Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)
1980-04-11 / 15. szám
Az öreg akkor vette, amikor idég havös, tolvészi reggeleken kijárt a piacra: ment, ha dolga volt, ment akkor is ha történetesen nem bízta meg semmivel az asszony. Úgy április végén egy magányos, talpig feketébe öltözött asszonyra figyelt fel. Az a fajta aszszony volt, aki csúnyának, de nagyon alkalmazkodónak születik. Ráncok szabdalta arcával, rikító nagy szemölcseivel, mindenestől rút, de lerí róla a bocsánatkérés, az, hogy bármire hajlandó — a tűrés-tűrésre is —, ha dobnak neki olykor jó szót. Nos, ez a rútság szólította meg Feleki Gézát: — Tessék már megnézni, milyen kedves ez a kis japánkakasom!llát ő volt Feleki számára a döbbenet, és bámult is nagyot. Ilonka, a felesége, kéthetenként a „libás kosárral“ dübörög ki a piacra. Menten a szárnyasok sorára irányítja lépteit, menten oda-oda kapdos a libák szárnya alá, ott tapogatja ki a lerakodott zsírpárnát. Következik a liba mellének a szemrevételezése, a mája miatt. Rendszerint el is találja a legjobb libát, s ilyenkor napokig pöffeszkedik a szomszédasszonyok előtt, hogy: ,,Negyvenkét dekás mája volt a libámnak.“ Feleki évtizedeken át hozzászokott, hogy a piacon finom falatokat vásárol az ember. De hogy valaki úgy kínálja a portékáját, nézze már meg, milyen kedves, ilyesmit ő még nem hallott. Engedelmesen megnézte a kakast. Az is szöget ütött a fejébe, hogy japán. A néne megsimogatta a kakast. — A fajtája miatt hívják így, mert kicsike, meg látja milyen kellemesen színezett tollazatú. Feleki elgondolkozott, mit jelenthet az, hogy a kakas tollazata kellemesen színezett. — Osztán miről jó ez? Levesbe való ... kappan féle ...? Az asszony nevetett, ép fogai voltak. Lám csak, a természet neki is adott valamit, amivel büszkélkedhet. — Jaj, már hogy lenne ez levesbe való, meg kappan! Ez az uram kedvenc jószága volt. Hányszor azt hittem már, hogy a drágámnak vége, s akkor kukorékolt egyet ez a japánkakas. Az én emberem menten felült, kért, hogy hozzak cukros vizet s egy szeletke citromot. Akár hiszi, akár nem mifelénk úgy tartják, hogy sokáig él, aki japánkakast tart. Szerencsét hoz, meg felkukorékolja a haldoklót. Feleki nézegette, ugyan mennyi idős lehet ez a kakaska, ha az asszony urát annyiszor visszakukorékolta a halálból? Az asszony szinte eltalálta a gondolatát. — Ne aggódjék, a japánkakasnak nincs kora ... Most hallgat, de ha hazaviszi, meglátja, hogy be nem áll a szája. Tele lesz vele az udvar. » Megalkudtak, s Feleki vitte: dísznek, életvidámítónak, halál előzőnek, csak előbb még visszafordult: — Ide figyeljen ... — Mi van? Enyje, olcsón adtam, hiába, szabadulni igyekeztem tőle. Ez volt az, amit Feleki nem értett, ha a kakas szerencsét hoz, ha ereje van a halálon, miért adja el? Mindjárt megkapta a választ. — Mert az én drága jó uramra emlékeztet. Aludni szeretnék, ne kukorékoljon fel többé engem a kakaska. Felekinét a gutaütés kerülgette a kakas láttán: ez mire jó, se megfőzni, se kakasolni. Miféle tyúk veszi ezt számba? Feleki hazudott, hogy tizenötért vette, és Ilonka ne feledje: ez japánkakas, díszállatka. Estig is morgott az aszszony: trottinak mondta le Felekit. Leszállt az este, és Feleki figyelte a japánkakast; nem ült el a többi szárnyassal a ketrecbe, kapirgált, tipegett, s a Hold feljötte után hosszat kukorékolt. Első ízben, Ilonka kiugrott az ágyból. — Máriám, ez meg micsoda? — és rángatta félre a függönyt. Az ember diadalmasan mondta: — Megszólalt a japán kakas. Ilyen kukorékolást én még nem hallottam. Feleki ettől kezdve sose panaszkodott, hogy éjjelente rengetegszer megébred. Anynyiszor ébredt fel s aludt el, ahányszor a kakas kukorékolt. S annak be nem állt a