Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)

1982-11-12 / 46. szám

Katona Szabó István 60 éves Egy régi pillanat képe villan most fel emlé­kezetemben: nagy aktatáskájával belép a szo­bába Kolozsvárt Szabó Pista, köhécsel, piheg a fáradtságtól, bepárásodott szere üvegét igazgat­ja, s azonnal beszélni kezd, sorolja a kalota­szegi újdonságokat, azt, hogy melyik faluban mit mutattak be legutóbb a műkedvelők, hol tűnt fel ígéretes tehetség, hová kellene kimen­ni sürgősen író-olvasó találkozóra, merrefelé lehetne valamit kezdeményezni, elindítani, nyélbe ütni a zsobokiak, a körösfőiek érdeké­ben. „Terepről“ — Kós Károly szőkébb pát­riájából — érkezett éppen, a Falvak Népe mindenes munkatársaként... Van ennek több mint harminc esztendeje. Akkor még,­ajaj, fiatalok voltunk, Szabó Pista azonban öreg harcosnak számított közöt­tünk, abban a robbanékony nemzedékben, mely közvetlenül a felszabadulás után (még az egyetem padjaiban s már a szerkesztőségek íróasztalai mellett, intézmények és új szerve­zetek, friss mozgalmak vonzáskörében) a cse­lekvést, a közügyi feladatvállalást forradalmas szenvedéllyel és népi elkötelezettséggel tette magáévá. Hiszen neki már tiszteletre méltó múltja volt ez idő tájt: a Móricz Zsigmondról elnevezett kolozsvári Népi Kollégium megszer­vezésében, irányításában vezető szerepet ját­szott a negyvenes évek második felében. Köny­nyen lehetséges, hogy ez a rövid korszak volt s maradt mindmáig élete legfontosabb szaka­sza. A Kollégium ifjúságának érlelődése és pályakezdése egybeesett a romániai magyar nemzetiség társadalmi-szellemi fórumainak létrejöttével; ez a generáció mindjárt a fér­fimunka oroszlánrészét vette vállaira, amikor kilépett az életbe... Hatvanadik születésnap­ján Szabó Pistáról (aki aztán Katona Szabó István néven vált ismertté prózairodalmunk­ban és publicisztikánkban) aligha volna lehet­séges úgy beszélni, hogy ne a Móricz Kollégi­ummal kezdjük. (Hozzáfűzvén: leginkább ő ír­hatná meg ennek a nagyemlékű intézménynek a történetét. S milyen jó lenne, ha megírná!) A kezdeteket soha nem lehet, nem szabad felejteni. Katona Szabó István számára a né­pi kollégiumi útravaló, a kalotaszegi falujárá­sok élménye, a korán szerzett mozgalmi ta­pasztalat meghatározó érvényűnek bizonyult. Szerteágazó érdeklődése az így megalapozott valóságismmeretre épült; legjobb írói munkája — Borika című regénye — is elsősorban az életközeliségben fogant mesélőkedvnek, hite­lességnek köszönhette sikerét. Ki tudja, milyen okok és körülmények közrejátszása folytán maradt folytatás nélküli a­morika szintje és hangvétele; riportvállalkozásaiban­­ is (mint még sokan mások) jórészt napi szükségletek­nek volt kénytelen eleget tenni, s tán nemcsak rajta múlott, hogy ritkán kamatoztathatta nem mindennapi szociográfiai képzettségét, problé­maérzékenységét. A születésnap persze nem a legjobb alkalom a faggatózásra. De emlék­szem irodalomtörténeti vonzalmainak írásos tanújeleire is, a Berde Máriáról, Nyírő József­ről készült egykori, alapos tanulmányokra. Megtörténhetik, hogy Katona Szabó Istvánnak lesz még kedve és türelme ilyen természetű elmélyültségre... A türelem, az elmélyültség különben is eré­nyei közé tartozik. Végtelen kitartással gyűj­tögette, közölte