Utunk, 1979 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1979-06-08 / 23. szám
Isztrosz király Szarvady Gyula két évvel ezelőtt, egy Utunkinterjúban már elmondta, hogy operájának mi a témája. Mégis hadd említsem meg, hogy az a történelmi legenda, amelyiknek cselekménye aDuna jobb partján és a Fekete-tenger között elterülő két géta-dák vár királyának, Isztrosznak és Ziraxesznek szövetségéről, illetve Isztrosz és Larisz szerelméről szól, és amelyikből Sebastian Popescu és Costica Ghinea írt szövegkönyvet (a fordítás Jánosházy György avatott kezű munkája), a zeneszerző számára kitűnő alkalomnak bizonyult, hogy jó énekes szerepeket, valamint számos hatásos nagyegyüttest magába foglaló, a késői utóromantika zenei stílusában fogant, szellemesen hangszerelt operát komponáljon. A most magyarul is megszólaló mű hallatán (az ősbemutató 1976 áprilisában volt Constantán), mindenekelőtt Szarvady Gyula dallaminvencióját, melódiagazdagságát említeném, még akkor is, ha napjaink zenei nyelvezete ezt a kifejezési formát nem nagyon használja, mondjam azt: tudatosan távol tartja magát tőle. Ennek ellenére nem tekinthető égbekiáltó bűnnek, ha századunk nyolcadik évtizedében egy zeneszerző — különösen ha oper. .. komponálásra vállalkozik —, van annyira bátor, hogy munkája során a hangnemrend jól kitaposott, könnyebben járható (és érthető!) útját követi. Szarvady leplezetlenmelódiaéhségét“ egyébként csak saját szavaival tudom indokolni. Az említett interjúban mondta nyílt őszinteséggel: „ . .. ha valamit a zene nyelvén akarok kifejezni, akkor azt csak ezekkel az eszközökkel és csak úgy tudom kifejezni, ahogyan kifejeztem. Még akkor is, ha mindaz, amit mondtam, esetleg emlékeztet valakire. Ezt a kockázatot vállalom!“ A bemutatón látottak alapján első helyen a kitűnő csapatmunkáról kell szólanom. Régen, nagyon régen volt a Magyar Operában olyan premier, amely annyira nyilvánvalóvá tette volna azt az összehangolt alkotói nyelvet, amelyet az előkészületi munkák során a rendező, a díszlet- és jelmeztervező, a koreográfus (Fodor Tibor), és nem utolsó sorban a szerző és a karmester beszélt. Isztrosz király színpadra állítása az egymásért való, lelkesítő, magas célokra törő csapatmunka ékes bizonyítéka, amiből — végső soron — a közönség nyert a legtöbbet, ő vált e komplex műfaj által biztosítható (de csak ritkán biztosított), szép élmény letéteményesévé. Vargha Zoltán nyilván tudta, amikor munkához látott, hogy az operaművészet elsődleges célja a zene és a színház szintézisének megvalósítása. Hiszen mit sem ér az olyan operaelőadás, amely csupán a szép hangok varázsa, esetleg látványos jelmezparádé, vagy szcenírozott oratórium. Mindezt csupán azért említettem, mert a rendező bármelyik módozatot választhatta volna, ha teszem azt a legideálisabb szereposztás állt volna rendelkezésére, ha csupán a sikerült ruhák felvonultatására összpontosított volna, vagy ha a librettó helyenként cselekményszegény részeit a szokványos „kincstári“ rendezői megoldások alkalmazásával állította volna színpadra. De Vargha Zoltán — Schönberg ismert mondásának szellemében, miszerint „csak a szürke középút nem vezet Rómába“ — eleve sokkal igényesebben közelített feladatához, és a mű fenséges történelmi atmoszféráját aknázta ki elsősorban. Más szóval: kellő képzelőerővel és bátorsággal, hatásosabbnál hatásosabb beállítások egész sorát komponálta meg, élesen exponálta a figurákat, a kórusnak pedig nem puszta térkitöltő, hanem a cselekményen belül sajátos feladatokat adott. Ezáltal a produkció képlékennyé vált, van élményt adó varázsa, van sajátos levegője. (Talán csak a virágszórást nem kellett volna anyit ismételnie és hőseit annyit térdepeltetnie). Sz. Wittinger Margit eddigi pályafutásának legkifejezőbb színpadképeit alkotta meg. A szürke-fehér tónusú oldalfalak, valamint a könynyen (olykor túl könnyen) kezelhető, de mozdulatlanul impozáns hatású, a Traianus oszlopán látható domborművekre emlékeztető hátsó színfalak olyan játékteret