szája. Szomszédok, rokonok jártai a csodájára Matyinak, mert Feleki nevet adott neki. A kakas mindig megismerte a gazdáját, tőle elfogadta a kukoricát, nagy munkás tenyeréből csipegette a kenyérbelet. Egyszer Feleki megbetegedett, öccsének titokzatosan mosolyogva mondta: Az az érzésem, hogy én is megkezdem a sárga föld kúrát , s ezt annyi bölcsességgel jelentette ki, hogy a fiatalabb elcsodálkozott. És valahányszor álmában már fényes, szép utakon barangolt, odaszállt ablakához a japánkakas kukorékolása. Jaj, szegény, rezzent életre, ez nem kapott enni ma. Kabátot terített a hátára s kiment a küszöbig. Hívta, beszélt hozzá, sose használt szép szavakkal becézte: „Matyi, te kis kolontos, te szépek szépet. Az asszony hallgatózott. Nézz oda, miket össze nem hord a vén szamár. Ilyesmit soha nem suttogott, fiatal házas korukban sem. Egye meg a fene a rút kakasát. Mibe kerülne neki, ha vele is így beszélgetne: eltelt az élet jó is volt, rossz is volt — amivakrnomAdí? élet''' Meleg szavakat? Azt ugyan várhatja! Ellenben ez még késő este is 1161 laskát gyúrni: kukorékol a kakas! S erről rögön eszébe jut, hogy erőre kell kapnia. Laskát enne... már gubát... grízes rétest... Munkaigényes, ínyenc dolga-Azután egy napon Feleki már nem tudott felkelni. Futott hozzájuk az öccse, hogy melyik orvost hívja ki? Megszerez ő minden orvosságot, azt mondta: dehiszen nem fáj semmije. Hanem Zolikát, az unokáját küldje el hozzájuk délente öccse, hogy etesse meg a japán kakast. Zolika jött, játszott a kakassal, és nevetett, hogy annak be nem áll a szája. Egy keddi nap arra ment tödegasszony — Ilonka szerint száz esztendő felé járhatott, kezére, arcára rászikkadt már a bőr. Benézett az udvarra. — Már az utca elejéről hallottam a japánkakast. Ha vanki haldoklik, annak nehéz lesz meghalni... — De mielőtt Ilonka behívta volna, hogy bővebben tudakozódjék tőle, botjára támaszkodva az öregasszony eltűnt. Feleki a feleségét szólította: Ilonka, barátfülét főzzél, nagy fazékkal! Az asszony megsimogatta a kezet: — Leves kellene neked, Géza. Már egészen kiszikkadtál a száraztésztától. Levest főzök. És levágta a japánkakast. Olyan sűrűre sikerült a leves, hogy szinte megállt benne a kanál. No mindegy, az emberének, úgyis taplóhoz hasonlít már a nyelve, nem érez az jó ideje ízt... Tálcára tett tányért, kanalat s megindult vele a szobába. Benyitott. De a levest már nem volt aki megegye. TOTH MARIA | JAFÁKEREAS . PAIZS TIBOR RIPORTJA Négy évvel ezelőtt Palade Dán radikális elhatározásra jutott: feladja kolozsvári munkahelyét a bukaresti kutatóintézet kolozsvári fiókjánál, meggyőzi feleségét, aki szintén a kutatóintézet munkatársa, hagyja ott állását, s költözzön Szatmárra. Palade Dán a kutatóintézetben ipari lélektannal foglalkozott, de mert önbecsülése nagyobb volt önhittségénél, címet, rangot s szülővárost otthagyva, eljött a „23 August“ üzembe munkapszichológusnak. Meggyőződése volt ugyanis, hogy az őt foglalkoztató problémákat csak az üzemmel tartott állandó kapcsolat keretei között tudja kellőképpen elemezni, megismerni és eredményeit gyümöl■csöztetni. — Míg a kutatóintézetben dolgoztam, időnként egy-egy üzemben vendégeskedtem. Izgalmas, érdekes és főleg hasznos dolgokkal foglalkoztunk, de jobbára elméleti síkon, s mert én tevékeny ember vagyok, s mert meggyőződésem, hogy a lélektan, ez az emberrel foglalkozó legintimebb tudomány csak az emberrel való bizalmas kapcsolat során válhat eredményessé, úgy döntöttem, hogy üzembe megyek. A „23 August“ üzemben sorra vettem az egység majd mindenik dolgozóját, elvégeztem velük egy komplex alkalmassági próbát. Eredményes munka volt, úgymond mindenki a helyére rázódott, ott dolgozott, ahol képességeit a lehető legjobban tudta gyümölcsözhetni. Ez mindenkinek jól jött, nyert az üzem és nyert az egyén, mert ugye azt senki sem tagadja, hogy a hozzáértéssel és kedvvel végzett munka eredményesebb ... A közfelfogás azt tartja, hogy a pszichológus az üzemben amolyan ötödik kerék, csak arra jó, hogy „srófolja“ a munkást... Itt csend következik, s egy mosoly, amiről nem fog kiderülni, hogy nekem szólt-e vagy azoknak, akik ezt „beszélik“.