Utunk, 1979 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-05 / 1. szám

r­t­e­e A költítő átutazása önmagától önmagáig Pius Servien 1953-ban Pá­rizsban megjelent esztétikájá­ban, a szavakról értekezve, e­­zekről a „levegőbe­ vetett is­meret-foszlányokról“ így ír: „Világos, éles körvonalakkal, fémes reflexekkel rendelkező vékony hártyák helyett azon­ban nem mást találunk, mint óriási, meghatározatlan (indo­­fini) »madarakat«, melyek, úgy tűnik, önálló, de számunkra ismeretlen életet élnek. [...] És milyen nyugtalan tekintet­tel követjük ezeknek a meg­határozatlan »madaraknak« a röptét.“ „Úgy tűnik, sorsunk szorosan össze van kötve kö­zülük egyesekkel.“ Huszonöt évvel később egy nagyváradi fiatalember, aki akkor született, mikor ezek a mondatok először jelentek meg nyomtatásban, így ír: „jaj, vajon milyen madarak e­­zek, [...] ha a csonttörés koc­kázatát / hordozza magában az a lendület, / jaj, talán vér­csék, talán denevérek... //és keletről madarak jönnek, / nyugatra madarak mennek,/ / jaj, nem is madarak ezek már, / ha versbe kerültek, akkor nem madarak ezek.“ A szavak és madarak, mint sorsunk hordozói, mint ma­guk közt egymás szimbólumai — nem új gondolat. Mégis, ki kell derítenünk, hogy ki mondja ki újra. (És másképpen.) Egyáltalán nem mindegy, hogy ki és mit akar mondani rólunk. „átmeneti társadalomban átmenetileg átutazóban önmagadtól önmagad felé“ Az idézet nem az első Kő­­rössi-kötetből* való (Megtör­ténhet, hogy megtörtént már, megjelent az Igazság 21. szá­mú Fellegvár-oldalán), mivel azonban a vers alcíme ez: ap­ropó­: valami elkerülhetetlen, biztosan nem rugaszkodunk el túlságosan a könyvtől; kü­lönben a költő önmagától ön­magáig való utazására va­gyunk kíváncsiak; ennek az u­­tazásnak a körülményeire és feltételeire, eredményeire és távlataira. 11. oldal. A költőt minden útjára elkíséri, minden tettét megosztja vele, ágyánál min­dig ott virraszt valaki, egy közelebbről meg nem neve­zett, mindenható hatalom. Ez a hatalom — olvassuk — „Ö­­rökké csak rólam kérdezőskö­dik.“ Annyira, hogy a költő már minden ébredéstől retteg. Úgy tűnik, attól tart, valami kide­rül róla, valami, amit ő ma­ga sem vallott be magának, valami, amit a róla kérdezős­ködő hatalom megtudhat, s ez nem volna jó. 60. oldal. A vers címe: Va­lami elkerülhetetlen. „Nyugtalanító hogy mindent láttam / és a látottakról sem­mit sem tudok / Hát ezért legszívesebben valahol otthon / a szilvafák árnyékában fe­lelnék a gyermekeknek / és az isteneknek is — / ha már ez utóbbi elkerülhetetlen.“ Felelni — úgy tűnik, ez a­­lapállás ebben a kötetben. Fe­lelni a világ és a lelkiismeret kérdéseire. Mi zavarja a lelkiismeretet? Az, hogy mit sem tud a látot­takról, legalábbis: mit sem tud mondani — „szólni akar (és szól) és mintha hallgatna mégis.“ Kiről van szó ez utóbbi idézetben? (63. o.) „valamelyik túlsó parton / valaki várhat / őrzi az arcom / rajta a vá­dat / s csak ül szembe magá­val“. Szemben magával, az általa őrzött arccal­ megvalósított * Kőrössi P. József, Vala­mi elkerülhetetlen, Kriterion, Forrás-sorzat, 1978. szembenézés önmagával — mi­féle hasadás ez a költő énjé­ben? A hasadás egyrészt a látot­takról (mondani) semmit nem tudó, a kérdésekre megfelelni képtelen, az ébredéstől iszo­nyodó, a magába hulló érdek­lődésű