervezői tevékenységén kívül nyelvészeti, nyelvművelői munkásságából a legmaradandóbb? Éder Zoltán: Két jelentős nyelvészeti munkája 1803-ban jelent meg. ő adta közre tudományos magyarázatokkal ellátva a Halotti Beszéd szövegét (Antiquitatis Literaturae Hungaricae), és Elaboratior Grammatica Hungarica címmel olyan nyelvtant írt, amely szemléletében teljesen kora színvonalán állt, sőt bizonyos szempontból meg is előzte azt. Az ő alapvető helyesírási elvét, az etimológiai szempontot érvényesítjük ma is (a „helyesírás“ szót is ő használja először az ortographia helyett). A kéziratban maradt első magyar stilisztika, A magyar szép toll (1804—5) is az ő nevéhez fűződik, ebben az évben fog megjelenni végre az Akadémiai Kiadónál. Ez a különben német forrás alapján készült munka bizonyos szempontból túlnő saját tárgyán, a stilisztikán, mert összefoglaló mű, amelyben Révai magyar nyelven a legrészletesebben és legtárgyilagosabban adja elő tanításait, és nem egy vonatkozásban árnyaltabban és részletesebben fejti ki nézeteit, mint más műveiben. Nyelvészeti rendszerének e foglalatában nemcsak megfért egymás mellett nyelvtörténet és nyelvművelés, irodalomtörténet és stilisztika, hanem egymást szervesen idegészítő diszciplínák, amelyek mind azt szolgálják, hogy nyelvünket minél teljesebben megismerjük, minél tökéletesebben használjuk és ezáltal fejlődését előmozdítsuk. Mindez természetes dolog olyan tudósnál, aki mint Révai, tudományát egységben fogta föl, az elméletet és gyakorlatot sohasem választotta el egymástól. Most pedig olyan kérdést teszek föl, amely az eddigieknél közvetlenebbül szól a Révai-monográfia szerzőjéhez. Miért pontosan Révait és korát választotta kutatásai tárgyául? Éder Zoltán: Hogy a XVIII. század, a felvilágosodás kora mellett kötöttem ki, azt tulajdonképpen nem az akkori nagy, befejezett művek indokolják, hanem éppen a félbeszakadt lendületek, megvalósítatlan tervek, amelyek sokkal jobban jellemzik ezt a századot. A nyelvészet szempontjából pedig azt az időszakot jelenti, amikor ez a tudomány a legtudatosabban tűzte ki célul és a legmaradéktalanabbul teljesítette társadalmi hivatását: a nyelv és nemzet fölemelésének szolgálatát. A továbbiakban tágítom a kört, a korabeli nyelvészet másik nagy képviselőjét, Verseghyt tanulmányozom. Emberileg érdekes ez a kör. És az akkori tudományosság szelleme miatt, amit ugyancsak Révai egyik levele fejez ki nagyon szépen: „Látod-e úgy vagyon ám az, aki hazáját szereti, hogy arra elég a teher, de kevés a jutalom. Hanem a jó, hogy mi a hazaszeretéstől megrészegedvén nem is érezzük a teher súlyát, sőt édesen érezzük és gyönyörködtető foglalatosságul, vagyis inkább mulatságul fogadjuk.“ Lejegyezte: CS. GYIMESI ÉVA Illés Endre: Árnyékrajzok Monokróm esszék — mondja a műfajról Illés Endre. „Nem kell hozzá vászon, festék, ecset — és idő. A fekete árnyék kell. És az a néhány pillanat, amíg a fekete papírból az olló kivágja modellünk árnyékát. És mégsem pillanatfelvétel. Nem azt rögzíti, amit a következő pillanat leronthati a múlékonyságot. Minden árnyékrajz olyasmit mond el, amit évek, évtizedek formáltak egy emberből. Az örökséget, az alkatot, a jellemet sejteti. Igaz, csak a körvonalait — de mégis az állandót. Az árnyékrajz paradoxonja: a pillanatban a megmaradó. Tíz-húsz év kell, hogy egy árnyékrajz változzék.“ S mi kell a monokróm eszszéhez, az egyszerű, egynemű rajzhoz? Biztos szem és arányérzék. Az, ahogyan Illés Endre a változóból a megmaradót, a személyiségjegyek közül a lényegeset kiemeli, s egy-egy árnyékrajz fölé címül odaírja. „A dohogó“-t az Apor Péterről, „A haragvó“-t a Bethlen Miklósról, „A téli költő“-t a Berzsenyi Dánielről, „A jóképű ifjú“-t a Jósika Miklósról, „Az akarnok“-ot a Frankenburgról szóló esszé fölé. Kell a szerkeszteni tudás, az ökonómia, mely a kihagyottat is érzékelteti. S kell az intonáció határozottsága, hogy már a hangütés arra figyelmeztessen, ami most, ebben az írásban fontos. Mint például a Tolnai Lajost, az összeférhetetlent idéző rajzban: „Anynyira szorongatott és dúlt volt az élete, hogy megnyugtatóbb, ha a halálán kezdem.“ Illés Endre pontosan és csöndesen szól, egy könyvek közé szorult élet csöndes határozottságával. A kötetnek majd fele vitaírás. Justh Zsigmond Naplója ügyében Bókával, Adyról s a századfordulóról Horváth Zoltánnal vitatkozik Illés. De vitái, különvéleményei is monológok inkább, ihletőjük a tények és árnyalatok számontartása és tisztelete. Mert — mondja — „reménykedve vitatkozni csak árnyalatokról lehet. Amíg kegyelemként mutatkozik némi remény, hogy a két szemben álló fél meggyőzheti egymást. Azontúl ízetlen összeakaszkodássá válik minden szó és fogás.“ Megnyugtató, hogy így is lehet esszét írni. (Magvető, Budapest 1972.) ZIRKULI PÉTER Mohr Lajos: ötvöstál