éveken át Lexikonának adatait az Új Életben (ahol hosszú időn át felelős munkakörben dolgozott), s most, hogy A Hét 1982-es Évkönyvében megjelent a (kibővített) színházi anyag, felmérhetjük a munkálkodásá­nak jelentőségét. (És reménykedünk: előbb­­utóbb „igazi“ — esetleg többkötetes — mű­vészeti lexikon lesz belőle.) Ezen a születésnapon — úgy hiszem — a soronkövetkező tennivalókra, a még elvégzen­dőkre gondol Katona Szabó István is, aki több mint három évtizeddel ezelőtt a népet­­nemzetiséget szolgáló írástudói cselekvés­ je­gyében indult el pályáján, s azóta­ is őrzi, ápolja rég vállalt eszményeit. Szívből kívá­nunk neki új — megtartó — ifjúságot. NAGY PÁL (Haragos Zoltán felvétele) MEGJELENT A KERESZTÚT OKTÓBERI SZÁMA TÉMÁJA: ARANY JÁNOS A KERESZTÚT 1983. január elsejétől rend­szeresen, havonta jelenik meg. Egy szám ára 3 lej. Előfizetési díj egész évre 36 lej. Fizessen elő a KERESZTÚT-ra! * Lélek-kulcsok, szellem-ajtók Lászlóffy Aladár cikkének folytatása az 1. oldalról Megállapítható, hogy egye­nes arányban függnek össze ■ezek a dolgok. Kocsis ott te­remt igazán, nemcsak saját értékskálája, hanem a közös értékskála szerint is jót, ahol betartja saját játékszabályait, s ott marad legfennebb meny­­nyiségileg elkönyvelhető ma­gánopus a mű, ahol azokkal csak manipulál vagy nem tartja őket magára nézve kö­telezőnek. Mint eredendő, alkati ké­pesség s mint mesteri fokra kifejlesztett mutatvány is, legszembetűnőbb Kocsis fej­lett empátiája, beleélő képes­sége, mint legfőbb alapja an­nak, hogy nekivághasson, bár­milyen részletes vagy hiteles támpontok alapján feltámasz­tani egy Bolyai, egy Bethlen Kata, egy Jászai Mari egyéni­ségét, eszméletét, avagy be­leöltözve, valamit üzenni pró­báljon korának. Ennek kap­csán nem életrajzi fordulatok bravúros vagy vitatható meg­mutatását vagy megmunkálá­sát kell kiemelni egy-egy esetben, ezúttal a Jászai Mari és Van Gogh monodrámák­ban, hanem azt, hogy mennyi mindent tudunk meg tőle pél­dául az emberi elmúlásról,­­ legalább annyit, mint konk­rétan arról a figuráról, aki­nek kapcsán itt első személy­be öltözött a komédiások sora előtt az első számú komédiás: maga az író. Különbséget ott látunk, hogy ahol saját előtérbe törő (törvényszerű vagy kór okoz­ta) elmúlását a minden elmú­lásaként érzékeli és sugallja a főszerep — jelen esetben mondjuk Van Gogh —, ott mégsem olyan megkapó, mint ahol nem egy saját­ elmúlás szemüvegén át láttatott világ­véghangulat, hanem egy va­lóban (a száraz kis lények lelki tükröződésének meggyő­ző csoportosításából) létrejött hangulat győz meg arról, hogy „baj van“ például egy Jászai Mari körül. Körül is! És ott robbanhat az eredeti dráma: Jászai mint valami ellen­ Szi­­szüphosz őrjönghet, hogy hiá­ba görgeti le a felvitt sziklát, az folyton visszagurul a „csúcsra“, saját grandomániá­­ja csúcsára, amely viszont megérdemelt és kirendelt és úgyszólván egyetlen megma­radt, meghagyott erőforrása már egy mégis hatalmas tel­jesítményekre képes alkotó embernek. A spekulációkra épült eti­kai vagy történelmi tanmese viszont, még ha megcáfolha­tatlan igazságot is mond el (melyet ugyan már jobban el­mondva láttunk a korra vo­natkozó irodalomban, filmben, színházban!) — erőtlen ma­rad. Itt ilyennek érzem Az akasztófa