Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1975-05-02 / 18. szám

Huszár Sándor novellájának folytatása a 3. oldalról tálában sem ismertem fel a szeretet ünnepé­nek kedélyünkre tett mélyreható változását. És így mentünk ketten a mamával, de nem sokáig. Tán fél utcahosszat, amikor hirtelen és igen különös módon valami lihegéssel egy­bekötött kiabálás törte meg a vegytiszta téli éjszaka csendjét. Kiabálás, amelyről rövide­sen kiderült, hogy valaki valakiket megállásra szólít fel, sőt az is, hogy a valakik mi va­gyunk, a valaki pedig, rövidesen kibontakozott a sűrű hóhullásból, a cseléd néni személyében. Ekkor azonban Einstein ugrott fel, s harsány „halt“ kiáltással jobbját az ég felé emelte. Jöhet, mondottam a kozmikus karácsonyfa látását követő meglepődni­ képtelenség mara­dékával a lelkemben, jöhet, hisz amúgy is az utcán ácsorgunk. Feleljen a kérdéseimre, csapott le rám szi­gorúan Einstein: a cselédlány jön tehát ma­guk felé? Igen, a cselédlány, feleltem. Legfeljebb any­­nyit igazíthatnék ki, hogy számomra nyilván nem­ volt, és nyilván neve is volt, de az azóta eltelt évek során valahol elvesztettem. Halt, kiáltott rám ismételten Einstein, a cse­léddel kapcsolatos lábjegyzetei most nem ér­dekelnek, a kérdésre válaszoljon: a karácsony­fát hozza? Igen, feleltem. Persze nem a kisasszonyét. Világos, torkolt le Einstein, hisz azt fel se tudná emelni. Nyilván a sajátját hozza. Mellesleg én ezt a fordulatot a manzárdba való gyors felszaladás pillanatában megsejtet­tem, mondotta Pityu úr. A színpadról való gyors távozással mindig célja van a színész­nek. Persze az is lehet, hogy pusztán csak tap­sot akar, hisz valamilyen fu­rcsa természeti törvény folytán a gyors távozás mély hatást tesz a nézőre. Halt! — mondotta minden eddiginél szigo­rúbban Einstein, ne vigyék az urak félre a vi­tát, mert van még egy keresztkérdésem a szer­zőhöz: tehát magának volt karácsonyfája! Mindegy, milyen körülmények között jutott hozzá, de volt. No de ha volt, hol vannak az én betlehemeseim? Nekem az Ökörbe hallatsz­­szék be a pásztorok dala, mert a csodálatos népi és pogány ünnepet tőlem két­ezer évvel ezelőtt ellopta és ideológiailag a maga céljai­ra átalakította az egyház, és én igenis vissza akarom kapni azt a maga patriarkális vagy hogy akarja ... külvárosi egyszerűségében. Ön talán nem járt külvárosi korában kántálni? Jártam, uram, hogyne jártam volna, de ért­sünk szót, az ön agresszivitása teljességgel fél­reviszi az elbeszélést! Á-á! — vetette közbe magát ismételten Bal­zsák. Félre biza! Mert nekem vagy sürgősen utánozni kezd valamilyen világirodalmi diva­tot, vagy azonnal visszatér a realizmus ősi út­jára, és akkor az a cselédlány ott fenn a man­zárdszobában azonnal gyufafejet iszik! Megint Pici úrral volt szerencsém, aki — mint annyiszor az Ökör történetében — ismét a falhoz vágott néhány üres üveget, amitől ugyan a törzsközönségnek a szeme sem reb­bent meg, de viszont azonnal megértették, hogy el kell hallgatniok. Uraim! — néztem szét könyörgő szemmel, hagyják, hadd mondom végig e fatális kime­netelű történetet. Hagyták, pusztán annyit jegyzett meg Vak Pál, hogy könyörgő tekintetem igen nagy te­hetségre vall, és meg is esküdött, hogy ha ez a