Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-05-02 / 18. szám
Huszár Sándor novellájának folytatása a 3. oldalról tálában sem ismertem fel a szeretet ünnepének kedélyünkre tett mélyreható változását. És így mentünk ketten a mamával, de nem sokáig. Tán fél utcahosszat, amikor hirtelen és igen különös módon valami lihegéssel egybekötött kiabálás törte meg a vegytiszta téli éjszaka csendjét. Kiabálás, amelyről rövidesen kiderült, hogy valaki valakiket megállásra szólít fel, sőt az is, hogy a valakik mi vagyunk, a valaki pedig, rövidesen kibontakozott a sűrű hóhullásból, a cseléd néni személyében. Ekkor azonban Einstein ugrott fel, s harsány „halt“ kiáltással jobbját az ég felé emelte. Jöhet, mondottam a kozmikus karácsonyfa látását követő meglepődni képtelenség maradékával a lelkemben, jöhet, hisz amúgy is az utcán ácsorgunk. Feleljen a kérdéseimre, csapott le rám szigorúan Einstein: a cselédlány jön tehát maguk felé? Igen, a cselédlány, feleltem. Legfeljebb anynyit igazíthatnék ki, hogy számomra nyilván nem volt, és nyilván neve is volt, de az azóta eltelt évek során valahol elvesztettem. Halt, kiáltott rám ismételten Einstein, a cseléddel kapcsolatos lábjegyzetei most nem érdekelnek, a kérdésre válaszoljon: a karácsonyfát hozza? Igen, feleltem. Persze nem a kisasszonyét. Világos, torkolt le Einstein, hisz azt fel se tudná emelni. Nyilván a sajátját hozza. Mellesleg én ezt a fordulatot a manzárdba való gyors felszaladás pillanatában megsejtettem, mondotta Pityu úr. A színpadról való gyors távozással mindig célja van a színésznek. Persze az is lehet, hogy pusztán csak tapsot akar, hisz valamilyen furcsa természeti törvény folytán a gyors távozás mély hatást tesz a nézőre. Halt! — mondotta minden eddiginél szigorúbban Einstein, ne vigyék az urak félre a vitát, mert van még egy keresztkérdésem a szerzőhöz: tehát magának volt karácsonyfája! Mindegy, milyen körülmények között jutott hozzá, de volt. No de ha volt, hol vannak az én betlehemeseim? Nekem az Ökörbe hallatszszék be a pásztorok dala, mert a csodálatos népi és pogány ünnepet tőlem kétezer évvel ezelőtt ellopta és ideológiailag a maga céljaira átalakította az egyház, és én igenis vissza akarom kapni azt a maga patriarkális vagy hogy akarja ... külvárosi egyszerűségében. Ön talán nem járt külvárosi korában kántálni? Jártam, uram, hogyne jártam volna, de értsünk szót, az ön agresszivitása teljességgel félreviszi az elbeszélést! Á-á! — vetette közbe magát ismételten Balzsák. Félre biza! Mert nekem vagy sürgősen utánozni kezd valamilyen világirodalmi divatot, vagy azonnal visszatér a realizmus ősi útjára, és akkor az a cselédlány ott fenn a manzárdszobában azonnal gyufafejet iszik! Megint Pici úrral volt szerencsém, aki — mint annyiszor az Ökör történetében — ismét a falhoz vágott néhány üres üveget, amitől ugyan a törzsközönségnek a szeme sem rebbent meg, de viszont azonnal megértették, hogy el kell hallgatniok. Uraim! — néztem szét könyörgő szemmel, hagyják, hadd mondom végig e fatális kimenetelű történetet. Hagyták, pusztán annyit jegyzett meg Vak Pál, hogy könyörgő tekintetem igen nagy tehetségre vall, és meg is esküdött, hogy ha ez a tekintet a templom