címűt, melyben az elemi korhűség sincs tisztelet­ben tartva s ez roppant „lu­xus“, mikor olyan általános érvényű erkölcsi igazságokat boncolnak, mint egy közösség statáriális úton való „meg­mentésének“ nem múló világ­aktualitása. Itt is a követke­zetesség kihagyásai hozzák a fő hibát: örök emberivé stili­zálva, azért gondosan ügyelt arra, hogy ne válhasson para­bolává, megfeledkezvén arról, hogy a dráma nem lóghat a „levegőben“. A Nem zárjuk kulcsra az ajtót (dráma két részben, új változat) a kötet legfigyelem­reméltóbb darabja, amely Ko­csis összes erényeinek és ha­zai dramaturgiánk legüdvö­­sebb irányainak „dokumentu­ma“ is. Színpadra vitele (vagy hangjáték-változata!) kapcsán valószínűleg még sokszor és bőven elemezhetjük. Minden­esetre örömmel látjuk benne bizonyítékát annak is, hogy mindig érdeklődéssel figyelt szerzőnk nem csukta magára bizonyos jól kifutott műfor­­mák, alfajok ajtaját s lélek­boncoló kameráit igazán­­mes­terien tudja kezelni jelenbeli alakok, helyzetek közegében, miközben ott (itt) is épp arra figyel: az örök emberi tragi­kum-forrásokra, az emberi lény önmagában hordozott időzített tragikumára, mely nem csak ki tudja milyen mozgalmas, látványos alkal­mak csapdái, libikókái, ütkö­zetei közben és következtében robbanhat, hanem ama látha­tatlan körülmények folytán, melyeket mindig is csupán a jó drámaíró „gondviselői“ te­kintete tudott felderíteni. Ko­csis ilyen értelmű erőnléte ú­­jabb kiadói bizonyságot nyert, a többi valóban megint csak a színházon múlik. * Kocsis István: A megko­szorúzott. Drámák. Krite­­rion Könyvkiadó, Bukarest, 1982. visszapillantás, rovancsolás és egyéb. A könyvből szerencsé­sen hiányoznak az egyéni konfliktusok — néhány kivé­teltől nem szívesen eltekintve: a vádaskodások is —, az ajtó­­csapkodások, le- és felmon­dások, vagyis az, amikor tör­ténik a semmi. Azért minden, hogy végre történjen valami. A színházat nem lehet szoba­hőmérsékleten remegőre befa­gyasztani, mint a kocsonyát. Ebben a dokumentum­könyvben mégis valami emlé­kező, számvető, panaszos hang dominál, és nem a szerkesztő hibájából. Így érzi magát a Színház, úgy látszik, és elég­gé messzire ellátszik. Emléke­zik és keres. Lezár és meg­újul. Néha piedesztált rak maga alá, hogy magasabbra nyújtózhasson. Különböző pe­riódusairól mindezt külön és megint elölről lejegyzik itt, igen helyesen. Nem valószínű, hogy az ismétlődés boldogí­tana, s borúra derű borul... Reményt keltő ellenben az emlékezők, vallomástévők jó­zansága, nem egyszer kiáb­rándult higgadtsága, önisme­rete. Önhittség nélküli önbi­zalom iskolai bizonyítványa ez. Ennyit tettünk, tudjuk. Tettük, nehezen, de becsület­tel. Szép volt. Most ez van. Higgyük egészséges megtorpa­násnak a könyvben rögzített periódust: a gát mögött erejét gyűjti az áradat? * Itt van aztán a Színházi Nagy Álmoskönyv, avagy em­lékezés régvolt nagy komé­diásokra. Ez a legmeghatóbb és­­megnyugtatóbb rész, csín­nal elosztva a gyűjtemény­ben. Jó színészvigasztaló ez: azt sugallja, hogy rádió- és tévéfelvétel nélkül is meg­maradnak a hajdani (s ez­után!) nagyok, és nem csak az emlékezetben, hanem ta­nítványaik munkájában; s ha össze lehetne állítani a hang­súlyok és gesztusok nagy eti­mológiai szótárát, talán sok mai sikerből olvasnánk