Utunk, 1980 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1980-04-11 / 15. szám

Az öreg akkor vette, amikor idég havös, tolvészi reggele­­ken kijárt a piacra: ment, ha dolga volt, ment akkor is ha történetesen nem bízta meg semmivel az asszony. Úgy áp­­rilis végén egy magányos, tal­pig feketébe öltözött asszony­ra figyelt fel. Az a fajta asz­­szony volt, aki csúnyának, de nagyon alkalmazkodónak szü­letik. Ráncok szabdalta arcá­val, rikító nagy szemölcseivel, mindenestől rút, de lerí róla a bocsánatkérés, az, hogy bár­mire hajlandó — a tűrés-tű­résre is —, ha dobnak neki olykor jó szót. Nos, ez a rútság szólította meg Feleki Gézát: — Tessék már megnézni, milyen kedves ez a kis japán­kakasom!­llát ő volt Feleki számára a döbbenet, és bámult is na­gyot. Ilonka, a felesége, kéthe­tenként a „libás kosárral“ dü­börög ki a piacra. Menten a szárnyasok sorára irányítja lépteit, menten oda-oda kap­­dos a libák szárnya alá, ott ta­pogatja ki a lerakodott zsír­párnát. Következik a liba mel­lének a szemrevételezése, a mája miatt. Rendszerint el is találja a legjobb libát, s ilyen­kor napokig pöffeszkedik a szomszédasszonyok előtt, hogy: ,,Negyvenkét dekás mája volt a libámnak.“ Feleki évtizede­ken át hozzászokott, hogy a piacon finom falatokat vásá­rol az ember. De hogy valaki úgy kínálja a portékáját, néz­ze már meg, milyen kedves, ilyesmit ő még nem hallott. Engedelmesen megnézte a kakast. Az is szöget ütött a fejébe, hogy japán. A néne megsimogatta a ka­kast. — A fajtája miatt hívják így, mert kicsike, meg látja milyen kellemesen színezett tollazatú. Feleki elgondolkozott, mit jelenthet az, hogy a kakas tol­lazata kellemesen színezett. — Osztán miről jó ez? Le­vesbe való ... kappan féle ...? Az asszony nevetett, ép fo­gai voltak. Lám csak, a termé­szet neki is adott valamit, a­­mivel büszkélkedhet. — Jaj, már hogy lenne ez levesbe való, meg kappan! Ez az uram kedvenc jószága volt. Hányszor azt hittem már, hogy a drágámnak vége, s akkor kukorékolt egyet ez a japán­kakas. Az én emberem men­ten felült, kért, hogy hozzak cukros vizet s egy szeletke citromot. Akár hiszi, akár nem mifelénk úgy tartják, hogy so­káig él, aki japánkakast tart. Szerencsét hoz, meg felkuko­rékolja a haldoklót. Feleki nézegette, ugyan mennyi idős lehet ez a kakas­ka, ha az asszony urát annyi­szor visszakukorékolta a halál­ból? Az asszony szinte eltalálta a gondolatát. — Ne aggódjék, a japánka­kasnak nincs kora ... Most hallgat, de ha hazaviszi, meg­látja, hogy be nem áll a szá­ja. Tele lesz vele az udvar. » Megalkudtak, s Feleki vit­te: dísznek, életvidámítónak, halál előzőnek, csak előbb még visszafordult: — Ide figyeljen ... — Mi van? Enyje, olcsón adtam, hiába, szabadulni igye­keztem tőle. Ez volt az, amit Feleki nem értett, ha a kakas szerencsét hoz, ha ereje van a halálon, miért adja el? Mindjárt meg­kapta a választ. — Mert az én drága jó u­­ramra emlékeztet. Aludni sze­retnék, ne kukorékoljon fel többé engem a kakaska. Felekinét a gutaütés kerül­gette a kakas láttán: ez mire jó, se megfőzni, se kakasolni. Miféle tyúk veszi ezt számba? Feleki hazudott, hogy tizenö­tért vette, és Ilonka ne