költő (ez utóbbira lásd pl. 45. o.) — másrészt a vádat felmutató, a lelkiismeretet­­ éb­ren tartó, gyávábbik énjéhez számonkérő hangon szóló, a kollektivitás iránt nyitott megfelelője között. Ez a hasadás persze való­színű, hogy inkább időbeli; a­­kárhogy van is, ez a feleselés saját magával a személyiség épségét nem veszélyezteti. (64. oldal: „magunk között vagyunk­­ / mondom s magammal szembe nézek / beszélhetünk urak / s félek egyre félek / mert néz / és egyre nézem / mert kér / és egyre kérdez: / hogyan vetek hogyan vethetek / neki is / neki is ágyat / albérleti lelki­ismeretemben?“ Idézetek a 35. oldalról: „raj­tam keresztül hozzád“, „rajtad keresztül magamhoz“, „rajtad keresztül hozzám“, „rajtam keresztül magadhoz“. 32. o.: „bizonyíthatóan csak bennem vagy jelen“. Vagyis: az emberi személyi­ség csak a vele szemben álló másikat tudomásul véve, vele pozitív kommunikációt­­ te­remtve teljesedhet ki, válhat azzá, aki ő maga valójában; a pszichék egymás általi köl­csönös meghatározottságáról van itt szó, az én és te, én és ti, én és mi közötti organikus kapcsolatról, erről. (Csak az én és ők közötti kommunikáció nem jön létre. Tudjuk, kik azok az ők.) „szolgálatra kész idegekkel [.. .] mosolyogva, ahogy kérik / vonszold magad [...] csak járjad, megcsonkítva, megta­gadva / furulyára, citerára, / ahogy kéri az alázat.“ (14 o.) A vers talán egy medvéről szól, talán egy másfajta, hám­ba fogott, ostorral nógatott lényről, talán nem is egy lényről, hanem egy méltósá­­gát­ veszített, megtáncoltatott, esetlenségében szánandó — miről is? Maradjunk a medve-válto­zatnál; egy medvéről van szó, illetve mindarról, amit egy rabszíjra­ fűzött, furulya­­citeraszóra táncoltatott konk­rét medve eszünkbe juttat­hat. Külön elemzés tárgya le­hetne a szabadság-motívum Kőrössinél (kezdve a költő külpolitikai érdeklődésétől, e­­gészen múlt korok és sze­mélyek idézéséig, mely álarc­formákban mind ugyanaz a mondanivaló nyilvánul meg). A „te, a tanúk, a dolgok je­lenvalóságának bizonyítéka nélkül“ megélt jelen és megírt történelem, a szabadság, a tár­sadalom bennünket foglalkoz­tató kérdései — mindezek a Kőrössi P. Józseffel egyidős tollforgatók legtöbbjénél nem „témák“, többnyire, nagyon kevés kivételtől eltekintve, so­hasem olvashatunk minderről. Ennek a dolognak pedig több, egyaránt súlyos magyarázata van; én itt mindössze egy — valószínűleg csak partikuláris fontosságú — körülményre hí­vom föl a figyelmet. Arra, hogy ez a korosztály annak idején egy életre szóló sokkot kapott bizonyos — úgy­mond — társadalmi vezetésű költészettől és irodalomtól. A jobbik esetben csak háziolvas­mányként felhagyott, de sok­szor kötelező módon kívülről felmondatott „versek“ leküzd­hetetlen ellenérzést hagytak maguk után egyrészt az illető költőkkel szemben. Ha vala­ki tizenöt évvel ezelőtt né­gyest kapott az iskolában egy olyan vers meg nem tanulásá­ért, mely vers ma már legfön­­nebb vicc gyanánt olvasható (emlékezzünk a Stúdió 51-nek egy régebbi, H. Szabó Gyula által ilyen szövegekből váloga­tott előadására) — akkor épp­oly kevéssé fogja ezeket a fo­galmakat saját verseiben hasz­nálni, mint amilyen kevéssé valószínű, hogy az életben még egyszer kézbe veszi az il­lető — sokszor jobb sorsra ér­demes — szerző valamelyik kötetét. Ily módon