ki át­örökített találmányokat; az elmúlt nagyok emlékéből ta­lán összerakhatnánk az esz­ményi Színészt is. Tökéletes lenne, csak éppen nem egyé­niség. Tehát ki-ki magának, és megint elölről, kedves színjátszó személyek! Persze, incselkedhetne ben­nünk az ügyeletes ördög, könnyebb a holtakat dicsérni, mint az élőket szeretni; a hajdani nagyságot átrendezni sem lehet, és kudarcait is csak általában ha látjuk, kis bakijait — ha csak nem a­­nekdotába illőek — végképp elfelejtjük, ahogyan korabeli szemtanúk sem emlékezhetnek minden szerepére. De egyéni­ségére mindig és sokáig. A szerepére! Arra a szerepre, melyet a színész színházban, kultúrában betölt, s melyet létével igazol. Legnagyobb túlélő halottja ennek a galériának kétségkí­vül a Marosvásárhelyi Székely Színház. Minden mai színházi ember onnan származtatja magát — így vagy úgy —, ez az a sarokkő vagy melengető kályha, ahonnan táncos útjá­ra indult a hívságos szakmai bálon. Nincs értelme­s helye egy ismertetésben idézni, ki kire-mire és hogyan emléke­zik, de a „légkörre“, az őszin­te, komoly és intenzív mun­kára mindenki és egyképpen. Nem csak nosztalgiáról van itt szó, úgy látszik, bár — s ez külön panasz ebben a könyvben — a mai élvonal is nosztalgia-korba idősödött már. Hanem hát a nosztalgia emitt a bírálat malteros saroglyája, amolyan építő jellegű. Mert a Színjátszó személyek­ben ben­ne foglaltatik a Nagy Szín­házi Panaszkönyv is. Hiszen jó, hogy a színház mindenkinek az „élete“, a „szerelme“, a „hivatása“ és egyáltalán mindene, amit egy nyilatkozatban el lehet mon­dani róla, de azért X és Z saját szavai szerint is válság­ban van. Y-nak harminc éven át nem sikerült kialakítani e­­gyéni stílusát; emez a szí­nészt sújtó műsorpolitikát, annak a csapatszellem hiányát és az elszalasztott lehetősé­geket, a kísérletezés lehetet­lenségét, egyik a közeg és a sajtó közönyét, másik a pénz­­ügyi viszonyokat panaszolja fel­. Boldog panaszok! Okos pa­naszok. Hiszen legtöbben ma­gukban keresik a hibát, mert túl korán kezdték, mert túl későn kezdték, mert azt hit­ték, hogy..., mert nem hit­ték, hogy... Tudjuk, nem élt még a vi­lágon elégedett színész (az elégedettek nem is lehettek azok, mondják ők maguk), is­merjük a szakmával járó és az alkalmassághoz tartozó túlérzékenységüket, és még­is... Az a bizonyos „légkör“, általában negatív jelzők dísz­telen kísértetében, már-már rögeszmésen közös témája a nyilatkozóknak. Jó lenne o­­kairól is hallani, konkrétu­mokon innen és túl. Vagy mindenki egyként oly jól is­meri, fölöslegesnek tartja el­mondani is, akár a közkeletű vicceket, és kacsint csupán? Nagyon valószínű. Esik szó ugyan a színészképzés ügyei­­ről-bajairól, néhány célzás szarva közt telibe talál egy­fajta műsorpolitikát is, de ál­talában­ megvan az igazság­kereső indulat, de hiányzik a tárgya. Jobb sorsra érdemes indu­latok és indulatos sorsok tára ez a könyv. Kik szerepelnek benne? Színészek, természete­sen. Akik egy részétől vi­szont az értelmiségi státust is elvitatja a másik. Akiket X szerint nevelni kell, Y szerint minél többet játszatni; egy nyilatkozó szerint szellemi műhelyre van szükségük, más szerint tornagyakorlatokra ... Szép ez a sokféleség, főként hogy minden eleme külön is igaz — s ez a könyv talán