fe­ledje: ez japánkakas, díszállat­ka. Estig is morgott az asz­­szony: trottinak mondta le Felekit. Leszállt az este, és Feleki fi­gyelte a japánkakast; nem ült el a többi szárnyassal a ket­recbe, kapirgált, tipegett, s a Hold feljötte után hosszat ku­korékolt. Első ízben, Ilonka kiugrott az ágyból. — Máriám, ez meg micsoda? — és rángatta félre a füg­gönyt. Az ember diadalmasan mondta: — Megszólalt a japán kakas. Ilyen kukorékolást én még nem hallottam. Feleki ettől kezdve sose pa­naszkodott, hogy éjjelente rengetegszer megébred. Any­­nyiszor ébredt fel s aludt el, ahányszor a kakas kukorékolt. S annak be nem állt a szája. Szomszédok, rokonok jártai a csodájára Matyinak, mert Fe­leki nevet adott neki. A ka­kas mindig megismerte a gazdáját, tőle elfogadta a ku­koricát, nagy munkás tenye­réből csipegette a kenyérbe­let. Egyszer Feleki megbetege­dett, öccsének titokzatosan mosolyogva mondta: Az az érzésem, hogy én is megkezdem a sárga föld kú­rát , s ezt annyi bölcsesség­gel jelentette ki, hogy a fia­talabb elcsodálkozott. És valahányszor álmában már fényes, szép utakon ba­rangolt, odaszállt ablakához a japánkakas kukorékolása. Jaj, szegény, rezzent életre, ez nem kapott enni ma. Kabátot terí­tett a hátára s kiment a kü­szöbig. Hívta, beszélt hozzá, sose használt szép szavakkal becézte: „Matyi, te kis kolon­­tos, te szépek szépe­t. Az asszony hallgatózott. Nézz oda, miket össze nem hord a vén szamár. Ilyesmit soha nem suttogott, fia­­tal házas korukban sem. Egye meg a fene a rút kakasát. Mi­be kerülne neki, ha vele is így beszélgetne: eltelt az élet jó is volt, rossz is volt — ami­vakrnomAdí? élet''' Meleg sza­­vakat? Azt ugyan várhatja! Ellenben ez még késő este is 116­1 laskát gyúrni: kuko­­rékol a kakas! S erről rög­ön eszébe jut, hogy erőre kell kapnia. Laskát enne... má­­r gubát... grízes rétest... Munkaigényes, ínyenc dolga-Azután egy napon Feleki már nem tudott felkelni. Fu­tott hozzájuk az öccse, hogy melyik orvost hívja ki? Meg­­szerez ő minden orvosságot, azt mondta: deh­iszen nem fáj semmije. Hanem Zo­likát, az unokáját küldje el hozzájuk délen­te öccse, hogy etesse meg a japán kakast. Zo­lika jött, játszott a kakassal, és nevetett, hogy annak be nem áll a szája. Egy keddi nap arra ment tö­­d­egasszony — Ilonka sze­rint száz esztendő felé járha­tott, kezére, arcára rászikkadt már a bőr. Benézett az ud­varra. — Már az utca elejéről hal­lottam a japánkakast. Ha va­­nki haldoklik, annak nehéz lesz meghalni... — De mielőtt Ilonka behívta volna, hogy bő­vebben tudakozódjék tőle, botjára támaszkodva az öreg­asszony eltűnt. Feleki a feleségét szólította: Ilonka, barátfülét főzzél, nagy fazékkal! Az asszony megsimogatta a kezet: — Leves kellene neked, Gé­za. Már egészen kiszikkadtál a száraztésztától. Levest fő­zök. És levágta a japánkakast. Olyan sűrűre sikerült a leves, hogy szinte megállt benne a kanál. No mindegy, az embe­rének, úgyis taplóhoz hasonlít már a nyelve, nem érez az jó ideje ízt... Tálcára tett tá­nyért, kanalat s megindult ve­le a szobába. Benyitott. De a levest már nem volt aki megegye. TOTH MARIA | JAFÁKEREAS . PAIZS TIBOR RIPORTJA Négy évvel ezelőtt