Kőrössi P. József nemzedékéből valószínűleg e­­gyetlenként írta le például a bérmunkás szót. Megérdemli, hogy idézzük a strófát: „a szószólás szélhámosai / a szol­gaság szószólói / a szélhámos­ság szolgái (. ..) egy rend bér­munkásai ady endrét / egy szabadság bérmunkásai ady endrét / egy szerelem bér­munkásai ady endrét / egy nemzet bérmunkásai ady end­rét“ (57. o.) Kőrössi P. József korosztá­lyának költészetében — a kö­tet nélküli, illetve egykötetes szerzőkről van szó — többfaj­ta törekvés figyelhető meg. Egyik irányzat a nyelv, a költészet technikai elemei egyre hajlékonyabbá, bonyo­lultabbá, szövevényesebbé té­telére, új átkötések, képrend­szerek, végső soron egy új nyelv létrehozására törekszik. Egyed Péter. Vagy Feszt I. László. Másoknál a hangsúly nem a nyelven van, nem új nyelvet, hanem új kommunikációt ke­resnek. Legtisztább formájá­ban ez Cselényi Bélánál fi­gyelhető meg. Azt hiszem, mindkét törekvés jellemzi Zu­­dor János, Bréda Ferenc, Hunyadi Mátyás, távolabbról pedig Palotás Dezső verseit. Harmadikként említjük a nyelvet redukáló, a nyelvet a lehetségesig szűkszavúsító tö­rekvést: kirostálni, kiküszöböl­ni mindent, minden olyan nyelvi és poétikai kelléket, a­­mi a költő szerint nem azt — és csak azt — az egy monda­nivalót szolgálja, mely a ver­set létrehozta — kiküszöbölni mindent, mígnem visszama­rad, esetleg előtűnik egy is­meretlen, sűrű, a dolgokat át­járó ragyogás (Adonyi Nagy Mária), vagy pedig a gránit tompa, kemény, dísztelen fé­nye (Kőrössi: Az én galamb­jaim; Centenárium stb.) . Enzensberger írja, hogy a modern költészet fejlődési fo­lyamata egyfajta költői világ­nyelv kialakulásához vezet. Nem biztos, hogy ez igaz, és amennyiben igaz, nem biz­tos, hogy jó. Annyi viszont bi­zonyos, hogy ehhez az Enzens­berger és mások által elkép­zelt költői lingua francához korosztályából Kőrössi P. Jó­zsef áll legközelebb. (Például: Kőrössin szépen lehetne igazolni Enzensberg­­nek és Max Bensének azt a tételét, hogy a XX. század köl­tészetében nem a lélek, hanem a tudat állapota került előtér­be. Bense szerint az esztétikai termelés szempontjából a lé­lek korszaka egyenesen „leál­dozott“. De említhetnénk mód­szerbeli­ technikai jellegzetes­ségeket, a versek feltűnő puri­tánságát stb.) Ettől persze Kőrössi nem lesz sem rokonszenvesebb (sőt, egyesek számára bizonyosan ellenszenvesebbé válik), sem jobb vagy rosszabb, mint a­­milyen. (Észrevételeink nem minősítő, hanem kijelölő jel­legűek. Egyszerűen csak egy kulturális praxisunkban szo­katlan jelenségre hívtuk fel a figyelmet.) A kötetből kiolvasható ma­gatartás, a szellem bátorsága, a sokunkat foglalkoztató kér­désekhez való nyílt és becsü­letes hozzáállás, a költői esz­közök kiválogatásában megfi­gyelhető nyitottság, mindez együtt, olyan ígéretet jelent, aminek alapján hajlunk fel­tételezni, hogy Kőrössi továb­bi köteteit mindig is egyfaj­ta szellemi izgalom fogja jel­lemezni — még ha verseszmé­nyünk egyáltalán nem egye­zik is az övével. (A költő különben folyóirat­közlésekből, irodalmi köri sze­replésekből kiolvashatóan ré­­ges-régen meghaladta a kötete mintegy háromnegyedét kite­vő versanyag színvonalát. Je­len esetben tehát tájékozódá­sunkban köteten kívüli szem­pontok is segítségünkre szol­gáltak. Ily módon fölösleges­nek tartjuk