helyettesíti, bár nem pótolja azt az eszme- és tapasztalat­­cserét, mely mindenki szerint szükséges, de soha meg nem valósítható abban a bizonyos gyakorlatban. Végül is, mi a színész stá­tusa nálunk? Önálló művész? Fizetett alkalmazott? Lelki gyógypedagógus? Tánctanár? Erre nem kapunk választ , s nem is az évkönyv feladata tisztázni kedvenceink besoro­lását. Azt sem tudom, milyen a jövő, de a múlt mindig fé­nyes. Úgy, hogy az sem mellékes — még szociológiai szempont­ból sem, hiszen a korszakot ez esetben is leképezi —, ki honnan érkezett el a színház­hoz. Az idősebbek jó része a „civil életből“ jött, a fiatalok, talán egy kivétellel, kizárólag a főiskoláról vagy azon ke­resztül — és ez a kizárólagos­ság mintha senkinek sem tet­szene. Többen fel is teszik a kérdést: színésszé tesz-e vala­kit az oklevele? Tehát: mi­képpen képezzünk színésze­ket? Lesz vagy születik? Meg lehet tanítani egyáltalán a művészetet, vagy csak a tech­nikáját? Végül is: ki a szí­nész? A tények azt bizonyít­ják, amit az írókra talán M. Sadoveanu mondott az éppen róla elnevezett iskolá­ban: hogy t.i. a főiskoláról annyi művész kerül ki, a­­mennyi oda bekerült. Sőt, lám, az „iskolakerülők“ néha már tanítják is a mesterséget a későbbi diplomásoknak, a­­kik egy része aztán végleg kispadra szorul, anélkül, hogy „autseiderek“ állhatnának he­lyükbe. Nem hiába van mindenki­nek nosztalgiája a diákszín­játszás, a műkedvelő csopor­tok után Hej, a csapatszel­lem, a kí­sérletezés szabadsága és lehetősége! Amikor profi színháznak alig van egy vala­­mirevaló stúdiója. Ezen a ponton a fiatalokat ragadja vissza kurta múltjukba a nosztalgia, némelyeket cselek­vőn — akár pótcselekvőn. Ha nincs szerep, legyen színház! Így igaz. Ha nincsenek jó e­­lőadások, legyen nagy szín­házi mozgalom. Boldogítóan emlékeztet ez az indulat a színházteremtő hajdani na­gyokéra. Konok társadalmi forradalmárok ám ezek a „bohémek“ — ha a forrada­lom azt jelenti: mindig, min­den körülmények között iga­zat mondani. A kép szép, csak éppen a lemaradottak, a világot jelentő deszkákról végképp leléptetet­tek hiányoznak róla —úgy ta­lán kevésbé egyöntetű, de em­beribb lenne színházkultúránk érettségi tablója. Hiszen ne­héz, veszélyes mesterség a színészet, s nem minden erre alkalmatlanból lesz Petőfi Sándor. Nem csupán habos­­szőke csitrik és atletikus ka­maszfiúk vágyálma a színház, de nagy, népmentő indulatok­tól roskadozó gyöngéket is a festett egek felé hajtott a tettvágy. Azt a civil indula­tot kellene látni, mely közös­ségivé akarván válni, a szín­padra is felkívánkozik. Vélhetőleg — bár sajna nem vagyunk ítélő utókor — hű képe ez a könyv a jelen­kori színjátszásunk rózsás és tövises csendéletének. A rózsa és a tövis megosz­lása példamutatóan érdekes: a személyek majd’ mind „ró­zsák“ (bár néha elég vasko­sak), a kollektívák már amo­lyan hervadó vagy széthullt rózsacsokrok, s a „körülmé­nyek“, hát azok mind tövise­sek. Visszaemlékezések, me­moárok sajátsága ez. De itt sokkalta több is annál. Kö­zöny, úttévesztés vagy útlezá­rás, pénzhiány és a „hivatal packázásai“ — régi dolgok, s nem egészen. * Az évkönyv már szerkesz­tésmódjával is a rendező — a színházi ember — szemé­lyét és szerepét helyezi elő­térbe. Ahányuk, annyiféle­ munkájukat