Palade Dán radikális elhatározásra jutott: feladja kolozsvári mun­kahelyét a bukaresti kutató­­intézet kolozsvári fiókjánál, meggyőzi feleségét, aki szin­tén a kutatóintézet munkatár­sa, hagyja ott állását, s köl­tözzön Szatmárra. Palade Dán a kutatóintézet­ben ipari lélektannal foglal­kozott, de mert önbecsülése nagyobb volt önhittségénél, cí­met, rangot s szülővárost ott­hagyva, eljött a „23 August“ üzembe munka­pszichológus­nak. Meggyőződése volt u­­gyanis, hogy az őt foglalkoz­tató problémákat csak az ü­­zemmel tartott állandó kap­csolat keretei között tudja kel­lőképpen elemezni, megis­merni és eredményeit gyümöl­­■csöztetni. — Míg a kutatóintézetben dolgoztam, időnként egy-egy üzemben vendégeskedtem. Iz­galmas, érdekes és főleg hasz­nos dolgokkal foglalkoztunk, de jobbára elméleti síkon, s mert én tevékeny ember va­gyok, s mert meggyőződésem, hogy a lélektan, ez az ember­rel foglalkozó legintimebb tu­domány csak az emberrel va­ló bizalmas kapcsolat során válhat eredményessé, úgy dön­töttem, hogy üzembe megyek. A „23 August“ üzemben sorra vettem az egység majd min­­denik dolgozóját, elvégeztem velük egy komplex alkalmas­­sági próbát. Eredményes mun­ka volt, úgymond mindenki a helyére rázódott, ott dolgo­zott, ahol képességeit a lehető legjobban tudta gyümölcsöz­hetni. Ez mindenkinek jól jött, nyert az üzem és nyert az e­­gyén, mert ugye azt senki sem tagadja, hogy a hozzáér­téssel és kedvvel végzett mun­ka eredményesebb ... A közfelfogás azt tartja, hogy a pszichológus az üzem­ben amolyan ötödik kerék, csak arra jó, hogy „srófolja“ a munkást... Itt csend következik, s egy mosoly, amiről nem fog kide­rülni, hogy nekem szólt-e vagy azoknak, akik ezt „beszélik“.­­• Sőt, vannak, akik a pszi­chológust teljességgel fölösle­gesnek tartják, ez téves felfo­gás, de amíg ez bebizonyoso­dott, igazolni kellett létjogo­sultságunkat. Konkrét adato­kat kértek munkánk eredmé­nyességéről. Több irányban is próbálkoztunk, de a végső e­­lemzéskor kiderült, hogy ered­ményeink nem lesznek meg­győző érvek ... Egy látszólag egyszerű vizsgálati mód men­tett meg. Száz munkást von­tam be a kísérletbe, ami ab­ból állott, hogy a gyár egyik legegyszerűbb termékét, egy két égős rezsót kellett szét­illetve összeszerelni. Az előző­leg alkalmasnak minősítettek (egyéb próbák során) egy perc­cel hamarabb végeztek fela­datukkal, mint az „alkalmat­lanok“. Ezeket az eredménye­ket aztán közgazdász kollegá­im a számok nyelvére fordí­tották, s kiderült, hogy ha csak az alkalmasnak minő­sítetteket alkalmaznánk, a gyár évi 10 millió lej nyere­séget mondhatna magáénak. 1977 februárjában súlyos baleset történt. Az üzem egyik több tonnás nagyprése ma­ga alá ölt egy fiatalembert. A fiatalember nem tartotta be a munkavédelmi intézkedéseket, túl mélyen hajolt a prés alá, a fotocella „szemeit“ szabadon hagyta, s a rettenetes súly megölte. — Azonnal intézkedni kel­lett. Kidolgoztam egy teszt­­módszert, s minden présen dolgozó munkást (150-et) meg­vizsgáltam. Négy csoportot a­­lakítottam ki: 1. alkalmasak, 2. alkalmasak, fenntartásokkal, 3. alkalmatlanok, fenntartások­kal, 4. alkalmatlanok. Ered­ményeimet és az