ajtajából száll feléje, akkor még ő is dob a kalapomba némi aprót, bár ő igen szigorú a szakma kérdéseiben. Rebegtem némi köszönetet, és sietve rátértem a cselédre, aki közben utolért a frissen hullott, de eléggé térdig érő hóban. És miképpen itt már kitaláltatott, folytattam, kezében nem túl nagy, de ízléssel feldíszített karácsonyfa csilingelt Aztán egy kicsit sírtak a mamával meg nevettek is, egyszer-egyszer meg is csókoltak, hogy újból magukról beszélhessenek, elég annyi, hogy pár perc múlva elindultunk a mamával hazafelé a csendes, és mint említettem, kiválóan karácsonyi hóhullásban. És mentünk, és én néztem a mamát, akinek kezében egészen valódi karácsonyfa csilingelt, és amely karácsonyfán szaloncukrok is himbálóztak, és amelyre egyfolytában hulló hóból meg sárga utcai fényből csodálatosan rakódott le az angyalhaj. És mondom, néztem a mamát, és nem tudtam ugyan még beleélni magamat abba a tudatba, hogy ám nekem is van karácsonyfám, ám addig már eljutottam a fejlődésben, hogy gondolatom elszakadt attól a nagytól, s próbálta örömömet e kicsi kapcsán szabadlábra helyezni. És bevallottam a mamának, hogy ehhez az lenne szükséges, ha a karácsonyfát nekem átaludná. És ekkor történt és így. Mert ahogy mi mentünk, mendegéltünk, épp a külvárosba vezető sikátor sarkán, de még a belvárosban, egy papájával sétáló bundás kisfiúval találkoztunk szembe. Dermedten nézett ránk, de főleg a karácsonyfára, én pedig a fa mellől diadalmasan vissza rá, amikor is hirtelen furcsa dolog esett meg. A fiúcska az apjára emelte tekintetét és remegő hangon közölte vele: papa, az angyal! Amire a papa szemmel láthatóan nem tudott válaszolni. Én a mamára néztem, hogy ez a replika milyen módon került a szövegkönyvbe, de a mama csak mosolygott, és ezzel a jelenetnek vége is lett, főleg hogy a fiú hirtelen megiramodott és közben azt kiabálta, hogy bizonyára neki is elhoztam már az ajándékot. Ez a helyzet, uraim, fejeztem be kissé fáradt hangon. Persze hazudnék, ha azt állítanám, hogy hibámra most jöttem rá. Nem. Ahogy nőttem, mind gyakrabban találkoztam az angyalra vonatkozó tévhittel, de egyszerűen nem mertem szólni, hogy ebben pusztán és egyedül én vagyok a hibás... Főleg, hogy a kezdeti lelkes fogadtatás után az ellenszenvvel is egyre többször volt dolgom. A kollégák valamit megsejtettek. Nyesegetni kezdték a szárnyaimat. Pedig esküszöm, uraim, nem is volt szárnyam. Bár annyi se, mint egy libának, amely szörnyű gágogással szalad neki, hogy az ősi ösztön halovány felködlésére átrepülje a Földközi-tengert s Afrika helyett az utca végében veri fel a port. Bár némi por és zaj kimutatható az én pályámon is, hoztam karácsonyfát is egy téli éjszakán, mi több: téglát is hordtam, de ebből se lett új világ, csak egy ma is megtekinthető elég szegényes állomásépület Aranyosgyéresen ... Ezt mondván meglehetősen vészjósló csend szakadt az Ökörre, amiből én azonnal megértettem, hogy egy rund snapsz gyorsan feledteti majd azt a hibát, amit angyalként elkövettem. És a számításom be is vált, mert azonnal megváltozott a csend minősége. Jóval később nézett rám kérdően Pici úr a szálkás betűivel telerótt számlatömb felett. Na már most, mondta, ha Einstein