Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-07-25 / 30. szám
SINKÓ ZOLTÁN nem vagyok egyedül Nyolcadik éve laktam a tömbházban, de egyetlen szomszédomat sem ismertem. Egyedül a feleségemmel voltam köszönő viszonyban, aki közvetlenül mellettem lakott egy szobában, s akivel az ebédnél néhány keresetlen szót váltottunk távirati stílusban. Egyébként ritkán találkoztunk, mert ő korán ment, én későn keltem, és különleges foglalkozásom többnyire a késő éjszakai órákra is lekötötte minden időmet. A hölgy viszont ez idő alatt mélyen aludt. Ismertem még futólag egy remek fiút, aki „Szervusz, tátá" kiáltással köszöntött, amikor megismert, de gyakran nem ismert meg, mert egy másik tömbházban lakott a nagyszüleinél, akik velem rokoni viszonyban voltak, mint fiam nagyszülei. De, mondom, egyetlen szomszédomat sem ismertem. A délutánok fegyelmezett csöndjében néha megnyugtató döndülések jelezték, hogy nem vagyok egyedül. Közvetlen körülöttem élet mozog, testvesz, és talán lüktet is ... A hosszú délutánok csöndje néha jóleső érzéssel töltött el, néha viszont feszengéssel Vannak délutánok, amelyek pihentetnek, és vannak, melyek kergetnek bizonyos irány és cél felé. Ez a nyugtalanság csak azért ad erőt, hogy kimerítsen. Egy ilyen délutánon váratlanul hangos kopácsolás, döngetés remegtette meg fejem fölött a mennyezetet. — Olyan ez a zaj — mondtam magamnak érzékletesen —, mintha bontanák a plafont a fejem felett. Végülis kiderült, hogy ez nem hasonlat volt, hanem maga a fény. Az egyik sarokban hullani kezdett a vakolat, aztán egy kis nyílás keletkezett, s láthatóvá vált egy fényes csákány le-lecsapó hegye. Az ellenkező sarokba állva vártam meg a fejleményeket. Egyre tágult a nyílás, majd amikor akkora lett, hogy egy ember átfért rajta, két láb jelent meg, egyre lejjebb ereszkedett, majd hirtelen lehuppant szobámba egy férfi. — Erőt, egészséget! —mondta, és vakolatos kezét a nadrágjába törölve felém nyújtotta. — Vedves vagyok. Itt lakom ön felett. Már bocsásson meg, hogy alkalmatlankodom, de itt az ideje, hogy megismerkedjünk egymással. — Örvendek — mondtam. — Ez a 73-as lakás, s a bejárat itt van mindjárt az előszoba-ajtón. — Nem jók a bejáratok — mondta a férfi —, a bejáratok mindig be vannak zárva. A bejáratokon nem lehet bemenni. A bejáratok nem is bejáratok, hanem kijáratok. Kimenni: egyszerű dolog. Bemenni — az a nehéz! — Csak csengetni kell, uram — mondtam józanul. — Áh, csengetni! — legyintett. — A csengők többnyire nem működnek. És hogy valaki gombnyomásra jöjjön ki, és gombnyomásra beengedjen ... Már bocsásson meg ... ez riasztó. Egyszerűbb dolog rést vágni. Fölnéztem a lyukra, amin a szomszédom bejött, mert nem akart csengetni... — Nem érzi jól magát? — kérdeztem. — Dehogy is nem! Kitűnően érzem magam. Sőt remélem, az elkövetkező órákban még jobban fogom magam érezni az ön társaságában. — És ezt miből tetszve gondolni? — Abból, hogy beszélgetni fogunk. Nincs kellemesebb annál, mint amikor két értelmes ember kicseréli gondolatait. — Ebben igaza van — tűnődtem el — hát akkor rajta! Cseréljünk gondolatokat. Mire gondol ön most? — Arra, hogy vajon mire gondol most ön? — Én arra gondolok, hogy vajon milyen gondolatok vezették önt ide? — Hogy megismerjem önt és gondolatait. — Helyes, de gondolom, ön gondolatokkal