Utunk, 1978 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1978-03-31 / 13. szám

KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN . • Családi képek, levelek 4 A régi barát már a konyhában megbánta, hogy engedett V. L. feleségének, és vállalko­zott a békeközvetítő szerepre. V. L. anyja a konyhaasztalnál ült nagy formátumú, kapcsos könyv társaságában, és nem viszonozta a régi barát köszönését. Csak nézte mereven, gyűlöl­ködve, mint elmúlt élete egyik közeli ismerő­jét. Annyit azért mondott férfias, elcigarettá­zott hangon: — Lehetőleg ne hordjuk be a sarat, nem ott­hon vagyunk, jól van? — Hetek óta nem esett, miféle sárról be­szél? — Ezt V. L. kérdezte, olyan hangon, akárha kutyához szólana. — Eddig csak füskéket cipeltél ide, most áttértél a férfiakra? Hagyjátok el a konyhá­mat, jól van? A régi barát feszélyezetten nézelődött a nyi­tott ablakú, borvörös Bonanza-bútorral beren­dezett szobában. Arra se volt kedve, hogy le­vegye a felöltőjét, pedig fülledt meleg kóvály­gott. A szoba falába épített csempekályhába alaposan befűtött V. L. anyja. És befűtött még néhányszor a beszélgetés folyamán, utána han­gosan idézett a nagy formátumú, kapcsos könyv­ből: „A negyedik angyal is kitölte az ő poha­rát a napra, és adalék annak, hogy az em­bereket tikkassza tűzzel. És tikkadának az emberek nagy hőséggel; és az Istennek nevét káromják, akinek hatalma van e csapásokon; és nem térének meg, hogy neki dicsőséget ad­janak.“ V. L. hosszan, cifrázva káromkodott, a kony­hában uralkodó öregasszony pedig kárörven­­dően vihogott. V. L. semmit sem tehetett az idegesítő meleg ellen. A falba épített kályha két szobát fűtött, s a másik szobába, közös megegyezés szerint, nem tehette be a lábát. A V. családban soha nem volt csöndes egyet­értés, akkor sem, amikor még élt V. L. édes­apja. Igazán hírhedtté csak azután váltak, mi­után mostohaapa került a házhoz. Attól kezd­ve a legnagyobb sértésnek számított, ha vala­melyik családra azt mondták: „Pont, mint a bádogosok.“ — Vedd már le a kabátod — mondta V. L. csöppet sem eltúlzott vendégszeretettel. — És ülj le... ha nincs jobb dolgod, Iboly küldött? — Ő — ismerte be a régi barát. — Különben el se jöttél volna. — Különben el se. A borvörös Bonanza-bútorral berendezett szobában a régi barátnak csakis szomorú dol­gok jutottak az eszébe. A szüntelen áramló meleg is tragikusan vörös árnyalatot öltött. A falon egyetlen képráma lógott, a rámában letűnt világ feszengett, a régi barátnak úgy tűnt, legalább annyira régi, mint a V. L.-hez fűződő harmincéves barátsága. Régi várost ábrázolt a metszet, Van der Rye festménye után készítette Hufnagel mester. A régi barát az ablakhoz sétált. A tömbhá­zak és régi kertes házak között egyre csökkent a távolság. A blokkokkal körülépített negyed­ben lábra kapott a lesújtó hír: nemcsak a ro­zoga, de a csaknem vadonatúj családi házakat is lebontják, legjobb esetben csak a gyümölcsös- és zöldségeskerteket építik be, de akkor már teljesen mindegy. Igazából már öt évvel ez­előtt lábra kaptak a hírek. A kevésbé érzel­mes tulajdonosok túladtak a nagyapáktól, apáktól örökölt házakon, az érzelmesebbek nem adtak hitelt a hírnek. Az utóbbiak voltak többségben. — Csak azt ne mondd — szólott