• Sőt, vannak, akik a pszichológust teljességgel fölöslegesnek tartják, ez téves felfogás, de amíg ez bebizonyosodott, igazolni kellett létjogosultságunkat. Konkrét adatokat kértek munkánk eredményességéről. Több irányban is próbálkoztunk, de a végső elemzéskor kiderült, hogy eredményeink nem lesznek meggyőző érvek ... Egy látszólag egyszerű vizsgálati mód mentett meg. Száz munkást vontam be a kísérletbe, ami abból állott, hogy a gyár egyik legegyszerűbb termékét, egy két égős rezsót kellett szétilletve összeszerelni. Az előzőleg alkalmasnak minősítettek (egyéb próbák során) egy perccel hamarabb végeztek feladatukkal, mint az „alkalmatlanok“. Ezeket az eredményeket aztán közgazdász kollegáim a számok nyelvére fordították, s kiderült, hogy ha csak az alkalmasnak minősítetteket alkalmaznánk, a gyár évi 10 millió lej nyereséget mondhatna magáénak. 1977 februárjában súlyos baleset történt. Az üzem egyik több tonnás nagyprése maga alá ölt egy fiatalembert. A fiatalember nem tartotta be a munkavédelmi intézkedéseket, túl mélyen hajolt a prés alá, a fotocella „szemeit“ szabadon hagyta, s a rettenetes súly megölte. — Azonnal intézkedni kellett. Kidolgoztam egy tesztmódszert, s minden présen dolgozó munkást (150-et) megvizsgáltam. Négy csoportot alakítottam ki: 1. alkalmasak, 2. alkalmasak, fenntartásokkal, 3. alkalmatlanok, fenntartásokkal, 4. alkalmatlanok. Eredményeimet és az ezekből származtatott javaslataimat átadtam a vállalat vezetőségének. Javasoltam a két utóbbi kategóriába tartozók más munkakörbe való áthelyezését. A vállalat viszont nehézkesen mozgott. Az ügyet halogatták, s csupán akkor kezdték komolyan venni, amikor újabb két munkabaleset történt. Egyik az ujját, másik a karját hagyta a prés alatt. Az első az „alkalmatlanok fenntartásokkal", a másik az „alkalmatlanok“ kategóriából. — Ebben a munkakörben általában mi a gyakorlat: ön hozakodik elő az ötleteivel, vagy a vállalat felkérésére végzi a vizsgálatait? — Ez is, az is. Azért mintha az előbbi lenne a jellemzőbb. — Mi volt utolsó ötlete? — Egyik legutóbbi ténykedésem az üzemben a mesterek vizsgálata volt. A mester kulcsember egy üzemben, vezető ember. A jó vezetésnek pedig számos feltétele van. Nem elég csupán jó szakmunkásnak lennie ... Ergonómiával foglalkozó mérnök barátommal közösen két kurzust szerveztünk a mesterek számára. Az egyiken pszichológiai, szociológiai és pedagógiai előadásokat hallgattak, természetesen olyan fejezeteket, melyek kapcsolatba hozhatók saját munkájukkal. A másikon az emberi kapcsolatok, az emberrel való bánásmód tárgyköréből jegyezhettek le értékes információkat. Palade Dán életében tehát ezek az előzmények. A milícia közlekedésrendészeti osztályán vagyunk. Két arasznyi előszoba, jobbra néhány lépcsőfok, s az ajtó mögött ott várakozik az ismeretlen, a titok, a rejtélyesség. Legalábbis ennek tartják mindazok, akik az előszobában várakoznak. Leendő gépjárművezetők szoronganak itt, csaknem valamennyien komor ábrázattal, némelyikük kezét dörzsölve vagy mohón cigarettázva. Jogos-e az izgalom? Talán igen, talán nem. Igen, mert minden új, ismeretlen szituáció próbatételt jelent idegrendszerünknek. Nem, mert tulajdonképpen, ami az ajtó mögött vár reájuk, a pszichológiai „vizsga“, ahogyan ezt ők nevezik, lényegében sokkal egyszerűbb, mint az, amire ők a jövőben vállalkoznak. Itt ebben a titkokat rejtő teremben a „játékmester“ Palade Dán. Játékmester, mert hiszen mindenik próba a játékra emlékeztet, s nekem személy szerint az a meggyőződésem, hogy ha a tét nem lenne ilyen komoly, szabad óráinkban örömmel eljátszadoznánk ezekkel a műszerekkel.