Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1975-07-25 / 30. szám

SINKÓ ZOLTÁN nem vagyok egyedül Nyolcadik éve laktam a tömbházban, de egyetlen szomszédomat sem ismertem. Egyedül a feleségemmel vol­tam köszönő viszonyban, aki közvetlenül mellettem lakott egy szobában, s akivel az e­­bédnél néhány keresetlen szót váltottunk távirati stílusban. Egyébként ritkán találkoz­tunk, mert ő korán ment, én későn keltem, és különleges foglalkozásom többnyire a ké­ső éjszakai órákra is lekötötte minden időmet. A hölgy vi­szont ez idő alatt mélyen a­­ludt. Ismertem még futólag egy remek fiút, aki „Szervusz, tátá" kiáltással köszöntött, a­­mikor megismert, de gyakran nem ismert meg, mert egy másik tömbházban lakott a nagyszüleinél, akik velem ro­koni viszonyban voltak, mint fiam nagyszülei. De, mondom, egyetlen szom­szédomat sem ismertem. A délutánok fegyelmezett csönd­jében néha megnyugtató dön­­dülések jelezték, hogy nem vagyok egyedül. Közvetlen körülöttem élet mozog, test­­vesz, és talán lüktet is ... A hosszú délutánok csöndje néha jóleső érzéssel töltött el, néha viszont feszengéssel Vannak délutánok, amelyek pihentetnek, és vannak, me­lyek kergetnek bizonyos irány és cél felé. Ez a nyugtalanság csak azért ad erőt, hogy ki­merítsen. Egy ilyen délutánon várat­lanul hangos kopácsolás, dön­­getés remegtette meg fejem fölött a mennyezetet. — Olyan ez a zaj — mondtam magam­nak érzékletesen —, mintha bontanák a plafont a fejem felett. Végülis kiderült, hogy ez nem hasonlat volt, hanem maga a fény. Az egyik sarok­ban hullani kezdett a vakolat, aztán egy kis nyílás keletke­zett, s láthatóvá vált egy fé­nyes csákány le-lecsapó he­gye. Az ellenkező sarokba állva vártam meg a fejleményeket. Egyre tágult a nyílás, majd amikor akkora lett, hogy egy ember átfért rajta, két láb je­lent meg, egyre lejjebb eresz­kedett, majd hirtelen lehup­pant szobámba egy férfi. — Erőt, egészséget! —mond­ta, és vakolatos kezét a nad­rágjába törölve felém nyúj­totta. — Vedves vagyok. Itt lakom ön felett. Már bocsás­son meg, hogy alkalmatlanko­dom, de itt az ideje, hogy megismerkedjünk egymással. — Örvendek — mondtam. — Ez a 73-as lakás, s a bejá­rat itt van mindjárt az elő­szoba-ajtón. — Nem jók a bejáratok — mondta a férfi —, a bejáratok mindig be vannak zárva. A bejáratokon nem lehet be­menni. A bejáratok nem is bejáratok, hanem kijáratok. Kimenni: egyszerű dolog. Be­menni — az a nehéz! — Csak csengetni kell, u­­ram — mondtam józanul. — Áh, csengetni! — legyin­tett. — A csengők többnyire nem működnek. És hogy va­laki gombnyomásra jöjjön ki, és gombnyomásra beenged­jen ... Már bocsásson meg ... ez riasztó. Egyszerűbb dolog rést vágni. Fölnéztem a lyukra, amin a szomszédom bejött, mert nem akart csengetni... — Nem érzi jól magát? — kérdeztem. — Dehogy is nem! Kitű­nően érzem magam. Sőt re­mélem, az elkövetkező órák­ban még jobban fogom ma­gam érezni az ön társaságá­ban. — És ezt miből tetszve gon­dolni? — Abból, hogy beszélgetni fogunk. Nincs kellemesebb annál, mint amikor két értel­mes ember kicseréli gondola­tait. — Ebben igaza van — tű­nődtem el — hát akkor rajta! Cseréljünk gondolatokat. Mi­re gondol ön most? — Arra, hogy vajon mire gondol most ön? — Én arra gondolok, hogy vajon milyen gondolatok ve­zették önt ide? — Hogy megismerjem önt és gondolatait. — Helyes, de gondolom, ön