tekintet a templom ajtajából száll feléje, akkor még ő is dob a kalapomba némi aprót, bár ő igen szigorú a szakma kérdéseiben. Rebegtem némi köszönetet, és sietve rátér­tem a cselédre, aki közben utolért a frissen hullott, de eléggé térdig érő hóban. És miképpen itt már kitaláltatott, folytat­tam, kezében nem túl nagy, de ízléssel feldí­szített karácsonyfa csilingelt Aztán egy ki­csit sírtak a mamával meg nevettek is, egy­­szer-egyszer meg is csókoltak, hogy újból ma­gukról beszélhessenek, elég annyi, hogy pár perc múlva elindultunk a mamával hazafelé a csendes, és mint említettem, kiválóan kará­csonyi hóhullásban. És mentünk, és én néztem a mamát, akinek kezében egészen valódi ka­rácsonyfa csilingelt, és amely karácsonyfán szaloncukrok is himbálóztak, és amelyre egy­folytában hulló hóból meg sárga utcai fényből csodálatosan rakódott le az angyalhaj. És mon­dom, néztem a mamát, és nem tudtam ugyan még beleélni magamat abba a tudatba, hogy ám nekem is van karácsonyfám, ám addig már eljutottam a fejlődésben, hogy gondolatom el­szakadt attól a nagytól, s próbálta örömömet e kicsi kapcsán szabadlábra helyezni. És be­vallottam a mamának, hogy ehhez az lenne szükséges, ha a karácsonyfát nekem átaludná. És ekkor történt és így. Mert ahogy mi men­tünk, mendegéltünk, épp a külvárosba vezető sikátor sarkán, de még a belvárosban, egy pa­pájával sétáló bundás kisfiúval találkoztunk szembe. Dermedten nézett ránk, de főleg a ka­rácsonyfára, én pedig a fa mellől diadalma­san vissza rá, amikor is hirtelen furcsa dolog esett meg. A fiúcska az apjára emelte tekin­tetét és remegő hangon közölte vele: papa, az angyal! Amire a papa szemmel láthatóan nem tudott válaszolni. Én a mamára néztem, hogy ez a replika milyen módon került a szöveg­könyvbe, de a mama csak mosolygott, és ezzel a jelenetnek vége is lett, főleg hogy a fiú hir­telen megiramodott és közben azt kiabálta, hogy bizonyára neki is elhoztam már az aján­dékot. Ez a helyzet, uraim, fejeztem be kissé fá­radt hangon. Persze hazudnék, ha azt állíta­nám, hogy hibámra most jöttem rá. Nem. Ahogy nőttem, mind gyakrabban találkoztam az angyalra vonatkozó tévhittel, de egyszerű­en nem mertem szólni, hogy ebben pusztán és egyedül én vagyok a hibás... Főleg, hogy a kezdeti lelkes fogadtatás után az ellenszenv­vel is egyre többször volt dolgom. A kollégák valamit megsejtettek. Nyesegetni kezdték a szárnyaimat. Pedig esküszöm, uraim, nem is volt szárnyam. Bár annyi se, mint egy libá­nak, amely szörnyű gágogással szalad neki, hogy az ősi ösztön halovány felködlésére át­repülje a Földközi-tengert s Afrika helyett az utca végében veri fel a port. Bár némi por és zaj kimutatható az én pályámon is, hoztam karácsonyfát is egy téli éjszakán, mi több: téglát is hordtam, de ebből se lett új világ, csak egy ma is megtekinthető elég szegényes állomásépület Aranyosgyéresen ... Ezt mondván meglehetősen vészjósló csend szakadt az Ökörre, amiből én azonnal megér­tettem, hogy egy rund snapsz gyorsan feled­teti majd azt a hibát, amit angyalként elkö­vettem. És a számításom be is vált, mert azon­nal megváltozott a csend minősége. Jóval ké­sőbb nézett rám kérdően Pici úr a szálkás be­tűivel telerótt számlatömb felett. Na már