Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1975-04-18 / 16. szám

5 utíl 3 C Cea - ként ragyogott, mécses nem lehet! (...) Pedig milyen szép napok voltak, amelyeket együtt töltöttünk ... Sokan már a forradalomban sem hisznek. Republikánus is kevés, legtöbbjük a sírban. Sándor sírjánál is majd csak unokáink kiálthatnak „Éljent a Respublikára“. Mert én hiszem, hogy eljön majd az az idő, amelyet megálmodott. Győzni fog még Petőfi Sándor szelleme. Emlékszel március 14-ére? (...) A kitartásban példáját követnünk kell. Mert bár elsirattuk, nem halt meg. Verseiben tovább él szelleme. És még mindig gyújt. Nem halt meg, és nem is fog soha. (...) A nép nem felejti el költő fiát. Nekünk nem szabad elfelednünk a barátot. Eddig ő ösztönzött az írásra. Ezután szelleme. Felveszem újra letett lantomat. Annyi a szenvedés, amit orvosolni kell. Ki legyen az orvos, ha mi nem vagyunk azok? (...) Baráti szeretettel ölel Arany János. Ui, írj és énekelj! KERESZTESY ÉVA ... Az éjszaka hosszú, s a gondolatok jönnek, mennek, mint árnyképek a falon. Rég volt, mikor együtt nevettek, mikor vidám leveleket küldözgettek egymásnak, mikor ércesen csengett a pitvarban: „Jankóm! Aranyos szájú Szent János barátom!“ BÓDIS ÉVA 1, 9, 0, 5. Számjegyek. De ha egymás mellé tesszük őket, sokat jelentenek. 1905 — Ferencváros-Bethlehemben, proliszoba-jászolban József Attila született. Napkeleti bölcsek nem jöttek hozzá hódolni, ajándékot hozni — szülei gyöngéd-fájdalmasan nézték a kis „vörös istent“ — hogyan fogjuk felnevelni? (...) Sírt. Először, de nem utoljára életében. Életében, mely bánatsivatag volt nagyon kevés öröm-oázissal. (...) József Attila a tudásnak tesz panaszt, és tudja, hogy háta mögött van minden nyomorgó ember —, minden nyomorgó és minden ember. A költő kiált, mert ősei lelke él benne tovább, és mert az ő lelke társaiban jobban — rá gondol szántván a paraszt. (.. .) Tudta, hogy amíg az ember el nem indul az általa feltárt úton, nem szabad a semmibe távoznia. Mert feladatot vállalt, önként, amit teljesíteni kellett. És törékeny, beteg testében volt olyan erős lélek, amely kiáltani, biztatni, kérni, követelni, fenyegetni, harcolni és gyöngéden simogatni tudott. József Attila megsimogatta az Ember fejét, és azt mondta neki: most menj. Indulj el azon az úton, amelyet én egyedül nem tudtam végigjárni. Ne egyedül menj. Minden társad hívd magaddal. Egyedül nem győzöd le a Sárkányt. Nagyon erős. De ha sokan vagytok, összeroppan ... Hol az a lélek, mely igaz Rég, mikor lihegve, kipirult arccal bízta rá kis családját... Te vagy az első ember, kinek gondjaira merem bízni őket! Lelkes levelek következtek. „Négy nap dörgött az ágyú!“ Minden szép volt, szent volt, nyert volt az ügy ... (...) Azután jött a kétségbeesés! És most? Most ez a nagy, síri csend, ez a nehéz csend, ez a fájó csend. Hol vannak a többiek? Hol? Bujdosnak, de ami mindennél fájdalmasabb, az, hogy egyesek megalkusznak, fejet hajtanak a zsarnok előtt! S ö él! Él és visszagondol okos, barna szemére, és lelkes szavára, egyetlen igaz barátjának szertefoszlott álmaira, kit „nem bánt többé az egy gondolat“. (...) S a szalontai barát ottmaradt egyedül. Kinek írjon, és mit? „A népnek írj, mint eddig“ — Igen, írni kell... ő is azt mondta volna, hogy írni kell, föl kell emelkedni a porból. (...) Állni bátran, mint a walesi bárdok, de nem törni meg soha. Élni kell! Élni egy korban, melyben talán jobb volna meghalni, de élni kell, hogy segíts másokat is élni, megtanulni tűrni, és elfelejteni, hogy fáj, mert előtted ott a jövő, beláthatatlanságában, de mégis reményt keltően, és itt a jelen is, itt vannak még emberek, kik bíznak és szeretni is tudnak. Reggel van (...) verőfény és kék jég, harmat és sok virág. Egy átvirrasztott éjszaka után. De frissen kopognak léptei az utca kövén. És mosolyog ... (...) jobb, jobb, harcosabb volt, mint a tied? Hol az a szív, mely szeretni s áldani jobban tudott, mint a