— Ebben a laboratóriumban, ha ugyan illik rá ez a név, a jelöltek négy kollektív íráspróbán és három műszerpróbán bizonyíthatják be, hogy potenciálisan rendelkeznek-e azokkal a pszichikai képességekkel, melyek elengedhetetlenek egy járművezető számára. Konkrétan mit vizsgálunk? A figyelemmegosztást, a topográfiai emlékezetet, a gyors döntéshozatal képességét, a technikai intuíciót, s még néhány olyan képességet, melyek nélkülözhetetlenek egy kormány mögött ülő számára. A vizsgálati személyek már a helyükön ülnek. A külső szemlélő számára roppant érdekes mindenik arc, mindenik mozdulat. Ez a maximális koncentráció állapota. A szőke fiatalasszony a leghátsó padban meglepő gyorsasággal cserélgeti a lábait. Az előtte ülő srác, aki egyébként másodízben startol itt, úgy mosolyog, mintha bocsánatért esedezne. Középkorú, kissé pocakos férfi ül előtte, és minden igyekezetével a golyóstollát szeretné elharapni. A fiatal rendőr a helyzet magaslatán akar lenni, fölényesen nézelődik, megereszt egy-egy mosolyt, olyan, mint egy csatát vesztett generális. De Palade Dán már osztja is a feladatlapokat, adja az utasításait. Itt, ezt az űrlapot töltsék ki! Most már lendületbe jött a csapat, megnyílnak a szelepek, s áramlik a felgyülemlett gőz. Izgatottak valamennyien. A fiatalaszszonyról lehet olyan huszonöt év körüli, az űrlap tanúsága szerint kiderül, hogy a tavaly szült. De nincs több idő szemlélődésre, kezdődik a munka, és ez már igazi nagyüzem. A próbák alatt alig tudunk pár szót váltani suttogva. Néhány órai kemény munka után mindennek vége. Jelenlétem jó kabalának bizonyult, ma minden jelentkezőnek sikerült. A fiatalasszony még mindig rémült, nemhisz a sikerének. A srác tovább mosolyog, de ez már az igazi, önelégült mosoly. A köpcös férfi a gyomrát fogja és mindenkit felvilágosít a gyomoridegeiről. A fiatal rendőr változatlanul fölényes, most nem mosolyog, mit kell ezen vihogni, hiszen csak természetes, hogy neki sikerült. — Mi késztette önt arra, miután tudományos kutató volt, majd nagyon eredményesen dolgozott mint üzemi pszichológus, hogy munkahelyet változtasson? — Egy roppant merész hipotézis. Doktori dolgozatomat készülök megírni, s választott témám a kormánykerék mögött ülők személyisége. Ha valaki elvégez egy iskolát vagy valamilyen tanfolyamot, az az ember már nem olyan, már nem ugyanaz, mint aki az iskola megkezdésekor volt. „Kettejük“ között, a kezdő és a végző személy között a különbség lehet kisebb vagy nagyobb, olykor elenyésző, de minden esetben valóságosan létező. Elegendő, ha csupán az eltelt idő érveit vesszük figyelembe. Ennek a változásnak az összefüggésében viszont a személyiség összehangolt tényezői, állandósult vonásai, melyek az egyéniség egységét biztosítják változatlan elemként megmaradnak. Mióta leendő gépjárművezetők pszichológiai vizsgálatát végzem, az állandóságnak ezt az elvét illetően bizonyos fokig megváltozott a szemléletem. A gépjárművezetés területén, különösen amatőröknél, egy lehetséges hipotézis szintjén úgy tűnik, hogy ez az állandósulás sokat veszít érvényéből. A gépkocsi egy olyan reális fizikai erőt képvisel, amely erőnek az egyénre való átruházása, valamint a bizonyítás, az érvényesülés vágya — különösen a kezdeti időszakban — lényegesen megváltoztatja a személyiséget. A gyalogos státusból a gépjárművezetői státusba való átkerülés az illető egyén