most, mondta, ha Einstein úr pár perc múlva veszi a kalapját és meglehetős bosszúsan távozik, akkor, akkor én hogy fejezem be a novellá­mat? Hát, mondottam, ebbe irtó nehéz beleszól­ni. Egy kérésem mégis van. Ne csináljon be­lőle azért ördögöt, az ördögöket nem szeretem. És ha dalolnánk valamit? kérdezte Pityuka, és elgondolkozva harapta be az alsóajkát. Nyugdíj előtt? csodálkozta el magát Tóbiás, és meleg pillantást vetett az őt ábrázoló bronz­szoborra. Ebben van némi realizmus, adta meg magát Picike. És ha felírná? mentette a helyzetet Kokó úr. Azt megtehetem, felelte Pici úr, és nyomta­tott betűkkel odavéste: Záróra. 4 Kolozsvár—Napoca román lírájából AUREL RAU Megcsókolom a közelgő órát Emberek halnak meg a Nílus és a Rio Negro mentén. Emberek halnak meg, kiket a napalm-bomba öl meg, Golyók által lekaszálva, kardok által felhasítva, Megl­ificsel­ve, keresztre feszítve, a keresztutakon. Embervér folyik bugyogva a vak dzsungelben, a köztereken, a fenséges paloták kapui előtt. És mégis, az egyetlen cél a szabadság. A harang vörös, könyörtelen és derűs. A világ minden nyelvén megkondul. Megcsókolom az esti szélben a közelgő órát. (Kétségtelen, élő, átkel az életemen! Midőn a sápadt kezek, a kezek, melyek ölnek, Eltűnnek, mint a kígyók alkonyatkor. AUREL GURGHIANU A szegénységről üdvözletem annak, aki meg nem inog, aki kishíján már átment a hídon. Elkísérik az eke mellett otthon tanult szavak. A szíve bántja a kerekek felverte por miatt. Azt hiszi, hogy csak az eltorzultak arcáról való só tetoválja egy idő óta tenyerét. Egy kis borgőzzel kísérem majd el, hogy elérjen a megszabott órában és áron. Jó lenne, doktor urak, ha helyre hoznák az idegsejtet... NICOLAE PRELIPCEANU A föld, amely egyben ország Mondjuk, a tenger egykor csupán egy érzelem volt s hogy a fekete tenger még nem is létezett, a vízár szelídebben kavargott, csendesen folyt, se nappala, se éje nem érlelt életet Nem volt csillaga, holdja, se gomolygó felhője, még semmi sem volt csak álom — néma, volt s hogy a földgömb lassabban haladt forgott előre s csak egy behúnyt szem vak golyója volt Valóban az a föld, mely nem ország — örök kétig csupán egy világtalan szem marad, s a nagy tenger felett is az ág hiába kéklik, ha odafönt nem száll darucsapat De et, mint román földünk nyitott szemét csodálom, tengere való tenger — nem csak egy érzelem, jövője már sosem lehet csak álom, mert ő maga az örökös jelen. AL. CAPRARIA Tollvonások Valóban a rózsák fontosabbak, de én a jelentéktelen fűszálat kedvelem, parányi kardját ahogy támasz nélkül tör a nap felé, bölcs hajladozását valamely névtelen sorsban és a világ minden rétjén sokszorozódva, persze a rózsák rendkívül fontosak, de a hódító rózsák szőnyegén nem lehet szeretkezni, ezért érzem a fű fontosságát az egyszerű szerelemben a csillagzatok örökkévalósága alatt, persze a rózsák rendkívül fontosak, de éppen ezek illatukon kívül csak édességet adnak, amit gyönyörrel szopogat valahol vidéken egy nénike hamis fogsora, de a fűszálat gyöngyfogaival harapdálja kedvesed, és a fűszál kedvesed ajkának korall­ ívei között a világ minden mezején lehetséges tavaszok ígéretének értékét jelzi, persze, a rózsák rendkívül fontosak, de csakis a