úr pár perc múlva veszi a kalapját és meglehetős bosszúsan távozik, akkor, akkor én hogy fejezem be a novellámat? Hát, mondottam, ebbe irtó nehéz beleszólni. Egy kérésem mégis van. Ne csináljon belőle azért ördögöt, az ördögöket nem szeretem. És ha dalolnánk valamit? kérdezte Pityuka, és elgondolkozva harapta be az alsóajkát. Nyugdíj előtt? csodálkozta el magát Tóbiás, és meleg pillantást vetett az őt ábrázoló bronzszoborra. Ebben van némi realizmus, adta meg magát Picike. És ha felírná? mentette a helyzetet Kokó úr. Azt megtehetem, felelte Pici úr, és nyomtatott betűkkel odavéste: Záróra. 4 Kolozsvár—Napoca román lírájából AUREL RAU Megcsókolom a közelgő órát Emberek halnak meg a Nílus és a Rio Negro mentén. Emberek halnak meg, kiket a napalm-bomba öl meg, Golyók által lekaszálva, kardok által felhasítva, Meglificselve, keresztre feszítve, a keresztutakon. Embervér folyik bugyogva a vak dzsungelben, a köztereken, a fenséges paloták kapui előtt. És mégis, az egyetlen cél a szabadság. A harang vörös, könyörtelen és derűs. A világ minden nyelvén megkondul. Megcsókolom az esti szélben a közelgő órát. (Kétségtelen, élő, átkel az életemen! Midőn a sápadt kezek, a kezek, melyek ölnek, Eltűnnek, mint a kígyók alkonyatkor. AUREL GURGHIANU A szegénységről üdvözletem annak, aki meg nem inog, aki kishíján már átment a hídon. Elkísérik az eke mellett otthon tanult szavak. A szíve bántja a kerekek felverte por miatt. Azt hiszi, hogy csak az eltorzultak arcáról való só tetoválja egy idő óta tenyerét. Egy kis borgőzzel kísérem majd el, hogy elérjen a megszabott órában és áron. Jó lenne, doktor urak, ha helyre hoznák az idegsejtet... NICOLAE PRELIPCEANU A föld, amely egyben ország Mondjuk, a tenger egykor csupán egy érzelem volt s hogy a fekete tenger még nem is létezett, a vízár szelídebben kavargott, csendesen folyt, se nappala, se éje nem érlelt életet Nem volt csillaga, holdja, se gomolygó felhője, még semmi sem volt csak álom — néma, volt s hogy a földgömb lassabban haladt forgott előre s csak egy behúnyt szem vak golyója volt Valóban az a föld, mely nem ország — örök kétig csupán egy világtalan szem marad, s a nagy tenger felett is az ág hiába kéklik, ha odafönt nem száll darucsapat De et, mint román földünk nyitott szemét csodálom, tengere való tenger — nem csak egy érzelem, jövője már sosem lehet csak álom, mert ő maga az örökös jelen. AL. CAPRARIA Tollvonások Valóban a rózsák fontosabbak, de én a jelentéktelen fűszálat kedvelem, parányi kardját ahogy támasz nélkül tör a nap felé, bölcs hajladozását valamely névtelen sorsban és a világ minden rétjén sokszorozódva, persze a rózsák rendkívül fontosak, de a hódító rózsák szőnyegén nem lehet szeretkezni, ezért érzem a fű fontosságát az egyszerű szerelemben a csillagzatok örökkévalósága alatt, persze a rózsák rendkívül fontosak, de éppen ezek illatukon kívül csak édességet adnak, amit gyönyörrel szopogat valahol vidéken egy nénike hamis fogsora, de a fűszálat gyöngyfogaival harapdálja kedvesed, és a fűszál kedvesed ajkának korall ívei között a világ minden mezején lehetséges tavaszok ígéretének értékét jelzi, persze, a rózsák rendkívül fontosak, de csakis a bárki talpától