személyiségét 180 fokban módosítja, s megfigyeléseim szerint ez a változás gyakorta élete végéig állandósul. Ezek szerint,da az embereket — gyalogosokat, sofőröket egyaránt — idegtevékenységüket illetően két alapvető csoportba sorolnánk, idegesekre és nyugodtakra, úgy azt állapítottam meg, hogy a volánnal szemközt minden „nyugodt“ gyalogos „ideges" gépjárművezetővé változik, úgyszintén az ideges gyalogos „nyugodt“ sofőrré. Ha feltételezésem a végső elemzéskor igaznak bizonyul, úgy ennek nagyon komoly következményei lehetnek. Egyike ezeknek például már a szűrővizsgák folyamán érvényesülne. Eltanácsolnánk mindazokat akik „nyugodtak“ s csak az ideges típushoz tartozókat engednénk tovább. Körülbelül ez lenne az, ami munkahelyváltoztatásra bírt. Ennek a kérdésnek a beható tanulmányozása köti le most minden energiámat. VI 'ÍS VI oh t3 a e't3 O >■5 ■o c u BODOR ÁDÁM Szeméttároló A VÁROS megközelítése! A gyerekek újságolták, valami kicsi szörnyűség került elő a szemétből. Nem ők, a gyerekek találtál, hanem a tyúkok, azok kapirgálták elő. A tömbház ablakaiból sokan bámultak a szeméttároló felé, előtte egy kiterített újságpapírra, sarkain négy darab kővel, hogy fel ne lebbentse a szél. Ami alatta volt, egyszeri látványnak is elég volt. Ezt az újságpapírt állták körül a lakók, közben megvető, indulatos pillantásokat vetettek a tyúkok felé, s mi tagadás, egymásra is. Ezen a napon a baromfiak voltak minden baj előidézői, ők hurcolták elő a szemét álcázó, dohos sötétségéből azt, amitől valaki úgy hitte, megszabadult, ők hurcolták ide a gyanakvást, a rossz lelkiismeretet. A kis csődület tulajdonképpen őrt állt, távol tartotta a tyúkokat és a gyerekeket. Pedig a gyerekek mindent elkövettek, hogy az átnedvesedett újságpapír alatt lapuló titoknak a végére járjanak. A komoly felnőttek jó ideig pontos válaszokat adtak. Hogy mi van ott? — Semmi! Később azonban valamelyik férfi, bizonyára egy szülő, aki maga sem elégedett meg az egyébként egyetlen és a tényállást híven fedő válasszal, bárgyú módon célzott az ázott újságpapírra. — Micsoda? — Egy nyúzott kismacska. — A gyerekek izgatottan újságolták egymásnak. „Egy nyúzott kismacska“. A rettenet ugyanakkor ujjongást váltott ki belőlük. Valaki, ahelyett, hogy tejjel itatna kismacskákat, csak veszi a kést és nyisz-nyisz. Ki tehette? Gyerek-e vagy érett ember a macskanyúzó? A bundája kellett vagy csak az élet kioltásának egyik módját gyakorolta? Délben aztán megérkeztek a nyomozók. Komoran és eleinte kissé tanácstalanul álltak a szeméttároló előtt. Aztán munkához láttak. Sorra járták a szeméttároló körzetébe eső lakásokat. A háziasszonyok restelkedve kutattak emlékezetükben, meg kellett határozzák, mi került előző nap a háztartásból a szemétbe Hát mi is? Zöldségtisztításkor keletkezett hulladék, almafogyasztás után visszamaradt csutkák, baromfikopasztásból származó tollak, kicsorbult üvegek, használhatatlanná vált seprűk, drótok, törött fakanalak, lerúgott csontok, hervadt kankalinok és törött csuprok. A gondos háziasszony bizony képes felismerni saját szemetét, ami ott a kupacban talán még őrzi a veder formáját. Igen, elég talán egy fél köbméter szemetet azonosítani, elég négy-öt család, amely a kérdéses helyen található szemét kiürítésével alaposan gyanúsítható és máris szorul a hurok. Föl lehet tenni a keresztkérdéseket. Bár ez a módszer kétségtelenül célravezető előfordulhat, hogy valaki innen távoleső lakhelyéről érkezett ide, s kis csomagját úgyszólván jogtalanul becsempészte a szemétbe. Ebben az esetben a nyomozók majd más szálakon fognak elindulni, és kezdik elölről az egészet. A tömbházbeli gyermekek mindenesetre megtudhatták, a macskanyúzókkal szemben a törvény sem elnéző. 5