V. L. —, hogy azért még mindig meghitt a kilátás. — Pedig mondom. — Miért küldött Iboly? — Tudod te jól. — Hogy beszélj a fejemmel. — Hogy. — Te vagy a második, akit a nyakamra küldött. Elsőnek .. . — Tudom. Z. Feri. — Aki soha nem tartozott még a rokonszen­vesebb osztálytársaim közé sem, barátságról nem is szólva. Igaz, orvosi minőségben tette tiszteletét. Annyira otrombán tanulmányozott, süket keresztkérdéseiről nem is szólva, hogy alig egy órát bírtam önuralommal. „Olaj“ — mondtam. „Gondolj a családra“ — tanácsolta, és megkockáztatta: „Nem ártana befeküdnöd az ideggyógyászatra ...“ Te mit mondasz? — Azt, hogy megkínálhatnál egy csésze ká­véval. — Ha volna, már meg is ittad volna. Egy kis vodka kutya? — Mért volna kutya? — Nem veszel egy kazettafont? — V. L. le­nyomta az AS márkájú kazettafon indítóját, kihalászott a Bonanza-szekrényből egy üveg megbontott vodkát, hanyagul löttyintette az éppen kézbe eső borospoharakba. — Na — mondta unottan, és koccintott a régi baráttal. Ültek az esztergált lábú, western-filmekből másolt karosszékekben, keresett hanyagsággal az egyre ellenszenvesebb, borvörös színű szo­bában. Kötelezően unott arccal hallgatták a halkra állított kazettafont. Mindketten tettet­ték magukat, közben mindketten érezték: régi barátságuk nem teszi szívélyesebbé, felemelőb­­bé a kényszeredett beszélgetést. — Ki énekel? — Iva — mondta V. L. — Iva Zanicchi, Iboly kedvence. — Iboly szeretne visszajönni — adta át a régi barát kelletlenül a rábízott üzenetet. — A latrával együtt? — Ő úgy érzi... — Ja — szakította félbe V. L., mint aki egyáltalán nem kíváncsi a részletekre, az üze­net érzelmi részére kiváltképpen nem. — Mi­ért nem jön személyesen, miért küldözget min­denféle ... közvetítőket? — Felpattant, vad mozdulattal elhallgattatta a kazettafont. — Azt mondta, nagyon sajnálja, és sze­retné ... — Engem ne sajnáljon senki; engem ne próbáljon befolyásolni senki. Nyakig vagyok a szövegekkel. Mindenféle szöveggel. Nincs szük­ségem tanácsadókra vagy békeközvetítőkre. Mindig ilyen voltam. Amikor a Mátyás Má­tyás-klinikán feküdtem, nem a mellhártya­­gyulladásom miatt szenvedtem, nem a napon­ként megismétlődő rohadt punkcióktól, peni­cillininjekcióktól, hanem a látogatóktól szen­vedtem. Mert folyton oktattak, erőszakoskod­tak, kövessem meg a pánkószájú bádogost, aki ronggyá vert és kizárt éjszakára a lakásból. Hogy kövessem meg azt a rohadt részegest... — Visszaült a karosszékbe, és elmosolyodott hirtelen. — Emlékszel a perzselésre? A régi barát emlékezett a körültekintően ki­dolgozott merényletre. Meg akarták büntetni az örökkön részeges, házsártos bádogost. Ciga­rettacsutkákat szórtak ágya alá, hogy azt a benyomást sugallják, hogy égő cigarettával aludt el a bádogos. A fidibusszal alágyújtott szalmazsák lángra is lobbant takarosan. A bá­dogost másod- vagy harmadfokú égési sebek­kel szállították el a mentők. A szándékos gyúj­togatásra senki sem gondolt, egyedül a bádo­gos. Első ténykedése felgyógyulása után a mell­­hártyagyulladással végződő verés volt. Évtize­dek múlva sem felejtette el, mostohafia jegy­váltásán tökrészegen mondott pohárköszöntő­jében felemlegette a történetet: „örül az én lelkem, hogy a családunk tagja leszel, leányom — kezdte családi közvetlenséggel —, legalább lesz ki megvédjen bennünket vénségünkre. Mert a te férjed már gyerekkorától terrorizál bennünket, engem kiváltképpen, mert képzeld, az életemre tört anno dacumál, mert azt hitte, falhoz lehet állítani apukát. Mert vajon ki tette oda forrni a tejet, ha nem ő meg ez a semmirevaló pennarágó haverja. Mindenesetre, leányom, ne tarts a háztartásodban túl éles ké­seket, mert erre hirtelen jön rá a bolondóra, és akkor nem ismer se Istent, se embert...“ V. L. galléron ragadta az elázott bádogost, ki­vonszolta a konyhába. A jegyváltás botrányba fúlt. Hajnali háromkor már csak a szűk családi kör virrasztott a szinte érintetlen asztalnál. Odakint a konyhában V. L. anyja jajongott az átkozódó bádogos mellett. V. L. az asztalfőn trónolt és furcsán mosolygott, így mosolygott a Bonanza-bútorral berende­zett szobában is. — Ha valamivel részegebb, tönkreégett vol­na. Főleg, ha anyám tíz perccel később jön haza. — V. L. a konyha felé intett. —• Csak tudnám, miért tart annak a részeges disznó­nak. A konyhaajtó mögött felcsattant V.-né hangja: _____ — Megszégyellheted magad, aljas, ami vagy! — Ez a legújabb. „Aljas, ami vagy.“ Amikor összevesztem Ibollyal... — Amikor felszarvazott Ibolyka — helyes­bített V.-né, és visszataszító kárörömmel viho­gott —, és helyesen tette, tudom, megbocsájt neki az én Istenem, mert azt hitte szegényke, hogy férfihoz megyen férjhez, közben ... Na, jól van? — Amikor itthagyott Iboly, anyám azt mondta: „Most aztán törheted a fejed, mihez kezdjél Ibolyka nélkül...“ Nagyon megbántott, primitív gyanúsítására nem tudtam mit vála­szolni. Feltételezte a fiáról, hogy a menyével íratta meg az államvizsga-dolgozatát, feltéte­lezte, hogy a városnegyed pályadíjat nyert tervrajzát is a menye készítette ... Hát eljuthat idáig egy anya? Az sem menti, hogy fogalma sincs az építészetről, nem is lehet. És nem is érdekli. Különben soha nem érdekelte semmi, csak a májzsugorral elpályázott zabolás bá­dogművész. Még apám életében is ... — Aljas, ami vagy! Azzal mert nem dicse­kedsz el Zolinak, hogy a nagy, világhíres terv­rajzod soha nem valósult meg? Miért, kérdem? Azért, mert Ibolyka nélkül olyan vagy, mint vak ember a kukoricásban... Na, jól van? Zabolás vagy magad. Ibolyka is azért hagyott itt, mert bölcsőde túl nagy vagy, az ágyba pe­dig túl kicsi... Bán Béla csak egyszerű bádo­gos volt.. . Na, és ha ivott? Férfi volt. Kite­remtette a fazékba valót. A régi barát utálkozva hallgatta a gyűlöl­ködő, közönséges vitát. Felállt, lüktetett a gyomra, legszívesebben elsüllyedt volna. El­keseredetten és szégyenkezve bámulta a drá­maian távoli időket idéző Hufnagel-metszetet. — Bekapcsoltam? — A kazettafon felé nyúlt. — Ne! — mondta V. L. indulatosan. — Még azért se. • Odakint elcsendesedett az öregasszony. A régi barát nem tudta, hogy az ismert kárör­vendő vihogást hallja a konyhában, vagy elfoj­tott zokogást. — Már a házasságunk sem indult jól. A polgári esküvőn nem jelent meg sem Iboly anyja, sem az enyém. Az eljegyzésen... Hi­szen tudod. A Continentalban ebédeltünk, it­tunk két üveg sört, s „hazamentünk“. Berta és Ilon néni kiadta albérletbe az utcai szobát. Iboly abban az évben végezte a hároméves műszakirajzoló-iskolát, én pedig az Építővál­­lalatnál dolgoztam, kőművesként. Az érettségi után szóba se jöhetett az egyetem. „Tanuld ki a bádogosságot — mondta a mostohaapám —, elfelejtem, amit ellenem vétettél, magam mel­lé veszlek, s csak minden harmadik vétség után pofozlak fel, de akkor istenesen. Na, jól van, te kopcihez?