Utunk, 1978 (33. évfolyam, 1-52. szám)
1978-03-31 / 13. szám
KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN . • Családi képek, levelek 4 A régi barát már a konyhában megbánta, hogy engedett V. L. feleségének, és vállalkozott a békeközvetítő szerepre. V. L. anyja a konyhaasztalnál ült nagy formátumú, kapcsos könyv társaságában, és nem viszonozta a régi barát köszönését. Csak nézte mereven, gyűlölködve, mint elmúlt élete egyik közeli ismerőjét. Annyit azért mondott férfias, elcigarettázott hangon: — Lehetőleg ne hordjuk be a sarat, nem otthon vagyunk, jól van? — Hetek óta nem esett, miféle sárról beszél? — Ezt V. L. kérdezte, olyan hangon, akárha kutyához szólana. — Eddig csak füskéket cipeltél ide, most áttértél a férfiakra? Hagyjátok el a konyhámat, jól van? A régi barát feszélyezetten nézelődött a nyitott ablakú, borvörös Bonanza-bútorral berendezett szobában. Arra se volt kedve, hogy levegye a felöltőjét, pedig fülledt meleg kóválygott. A szoba falába épített csempekályhába alaposan befűtött V. L. anyja. És befűtött még néhányszor a beszélgetés folyamán, utána hangosan idézett a nagy formátumú, kapcsos könyvből: „A negyedik angyal is kitölte az ő poharát a napra, és adalék annak, hogy az embereket tikkassza tűzzel. És tikkadának az emberek nagy hőséggel; és az Istennek nevét káromják, akinek hatalma van e csapásokon; és nem térének meg, hogy neki dicsőséget adjanak.“ V. L. hosszan, cifrázva káromkodott, a konyhában uralkodó öregasszony pedig kárörvendően vihogott. V. L. semmit sem tehetett az idegesítő meleg ellen. A falba épített kályha két szobát fűtött, s a másik szobába, közös megegyezés szerint, nem tehette be a lábát. A V. családban soha nem volt csöndes egyetértés, akkor sem, amikor még élt V. L. édesapja. Igazán hírhedtté csak azután váltak, miután mostohaapa került a házhoz. Attól kezdve a legnagyobb sértésnek számított, ha valamelyik családra azt mondták: „Pont, mint a bádogosok.“ — Vedd már le a kabátod — mondta V. L. csöppet sem eltúlzott vendégszeretettel. — És ülj le... ha nincs jobb dolgod, Iboly küldött? — Ő — ismerte be a régi barát. — Különben el se jöttél volna. — Különben el se. A borvörös Bonanza-bútorral berendezett szobában a régi barátnak csakis szomorú dolgok jutottak az eszébe. A szüntelen áramló meleg is tragikusan vörös árnyalatot öltött. A falon egyetlen képráma lógott, a rámában letűnt világ feszengett, a régi barátnak úgy tűnt, legalább annyira régi, mint a V. L.-hez fűződő harmincéves barátsága. Régi várost ábrázolt a metszet, Van der Rye festménye után készítette Hufnagel mester. A régi barát az ablakhoz sétált. A tömbházak és régi kertes házak között egyre csökkent a távolság. A blokkokkal körülépített negyedben lábra kapott a lesújtó hír: nemcsak a rozoga, de a csaknem vadonatúj családi házakat is lebontják, legjobb esetben csak a gyümölcsös- és zöldségeskerteket építik be, de akkor már teljesen mindegy. Igazából már öt évvel ezelőtt lábra kaptak a hírek. A kevésbé érzelmes tulajdonosok túladtak a nagyapáktól, apáktól örökölt házakon, az érzelmesebbek nem adtak hitelt a hírnek. Az utóbbiak voltak többségben. — Csak azt ne mondd — szólott V. L. —, hogy azért