gondolatokkal jött hozzám. — Korántsem. Ezzel a csá­kánnyal jöttem. Kezdett a beszélgetés kínos­sá válni. Képtelenek voltunk kitörni abból a bűvös körből, amely az eszmecsere kiindu­lópontja lett volna, ám nem vezetett sehova. Az idő pedig telt, beszél­tünk, de egyre inkább rá kel­lett jönnünk arra, hogy ez csak beszéd és nem beszélge­tés. A feszengés egyre foko­zottabban merevített meg bennünket. Észleltem, hogy nemcsak én szeretnék mi­előbb megszabadulni mennye­zetből jött látogatómtól, de ő is keresi az utat visszafelé. Egyszer aztán azt mondta: — Nagyon örvendtem, na­gyon örvendtem, nagyon kel­lemes volt. Én akkor megyek. — Ugyan, hova siet? Marad­jon még — s máris tereltem kifelé. — Mennem kell — mondta ő. — Eltelt az idő. Merre is van a kijárat? — Erre tessék, erre — és szívélyesen kifelé kormányoz­tam az előszobába. A mennyezeten jött be, és az ajtón ment ki. Utána két­szer ráfordítottam a kulcsot. A plafonon vágott rést a­­zon a napon gondosan bece­mentezte. Még a helye sem látszott, ámulat és megvetés A mérnök szívélyesen foga­dott. Mielőtt azonban rátér­tünk volna a megbeszélésre, körbevezetett tágas lakásá­ban, és megmutatta képeit. — Ez itt Modigliani. — Tyűha! — csodálkoztam. Hátraléptem, majd közelebb, aztán megint hátra, és sze­nem itta a kép minden cso­dálatos részletét. — Gyönyö­rű — mondtam elbűvülten. — Ez itt Tizian! — mutatta a mérnök. Szinte fölszisszentem. Ti­zian! Honnan a csudából sze­rezte be ezt a megfizethetet­len képet? Megkérdezni azon­ban tapintatból nem mertem. — És ez itt Picasso. — Picasso­ja is van? — Természetesen. Tetszik? — Bevallom, nem vagyok Picasso-imádó. Szerintem job­ban tudott rajzolni, mint aho­gyan csinálta, de itt most egy Picasso lenyűgöző hatással van rám. — Nos, akkor mutassak egy expresszionistát. Íme Paul Klee. — Fantasztikus. Hiszen ez fölbecsülhetetlen érték! — Az — felelte egyszerűen és hivalkodás nélkül a mér­nök. És itt van egy Mire. — Uram — mondtam —, el vagyok zsibbadva. — Nyugalom — mondta a mérnök —, nyugalom. Sohasem hittem volna, hogy egy magánlakás ilyen értéke­ket rejthet magában. Úgy néztem föl a mérnökre, mint egy dúsgazdag emberre, aki­nek nemcsak pénze van e drága kincsek megszerzésére, hanem kifürkészhetetlen kap­csolatai is a műkincsek meg­szerzési módjára. — Bocsásson meg — mond­tam zavartan — illetlen ez a kérdés, de képtelen vagyok kikerülni. Honnan tudott eny­­nyi pénzt szerezni, hogy ezek­hez a képekhez hozzájusson? — Ah — legyintett — alig kerültek valamibe, filléres ki­adás az egész. A keretek, azok igen, azok kissé sokba kerül­tek. — De hiszen ezeknek a ké­peknek az értékét milliókban számolják a képbörzén, uram­ — Nyugalom — mondta a mérnök —, ne izgassa föl ma­gát. Ezeket a képeket egytől egyig magam festettem. Egy pillanatig döbbenten álltam a szoba közepén, aztán ismét körbejárattam szemem az imént megcsodált fest­ményeken. Szörnyű mázolmányok vol­tak. A mérnök büszkén állt a nyomasztó csöndben. Sajnálatra méltó sznob ... Bármennyire is igyekeztem uralkodni magamon, éreznie kellett egész estét betöltő megvetésemet, hosszan tartó szakmai megbeszélésünk fo­lyamán. A tanácstalanság és pénzte­lenség könnyen okozhat méla­bút, és Bodola Janika méla­­búsan tekergeti a nyaralóhe­lyen, megadón lóbálva cse­kély tizennyolc évét a turisz­tikai nevezetességek között. Sütött a