jött hozzám. — Korántsem. Ezzel a csákánnyal jöttem. Kezdett a beszélgetés kínossá válni. Képtelenek voltunk kitörni abból a bűvös körből, amely az eszmecsere kiindulópontja lett volna, ám nem vezetett sehova. Az idő pedig telt, beszéltünk, de egyre inkább rá kellett jönnünk arra, hogy ez csak beszéd és nem beszélgetés. A feszengés egyre fokozottabban merevített meg bennünket. Észleltem, hogy nemcsak én szeretnék mielőbb megszabadulni mennyezetből jött látogatómtól, de ő is keresi az utat visszafelé. Egyszer aztán azt mondta: — Nagyon örvendtem, nagyon örvendtem, nagyon kellemes volt. Én akkor megyek. — Ugyan, hova siet? Maradjon még — s máris tereltem kifelé. — Mennem kell — mondta ő. — Eltelt az idő. Merre is van a kijárat? — Erre tessék, erre — és szívélyesen kifelé kormányoztam az előszobába. A mennyezeten jött be, és az ajtón ment ki. Utána kétszer ráfordítottam a kulcsot. A plafonon vágott rést azon a napon gondosan becementezte. Még a helye sem látszott, ámulat és megvetés A mérnök szívélyesen fogadott. Mielőtt azonban rátértünk volna a megbeszélésre, körbevezetett tágas lakásában, és megmutatta képeit. — Ez itt Modigliani. — Tyűha! — csodálkoztam. Hátraléptem, majd közelebb, aztán megint hátra, és szenem itta a kép minden csodálatos részletét. — Gyönyörű — mondtam elbűvülten. — Ez itt Tizian! — mutatta a mérnök. Szinte fölszisszentem. Tizian! Honnan a csudából szerezte be ezt a megfizethetetlen képet? Megkérdezni azonban tapintatból nem mertem. — És ez itt Picasso. — Picassoja is van? — Természetesen. Tetszik? — Bevallom, nem vagyok Picasso-imádó. Szerintem jobban tudott rajzolni, mint ahogyan csinálta, de itt most egy Picasso lenyűgöző hatással van rám. — Nos, akkor mutassak egy expresszionistát. Íme Paul Klee. — Fantasztikus. Hiszen ez fölbecsülhetetlen érték! — Az — felelte egyszerűen és hivalkodás nélkül a mérnök. És itt van egy Mire. — Uram — mondtam —, el vagyok zsibbadva. — Nyugalom — mondta a mérnök —, nyugalom. Sohasem hittem volna, hogy egy magánlakás ilyen értékeket rejthet magában. Úgy néztem föl a mérnökre, mint egy dúsgazdag emberre, akinek nemcsak pénze van e drága kincsek megszerzésére, hanem kifürkészhetetlen kapcsolatai is a műkincsek megszerzési módjára. — Bocsásson meg — mondtam zavartan — illetlen ez a kérdés, de képtelen vagyok kikerülni. Honnan tudott enynyi pénzt szerezni, hogy ezekhez a képekhez hozzájusson? — Ah — legyintett — alig kerültek valamibe, filléres kiadás az egész. A keretek, azok igen, azok kissé sokba kerültek. — De hiszen ezeknek a képeknek az értékét milliókban számolják a képbörzén, uram — Nyugalom — mondta a mérnök —, ne izgassa föl magát. Ezeket a képeket egytől egyig magam festettem. Egy pillanatig döbbenten álltam a szoba közepén, aztán ismét körbejárattam szemem az imént megcsodált festményeken. Szörnyű mázolmányok voltak. A mérnök büszkén állt a nyomasztó csöndben. Sajnálatra méltó sznob ... Bármennyire is igyekeztem uralkodni magamon, éreznie kellett egész estét betöltő megvetésemet, hosszan tartó szakmai megbeszélésünk folyamán. A tanácstalanság és pénztelenség könnyen okozhat mélabút, és Bodola Janika mélabúsan tekergeti a nyaralóhelyen, megadón lóbálva csekély tizennyolc évét a turisztikai nevezetességek között. Sütött a nap. Benn a bisztróhem