még mindig meghitt a kilátás. — Pedig mondom. — Miért küldött Iboly? — Tudod te jól. — Hogy beszélj a fejemmel. — Hogy. — Te vagy a második, akit a nyakamra küldött. Elsőnek .. . — Tudom. Z. Feri. — Aki soha nem tartozott még a rokonszenvesebb osztálytársaim közé sem, barátságról nem is szólva. Igaz, orvosi minőségben tette tiszteletét. Annyira otrombán tanulmányozott, süket keresztkérdéseiről nem is szólva, hogy alig egy órát bírtam önuralommal. „Olaj“ — mondtam. „Gondolj a családra“ — tanácsolta, és megkockáztatta: „Nem ártana befeküdnöd az ideggyógyászatra ...“ Te mit mondasz? — Azt, hogy megkínálhatnál egy csésze kávéval. — Ha volna, már meg is ittad volna. Egy kis vodka kutya? — Mért volna kutya? — Nem veszel egy kazettafont? — V. L. lenyomta az AS márkájú kazettafon indítóját, kihalászott a Bonanza-szekrényből egy üveg megbontott vodkát, hanyagul löttyintette az éppen kézbe eső borospoharakba. — Na — mondta unottan, és koccintott a régi baráttal. Ültek az esztergált lábú, western-filmekből másolt karosszékekben, keresett hanyagsággal az egyre ellenszenvesebb, borvörös színű szobában. Kötelezően unott arccal hallgatták a halkra állított kazettafont. Mindketten tettették magukat, közben mindketten érezték: régi barátságuk nem teszi szívélyesebbé, felemelőbbé a kényszeredett beszélgetést. — Ki énekel? — Iva — mondta V. L. — Iva Zanicchi, Iboly kedvence. — Iboly szeretne visszajönni — adta át a régi barát kelletlenül a rábízott üzenetet. — A latrával együtt? — Ő úgy érzi... — Ja — szakította félbe V. L., mint aki egyáltalán nem kíváncsi a részletekre, az üzenet érzelmi részére kiváltképpen nem. — Miért nem jön személyesen, miért küldözget mindenféle ... közvetítőket? — Felpattant, vad mozdulattal elhallgattatta a kazettafont. — Azt mondta, nagyon sajnálja, és szeretné ... — Engem ne sajnáljon senki; engem ne próbáljon befolyásolni senki. Nyakig vagyok a szövegekkel. Mindenféle szöveggel. Nincs szükségem tanácsadókra vagy békeközvetítőkre. Mindig ilyen voltam. Amikor a Mátyás Mátyás-klinikán feküdtem, nem a mellhártyagyulladásom miatt szenvedtem, nem a naponként megismétlődő rohadt punkcióktól, penicillininjekcióktól, hanem a látogatóktól szenvedtem. Mert folyton oktattak, erőszakoskodtak, kövessem meg a pánkószájú bádogost, aki ronggyá vert és kizárt éjszakára a lakásból. Hogy kövessem meg azt a rohadt részegest... — Visszaült a karosszékbe, és elmosolyodott hirtelen. — Emlékszel a perzselésre? A régi barát emlékezett a körültekintően kidolgozott merényletre. Meg akarták büntetni az örökkön részeges, házsártos bádogost. Cigarettacsutkákat szórtak ágya alá, hogy azt a benyomást sugallják, hogy égő cigarettával aludt el a bádogos. A fidibusszal alágyújtott szalmazsák lángra is lobbant takarosan. A bádogost másod- vagy harmadfokú égési sebekkel szállították el a mentők. A szándékos gyújtogatásra senki sem gondolt, egyedül a bádogos. Első ténykedése felgyógyulása után a mellhártyagyulladással végződő verés volt. Évtizedek múlva sem felejtette el, mostohafia jegyváltásán tökrészegen mondott pohárköszöntőjében felemlegette a történetet: „örül az én lelkem, hogy a családunk tagja leszel, leányom — kezdte