ezekből szár­maztatott javaslataimat átad­tam a vállalat vezetőségének. Javasoltam a két utóbbi kate­góriába tartozók más munka­körbe való áthelyezését. A vállalat viszont nehézkesen mozgott. Az ügyet halogatták, s csupán akkor kezdték komo­lyan venni, amikor újabb két munkabaleset történt. Egyik az ujját, másik a karját hagy­ta a prés alatt. Az első az „alkalmatlanok fenntartások­kal", a másik az „alkalmatla­nok“ kategóriából. — Ebben a munkakörben ál­talában mi a gyakorlat: ön hozakodik elő az ötleteivel, vagy a vállalat felkérésére végzi a vizsgálatait? — Ez is, az is. Azért mint­ha az előbbi lenne a jellem­zőbb. — Mi volt utolsó ötlete? — Egyik legutóbbi tényke­désem az üzemben a meste­rek vizsgálata volt. A mester kulcsember egy üzemben, ve­zető ember. A jó vezetésnek pedig számos feltétele van. Nem elég csupán jó szakmun­kásnak lennie ... Ergonómiá­val foglalkozó mérnök bará­tommal közösen két kurzust szerveztünk a mesterek szá­mára. Az egyiken pszicholó­giai, szociológiai és pedagógiai előadásokat hallgattak, termé­szetesen olyan fejezeteket, me­lyek kapcsolatba hozhatók sa­ját munkájukkal. A másikon az emberi kapcsolatok, az em­berrel való bánásmód tárgy­köréből jegyezhettek le érté­kes információkat. Palade Dán életében tehát ezek az előzmények. A milícia közlekedésrendé­szeti osztályán vagyunk. Két arasznyi előszoba, jobbra né­hány lépcsőfok, s az ajtó mö­gött ott várakozik az ismeret­len, a titok, a rejtélyesség. Legalábbis ennek tartják mindazok, akik az előszobá­ban várakoznak. Leendő gépjárművezetők szoronganak itt, csaknem va­lamennyien komor ábrázattal, némelyikük kezét dörzsölve vagy mohón cigarettázva. Jogos-e az izgalom? Talán igen, talán nem. Igen, mert minden új, ismeretlen szitu­áció próbatételt jelent ideg­­rendszerünknek. Nem, mert tulajdonképpen, ami az ajtó mögött vár reájuk, a pszicho­lógiai „vizsga“, ahogyan ezt ők nevezik, lényegében sokkal egyszerűbb, mint az, amire ők a jövőben vállalkoznak. Itt ebben a titkokat rejtő teremben a „játékmester“ Pa­lade Dán. Játékmester, mert hiszen mindenik próba a já­tékra emlékeztet, s nekem személy szerint az a meggyő­ződésem, hogy ha a tét nem lenne ilyen komoly, szabad óráinkban örömmel eljátsza­doznánk ezekkel a műszerek­kel.— Ebben a laboratóriumban, ha ugyan illik rá ez a név, a jelöltek négy kollektív írás­próbán és három műszerpró­bán bizonyíthatják be, hogy potenciálisan rendelkeznek-e azokkal a pszichikai képessé­gekkel, melyek elengedhetet­lenek egy járművezető szá­mára. Konkrétan mit vizsgá­lunk? A figyelemmegosztást, a topográfiai emlékezetet, a gyors döntéshozatal képessé­gét, a technikai intuíciót, s még néhány olyan képességet, melyek nélkülözhetetlenek egy kormány mögött ülő számára. A vizsgálati személyek már a helyükön ülnek. A külső szemlélő számára roppant ér­dekes mindenik arc, mindenik mozdulat. Ez a maximális koncentráció állapota. A szőke fiatalasszony a leg­hátsó padban meglepő gyor­sasággal cserélgeti a lábait. Az előtte ülő srác, aki egyébként másodízben startol itt, úgy mosolyog, mintha bocsánatért esedezne. Középkorú, kissé po­cakos férfi ül előtte, és min­den igyekezetével