veszélyeztetett, törékeny fűszál éreztetheti velünk az örökkévalóság titokzatos rengéseit. IRIMIE NEGOIJA Ének láncának láncú furulyája zeng a hegytetőkig. Az ormokon sok éjen tűz van ébren, láncú kardja — a holdban tükröződik. Mint egy csodás mesében. És a vizek hajlongnak és a fenyők hajlongnak láncú dala előtt, mely frissebb a nap alatt. Én dúdolva mászok a hegyre, míg szélén az oromnak Érzem: a hold sarlója tüszőmig szalad. Iancu ezernyi csorbát kapott kardja Mereven, csillogva függ most a szegen. De a Körösök sok orma oltalmában tartja Hogy nevén a szent rozsda időtlen legyen. ION RAHOVEANU A bizonyosság hangja Te legkülönb boldogság, csodás madár, kezembe hívtalak s üvegszobrod csináltam lelkesedve, eszemben és szívemben magasra szállsz te fel, ahogy a Kárpátokban csalogány énekel. A boldogság kitárult kapuján át bejutva, zengjünk dicsőítő dalt a hősi vértanúkra; a szuronyokat hagyjuk rozsdában elmerülni míg érted küzdve, fénylő lélekkel építünk mi. Alap vagy, oly erős kő, hogy távol korig tartson, de fejedelmi szimplán, és te csalnak vagy a parton. A boldogság vagy és a jövendő lélek napja, ahonnan sok tekintet a fényét neked adja — vajon mely elme nem lát benned ma drága kincset? babér, mely bátorság az, bár száll, meg sem legyinthet? VICTOR FELEA A zöld dombokon A zöld dombokon szétfolyik a fény, Mint a forró olaj És beborítja testünket Szép patetikus fáradt közönséges testünket Mely földből lett és visszavágyik a földbe enyhítésért A folyó úgy tereli vizét mint örök nyugtalanságra kárhozott nyájat A fűnek por- és aszályszaga van Nagy messze hegyek támasztják a láthatárt nehogy leomoljon Míg egy megalázkodó vén fűzfa saját árnyékában múlik ki társtalan Így tudatlanul állunk a dicsőség nélkül hömpölygő folyónál Mint egy közülünk eltávozott lélek itt felejtett álma — Vajon ki mihez kezdjen velük? Van-e ki velünk a boldog álomba visszaszállna? MIRON SCOROBETE Egy sziklából Források északtáján itt-ott a nap felé haladnak a titkok s a mesék láthatók a magasban. Mikor látlak — hogy neked megmutassam? Hajnal előtt, mélyén a borúnak a csillagok erdőkbe bújnak — mikor az erdő nehezen lehull, a nap bent elpihen s ha lábunk visszatér keletnek csak csillagok közt lépegethet. Ez addig, míg — föld s vágy sugalma, és minden — önértelmét kutatja. Mikor valami mozdul erre és valami eltörik előtted, egy sziklából Pintea siet le és újra elindítja őket. MIRCEA VAIDA Azúr Ez a csend Egy régen elsírt könnycseppből A világos hegy Ragyogó alkonyatban, A szél zenéjétől meg-megrezdülő jég, A fehér halánték csontja, A barlang, melyben az örökös csobogást hallani, A lemetszett nyelvű harang, Mely a régi zúgásban vibrál, A mese, melyben mindig a jó a győztes, Az én életem, mialatt csak téged foglak szeretni, A halál, hová mindegyikünk egyedül indul, Ez a csend, Rémület és félelem, Mely alatt a szívemet hallom, Mikor mindenki elnyeri a magányt, Mikor az órák szétválnak, Mikor a völgyek fölött a hidak átszelik egymást És én a társtalan hegyeket nézem. Mikor mindezeken elindul a türelem csigája. Mikor egy helyen összegyűjtve A szavak óriási temetők, Névtelen kőszarkofágok, — Megmarad a világban Az azúr csillaga. FRANYÓ ZOLTÁN FORDÍTÁSAI