családi közvetlenséggel —, legalább lesz ki megvédjen bennünket vénségünkre. Mert a te férjed már gyerekkorától terrorizál bennünket, engem kiváltképpen, mert képzeld, az életemre tört anno dacumál, mert azt hitte, falhoz lehet állítani apukát. Mert vajon ki tette oda forrni a tejet, ha nem ő meg ez a semmirevaló pennarágó haverja. Mindenesetre, leányom, ne tarts a háztartásodban túl éles késeket, mert erre hirtelen jön rá a bolondóra, és akkor nem ismer se Istent, se embert...“ V. L. galléron ragadta az elázott bádogost, kivonszolta a konyhába. A jegyváltás botrányba fúlt. Hajnali háromkor már csak a szűk családi kör virrasztott a szinte érintetlen asztalnál. Odakint a konyhában V. L. anyja jajongott az átkozódó bádogos mellett. V. L. az asztalfőn trónolt és furcsán mosolygott, így mosolygott a Bonanza-bútorral berendezett szobában is. — Ha valamivel részegebb, tönkreégett volna. Főleg, ha anyám tíz perccel később jön haza. — V. L. a konyha felé intett. —• Csak tudnám, miért tart annak a részeges disznónak. A konyhaajtó mögött felcsattant V.-né hangja: _____ — Megszégyellheted magad, aljas, ami vagy! — Ez a legújabb. „Aljas, ami vagy.“ Amikor összevesztem Ibollyal... — Amikor felszarvazott Ibolyka — helyesbített V.-né, és visszataszító kárörömmel vihogott —, és helyesen tette, tudom, megbocsájt neki az én Istenem, mert azt hitte szegényke, hogy férfihoz megyen férjhez, közben ... Na, jól van? — Amikor itthagyott Iboly, anyám azt mondta: „Most aztán törheted a fejed, mihez kezdjél Ibolyka nélkül...“ Nagyon megbántott, primitív gyanúsítására nem tudtam mit válaszolni. Feltételezte a fiáról, hogy a menyével íratta meg az államvizsga-dolgozatát, feltételezte, hogy a városnegyed pályadíjat nyert tervrajzát is a menye készítette ... Hát eljuthat idáig egy anya? Az sem menti, hogy fogalma sincs az építészetről, nem is lehet. És nem is érdekli. Különben soha nem érdekelte semmi, csak a májzsugorral elpályázott zabolás bádogművész. Még apám életében is ... — Aljas, ami vagy! Azzal mert nem dicsekedsz el Zolinak, hogy a nagy, világhíres tervrajzod soha nem valósult meg? Miért, kérdem? Azért, mert Ibolyka nélkül olyan vagy, mint vak ember a kukoricásban... Na, jól van? Zabolás vagy magad. Ibolyka is azért hagyott itt, mert bölcsőde túl nagy vagy, az ágyba pedig túl kicsi... Bán Béla csak egyszerű bádogos volt.. . Na, és ha ivott? Férfi volt. Kiteremtette a fazékba valót. A régi barát utálkozva hallgatta a gyűlölködő, közönséges vitát. Felállt, lüktetett a gyomra, legszívesebben elsüllyedt volna. Elkeseredetten és szégyenkezve bámulta a drámaian távoli időket idéző Hufnagel-metszetet. — Bekapcsoltam? — A kazettafon felé nyúlt. — Ne! — mondta V. L. indulatosan. — Még azért se. • Odakint elcsendesedett az öregasszony. A régi barát nem tudta, hogy az ismert kárörvendő vihogást hallja a konyhában, vagy elfojtott zokogást. — Már a házasságunk sem indult jól. A polgári esküvőn nem jelent meg sem Iboly anyja, sem az enyém. Az eljegyzésen... Hiszen tudod. A Continentalban ebédeltünk, ittunk két üveg sört, s „hazamentünk“. Berta és Ilon néni kiadta albérletbe az utcai szobát. Iboly abban az évben végezte a hároméves műszakirajzoló-iskolát, én pedig az Építővállalatnál dolgoztam, kőművesként. Az érettségi után szóba se jöhetett az egyetem. „Tanuld ki a bádogosságot — mondta a mostohaapám —, elfelejtem, amit ellenem vétettél, magam mellé veszlek, s csak minden harmadik vétség után pofozlak fel, de akkor istenesen. Na, jól van, te kopcihez?