biztosítanak, amelyek nem csupán atmoszférateremtőek, hanem az okosan alkalmazott világítási effektusok folytán olykor aktív részvevőivé válnak a cselekménynek. H. Rosescu Lya ezúttal nem csupán találó színű, jól megalkotott jelmezekbe öltöztette a szereplőket, hanem valamennyi színpadra lépő személy számára olyan hatásos maszkokat is tervezett (a kivitelezés Tóth Doina munkája), amelyek kitűnően érzékeltetik az adott történelmi kor embereinek tántoríthatatlanságát, erejét. Külön kell szólanom a kellékekről, a számos pajzsról, a fémkupákról, sisakokról, dárdákról, nyilakról, stb., amelyek egyenként is, összességükben is, figyelemreméltó képzőművészeti alkotások. Fodor Gábor remek munkát végzett, igazán megérdemelte volna, hogy az ő neve is felkerüljön a plakátra. Muresan Vasile volt a bemutató karmestere (sajnos a szerző, betegsége miatt, nem tudta vállalni a vezénylést). Körültekintő figyelemmel igyekezett megvalósítani a partitúra előírásait. Eltekintve néhány apróbb megingástól, a kissé elnyújtott tempóktól (egy helyen a trombita is „bakizott“) sikerült a zenében meglévő drámai erőt, meleg líraiságot megcsillogtatnia. Talán csak a „tuttikban“ kellett volna valamivel jobban visszafognia a zenekart, hogy az ne nyomja el annyira a színpadot. A mű vokális megvalósítása nemes, szép feladat, mivel az egyes szólamok nemcsak jól énekelhetőek, hanem igényesek is. Ebben a vonatkozásban Fogor László Avakisz zenei szempontból is legsikerültebb szerepében az egész előadás legegységesebb, legaprólékosabban kidolgozott operaénekesi produkcióját nyújtotta. A tőle megszokott színvonalon tolmácsolta Isztrosz szólamát Szilágyi Ferenc. Megnyerő volt Mátyás Jenő népies bölcsességű Storilója. Larisz alkatilag nem éppen ráülő szerepében Kriza Ágnes ezúttal csak a lírai részekben nyújtotta azt, amire operaénekesnőként képes. Csorna Mária volt Zarina, Mester József pedig Ziraxesz. A kisebb szerepekben fellépő énekesek közül megbízható, szép teljesítményt nyújtott Nagy Katalin (Oreda), Kovács Attila (főpap) és Andrásy Gábor (Drilgiosz). A Debreczeni Károly vezette kis létszámú énekkar várakozáson felüli szinten oldotta meg igényes, nehéz feladatát. A Szarvady-opera szép sikerű bemutatója egybeesett a Megéneklünk, Románia fesztivál megyeközi szakaszával. Azt hiszem, nem vagyok túlzottan optimista, ha végezetül azt mondom: a premier sikerének minden bizonnyal lesz folytatása! FEHÉRVÁRT LÁSZLÓ Hazai alkotás az Állami Magyar Opera színpadán Lepizsán Fekécs Zita: Gótikus ablak királyből (Csomafáy Ferenc felvétele) Jelenet az I s z t r o s z KodáIy*est Ha egy hirdetőoszlopon Búzás Pál neve tűnik fel, bármilyen sietős is az utam, megállok, meg kell néznem, mi az az újdonság, melyik az a ritkán, vagy egyáltalán nem hallott mű, amellyel Búzás Pál, a „különc“ jelentkezik. A meglepetés öröme sosem marad el, az ötlet mindig jó, eredeti, műsorát elszalasztani nem szabad — ki tudja kitől és mikor hallhatjuk újra? Munkásságáról faggatom; azt sem tudja, mit mondjon, hol kezdje: a kétzongorás irodalom ismertetésével-e (ennek elhanyagolása közös bánatunk), a számos romániai magyar zeneszerző műveinek a bemutatásával, vagy a klasszikus jazz művelésével? Ő a mi „rendhagyó“ zongoristánk, nyugtalan, mindig újat kereső, merevségekkel szembeszálló, állandóan aktív művész. Repertoárjának nagy része modern. Nem játszik Chopint, Beethovent vagy Schumannt, de aligha van romániai magyar szerző, akitől ne játszott volna zongorára írt kompozíciót. Játssza Gershwin, Bartók, Paul Constantinescu zongoraversenyét — nagyon szívesen meghallgatnánk e ritkán hallott versenyműveket a filharmónia zenekarának kíséretével. Legutóbb Kodály Zoltán zongoraműveiből adott elő egy csokorra valót, ötletesen öszszekötve a Füzi-Kállai Olga és Muzsi Judit énekelte bicíniákkal. Hallottuk a Meditációt, az op. 11-es Hét zongorradarabot, a Marosszéki táncokat, a Gyermektáncokat. Műsora ősbemutatóval is megörvendeztetett: Vermesy Péter Postludium in memoriam Kodály