fölemlegetni-elő­­számolni az első kötetekre ál­talában jellemző fogyatékossá­gokat, a hellyel-közzel elural­kodó frázisosságot, az áthal­lásokat vagy az olyanszerű stílromantikát, mint pl. „kiül a vágy a szemedre“, „várnak rád holdfényes csend­ terek“ stb. Ezek a költő újabb versei­ben megfigyelhető sallang­mentességre törekvés, az egy­szerűsítő tendenciák révén már jórészt kiküszöbölődtek.) A költő válogatott verseinek majdani gyűjteményébe ebből a kötetből talán csak négy-öt verset fog fölvenni. Ettől füg­getlenül, ha a kérdést sarkí­tott formában tesszük fel — a kötet máris indulatos viták középpontjába került —, Biró Ferenc véleményével kell e­­gyetértenünk (az Igazság em­lített számában): a kötet, ér­tékeinél fogva, az átlag For­rás-színvonal fölé emelkedik. A kötet hátsó borítóin ezt olvassuk: „újabban táviratkéz­besítőként asszisztálok egy­­egy drámai jelenetben“. Vajon miért tartotta ezt fontosnak elmondani a költő (azon túl, hogy polgári fog­lalkozása valóban táviratkéz­besítő, s nevezetes a nagyvá­radi postán)? Ki is a táviratkihordó? Az életfontosságú üzenetek to­vábbítója. Az a személy, aki a nagy drámában valóban csak mellékszereplő, de mé­giscsak ő kézbesíti a dráma részvevőinek a sorsukat érintő szavakat (Servien: „Úgy tű­nik, sorsunk szorosan össze van kötve közülük egyesek­kel“) , s talán ő fogja majd elmesélni másoknak a drá­mát, ha a színen lévőket vég­zetük már pusztulásba vitte. SZŐCS GÉZA harmadik füzete 16 oldal. 16 rejtvény MEGJELENT KERESZTET Pillangószárnyak Van Ferencz Zsuzsanna no­velláinak­ egyikében — a Kel­lemes karácsonyi ünnepeket címűben — egy jelenet, ame­lyik számomra tömören kép­viseli az egész kötet hangulatát, jellemezhetővé, mérhetővé te­szi értékét. Arról esik benne szó, miszerint egy idős hölgy belopakodik egy idegen lakás­ba, hogy gazdája kérésére, a ve­szély teljes tudatában, eléges­sen bizonyos ott található, politikailag kompromittáló pa­pírokat. A következőképpen jár el: „Aprófát szedett elő a fásládából... egy üres bá­dogdobozban hamut merített a kályhából, meglocsolta pet­róleummal, rászórta az apró­fára, meggyújtotta, majd a papírlapokat egyenként be­dobta a kályhába.“ Nos, szerintem ez a megle­hetősen magas életkort meg­ért asszony nemcsak hogy a földalatti mozgalmat nem is­meri — s így eleve reményte­len a novella utolsó mondatá­ban felcsillantott „fejlődés“ lehetősége: „Meg kell tudnom, hogy milyen emberek ezek, és mit is akarnak...“ —, de a mindennapi élet apró prózai megnyilvánulásai is vajmi messze esnek tőle. Ha nem így lenne, akkor valószínűleg Vilma néni is tudná, hogy nem fával szokás meggyújtani a papírt, hanem esetleg for­dítva, s különösen olyankor nem körülményeskedik sokat az ember, amikor minden má­sodperc életbevágó fontosság­gal bír. Vilma néni azonban nem e­­gyedülálló „naiva“ a kötet hős­női között. A történetet ille­tően rosszul választottam meg a példát, hiszen ez az egyetlen novella, amelynek témája el­tér a többiétől. Hogy miről szól a másik tíz? Élnek öre­gebb asszonyok, fiatalabb asz­­szonyok, lányanyák, magános nők. Többnyire a családjuk­tól távol, a világtól elvonul­­tan, valami okból kifolyólag állandóan unatkozva, illetve dühösen. Valahol létezik egy­­egy imádójuk, akinek általá­ban dupla neve van — úgy­mint Mihály