“ Ezerkilencszázötvenkilencben egyetemre javasolt a vállalat, öt év múlva — emelte fel hangját V. L. — kettős öröm éri: elvégeztem az egyetemet, és elkísértem utolsó útjára a zabolás bádogost. Hazaköltözhettem az apám házába... — Költöztél te az apád valagába. Hát kinek a nevére szól a telekkönyv? Az enyémre! Akkor lakoltatlak ki, amikor akarlak. Na, jól van? — Berta és Ilon néninél békében voltunk. Leszámítva a legváratlanabb pillanatban felcsendülő zsoltárokat: „Minden, mi szép, örömhozó ...“ Ezt is tudod. Az első évben jól megvoltunk az apám házában. Anyám és Iboly összemelegedett, hangos szó nem esett, roppant örültem a békességnek, mígnem rájöttem: ezek ketten szövetkeztek ellenem ... — Mert csalódtunk benned — közölte a hallgatózó V.-né. — Mert az orrunknál fogva vezettél bennünket. Nem is akartál soha építész lenni, kétbalkezes voltál örökké, a gonosztettekben viszont utolérhetetlen. Ibolyka is megmondta: hepciáskodsz folyton, elcsesszinted feletteseid jóindulatát. Szerintem nemcsak hepciáskodsz, de szédelegsz ... Hogy felhívd magadra a fejesek figyelmét, hogy polcra kerüljél, hogy nyomhasd a sódert — a becsületes munka helyett... Nekem volt igazam. Átláttak rajtad, lefokoztak, most egy csóró pallér vagy. Ha olyan becsületes, karakán ember vagy, miért köp utánad az egész negyed, ahol pedig gyermekkorod óta ismernek... Iboly nélkül olyan vagy ... — ... mint vak ember a kukoricásban, na jól van, ahogy az a zabolás bádogos mondotta. — Aljas, ami vagy. — Tisztára véletlen — mondta V. L. —, hogy éppen az Iboly elköltözése után fokoztak le. Mert lefokoztak. Mert tényleg hepciáskodtam. Fel tudnék sorolni egy sereg épületet, melyeket másként terveztem volna meg, a lebontásokról nem is beszélve. Azokat elleneztem a leghevesebben ... Amikor kifogytam a helyénvalónak tűnő érvekből, kimondtam diplomatikus köntörfalazás nélkül: miért kell elrontani egy patinás városképet, miért kell lebontani egy patinás utcasort?... Ha tőlem függne, minden egyetemről kikerült építészt a szülővárosába vagy szülőfalujához közeli városba helyeznék ki. A Temesvárról vagy Krajováról származó kolléga nem úgy viszonyul a szülővárosomhoz, mint én. És ez érvényes fordítva is. Egy várost meg lehet ismerni fél év alatt, de érezni és szeretni! Ahhoz ott kell születni, ismerni a történelmét, tudnod kell, hogy X. utcában milyen szagú a szél, tudnod kell, hogy Y. utcában lassúra kell fognod a lépted, Z. utcában meg kell emelned a kalapod, akkor is, ha a járókelők lököttnek néznek... Eljuthatsz Párizsba, és ott is úgy érzed adott hangulatban, hogy lényegében ki se léptél kedves városodból, a Notre-Dame láttán is felfehérlik emlékezetedben egy gótikus templom homlokzatának szigorú háromszöge ... V. L. csendesen beszélt, csak hangja remegésén érződött az indulat, végezetül, akárha tudomásul se venné a régi barát