“ Ezerkilencszázötvenkilenc­­ben egyetemre javasolt a vállalat, öt év múl­va — emelte fel hangját V. L. — kettős öröm éri: elvégeztem az egyetemet, és elkísértem utolsó útjára a zabolás bádogost. Hazaköltöz­hettem az apám házába... — Költöztél te az apád valagába. Hát kinek a nevére szól a telekkönyv? Az enyémre! Ak­kor lakoltatlak ki, amikor akarlak. Na, jól van? — Berta és Ilon néninél békében voltunk. Leszámítva a legváratlanabb pillanatban fel­csendülő zsoltárokat: „Minden, mi szép, öröm­hozó ...“ Ezt is tudod. Az első évben jól meg­voltunk az apám házában. Anyám és Iboly összemelegedett, hangos szó nem esett, rop­pant örültem a békességnek, mígnem rájöttem: ezek ketten szövetkeztek ellenem ... — Mert csalódtunk benned — közölte a hall­gatózó V.-né. — Mert az orrunknál fogva ve­zettél bennünket. Nem is akartál soha építész lenni, kétbalkezes voltál örökké, a gonosztet­tekben viszont utolérhetetlen. Ibolyka is meg­mondta: hepciáskodsz folyton, elcsesszinted feletteseid jóindulatát. Szerintem nemcsak hepciáskodsz, de szédelegsz ... Hogy felhívd magadra a fejesek figyelmét, hogy polcra ke­rüljél, hogy nyomhasd a sódert — a becsületes munka helyett... Nekem volt igazam. Átláttak rajtad, lefokoztak, most egy csóró pallér vagy. Ha olyan becsületes, karakán ember vagy, miért köp utánad az egész negyed, ahol pedig gyermekkorod óta ismernek... Iboly nélkül olyan vagy ... — ... mint vak ember a kukoricásban, na jól van, ahogy az a zabolás bádogos mondotta. — Aljas, ami vagy. — Tisztára véletlen — mondta V. L. —, hogy éppen az Iboly elköltözése után fokoztak le. Mert lefokoztak. Mert tényleg hepciáskod­tam. Fel tudnék sorolni egy sereg épületet, melyeket másként terveztem volna meg, a le­bontásokról nem is beszélve. Azokat ellenez­tem a leghevesebben ... Amikor kifogytam a helyénvalónak tűnő érvekből, kimondtam dip­lomatikus köntörfalazás nélkül: miért kell el­rontani egy patinás városképet, miért kell le­bontani egy patinás utcasort?... Ha tőlem függne, minden egyetemről kikerült építészt a szülővárosába vagy szülőfalujához közeli vá­rosba helyeznék ki. A Temesvárról vagy Kra­­jováról származó kolléga nem úgy viszonyul a szülővárosomhoz, mint én. És ez érvényes for­dítva is. Egy várost meg lehet ismerni fél év alatt, de érezni és szeretni! Ahhoz ott kell szü­letni, ismerni a történelmét, tudnod kell, hogy X. utcában milyen szagú a szél, tudnod kell, hogy Y. utcában lassúra kell fognod a lépted, Z. utcában meg kell emelned a kalapod, akkor is, ha a járókelők lököttnek néznek... Eljut­hatsz Párizsba, és ott is úgy érzed adott han­gulatban, hogy lényegében ki se léptél kedves városodból, a Notre-Dame láttán is felfehérlik emlékezetedben egy gótikus templom homlok­zatának szigorú háromszöge ... V. L. csendesen beszélt, csak hangja reme­gésén érződött az indulat, végezetül, akárha tudomásul se venné a régi barát jelenlétét, el­mosolyodott, úgy, mintha