nap. Benn a bisztróhem árnyék volt, de a falak is izzadtak. Zaj, tolongás, füst és Bábel tornya. Az emberek izgatottan nyüzsögtek, a nyaralás gondo­latától megszállottan. Bodola Janika nem volt izgatott, vi­szont szörnyen izzadt. Alit, és bárgyú képét forgatta körbe tehetetlenül. Az egyik sarokasztalnál két jól ápolt öregasszony ült, és a felcicomázott, festett hajú o­­lyan fesztelenül és buzgón magyarázott, mint aki nagyon sok nyarat ígér magának. Bo­dola Janika nem szerette az öregasszonyokat, azt hitte, hogy mindegyik olyan, mint a nagyanyja. Mégis odament, mert valami oda vonzotta, és leült az egyetlen szabad szék­re anélkül, hogy helyet kért volna. Szenvedett. — Bűnös! — kiáltotta a fes­tett hajú, amint Bodola Jani­ka maga alá húzta a széket. A másik szerényebb volt és magába roskadva hallgatott. Bűnös az unokája, érti?! Vét­kezett! ... Aki vétkezik, az bűnhődik! Itt felkapta a fejét és értetlenül bámulta a bisztró közönségét, mintha helyeslés­re várna. — Én nem tudom megérteni, hogy miért vétkez­nek az emberek, ha már egy­szer embereknek mondják magukat. — Szúrósan Bodo­la Janikára nézett. — Na, hagyjuk ezt, mert itt van ez a fiatal legényember, és hallga­tózik. Hogy hívják magát? — Bodola Janikának. — Magából sose lesz ember. Nem én est ómen — legyintet­te az öregasszony buzgón fi­togtatva életösztönét, és gon­dolatban a legkérlelhetetle­nebb jósnőkkel mérte össze magát. — Miért nem lesz belőlem ember? — kérdezte Bodola Janika. — Itt lakik vagy turista? — kérdezte az öregasszony a karkötőjét igazgatva, és har­sány undorral mustrálta Bo­dola Janika éktelenül szeplős arcát. — Turista vagyok — felelte Bodola Janika. — Turista — hümmögte az öregasszony kelletlenül, mint aki nem ezt várta. — És van pénze? — Elvesztettem a pénzem — felelte Bodola Janika némi gondolkodási idő után. Az ar­ca egyszerű volt és nyugodt. — Kártyán? — rikácsolta az öregasszony kétségbeejtő éleslátással, jelezvén, hogy különb szörnyűségeket is fel tud tételezni Bodola Janiká­ról. Bodola Janika hallgatott. — Vétkezett! — kiáltotta az öregasszony és a „nem megmondtam?!“ diadalérzeté­vel fűszerezve jelentőségtelje­sen a társára pillantott. Az szánalommal vegyes tehetet­lenséggel nézett Bodola Jani­kéra, mintha a testével szeret­né védeni. — Szép dolog a turizmus — folytatta az öregasszony. — És rendőrök nincsenek sehol? Elkártyázta a pénzét, és most biztosan lopni fog. Bodola Janika kétségbeeset­ten nézte az öregasszonyt. Zú­gott a feje. — Nézze — szólalt meg a másik —, ne bántsa ezt a sze­gény gyereket. A légynek se ártott. — Mi is turisták vagyunk — felelte a festett hajú ne­mes pedantériától megszállot­tan —, de nem lopunk. — Én se lopok — védeke­zett Bodola Janika. Ez az egyszerű hang mintha lefegyverezte volna az Öreg­asszonyt. Elővette a pénztár­cáját, és meglobogtatta. — Látja, ebben pénz van! Bodola Janika halántékán duzzadt verejtékcsepp bugy­­gyant elő. — Látom — felelte. — És mennyi kell magának ebből? — Nem kell sok. — Na jó, ne szaporítsuk to­vább a szót, mert nekünk mennünk kell. Mennyi az a nem sok? Bodola Janika a vállába húzta a nyakát, s máris úgy érezte, hogy tele van a zsebe könnyen szerzett pénzzel. Hir­telen azt hitte, hogy minden olyan végtelenül egyszerű, s minden őérte történik. — Na látja, hogy milyen bugyuta maga? — mondta az öregasszony csalódottan. Azt