jelenlétét, elmosolyodott, úgy, mintha kedves dologra gondolna, de úgy is, mintha rútra. Bármelyik érzelemhez hozzátartozhatott az ajka körül kitüremlő mosoly. A régi barátot idegesítette a mosoly többértelműsége, megfejthetetlensége. Ezzel a mosollyal bukkant fel a palatetőbe épített szellőztetőnyíláson két évtizeddel ezelőtt, kitornászta magát, lábfejét a szellőztetőnyílás peremébe akasztotta, előrehasalt, kezét nyújtotta. Az utolsó pillanatban, Berta és Ilon néni hívta őket körtét szedni a Felső-Szén utcába. V. L. csaknem az ághegyekig kúszott, jobbra-balra hintázott őrült vakmerőséggel, rázta vadul az ágakat, ügyet sem vetett a vénasszonyok sopánkodására. „Tele van körtével a csatorna“ — tudósította a fentieket V. L., és a régi barát felszaladt a padlásra, hollott már a lépcsőkön beismerhette volna: tériszonyával csak ostobasága van arányban. Kimászott a tetőre hősködő hebehurgyasággal, s még körül sem nézhetett jóformán, máris csúszni kezdett a finom szemcsés palatetőn. Meg sem állt a rozsdamarta, alattomosan kifelé türemlő csatornáig. Nekifeszítette sarkát a csatornaperemnek, s rábámult V. L.-re holtra váltan, húgyában pácolódva. „Ne mozogj, balfék“ — intette V. L., s lekúszott az ághegyekről, kisvártatva felbukkant ugyanazzal a mosollyal a szellőztetőnyílásban. „Ne félj, balfék, kapd már el a praclimat.“ Lassan elhalványodott a borvörös Bonanzabútorral berendezett szoba, a szomszéd szobában újra bedurrantottak a kályhába, és újra felolvasott V.-né a nagy formátumú kapcsos könyvből. V. L. az ablaknál állt. — Nem a meleg űz el egy szép napon, hanem ezek a körénk tornyosuló, egyre közelebb araszoló blokkok. Hatvan s valahány családi ház maradt, tenyérnyi telekkel. Tartós, hagyománytisztelettel épített házak, és tulajdonosaik kifáradtak már gyászolni az elszakított háztájaikat. Itt születtem, mindenki ismer, és abban az egyben igaza van anyámnak, hogy gyűlölnek és megvetnek. Pusztán azért, mert magam is építész vagyok. Nem állhatok le mindenkinek magyarázkodni, elleneztem már annak idején is a száz esztendőkön keresztül gondozott, bőven adakozó termőföldek beépítését, kötelességünk kímélni a termőterületet, szikes, köves talajra építkezzünk ... — Amit megérdemeltél — éledt fel a vitakedv a konyhában hallgatózó öregasszonyban. — Csóró pallér vagy, Ibolyka megelégelte a hepciáskodó magatartásodat, na, jól van? V. L. ügyet sem vetett V.-nére. — Minden erőmmel azon vagyok, hogy csak annyit lássak a világból, amennyit ebből az ablakból látni lehet. Talán sikerülni fog, mi a véleményed? Iskolai csoportkép 1955-ből. Kéttucatod rövidnadrágos, göcsörtös térdű fiú. Középütt az osztályfőnöknő, jobbján V. L., balján a régi barát. A kéttucatnyi gyerek közül mindössze hárman mosolyognak, kettő közülök a szemfogait is kimutatja. A régi barát V. L. mosolyát tanulmányozza hosszasan, fokozódó nyugtalansággal. Hajthatatlan, meggondolatlan, semmitől vissza nem riadó mosoly — döntötte el végre a régi barát a beszélgetést követő tragédia ismeretében, de nem lelt örömöt felfedezésében. Csak annyit érzett megrendült önérzettel, hogy hiába sikerült volna utánozni ezt a mosolyt a gyermek- és kamaszkor éveiben, férfikorában úgysem tudott volna