kedves dologra gon­dolna, de úgy is, mintha rútra. Bármelyik ér­zelemhez hozzátartozhatott az ajka körül kitü­­remlő mosoly. A régi barátot idegesítette a mosoly többér­telműsége, megfejthetetlensége. Ezzel a mo­sollyal bukkant fel a palatetőbe épített szel­lőztetőnyíláson két évtizeddel ezelőtt, kitor­nászta magát, lábfejét a szellőztetőnyílás pe­remébe akasztotta, előrehasalt, kezét nyújtotta. Az utolsó pillanatban, Berta és Ilon néni hívta őket körtét szedni a Felső-Szén utcába. V. L. csaknem az ághegye­kig kúszott, jobbra-balra hintázott őrült vak­merőséggel, rázta vadul az ágakat, ügyet sem vetett a vénasszonyok sopánkodására. „Tele van körtével a csatorna“ — tudósította a fen­tieket V. L., és a régi barát felszaladt a pad­lásra, hollott már a lépcsőkön beismerhette volna: tériszonyával csak ostobasága van arányban. Kimászott a tetőre hősködő hebehur­­gyasággal, s még körül sem nézhetett jófor­mán, máris csúszni kezdett a finom szemcsés palatetőn. Meg sem állt a rozsdamarta, alatto­mosan kifelé türemlő csatornáig. Nekifeszítette sarkát a csatornaperemnek, s rábámult V. L.-re holtra váltan, húgyában pácolódva. „Ne mo­zogj, balfék“ — intette V. L., s lekúszott az ághegyekről, kisvártatva felbukkant ugyanaz­zal a mosollyal a szellőztetőnyílásban. „Ne félj, balfék, kapd már el a praclimat.“ Lassan elhalványodott a borvörös Bonanza­­bútorral berendezett szoba, a szomszéd szo­bában újra bedurrantottak a kályhába, és újra felolvasott V.-né a nagy formátumú kapcsos könyvből. V. L. az ablaknál állt. — Nem a meleg űz el egy szép napon, ha­nem ezek a körénk tornyosuló, egyre közelebb araszoló blokkok. Hatvan s valahány családi ház maradt, tenyérnyi telekkel. Tartós, hagyo­mánytisztelettel épített házak, és tulajdonosaik kifáradtak már gyászolni az elszakított háztá­jaikat. Itt születtem, mindenki ismer, és abban az egyben igaza van anyámnak, hogy gyűlöl­nek és megvetnek. Pusztán azért, mert ma­gam is építész vagyok. Nem állhatok le min­denkinek magyarázkodni, elleneztem már an­nak idején is a száz esztendőkön keresztül gondozott, bőven adakozó termőföldek beépíté­sét, kötelességünk kímélni a termőterületet, szikes, köves talajra építkezzünk ... — Amit megérdemeltél — éledt fel a vita­kedv a konyhában hallgatózó öregasszonyban. — Csóró pallér vagy, Ibolyka megelégelte a hepciáskodó magatartásodat, na, jól van? V. L. ügyet sem vetett V.-nére. — Minden erőmmel azon vagyok, hogy csak annyit lássak a világból, amennyit ebből az ablakból látni lehet. Talán sikerülni fog, mi a véleményed? Iskolai csoportkép 1955-ből. Kéttucatod rö­­vidnadrágos, göcsörtös térdű fiú. Középütt az osztályfőnöknő, jobbján V. L., balján a régi barát. A kéttucatnyi gyerek közül mindössze hárman mosolyognak, kettő közülök a szemfo­gait is kimutatja. A régi barát V. L. mosolyát tanulmányozza hosszasan, fokozódó nyugtalan­sággal. Hajthatatlan, meggondolatlan, semmi­től vissza nem riadó mosoly — döntötte el végre a régi barát a beszélgetést követő tragé­dia ismeretében, de nem lelt örömöt felfede­zésében. Csak annyit érzett megrendült ön­érzettel, hogy hiába sikerült volna utánozni ezt a mosolyt a gyermek- és kamaszkor évei­ben, férfikorában úgysem tudott volna mit