hitte, hogy pénzt adok magá­nak. Hogy adjak én pénzt vadidegennek, amikor az vé­tek? Ha mindenki pénzt adna egy vadidegennek, akkor ma­gának rengeteg pénze lenne. Maga vadidegen, megértette? — és idegesen visszatuszkolta pénztárcáját a retikülbe. — Menjünk, kedves Mártuska — mondta és gyorsan felállt, fi­gyelmet érdemlő frisseséggel. Bodola Janika nem tudta el­képzelni, hogy lehet egy öreg ember ennyire friss, amikor nagyon is nyilvánvaló, hogy öreg. Kedves Mártuska is fel­állt, és azt mondta Bodola Janikának, hogy „viszontlá­tásra“. Német házaspár telepedett a helyükre, és bőrük minden látható porcikája arról árul­kodott, hogy a napozókrém áldás. Bodola Janika csodál­kozott azon, hogy gondtala­nok. A német házaspár gyön­géd szavakat és pillantásokat váltott, és puszta jelentlétével előcsalogatta a rókaképű pin­cért valamelyik titkos rejtek­helyéről. Először is Bodola Janikával akarta megfizettet­ni mindazt, amit a két öreg­asszony megevett és megivott. Bodola Janikával forgott a vi­lág, és egyszeriben bűnösnek érezte magát. Bűnrészességet vállalva hebegett. A pincér egyre nyíltabban követelte a pénzt, majd vállánál fogva ráncigálni kezdte Bodola Ja­nikát. A németek egykedvűen nézték a jelenetet, kifogásta­lanul leplezve, hogy ez szá­mukra kellemetlen. Végül is Bodola Janika odaadta a pin­cérnek az igazolványát, és azt mondta, hogy egy óra múlva visszajön és mindent kifizet. A pincér zsebrevágta az iga­zolványt, lódított egyet Bodo­la Janikán, majd nyájas gon­doskodással vette körül a né­met házaspárt, mintha hűtlen szerelmese tért volna meg. Bodola Janika kóborolni kezdett a tűző napon. Csodál­kozott rajta hogy a tikkasztó hőségben egyeseknek még van kedvük és erejük vigyorogni és gesztikulálni. Egyedül érez­te magát. A tengeri szél moz­dulatlanul hevert a város fö­lött, alig-alig lebbent ernyed­ten és lustán. Bodola Janika nem hitt a szemének, amikor a két öreg­asszonyt megpillantotta az ak­várium bejáratánál. Ott álltak a sorban, tisztességes turisták, németek, csehek, svédek, hol­landok között. Bodola Janika ezt nem merte remélni. Egy ideig dermedten figyelte mesz­­sziről a két öregasszonyt, majd tétován elindult, s ahogy közeledett, a szíve egyre he­vesebben vert. Egyszerűen és kimondhatatlanul félt. Szere­tett volna elrohanni. Nagy­anyja aszott és szigorú képe egy pillanatra elmosta a két öregasszonyét; már a bejárat­hoz közeledtek. Hallotta nagy­anyja rekedt és megsemmisí­tő hangját is. Aztán mintha hirtelen mély vízbe ugrana, beállt a sorba, és aprókat ti­pegve közeledett a bejárathoz. A sorban állók egykedvűsége bosszantotta. Besurrant jegy nélkül. Benn hűvös félhomály, káprázat és szétszórt tömeg fogadta. De figyelmét az az átkozott reti­­kül kötötte le, amely kihívóan fityegett az öregasszony vál­lán. Bodola Janika a legelső al­kalmat kihasználva kápráza­tos fürgeséggel nyitotta fel, amíg az öregasszony a hala­kat­ bámulta, és simán kivette belőle a pénztárcát, majd iz­zadt markába szorítva kisé­tált. Amikor kiért a tűző napra, rohanni kezdett, egyik tanárá­nak a képe ragadt meg kép­zeletében, s nem tudta, miért nem tud tőle megszabadulni. Ez a tanár teljesen közömbös volt iránta, nem szerette és nem molesztálta. Hatosokat meg heteseket kapott nála. A tanár mindig visszaadta az ellenőrzőjét. Soha nem törő­dött azzal, hogy mit csinál a