árnyék volt, de a falak is izzadtak. Zaj, tolongás, füst és Bábel tornya. Az emberek izgatottan nyüzsögtek, a nyaralás gondolatától megszállottan. Bodola Janika nem volt izgatott, viszont szörnyen izzadt. Alit, és bárgyú képét forgatta körbe tehetetlenül. Az egyik sarokasztalnál két jól ápolt öregasszony ült, és a felcicomázott, festett hajú olyan fesztelenül és buzgón magyarázott, mint aki nagyon sok nyarat ígér magának. Bodola Janika nem szerette az öregasszonyokat, azt hitte, hogy mindegyik olyan, mint a nagyanyja. Mégis odament, mert valami oda vonzotta, és leült az egyetlen szabad székre anélkül, hogy helyet kért volna. Szenvedett. — Bűnös! — kiáltotta a festett hajú, amint Bodola Janika maga alá húzta a széket. A másik szerényebb volt és magába roskadva hallgatott. Bűnös az unokája, érti?! Vétkezett! ... Aki vétkezik, az bűnhődik! Itt felkapta a fejét és értetlenül bámulta a bisztró közönségét, mintha helyeslésre várna. — Én nem tudom megérteni, hogy miért vétkeznek az emberek, ha már egyszer embereknek mondják magukat. — Szúrósan Bodola Janikára nézett. — Na, hagyjuk ezt, mert itt van ez a fiatal legényember, és hallgatózik. Hogy hívják magát? — Bodola Janikának. — Magából sose lesz ember. Nem én est ómen — legyintette az öregasszony buzgón fitogtatva életösztönét, és gondolatban a legkérlelhetetlenebb jósnőkkel mérte össze magát. — Miért nem lesz belőlem ember? — kérdezte Bodola Janika. — Itt lakik vagy turista? — kérdezte az öregasszony a karkötőjét igazgatva, és harsány undorral mustrálta Bodola Janika éktelenül szeplős arcát. — Turista vagyok — felelte Bodola Janika. — Turista — hümmögte az öregasszony kelletlenül, mint aki nem ezt várta. — És van pénze? — Elvesztettem a pénzem — felelte Bodola Janika némi gondolkodási idő után. Az arca egyszerű volt és nyugodt. — Kártyán? — rikácsolta az öregasszony kétségbeejtő éleslátással, jelezvén, hogy különb szörnyűségeket is fel tud tételezni Bodola Janikáról. Bodola Janika hallgatott. — Vétkezett! — kiáltotta az öregasszony és a „nem megmondtam?!“ diadalérzetével fűszerezve jelentőségteljesen a társára pillantott. Az szánalommal vegyes tehetetlenséggel nézett Bodola Janikéra, mintha a testével szeretné védeni. — Szép dolog a turizmus — folytatta az öregasszony. — És rendőrök nincsenek sehol? Elkártyázta a pénzét, és most biztosan lopni fog. Bodola Janika kétségbeesetten nézte az öregasszonyt. Zúgott a feje. — Nézze — szólalt meg a másik —, ne bántsa ezt a szegény gyereket. A légynek se ártott. — Mi is turisták vagyunk — felelte a festett hajú nemes pedantériától megszállottan —, de nem lopunk. — Én se lopok — védekezett Bodola Janika. Ez az egyszerű hang mintha lefegyverezte volna az Öregasszonyt. Elővette a pénztárcáját, és meglobogtatta. — Látja, ebben pénz van! Bodola Janika halántékán duzzadt verejtékcsepp bugygyant elő. — Látom — felelte. — És mennyi kell magának ebből? — Nem kell sok. — Na jó, ne szaporítsuk tovább a szót, mert nekünk mennünk kell. Mennyi az a nem sok? Bodola Janika a vállába húzta a nyakát, s máris úgy érezte, hogy tele van a zsebe könnyen szerzett pénzzel. Hirtelen azt hitte, hogy minden olyan végtelenül egyszerű, s minden őérte történik. — Na látja, hogy milyen bugyuta maga? — mondta az öregasszony csalódottan. Azt hitte, hogy