a golyóstol­­lát szeretné elharapni. A fia­tal rendőr a helyzet magas­latán akar lenni, fölényesen nézelődik, megereszt egy-egy mosolyt, olyan, mint egy csa­tát vesztett generális. De Palade Dán már osztja is a feladatlapokat, adja az u­­tasításait. Itt, ezt az űrlapot töltsék ki! Most már lendü­letbe jött a csapat, megnyíl­nak a szelepek, s áramlik a felgyülemlett gőz. Izgatottak valamennyien. A fiatalasz­­szonyról­ lehet olyan huszon­öt év körüli, az űrlap tanúsá­ga szerint kiderül, hogy a ta­valy szült. De nincs több idő szemlélődésre, kezdődik a munka, és ez már igazi nagy­üzem. A próbák alatt alig tudunk pár szót váltani suttogva. Né­hány órai kemény munka után mindennek vége. Jelenlétem jó kabalának bizonyult, ma minden jelentkezőnek sikerült. A fiatalasszony még mindig rémült, nem­­hisz a sikerének. A srác tovább mosolyog, de ez már az igazi, önelégült mo­soly. A köpcös férfi a gyom­rát fogja és mindenkit felvi­lágosít a gyomoridegeiről. A fiatal rendőr változatlanul fö­lényes, most nem mosolyog, mit kell ezen vihogni, hiszen csak természetes, hogy neki si­került. — Mi késztette önt arra, mi­után tudományos kutató volt, majd nagyon eredményesen dolgozott mint üzemi pszicho­lógus, hogy munkahelyet vál­toztasson? — Egy roppant merész hi­potézis. Doktori dolgozatomat készülök megírni, s válasz­tott témám a kormánykerék mögött ülők személyisége. Ha valaki elvégez egy iskolát vagy valamilyen tanfolyamot, az az ember már nem olyan, már nem ugyanaz, mint aki az is­kola megkezdésekor volt. „Ket­tejük“ között, a kezdő és a végző személy között a kü­lönbség lehet kisebb vagy na­gyobb, olykor elenyésző, de minden esetben valóságosan létező. Elegendő, ha csupán az eltelt idő érveit vesszük fi­gyelembe. Ennek a változás­nak az összefüggésében viszont a személyiség összehangolt té­nyezői, állandósult vonásai, melyek az egyéniség egységét biztosítják változatlan elem­ként megmaradnak. Mióta le­endő gépjárművezetők pszi­chológiai vizsgálatát végzem, az állandóságnak ezt az elvét illetően bizonyos fokig meg­változott a szemléletem. A gépjárművezetés területén, kü­lönösen amatőröknél, egy le­hetséges hipotézis szintjén úgy tűnik, hogy ez az állandósu­lás sokat veszít érvényéből. A gépkocsi egy olyan reális fi­zikai erőt képvisel, amely erő­nek az egyénre való átruhá­zása, valamint a bizonyítás, az érvényesülés vágya — külö­nösen a kezdeti időszakban — lényegesen megváltoztatja a személyiséget. A gyalogos stá­tusból a gépjárművezetői stá­tusba való átkerülés az illető egyén személyiségét 180 fok­ban módosítja, s megfigyelése­im szerint ez a változás gya­korta élete végéig állandósul. Ezek szerint,­­da az embere­ket — gyalogosokat, sofőrö­ket egyaránt — idegtevékeny­ségüket illetően két alapvető csoportba sorolnánk, idegesek­re és nyugodtakra, úgy azt ál­lapítottam meg, hogy a volán­nal szemközt minden „nyu­godt“ gyalogos „ideges" gép­­járművezetővé változik, úgy­szintén az ideges gyalogos „nyugodt“ sofőrré. Ha fel­tételezésem a végső elem­zéskor igaznak bizonyul, úgy ennek nagyon komoly követ­kezményei lehetnek. Egyike e­­zeknek például már a szűrő­­vizsgák folyamán