tied? Hol az az ész, mely gondolkodni tudna úgy, mint a tied? Most én megköszönöm — most mi megköszönjük az eszed, a szíved, a lelked, az életed, a szellemed s a szerelmed. Maradj velünk ... BARNA ZSUZSA KLÁRA Megkérdem most tőletek, hagyjátok, engedjétek, hogy két ilyen jó szülő, mint a Szellem és Szerelem kísérhessen benneteket? Tettetek azért valamit, hogy ők lehessenek a szüleitek? És ha ők, meg is érdemetek? Hisz figyelmeztettelek benneteket, éppen ebben a versemben figyelmeztettelek: Én mondom... Még nem nagy az ember! (...) Nektek szépen van szükségetek rám. Mert a szívem tiszta és gyönyörű szép. Mert vétesz is vagyok. De főleg, mert jó vagyok. És ne feledjétek, mindig a jót kell szeretni. Hisz megfigyelhettétek, sosem feledkeztem meg rólatok, még akkor sem, ha a sok-sok rossz után egy kis jóban volt részem. Mindig felétek fordultam. Mert akartam adni nektek valamit, amitől ti is jók és nagyok lesztek ... Felhívom a figyelmeteket, számtalanszor felhívtam, a költeményeimben előforduló alkonyokkal, hogy most alkonyatban élünk. És az alkonyatot mindig az éjszaka követi. Bár megjósoltam, mégsem tettetek semmit. (...) És vegyetek példát rólam. Aki mindig, minden körülmények között az emberiséget, és mindig csak az emberiséget szolgálja. De nem is cselekedhettem másként, én, aki Kelet- Európa összes népeit őseimnek fogadtam. Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk és nem is kevés ... Mikor elmentem közületek, a közös dolgaink még rendezetlenek voltak. Azóta mit csináltatok? Emberek, muszáj rám hallgatnotok! (...) MÉSZÁROS JÁNOS A sötét középkor, a pestis, az inkvizíció, a máglyahalálok korszaka után, egy forrongó, véres XIX. század után azt hinnék, hogy a XX. század fényt gyújtott az emberi agyakban, hogy könnyebb, tehermentesített élete mellett az ember ráér foglalkozni egy cserép muskátlival, hogy a régóta szunnyadó gyöngeség végre kibuggyanhat belőle (...) A történelem viszont nem ismer mást, csak tényeket: a XX. században két világégést könyvelt el... Itt vagyunk mi, mai ifjúság, többé-kevésbé békésebb emberek, mint az őseink. Nem akarunk háborút, a többség nem akar, de nem szeretünk felejteni sem ... József Attila nagyságát igazolta az idő, a tény, hogy költészete ma is élő, szívbe markoló Nem szeretnék viszont az utókor hálátlanjai közé kerülni, nem akarom mellőzni azt a nemzedéket, mely hitt és harcolt, mint József Attila, viszont a sors kevés időt engedélyezett számukra. „Elsüllyedtek“, elnyelték őket lágerek félelmetes halálgödrei, a háború, az erőltetett menetek stb. (...), és voltak, akik megpróbálták a feledés vastag porrétegét rájuk hinteni. Megtisztítani, felkarolni, óvni és szeretni őket — a mi feladatunk. Megérdemli ezt Sárközi György a Virágok énekéért, Radnóti Miklós emberi és költői tartásáért, Bálint György a kritikus ... Műveik állandó figyelmeztetés számunkra, hogy inkább rozmaringot ápoljunk atomvirágok helyett, hogy jobb egy szerény kis csiperke az atombombánál... Ma az emberiség még nem teljesen érett. De a költők szavára akkor is szükség lesz, ha majd mindannyian öntudatra ébrednek. BARICZ EDIT ... Ez a tekintet az embert lehangolja és gondolkozásra ösztönzi. Hogy milyen megnevezés illene jobban a költő arckifejezésére, nem tudom. Próbálom mégis megnevezni: a József Attila arca nem egyéb, mint fájdalommozaik, apró, sötét színezetű kockákból, amelyek közül mindenik egy-egy érzelmet, gondolatot rejt, takar. A szeménél levő két kocka fekete, a gyűlölet, kiábrándultság és kétségbeesés fekete gyémántja csillog benne. Kérdések halmozódnak fel benne és szinte kiáltják: ... „Mondd, mit érlel. . A fájdalommozaikban világosabb árnyalatú színek is vannak, például az, amely a Mama iránt érzett szeretetét fejezi ki. Ez a kocka azt mondja: nem tudom megköszönni neked, amiért szerettél és dolgoztál értem, magamra venném a vállaidat terhelő időt, ha megtennéd, hogy mellettem maradsz még, nem felejtem