kezdeni vele ... Az iskolai csoportkép hátteré­ben egyszintes, műemléknek is beillő épület. A hetvenes években bontották le. V. L. ezt a bontást is hevesen ellenezte. Besztercei vaskerítés (Kabay Béla felvétele) A TÁJ VONZÁSÁBAN Feladvány készítő Rednik, az erdőkerületi felügyelő, aki nem volt nagygazda, különcnek sem számított, egy napon bimbam-csengőt szereltetett a házára. A telepen a kerí­tés csak a már meglévő örökös rend egyszerű jelképe volt, bárki bejelentés nélkül lépett át szomszédjához, s a ku­tyák is orrukkal belökve a nehéz faka­pukat kedvükre fölkereshették rokonai­kat. A felügyelőnek tehát nem voltak különösebb indítékai. De év elején vá­ratlanul nagyobb rakomány Nescafé és bimbam-csengő érkezett a vegyesbolt­ba. Rednik új bimbam-csengője nemso­kára meg is szólalt, bár a kapuját to­vábbra is nyitva tartotta. Valaki tudta, mi az illem. Vicsori arcú, gyapjas ha­jú, bicegő fiatalember állt a kapuban, és a moziterem kulcsát kérte. A műve­lődés, a kultúra, mondta, bizonyára Rednik ismeri is a nevét: Valentino Feroce. Hóna alatt hatalmas sakktábla csörgött. Művelődés, kultúra. Rednik oda is adta a moziterem kulcsát. Az idegen hamarosan berendezkedett a mo­ziterem egy melegebb sarkában, felállí­totta a sakkfigurákat, s a bámészkodó­kat megtanította a lépésekre. Úgy né­zett ki a dolog, megtanította őket, hogy legyen kivel sakkoznia. Máris te­gezte őket. „Kérlek“ — mondta —, „kedvesem“, vagy „barátom“. „Biztos olvastatok rólam. Ismeritek a neve­met.“ Az emberek csak hümmögtek. Megtiszteltetés érte őket. Mindenki, aki a moziterembe tette a lábát, megtanult sakkozni. Nem túl jól, csak annyira, hogy Valentino Feroce megverhesse őket. Néha látványos e­­lőnyhöz juttatta ellenfelét, már-már megízleltette vele a győzelem poharát, amikor hirtelen lecsapott rá, bekerítet­te, sarokba szorította, királya mellől kipusztította a kíséretét, s mint aki maga sem tehet róla, kifordított te­nyérrel jelezte: vége. Türelme mégis el­gondolkoztató volt. Mintha csak ki sze­rette volna tapasztalni a telep fér­fiai­nak gondolkodásmódját és harcmodo­rát. Ekkora elme lett volna? Valaki ál­lította, a közeli városba jár valami hathónapos gyorstalpalóra, onnan jár ki délutánonként a telepre ismerkedni. Gyorstalpalóból is van ilyen is, meg o­­lyan is. Esténként, miután a mozitermet be­zárták, hóna alá kapta a sakktáblát, bekopogtatott házakba, és késő éjsza­káig éltette tanítványaiban a reményt, talán ma megverhetik. Közben kissé leereszkedően hol tejet, hol pálinkát, hol jó darab oldalasakat kért vacsorá­ra. Ha megfáradt a mester, lefektették. A kultúra, a művelődés, ahogy a mes­ter mondta. Pár hétig tartott csak az egész. Amint hosszabbodtak a napok, úgy hunyt ki a telepen a harci kedv parazsa, s úgy fogyatkozott a bimbam­­csengőkészlet a vegyesboltból. „Ki az?“ — kérdezték a résre nyitott ablakból. S ha megcsörrent a sakktábla, ilyene­ket kiabáltak: „Azt üzeni, alszik. Azt üzeni, menjen a búsba." „Pedig olvashattak rólam“ — mond­ta egy lánynak, aki az üres moziterem­ben harmóniumozott. „Feladványkészí­tő vagyok.“ „Feladvány?“ „Készítő?“ „0.“ Egy feladványkészítő. Egyesekben mégis sok idő múltán is motoszkálni kezdett a kérdés: hogy is lép a ló? BODOR ADAM 3

Next