pénzt adok magának. Hogy adjak én pénzt vadidegennek, amikor az vétek? Ha mindenki pénzt adna egy vadidegennek, akkor magának rengeteg pénze lenne. Maga vadidegen, megértette? — és idegesen visszatuszkolta pénztárcáját a retikülbe. — Menjünk, kedves Mártuska — mondta és gyorsan felállt, figyelmet érdemlő frisseséggel. Bodola Janika nem tudta elképzelni, hogy lehet egy öreg ember ennyire friss, amikor nagyon is nyilvánvaló, hogy öreg. Kedves Mártuska is felállt, és azt mondta Bodola Janikának, hogy „viszontlátásra“. Német házaspár telepedett a helyükre, és bőrük minden látható porcikája arról árulkodott, hogy a napozókrém áldás. Bodola Janika csodálkozott azon, hogy gondtalanok. A német házaspár gyöngéd szavakat és pillantásokat váltott, és puszta jelentlétével előcsalogatta a rókaképű pincért valamelyik titkos rejtekhelyéről. Először is Bodola Janikával akarta megfizettetni mindazt, amit a két öregasszony megevett és megivott. Bodola Janikával forgott a világ, és egyszeriben bűnösnek érezte magát. Bűnrészességet vállalva hebegett. A pincér egyre nyíltabban követelte a pénzt, majd vállánál fogva ráncigálni kezdte Bodola Janikát. A németek egykedvűen nézték a jelenetet, kifogástalanul leplezve, hogy ez számukra kellemetlen. Végül is Bodola Janika odaadta a pincérnek az igazolványát, és azt mondta, hogy egy óra múlva visszajön és mindent kifizet. A pincér zsebrevágta az igazolványt, lódított egyet Bodola Janikán, majd nyájas gondoskodással vette körül a német házaspárt, mintha hűtlen szerelmese tért volna meg. Bodola Janika kóborolni kezdett a tűző napon. Csodálkozott rajta hogy a tikkasztó hőségben egyeseknek még van kedvük és erejük vigyorogni és gesztikulálni. Egyedül érezte magát. A tengeri szél mozdulatlanul hevert a város fölött, alig-alig lebbent ernyedten és lustán. Bodola Janika nem hitt a szemének, amikor a két öregasszonyt megpillantotta az akvárium bejáratánál. Ott álltak a sorban, tisztességes turisták, németek, csehek, svédek, hollandok között. Bodola Janika ezt nem merte remélni. Egy ideig dermedten figyelte meszsziről a két öregasszonyt, majd tétován elindult, s ahogy közeledett, a szíve egyre hevesebben vert. Egyszerűen és kimondhatatlanul félt. Szeretett volna elrohanni. Nagyanyja aszott és szigorú képe egy pillanatra elmosta a két öregasszonyét; már a bejárathoz közeledtek. Hallotta nagyanyja rekedt és megsemmisítő hangját is. Aztán mintha hirtelen mély vízbe ugrana, beállt a sorba, és aprókat tipegve közeledett a bejárathoz. A sorban állók egykedvűsége bosszantotta. Besurrant jegy nélkül. Benn hűvös félhomály, káprázat és szétszórt tömeg fogadta. De figyelmét az az átkozott retikül kötötte le, amely kihívóan fityegett az öregasszony vállán. Bodola Janika a legelső alkalmat kihasználva káprázatos fürgeséggel nyitotta fel, amíg az öregasszony a halakat bámulta, és simán kivette belőle a pénztárcát, majd izzadt markába szorítva kisétált. Amikor kiért a tűző napra, rohanni kezdett, egyik tanárának a képe ragadt meg képzeletében, s nem tudta, miért nem tud tőle megszabadulni. Ez a tanár teljesen közömbös volt iránta, nem szerette és nem molesztálta. Hatosokat meg heteseket kapott nála. A tanár mindig visszaadta az ellenőrzőjét. Soha nem törődött azzal, hogy mit csinál a szolgálatos