Mihály vagy László László —, akivel főleg telefonon érintkeznek, ritkán más formában is. Persze, nem a cselekményt hiányolom, hanem azt, ami a helyébe kellene hogy lépjen. A változatos, hiteles külső­belső ábrázolást, a meggyőző lélektaniságot, amelyre egyes novellák alaphelyzetét tekint­ve kitűnő alkalom adódna (Pillangó a volánon, Akiér a telefon csöng stb.). Mit kapunk azonban helyette? Begyako­rolt, rutinos megoldásokat, ref­­rénszerűen, novelláról novel­lára ismétlődő szituációkat. Az első kettő után már szinte mindeniket ismerjük, várjuk, és többnyire nem is hiába. Feltűnő például, hogy az elő­térbe állított szereplők min­­denike egyetemet végzett vagy végez, ami nem is lenne baj, ha ezt Ferencz Zsuzsanna a gondolkodásmódjuk, tudatuk minősége révén is érzékeltet­né. Csakhogy a kijelentés puszta kinyilatkoztatás marad, mögötte pedig sorozatban kap­juk a tömény kisszerűséget — valamiféle vagányságnak, modernségnek álcázva — a gondolati és lelki szegénysé­g Ferencz Zsuzsanna: Pil­langó a volánon, Dacia Könyv­kiadó, Kolozsvár-N­apoca, 1978. get. Elkerülhetetlenül felötlik bennünk a kérdés, miért sze­reztet Ferencz Zsuzsanna a frizurájukra, hódítóképessé­gükre oly aggályosan vigyázó, érzelmi, intellektuális képes­ségeiket csupán ingerült fel­­csattanással, indokolatlan sér­­tődékenységgel bizonyító hős­nőkkel feltétlenül egyetemi oklevelet? Amilyen lankadatlanul ke­resik ezek a hősnők az ismer­kedési alkalmakat, éppoly lankadtan mondanak le várat­lanul szerelmükről. Sőt, ami­kor a férfi hirtelen bejelenti, hogy elköltözik, az ifjú hölgy legelső reakciója az őt ért veszteségre a következő: „Ki tudja, jön-e majd más, és ha igen, mikor“ (Szemőkék nyár­­ban-télben). Szegényes, felszínes a kör­nyezetrajzuk, egyenruhába bújtatottak a szokásaik is. A legénylakások ablakát kivétel nélkül mindenütt lila csoma­golópapír borítja, mindenki „tudva tud“ mindent, sokan és gyakran „elfakadnak sír­va“. Nem lennének zavaróak a hasonló ismétlések, ha egy tudatos gondolatrendszerben nyomatékosító, szimbólumal­kotó szerepet töltenének be, ám ilyen funkciót nemigen tulajdoníthatunk nekik. Hosszabb írásaiban (Pillan­gó a volánon, Csendélet apró­pénzzel) Ferencz Zsuzsanna több szálon futó „cselekmény­­bonyolítással“s időbeni vágá­sokkal kísérletezik. A párhu­zamosság azonban kimerül a szereplők múltjának laza egy­más mellé sorakoztatásában, anélkül, hogy szerves kapcso­lat, kölcsönös összefüggés te­remtődne közöttük. Véletlen­szerűen összeverbuvált társa­ság tagjainak egy-egy élettöre­dékét villantja fel véletlen­szerűen, az esetlegességnek juttatva a döntő szerepet. A történetek korántsem helye­ződnek új megvilágításba az­által, hogy írójuk egymás mel­lé ollóza őket, sőt zavaróak, fölösleges kitérőt jelentenek. Mintha a szerzőnek csak azért lenne szüksége rájuk, hogy irodalmiasabb külsőt adjon az elbeszéléseknek, kitöltse velük a szegényes esemény­sort. Másként nem magyaráz­ható, miért foglalkozik hosz­­szasan a Csendélet aprópénz­zel első részében a kártyázó társaság — meglehetősen ér­dektelen — bemutatásával, holott a későbbiek során kö­zülük négy-öt szereplőre a vi­lágon semmi szüksége nincs, a terjedelmes elbeszélés folya­mán még csak utalás sem tör­ténik többé személyükre. Ha­sonló módon és okok miatt széteső