el annak a baracklekváros palacsintának az ízét, amit egyszer adtál nekem életemben, mikor 3 év után hazavittél a nevelőszülőktől. Nem ismerem a színek szimbolikus ábécéjét még kellőképpen, ezért marad néhány kocka a fájdalommozaikból titokzatos számomra. Igyekszem azonban megfejteni a talányt és megérteni, mit mond nekem még újat József Attila, életem következő éveiben. Talán az is világosabbá válik számomra, BARA KATALIN Kós Károly egy Tompa Lászlóhoz intézett levelét így kezdi: „Kedves proletártársam erdélyi kultúránk műhelyében!” A megszólítás sokatmondó, szavanként értelmezhető. Egy kor írástudóinak kultúrájukhoz és egymáshoz való viszonyát fejezi ki. Ha az „erdélyi“ jelzőt nemcsak egy ma már elavult meghatározás részeként fogjuk fel — hiszen Gaál Gábor óta romániai magyar kultúráról, irodalomról beszélünk —, akkor ennek a kultúrának egyik meghatározó jellegét jelenti számunkra a szó. Ennek az erdélyiségnek legerősebb megnyilvánulása költőink viszonyulása az erdélyi tájhoz, a táj tükröződése az irodalomban. Ez elsősorban a két világháború közötti romániai magyar irodalomra, ezen belül a helikoni csoportosulás költőire jellemző. A sokoldalú és sokárnyalatú transzilván gondolat része a táj ábrázolása, jelképivé válása a költészetben. (...) A történelem nagy fordulója után — a költészet eszmeiségének megváltozásával egyidejűleg — megújul a természet szerepe is a lírában. A felszabadulás utáni hangulatot, szorongások eloszlását fogalmazza meg Horváth István (a Télhajnali varjúörvényben), a földhöz való hűségét a halál előtt a földdel való egyesülés gondolatával vigasztalódó Szemlér Ferenc és új emberek megvalósításait az új tájban Kiss Jenő (Úti rapszódia), Létay Lajos (Képeslap haza) és még sokan ... FÁBIÁN LAJOS (Monológ). Itt most semmi sem számít, az erdő az enyém, ez azt jelenti, hogy senkié. Valahonnan meszsziről néznek, itt megy az emberek embere, a Nap árnyéka. Ez nem zavarja a tájat. Leültem. Patakvíz, egyetlen fehér felhővel. Egy gyíkot sem látok, de gondolatom levelek alá, füvek közé surran. Boldogabb lehetek, mint csillogás a habokon? Kit érdekel ez? Az erdő vörös és ősz és gonosz; ne haragudj, erdő! — nem, nem. Nem kérem semmire, mert Neander-völgy óta minden szó idegesít. A valóság minden képzeletet kitölt, és csak én bírom ezt mondani, hogy NINCS. Egyszer azt álmodtam, hogy egy réten hogy miért választotta ezt az utat az eltávozáshoz. Tudom, hogy egy ember, csak egy ember, hogy a szenvedést csak egy bizonyos határig bírja ki, és ez a határ nagyon közel áll már a végtelenhez. Az ember igyekszik hajszolni, sarkallni magát, hogy elérje a végtelent és az úton úgy küzd, annyira lekötik az akadályok a figyelmét, hogy észre sem veszi, hogy összeroppant, nem bírja vonszolni tagjait tovább, de nem semmisül meg, megmarad, anyag lesz belőle, filozófiai fogalom, és rádöbben, hogy nem érhet soha a végtelen végére, hogy örök és megsemmisíthetetlen marad ... labdázom, és a rét egy öregember feje volt, aki éppen egy tengert szürcsölgetett. A tegnapelőtt láttam egy sast, lecsapott egy réten legelésző bárányra, és mind odarohantak a pásztorok, csak én maradtam nyugodtan, mint az ég. Ha nem igazat cselekszik ez a sas, akkor a RÉT utánaszáll és füveibe fojtja, az ég elhasítja és bevérzi óriási szárnyát, a horizont tűzzé válik és elhamvasztja. Nincs más dolgom, mint az embertelen természet idegzetévé feszítsem magam, hogy az emberek logikáját beleépítsem a külső világ logikájába. Ez a megállapításom nem elég; belső beszédemet is el kellene fedjem kővel, heggyel, földrészekkel, hogy egyszer már egy vihart vagy VIRÁGOT épen tartsak meg. Vajon haza tudok-e vinni az önzés emberi örömével Neki egy őzet egyszer, a szememben? Mert ezt akarom és ezt elvonszolom az ész pattogó képleteibe így: ne haragudj — a rét deres — volt a havasok — nagyon lilák — s az erdő óriás vörös-folt — ne haragudj — nem volt virág. Én, Áprily Lajos, költőnek gúnyolt