mit kezdeni vele ... Az iskolai csoportkép hátterében egyszintes, műemléknek is beillő épület. A hetvenes években bontották le. V. L. ezt a bontást is hevesen ellenezte. Besztercei vaskerítés (Kabay Béla felvétele) A TÁJ VONZÁSÁBAN Feladvány készítő Rednik, az erdőkerületi felügyelő, aki nem volt nagygazda, különcnek sem számított, egy napon bimbam-csengőt szereltetett a házára. A telepen a kerítés csak a már meglévő örökös rend egyszerű jelképe volt, bárki bejelentés nélkül lépett át szomszédjához, s a kutyák is orrukkal belökve a nehéz fakapukat kedvükre fölkereshették rokonaikat. A felügyelőnek tehát nem voltak különösebb indítékai. De év elején váratlanul nagyobb rakomány Nescafé és bimbam-csengő érkezett a vegyesboltba. Rednik új bimbam-csengője nemsokára meg is szólalt, bár a kapuját továbbra is nyitva tartotta. Valaki tudta, mi az illem. Vicsori arcú, gyapjas hajú, bicegő fiatalember állt a kapuban, és a moziterem kulcsát kérte. A művelődés, a kultúra, mondta, bizonyára Rednik ismeri is a nevét: Valentino Feroce. Hóna alatt hatalmas sakktábla csörgött. Művelődés, kultúra. Rednik oda is adta a moziterem kulcsát. Az idegen hamarosan berendezkedett a moziterem egy melegebb sarkában, felállította a sakkfigurákat, s a bámészkodókat megtanította a lépésekre. Úgy nézett ki a dolog, megtanította őket, hogy legyen kivel sakkoznia. Máris tegezte őket. „Kérlek“ — mondta —, „kedvesem“, vagy „barátom“. „Biztos olvastatok rólam. Ismeritek a nevemet.“ Az emberek csak hümmögtek. Megtiszteltetés érte őket. Mindenki, aki a moziterembe tette a lábát, megtanult sakkozni. Nem túl jól, csak annyira, hogy Valentino Feroce megverhesse őket. Néha látványos előnyhöz juttatta ellenfelét, már-már megízleltette vele a győzelem poharát, amikor hirtelen lecsapott rá, bekerítette, sarokba szorította, királya mellől kipusztította a kíséretét, s mint aki maga sem tehet róla, kifordított tenyérrel jelezte: vége. Türelme mégis elgondolkoztató volt. Mintha csak ki szerette volna tapasztalni a telep férfiainak gondolkodásmódját és harcmodorát. Ekkora elme lett volna? Valaki állította, a közeli városba jár valami hathónapos gyorstalpalóra, onnan jár ki délutánonként a telepre ismerkedni. Gyorstalpalóból is van ilyen is, meg olyan is. Esténként, miután a mozitermet bezárták, hóna alá kapta a sakktáblát, bekopogtatott házakba, és késő éjszakáig éltette tanítványaiban a reményt, talán ma megverhetik. Közben kissé leereszkedően hol tejet, hol pálinkát, hol jó darab oldalasakat kért vacsorára. Ha megfáradt a mester, lefektették. A kultúra, a művelődés, ahogy a mester mondta. Pár hétig tartott csak az egész. Amint hosszabbodtak a napok, úgy hunyt ki a telepen a harci kedv parazsa, s úgy fogyatkozott a bimbamcsengőkészlet a vegyesboltból. „Ki az?“ — kérdezték a résre nyitott ablakból. S ha megcsörrent a sakktábla, ilyeneket kiabáltak: „Azt üzeni, alszik. Azt üzeni, menjen a búsba." „Pedig olvashattak rólam“ — mondta egy lánynak, aki az üres moziteremben harmóniumozott. „Feladványkészítő vagyok.“ „Feladvány?“ „Készítő?“ „0.“ Egy feladványkészítő. Egyesekben mégis sok idő múltán is motoszkálni kezdett a kérdés: hogy is lép a ló? BODOR ADAM 3