szolgálatos szünetben. Bodola Janika lihegve és verejtékben úszva fúrta be magát a tömegbe. Lassított, majd kinyitotta a pénztárcát, és ijedten tapasztalta, hogy túl sok pénz van benne. Loptam — gondolta, s a lel­ke elernyedt. Tolvaj jár köz­tetek! — szólt oda az embe­reknek gondolatban, és titok­ban szánta őket. Betért a bisztróba, és kifi­zette a számlát. A német há­zaspár még mindig ott ült, és nyugodtan szemlélte Bodo­la Janikát, amint zsebrevágja a visszajáró pénzt az igazol­vánnyal együtt. Lement a tengerpartra, és ülve elaludt egy padon. Két percet alhatott, amikor ijed­ten felkapta a fejét. Az emberek nyugodtan sé­táltak el előtte, és nem féltek attól, hogy Bodola Janika most felugrik és meglopja ő­­ket. Bodola Janikát pedig nyomasztotta a pénz. Meg a­­kart tőle szabadulni. Az volt az érzése, hogy az a pénz ér­téktelen papír, és azonnal megfognák, ha fizetni merne vele, hogy annak a pénznek senki se látná hasznát az ö­­regasszonyon kívül. Minden vágya az volt, hogy visszaad­ja, de a lába az állomásra vitte. Pedig ha Bodola Janikát lo­pás vádjával a bíróság elé állítanák, a rokonság nagyon el volna képedve. SOLTÉSZ JÓZSEF BODOLA JANIKA Mottl Román: Csendélet teáskannával SIMON ISTVÁN (1926—1975) Pörgő keréken A legtöbb erőt mégis az utak adják, hogy bírjam folytatásukat; a folytatás ereje valahogy megacélozza az akaratot, különösen, ha fúj a szembe­szél s lilás hold alatt megy csak, nem beszél, megy a diák magányosan, gyalog, de magány szüli a gondolatot, a gondolat meg jótanácsot ad, hogy menni kell, megállni nem szabad. Virrasztás Fázósan elülő tyúkjaidnak deres szalmán míg kúrálva hívnak, a hold mintha mutatná a tényt, rádöbbenve végtére, hol is vagy, ég nála az esthajnali csillag mozdulatlan rúdzseblámpaként. Pedig minden a helyén. Ruhád a rézfonatú fogason a láda lapja fölött várakozva lóg. Libbennek a szoknyák, kendők, réklik, ahogy sorban jönnek barátnőid kézrefonva a gyöngy olvasót. S hogy mögöttük legvégül se jössz be, a józan ész ugrik, hogy ledöfje mellemben a meggyötört reményt, s rádöbbenek, hogy fiúi könnyem először kezd rólad múltidőben írni orcámra egy költeményt. Egy nagy álmot, hogy valaha voltál! S hogy még ma is értem fohászkodtál, a világban mint dallam zokog; a célig meg kell tenni az utat, erőt pedig az út majd újból ad, s az erő talán, ha fáradt vagyok, megacélozza az akaratot, különösen, ha fúj a szembe­szél, de a gondolat rám csak visszatér, s elölről kezdhetem — döbbent belém ezerkilencszáznegyvenegy telén —, a remény marad végül, nagy okos, kereken ennyi, e kalapdoboz, mély kútgy­­rű, circulus vitiosus, keréken helyben futó kicsi mókus ... s karénekbe fognak veled együtt az elsiratatlan, gondban elnyűtt proletár- és parasztasszonyok. Mert vigasz-e, hogy neked öröklét az is, mikor simítok egy bögrét vagy mást, mihez kezed hajdan ért? Szívtelen az utókor, ha tudnád, megbecsüli, meg a régi urnát formájáért — s nem a hamvakért! így kesergek, látod. Hisz, ha látnád, eloltanád kérlelve a lámpát, s feküdjek le szépen, mondanád. Magam elé nézve csak meredten állok mostan, fájdalomba­ verten, mint befagyott tavakon a nád. Hidegebb lesz, tudom, már most is fagy s az Úr szeme, az esthajnal-csillag vén diófánk fején diadém; így legyen (bár a földnek behúnytad, hogy ne lássad se jövőd, se múltad) a tiéd majd nyűgös fiadén. s

Next