Zoltán című kompozíciója most hangzott el először. Búzás Pál zongorajátéka szilaj, ritmikus, határozott, hiányzik belőle szentimentalizmus. ..lírai hangvétel“, vagy a „szépen lekerekített dallamvonalak finomsága“, amit egy „konformista“ zongoraművészről el szokás mondani. Még a meditatív részeknél is kiérzik férfias szigora, objektív pontossága. Búzás Pál sajátos egyénisége zenei életünknek: ízlést alakít, műveket ismertet, közönséget nevel. És mennyivel gyorsabban, biztosabban menne a közönség nevelése és az új zene befogadtatása, ha még egy-két vonós vagy fúvós Búzás Pállal gazdagabbak lehetnénk! GERGELY JUDIT Csapodár madárka Féllábbal a padovai Comaro-palota urának és vendégeinek művelt, újplatonista körében, féllábbal a Comaro -uradalom paraszti környezetében •_ a tekintélyes apa vagyonából és társadalmi helyzetéből kiszorult (törvénytelen származású) színpadi író és capocomico helyzetének, életvitelének felemássága tükröződik darabjaiban is. Komédiái egyfelől az éppen ekkor kivirágzó, latin példákat követő olasz humanista vígjáték gyakorlatából, másfelől az oly közelről ismert olasz népélet kendőzetlen hétköznapi valóságából táplálkoznak; ez a kettős ihlet magyarázza Angelo Beclco darabjainak legszembetűnőbb sajátosságát: a népi alakok ábrázolásában mutatkozó nemesi szemléletet, s egyben a korrajz szerény kritikai elemeit, a zsoldosháborúkkal sújtott nép nehéz életkörülményeinek felvillantását. Ugyanakkor a visszatérő típusok, az állandó szerepek (Beolio maga is egy ilyen szerep alakítójaként kapta a Ruzante nevet) már a római atellana mélyben lappangó plebejusi hagyományát új életre támasztó maskarás színjáték, a commedia delharte előkészítőjének mutatják a szerzőt. Nem a padovai tájnyelv (amelynek különleges ízét a magyar fordításban a szabadszájú kiszólások népi keresetlensége volna hivatott éreztetni): ez a nagy műfajok határán (a szerző halálával) kiteljesületlenül maradt dramaturgia a fő oka, hogy Beclco-Ruzante komédiái, mulatságos cselekményük, kitűnő szerepalakítási lehetőségeik, mesterkéletlen humoruk, életességük ellenére, eléggé ritkán látnak színpadot olasz hazájukban is. Főiskolai célokra azonban remekül megfelelnek. Kiváltképpen legjobb műve, ez a Csapodár madárka, eszményien alkalmas arra, hogy gáttalan, harsány vásári bolondozásával felszabadítsa a fiatalok játékkedvét — a szó ősi értelmében. Gergely Géza, az ezidei végzős színinövendékek utolsó bemutatójának rendezője, igyekezett is élni az alkalommal, s mindenfajta artisztikus stilizálást kerülve, a maga eredeti, bővérű játékosságának korlátlan érvényre juttatásával színre vinni a komédiát. Kozma Mátyás zenéje, a vidám ének- és táncszámok beiktatása (amit, a A tandragorán elkövetett erőszakkal ellentétben, ilyen darab esetében teljesen helyénvalónak tarthatunk), jól szolgálja ezt a célt. De sajnos, a rendező — néhány sikerült szórványos színpadi pillanatot nem számítva — nem volt képes igazi, friss és az adott helyzetekben gyökerező játékötletekkel kitölteni keretét, s ezt nem pótolhatta a zsinórpadról alácsüngő sok kötél sem. Megbámulhattuk a fiatalok nagyszerű erőnlétét, olykor valóságos akrobata-mutatványait, sőt azt a képességüket is, hogy fejjel lefelé lógva hibátlanul végigmondanak hosszú szövegeket — de a sok kötélmászásnak egyetlen egyszer jutott színpadi funkció, amikor egyik szereplő a magasban kifeszített függöny „rejtekében* kihallgatta a másikat. Funkciótlan — s ráadásul elkopott — gag a rengeteg fölösleges földön hempergés is. S az előadás humora jórészt ezekben... no és a vaskosságokban merül ki. Pedig a fiatalok — és nemcsak a végzősök — valóban a feladathoz illő nagy játékkedvvel vágtak neki az előadásnak. Rácz Mari mellett, áld minden eddigi szereplésével az évfolyam legtehetségesebb növendékének bizonyult, főképpen Dávid Sándor és Takács Antal szerzett derűs perceket a nézőnek, de érdemes felfigyelnünk a másodéves Debreczeni Kálmánra is — kár, hogy kötéllétrán hintázva, félig a kulisszáknak