szünetben. Bodola Janika lihegve és verejtékben úszva fúrta be magát a tömegbe. Lassított, majd kinyitotta a pénztárcát, és ijedten tapasztalta, hogy túl sok pénz van benne. Loptam — gondolta, s a lelke elernyedt. Tolvaj jár köztetek! — szólt oda az embereknek gondolatban, és titokban szánta őket. Betért a bisztróba, és kifizette a számlát. A német házaspár még mindig ott ült, és nyugodtan szemlélte Bodola Janikát, amint zsebrevágja a visszajáró pénzt az igazolvánnyal együtt. Lement a tengerpartra, és ülve elaludt egy padon. Két percet alhatott, amikor ijedten felkapta a fejét. Az emberek nyugodtan sétáltak el előtte, és nem féltek attól, hogy Bodola Janika most felugrik és meglopja őket. Bodola Janikát pedig nyomasztotta a pénz. Meg akart tőle szabadulni. Az volt az érzése, hogy az a pénz értéktelen papír, és azonnal megfognák, ha fizetni merne vele, hogy annak a pénznek senki se látná hasznát az öregasszonyon kívül. Minden vágya az volt, hogy visszaadja, de a lába az állomásra vitte. Pedig ha Bodola Janikát lopás vádjával a bíróság elé állítanák, a rokonság nagyon el volna képedve. SOLTÉSZ JÓZSEF BODOLA JANIKA Mottl Román: Csendélet teáskannával SIMON ISTVÁN (1926—1975) Pörgő keréken A legtöbb erőt mégis az utak adják, hogy bírjam folytatásukat; a folytatás ereje valahogy megacélozza az akaratot, különösen, ha fúj a szembeszél s lilás hold alatt megy csak, nem beszél, megy a diák magányosan, gyalog, de magány szüli a gondolatot, a gondolat meg jótanácsot ad, hogy menni kell, megállni nem szabad. Virrasztás Fázósan elülő tyúkjaidnak deres szalmán míg kúrálva hívnak, a hold mintha mutatná a tényt, rádöbbenve végtére, hol is vagy, ég nála az esthajnali csillag mozdulatlan rúdzseblámpaként. Pedig minden a helyén. Ruhád a rézfonatú fogason a láda lapja fölött várakozva lóg. Libbennek a szoknyák, kendők, réklik, ahogy sorban jönnek barátnőid kézrefonva a gyöngy olvasót. S hogy mögöttük legvégül se jössz be, a józan ész ugrik, hogy ledöfje mellemben a meggyötört reményt, s rádöbbenek, hogy fiúi könnyem először kezd rólad múltidőben írni orcámra egy költeményt. Egy nagy álmot, hogy valaha voltál! S hogy még ma is értem fohászkodtál, a világban mint dallam zokog; a célig meg kell tenni az utat, erőt pedig az út majd újból ad, s az erő talán, ha fáradt vagyok, megacélozza az akaratot, különösen, ha fúj a szembeszél, de a gondolat rám csak visszatér, s elölről kezdhetem — döbbent belém ezerkilencszáznegyvenegy telén —, a remény marad végül, nagy okos, kereken ennyi, e kalapdoboz, mély kútgyrű, circulus vitiosus, keréken helyben futó kicsi mókus ... s karénekbe fognak veled együtt az elsiratatlan, gondban elnyűtt proletár- és parasztasszonyok. Mert vigasz-e, hogy neked öröklét az is, mikor simítok egy bögrét vagy mást, mihez kezed hajdan ért? Szívtelen az utókor, ha tudnád, megbecsüli, meg a régi urnát formájáért — s nem a hamvakért! így kesergek, látod. Hisz, ha látnád, eloltanád kérlelve a lámpát, s feküdjek le szépen, mondanád. Magam elé nézve csak meredten állok mostan, fájdalomba verten, mint befagyott tavakon a nád. Hidegebb lesz, tudom, már most is fagy s az Úr szeme, az esthajnal-csillag vén diófánk fején diadém; így legyen (bár a földnek behúnytad, hogy ne lássad se jövőd, se múltad) a tiéd majd nyűgös fiadén. s