bárki talpától veszélyeztetett, törékeny fűszál éreztetheti velünk az örökkévalóság titokzatos rengéseit. IRIMIE NEGOIJA Ének láncának láncú furulyája zeng a hegytetőkig. Az ormokon sok éjen tűz van ébren, láncú kardja — a holdban tükröződik. Mint egy csodás mesében. És a vizek hajlongnak és a fenyők hajlongnak láncú dala előtt, mely frissebb a nap alatt. Én dúdolva mászok a hegyre, míg szélén az oromnak Érzem: a hold sarlója tüszőmig szalad. Iancu ezernyi csorbát kapott kardja Mereven, csillogva függ most a szegen. De a Körösök sok orma oltalmában tartja Hogy nevén a szent rozsda időtlen legyen. ION RAHOVEANU A bizonyosság hangja Te legkülönb boldogság, csodás madár, kezembe hívtalak s üvegszobrod csináltam lelkesedve, eszemben és szívemben magasra szállsz te fel, ahogy a Kárpátokban csalogány énekel. A boldogság kitárult kapuján át bejutva, zengjünk dicsőítő dalt a hősi vértanúkra; a szuronyokat hagyjuk rozsdában elmerülni míg érted küzdve, fénylő lélekkel építünk mi. Alap vagy, oly erős kő, hogy távol korig tartson, de fejedelmi szimplán, é­s te csalnak vagy a parton. A boldogság vagy és a jövendő lélek napja, ahonnan sok tekintet a fényét neked adja — vajon mely elme nem lát benned ma drága kincset? babér, mely bátorság az, bár száll, meg sem legyinthet? VICTOR FELEA A zöld dombokon A zöld dombokon szétfolyik a fény, Mint a forró olaj És beborítja testünket Szép patetikus fáradt közönséges testünket Mely földből lett és visszavágyik a földbe enyhítésért A folyó úgy tereli vizét mint örök nyugtalanságra kárhozott nyájat A fűnek por- és aszályszaga van Nagy messze hegyek támasztják a láthatárt nehogy leomoljon Míg egy megalázkodó vén fűzfa saját árnyékában múlik ki társtalan Így tudatlanul állunk a dicsőség nélkül hömpölygő folyónál Mint egy közülünk eltávozott lélek itt felejtett álma — Vajon ki mihez kezdjen velük? Van-e ki velünk a boldog álomba visszaszállna? MIRON SCOROBETE Egy sziklából Források északtáján itt-ott a nap felé haladnak a titkok s a mesék láthatók a magasban. Mikor látlak — hogy neked megmutassam? Hajnal előtt, mélyén a borúnak a csillagok erdőkbe bújnak — mikor az erdő nehezen lehull, a nap bent elpihen s ha lábunk visszatér keletnek csak csillagok közt lépegethet. Ez addig, míg — föld s vágy sugalma, és minden — önértelmét kutatja. Mikor valami mozdul erre és valami eltörik előtted, egy sziklából Pintea siet le és újra elindítja őket. MIRCEA VAIDA Azúr Ez a csend Egy régen elsírt könnycseppből A világos hegy Ragyogó alkonyatban, A szél zenéjétől meg-megrezdülő jég, A fehér halánték csontja, A barlang, melyben az örökös csobogást hallani, A lemetszett nyelvű harang, Mely a régi zúgásban vibrál, A mese, melyben mindig a jó a győztes, Az én életem, mialatt csak téged foglak szeretni, A halál, hová mindegyikünk egyedül indul, Ez a csend, Rémület és félelem, Mely alatt a szívemet hallom, Mikor mindenki elnyeri a magányt, Mikor az órák szétválnak, Mikor a völgyek fölött a hidak átszelik egymást És én a társtalan hegyeket nézem. Mikor mindezeken elindul a türelem csigája. Mikor egy helyen összegyűjtve A szavak óriási temetők, Névtelen kőszarkofágok, — Megmarad a világban Az azúr csillaga. FRANYÓ ZOLTÁN FORDÍTÁSAI

Next