kellett elmondania prológusát. JÁNOSHÁZY GYÖRGY Jelenet a főiskolások előadásából (Marx József felvétele) Portrék - nem holtversenyben Tompa Lábor áprilisban látott filmjének hőse Jagamas János, zenetudós, népművészetünk avatott kutatója és gyűjtője, a tanár, az ember. László Ferenc arcképfilmje: „Ruha István — valamivel közelebbről", a csábító cím ellenére is rokonszenvesen mértéktartó, az ..intimpistáskodást nagy ívben elkerülő, szigorúan az előadóművészre összpontosító kerek alkotás. Tompa Gábor képsorok tömkelegével árasztott el, szinte félt attól, hogy valami kimarad abból, ami Jagamas János teljes élete, mintha minden percben ott akarna időzni alanya mellett, s ezért nem kerülheti el a buktatót, a képekbe feledkezést. Ez sajnos öncélúvá teszi néhol a különben igényesen megkomponált filmszerű filmet. Ez utóbbit nem szószaporítás céljából állítjuk, csupán jelezni kívánjuk, hogy fiatal filmesünk inkább a képiség oldaláról közelítette meg témáját, s a portré nem néhány jellemvonás kiemelésével, a többi beszédes sejtetésével valósult meg, hanem az egész film kép-hang egyensúlya billent az előbbi javára. A vágástudatában vagyunk annak, hogy minden alkotó számára a legnehezebb feladat saját munkájának tömörítése, a totalizmusról való lemondás, ebben az esetben a művészi mondanivaló többlethordozójává válhatott volna. Hogy csak két példát említsünk: a reggeli borotválkozás jelenetét, vagy a jógamutatványokat nyugodt lélekkel mellőzni lehetett volna. Ugyanakkor nagyszerűek voltak azok a kompozíciók, melyekben Tompa a gyűjtőmunka perceit leste meg, a fürkésző közelképek kozmetikázás nélkülisége, a zárókép félhomályos lépcsőháza a délutáni, szűrt ellenfényben. Tompa Gábor keresi önmagát, keresi sajátos szimbólumrendszerét, azt a műfajformát, amelyben a képi felvétel a szöveg egyenrangú társává lesz. Több mint egy hónap leforgása alatt két zenészről is arcképet sugárzott a hétfői tévé. A két filmben közös a bemutatottak hivatása, megszállottsága, vitán felüli művészi szaktekintélyük. A színhely is azonos — Kolozsvár- Napoca — zenei életünk hagyományos központja. S ezzel máris kimerítettük az azonosságok és hasonlóságok részben egymást fedő köreit, mert amit ezután szándékszunk szóvá tenni, az a megközelítések különneműsége. László Ferenc a beszélgetéselején elhangzott mottószerű megfogalmazáshoz alkalmazkodott: Ruha István ,,hangszere ura, szolgája, rabja". S tegyük hozzá: nagy művész, szerény ember, kellemes társalgópartner. Művekről, hangversenyekről, nagynevű mesterekről beszélt, a feledhetetlen Antonin Ciolanról, tanáráról Balogh Ferencről, Simon Emil karmesterről, az indulás szerencsés csillagállásáról. A fenti kijelentésekhez a tévé szalagjára szolgáltatott perdöntő bizonyítékokat: Csajkovszkijt, Vivaldit, Wilhelm Bergert játszott zenekarral, kvartettjével, a barokk miliőjű Bánffy-palotában. Az előbb a szerénységet emlegettük: Ruha István sohasem önmaga dicsőségét tolja az előtérbe, de mindig zenében, együttmuzsikálásban gondolkodik, világkörüli turnéin tudja, hogy egy országot képvisel, akár Tokióban (hol az agyongépesített japánok romantikus felbuzdulásukban gépkocsiját a hotelig tolták), akár Brüsszelben vagy Montrealban játszik. Adelmann Alfréd és Florin Orzeanu filmje látványban jóval szerényebb volt, mint a Jagamas-arckép, de a filmes megfogalmazás szigorú ökonómiájáért bőven kárpótolt László Ferenc fölényes terepismerete, lényegre törő kérdései, a gyakorló zeneesztéta kiegészítései. S még valamit magáról a portréról, az előbbiek ürügyén: írók, színházi nagyságok bemutatása után, a tévé végre a zenészekre is sort kerít, amivel igen jó szolgálatot tesz a műveltségi köztudat bővítésének. Van még egyfajta portréfilm: az ún. írói riportok, melyek eleve sajnos hátránnyal indulnak; a megkérdezettek nem szoktak a beszédhez, ők a cselekvés emberei, akik félszavakból is értenek, s ezért az író kénytelen helyettük is elmondani mindazt, ami létük és munkásjelenlétük lényege. SEBESTYÉN MIHÁLY