érvényesül­ne. Eltanácsolnánk mindazo­kat akik „nyugodtak“ s csak az ideges típushoz tartozókat engednénk tovább. Körülbelül ez lenne az, ami munkahely­változtatásra bírt. Ennek a kérdésnek a beható tanul­mányozása köti le most min­den energiámat. VI 'ÍS VI oh t3 a e't3 O >■5 ■o c u BODOR ÁDÁM Szeméttároló A VÁROS megközelítése! A gyerekek újságolták, valami kicsi szörnyűség ke­rült elő a szemétből. Nem ők, a gyerekek találtál­, ha­nem a tyúkok, azok kapirgálták elő. A tömbház ab­lakaiból sokan bámultak a szeméttároló felé, előtte egy kiterített újságpapírra, sarkain négy darab kővel, hogy fel ne lebbentse a szél. Ami alatta volt, egy­szeri látványnak is elég volt. Ezt az újságpapírt állták körül a lakók, közben megvető, indulatos pillantáso­kat vetettek a tyúkok felé, s mi tagadás, egymásra is. Ezen a napon a baromfiak voltak minden baj elő­idézői, ők hurcolták elő a szemét álcázó, dohos sötét­ségéből azt, amitől valaki úgy hitte, megszabadult, ők hurcolták ide a gyanakvást, a rossz lelkiismeretet. A kis csődület tulajdonképpen őrt állt, távol tartotta a tyúkokat és a gyerekeket. Pedig a gyerekek mindent elkövettek, hogy az átnedvesedett újságpapír alatt lapuló titoknak a végére járjanak. A komoly felnőttek jó ideig pontos válaszokat adtak. Hogy mi van ott? — Semmi! Később azonban valamelyik férfi, bizonyára egy szülő, aki maga sem elégedett meg az egyébként egyetlen és a tényállást híven fedő válasszal, bárgyú módon célzott az ázott újságpapírra. — Micsoda? — Egy nyúzott kismacska. — A gyerekek izgatottan új­ságolták egymásnak. „Egy nyúzott kismacska“. A ret­tenet ugyanakkor ujjongást váltott ki belőlük. Valaki, ahelyett, hogy tejjel itatna kismacskákat, csak veszi a kést és nyisz-nyisz. Ki tehette? Gyerek-e vagy érett ember a macskanyúzó? A bundája kellett vagy csak az élet kioltásának egyik módját gyakorolta? Délben aztán megérkeztek a nyomozók. Komoran és eleinte kissé tanácstalanul álltak a szeméttároló előtt. Aztán munk­ához láttak. Sorra járták a szemét­­tároló körzetébe eső lakásokat. A háziasszonyok res­telkedve kutattak emlékezetükben, meg kellett hatá­rozzák, mi került előző nap a háztartásból a szemétbe Hát mi is? Zöldségtisztításkor keletkezett hulladék, almafogyasztás után visszamaradt csutkák, baromfi­­k­opasztásból származó tollak, kicsorbult üvegek, hasz­nálhatatlanná vált seprűk, drótok, törött fak­analak, lerúgott csontok, hervadt kank­alinok és törött csup­rok. A gondos háziasszony bizony képes felismerni sa­ját szemetét, ami ott a kupacban talán még őrzi a veder formáját. Igen, elég talán egy fél köbméter sze­metet azonosítani, elég négy-öt család, amely a kér­déses helyen található szemét kiürítésével alaposan gyanúsítható és máris szorul a hurok. Föl lehet tenni a keresztkérdéseket. Bár ez a módszer kétségtelenül célravezető előfor­dulhat, hogy valaki innen távoleső lakhelyéről érke­zett ide, s kis csomagját úgyszólván jogtalanul be­csempészte a szemétbe. Ebben az esetben a nyomozók majd más szálakon fognak elindulni, és kezdik elölről az egészet. A tömbházbeli gyermekek mindenesetre megtudhatták, a macsk­anyúzókkal szemben a törvény sem elnéző. 5

Next