a Sakk-matt magam­nak szerkezete, melynek első részét — két barátnő enyhén erőltetett civakodása — csu­pán annyi köti össze a máso­dikkal, az egzaltált féltékeny­­ségi jelenettel —, hogy mind­kettőben ugyanaz a figura szerepel, ám ez nem teszi fel­tétlenül szükségessé a két kü­lönálló elbeszélésbe kívánko­zó anyag egybevonását. Mindent összevetve, Ferencz Zsuzsannának ez a kötete el­sősorban bizonyos fajta írói hiányosságokra hívja fel a fi­gyelmet és csak azután az írói erényekre. ADONYI NAGY MÁRIA A Farkaslaki beszélgetés 1978. szeptember 8-án az Utunkban Farkaslaki beszél­getés cím alatt megjelent „ausztráliás ember“ hagyaté­kával kapcsolatos cikkre vo­natkozó válaszom a követke­ző: Ausztráliában Sydneyben el­hunyt öcsém, a cikk szerinti „ausztráliás ember“ Pakol Dé­nes végrendeleti kívánsága volt, hogy hamvait Farkasla­kára szállítsák és a Nyikó pa­tak vizébe szórják. Megmaradt értékeit utalják át a farkas­laki templom részére. A cikk írója úgy tünteti fel, hogy az öcsém farkaslaki em­ber volt, aki annak idején vándorolt Ausztráliába, egye­dül élte életét, s minthogy „senkije“ sem volt, s mint „igazi falujához tartó ember“ minden vagyonát, pár ezer dollárt a farkaslaki templom­nak és nem a falunak hagyo­mányozta. A továbbiakban összehason­lítást tesz Tamási Áron és az „ausztráliai ember“ hagyatéka között. Kérdi: hány pénzt ha­gyott Tamási Áron Farkasla­kának? Később írja: kit érde­kel az ausztráliás embernek a pénze, ha Tamási Áron nem lett volna, ki a fene tudná, hogy van-e Farkaslaka? Végül azt írja: „a farkaslakiak meg­értik, hogy miféle különbség vagyon ama ausztráliás ember és Tamási Áron hagyatéka között“. öcsém, az „ausztráliás em­ber“ nem volt farkaslaki em­ber. 1947-ben Budapestről ván­dorolt Ausztráliába, ahol 29 évet élt. Nőtlen lévén egyedül élte le életét, de nem volt ro­kontalan. Budapesten két test­vére, Farkaslakán, Korondon, Bogárfalván, Tordán, Aranyos­rákoson összesen 11 első uno­katestvérünk él. Farkaslaki Lakos sohasem volt, mindösz­­sze 3—4-szer volt rokonlátogá­­son Farkaslakán. Apánk far­kaslaki születésű volt, 13-an voltunk testvérek. „Vagyona“ egy öröklakásból és az ingóságaiból állott. Magyar és angol barátai in­tézték temetését, hamvainak hazaszállítását, lakásának és ingóságainak értékesítését, va­lamint az ausztrál dollár átu­talását. Öcsénkkel állandó levelezés­ben voltunk. Értékeit egy rá­szoruló rokon gyerek tanítta­tására akarta hagyni, de ilyen gyereket javasolni nem tud­tunk. Döntése a templom volt. Ami Tamási Áron és az „ausztráliás ember” hagyaté­kának összehasonlítását illeti, a farkaslakiak jól ismerték, és tudták,­ hogy ki volt Tamási Áron. Ő nem szorul arra, hogy bárki is védelmébe vegye, kü­lönösen nem egy névtelennel szemben, aki a távoli földrész­ről, a honvágytól gyötörve, az ősei és apja szülőföldjére, Far­kaslakára hazakívánkozott. Egyben mindketten egyek vol­tak! Mindkettőjüket az ősi föld vonzotta. A gyászszertartáson a temp­lom padsorai zsúfolásig meg­teltek. Farkaslaka lakossága megértette, átérezte azt a fáj­dalmat, melyet az ősi földhöz való ragaszkodás és a hon­vágy okozott, amit életében nem, csak poraiban érhetett meg egy nagyon szerény kí­vánsággal, hogy a Nyikó vi­ze legyen jeltelen örök sírja. FARKASLAKI PAKOT ÁRPÁD Budapest

Next