ember, az emberek embere, a Nap árnyéka (most már szürkületbe fojtottan a semmi árnyéka) tételesen megfogalmazott szerénység nélkül, íme felolvasó estet tartok a sötétnek, hogy a fákban, dombokban, halmokban, ERDŐKBEN lakozó csendet magamba csalogassam! Elég volt a kíntornából, közben már alattam az út is, és most a fáradtságot a lábamban úgy veszem, mint egy fenyőtű rólam alkotott absztrakcióját, és mit sem törődve az éjjeli üvöltésekkel meg a bukolikás holdfénnyel, fürgén lépkedvén skandálom, de puszta kézzel / mégsem jöttem / hol a ha... (megbotlottam) hol a ha-lál / nagyon ze-nél szi-rom-ta-lan / csok-rot köt-tem / pi-ros bogyó pi-ros levél. Neki ajánlom és viszem, Neki és Nekik, azoknak, akik úgy rohannak a csend és pusztulás elől, mint éhező farkascsorda előtt fiatal őzek. INCZE ANNA „Hegyek, fák, ágak, füvek, harag-zöld, azúr-menny, / Szívem rokonai, titeket hívtalakhívlak-idézlek / vidítani, segíteni; karcsú sziklák, szép fejűek, / felhő-lépők, bátorítok, gondolkodó felnőtt fenyők ... / kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot ...“ Valakinek imát kell mondania a hegyek öléhez bújó falvakért, a szántóföldek barnájába vegyülő feketéért, az útszéli jegenyékért, a megbénított, kérgüktől lehántott rönkökért; valakinek imát kell mondania a fekete fejkendős öregasszonyokért, a hajlott hátú magvetőkért, végtelen utakat járó vándorokért — a gondolatért — az Emberért. Valakinek imát kell mondania sors-sebzett társaiért, a háború ellen, a Világ Elemeinek a nevében: „ ... a füvek felvisítanak, / mert nekik sem mindegy, / mi tapossa őket / meztelen talp vagy tankok tiprólánca ...“ És aki imát mondott értünk, sorsos imát, felsebzett torokkal, és aki az elemekkel szövetkezett értünk, és aki elleste az állatok, a vadak szavát, és aki szólt értünk, és aki értünk megkapta a mindenség erejét, és aki értünk „szolgálatos e tájon“, — a költő elöl megy, gyönyörű folyók sodrásával halad, és világít pásztortüzek vörösével, és megsejteti velünk a trópusok izzását, és megáld minket, a füvekkel és fákkal és erdőkkel — mert mi tanultunk ettől a tájtól: „ ... egymás tetteinek oka vagyunk — oka és célja...“ FAZAKAS ZOLTÁN Beszélni akarok veletek. Már évek óta érzem: beszélni akarok veletek. Ti voltatok a múlt. Ti vagytok a jelen. Ti lesztek a jövő. Hármas egysége az időnek meg nem emészt, nagy művetek új idők távlatában is tovább él... Lelkem remeg, ha a sötétre gondolok, ahol pihentek, a szívem ujjong, ha a fényre gondolok, mi körülvesz titeket. Sötét éj, menni nehéz, de én rohanok, hogy egy hangotok, egy szavatok halljam ... és sötét sírokból s bolt alól harangtisztán felcsendül hangotok. A múltról kérdezel? — „Füst s köd sűrít künn sötétet.“ E fojtó, tüdőszaggató világban éltem én. A kisváros nyomasztó színtelensége sorvasztotta lelkem. Kerestem e tájban a jót, a szépet, az emberit. Égő szívemmel bolyongtam emberkereső utamban. Rekedtre kiáltottam, ordítoztam magam. Ó, milyen későn leltem igaz embert. Igaz embert egy új természetben. A tető, melyre feljutni vágytam, kiomlott a hegyek méhéből, forró lávával perzselte meg az emberiséget. Milliók szavával daloltam a múlt szenvedéseit, nyűgös átkait. Megérkeztem a mába, egy új világba. „Jön a halál és jön a tél / Élünk-e, ki tudja, / Süss fel egem csillagom / A nagy hosszú útra“ ... Alkotásunkat a természet koszorúzza. Vörös szivárvány alatt mentünk át — Nagy Földre értünk. Gondolataink itt röpködnek e nagy, e szabad föld fölött. Líránkban a természet új szerepet kapott. Gondolati tartalommal töltöttük meg, mint nagy elődeink, de e gondolatok új humánum szellemét bizonyítják. Látván ez alkotó munkát szabad földünkön, nem félünk a megsemmisüléstől, az enyészettől, mert lényünket felszívja érc, kő és lágy homok. Ez maga az anyag, mely velünk együtt mindörökké él... III. ÉVFOLYAM „Kísérje két szülője szemmel: A szellem és a szerelem!“ IV. ÉVFOLYAM Természetélmény a hazai magyar lírában