nem ismerve is­, puszta szövegelén­zéssel már ki lehetne mutatni gondosan elhallgatott művészi külön­bözésüket és ellentéteiket. De, ha másképpen is, mindany­­nyian látják a színház szere­pét, körülményeit. Csupán mintha létezésmódjának meg­ítélésekor bizonytalanodnának el. Hogyan csináljunk ma színházat? Kinek? Nem irigylem őket ezekért a kérdésekért, sem az okokért, melyek azokat feltenni kény­­szerítették-kötelezték a felelős színházi embereket. Hála a múló időnek, már nem a színház világválságára és a tömegközlési eszközök konkurrenciájára hárítják a felelősséget. Úgy tűnik, ren­dezőink sem az iskolában ta­nultak gondolkodni — de megtanultak! Elmélet és esz­meiség, esztétika és pedagógia dimenzióiban látják mun­kájukat és feladataikat. Csak­hogy elmélet sok van, az esz­mék változók, az esztétika jó néhányszor blöffölt , és ren­dezőink magányosan keresik ama fix pontot, melyből egyi­kük csupán a pénztárablakot, másikuk már a világot akarja sarkából kifordítani. Már­­már megható az a nem egy­szer kapkodó, tétova küzde­lem, mellyel mások helyett maguk számára világszemlé­letet és esztétikát akarnak te­remteni. Rendkívül magányo­soknak tűnnek. És rendkívül szükségünk van rájuk, leg­alábbis a gondolkodóbb faj­tájára. Nyilatkozataikat nem idézni kell szenvedélyesen, hanem a­­jánlani az érdeklődőknek, amúgy a maguk egészében. Kórképnek sem utolsók. Csak az utolsóelőttiek ne lenné­nek .. . * A színház esztétikájáról, rendezőkön kívül — ha már a dramaturgok hiányoznak — az évkönyv megírói, a főállá­sú és alkalmi színbírálók, krónikások szólnak, legtöbb­ször úgy, hogy kérdeznek. Jól teszik és jól is csinálják, mintegy nagyobb távlatba he­lyezik az illető személyt vagy jelenséget. Szépen tudnak em­lékezni is (néha önmagukról is), portrévázlataik is ponto­sak, ha nem használják túlsá­gosan sokszor jobb híján a „remek“, „nagyszerű“ és „em­lékezetes“ minősítéseket. Part­nerei a színháznak. Van azonban néhány fura babona, főként a kritikusi szóhasználatban, melyek kö­zül jellemző kettőt — egy el­méleti és a gyakorló színi­bírálati kategóriát — éppen e fontos kiadvány kapcsán kell felemlítenünk. A modern­ségről például — ezt mind na­gyon szeretik — több ízben is annyit tudunk meg, hogy színházi vonatkozásban egy­fajta „kívülálló“, groteszk ele­meket használó ... látásmód, formanyelv. Ennyi lenne? Ilyen? Nem túl egyszerű ez így? Más. Számomra máig érthe­tetlen, miért tartja szinte ki­zárólagos erénynek néhány ítészünk, ha a színész „esz­­köztelen“, vagy „kevés eszközt használ“? A gazdagság bűn és szégyen? A szűkösség, az eszköztelenség a sokrétű egy­szerűség fedőneve lenne? Vagy babona? Nem ártana végre — kezdetként — tisz­tázni a kategóriákat, fogalma­kat. Senki bűnömül ne vegye, ebben a könyvben azok győz­tek, akiknek illett: a színé­szek, és nem is csak szám­beli fölénnyel. És a szerkesz­tő, Kacsir Mária, ő nem csak megmozgatott mindent és majdnem mindenkit, nem csak egybegyűjtötte ezt a terjede­lemre is óriási anyagot, ha­nem, ami fontosabb: hagyta, hogy ki-ki olyan legyen, ami­lyen, keretbe fogta a nem egyöntetűen rózsaszínű képet és nem retusálta ki utólag ke­serű vonásait. Nyájas közönség! E tárgy­­ban jobb munkát nem alomt­hatunk olvasásra. Reméljük, lesz több is. Színjátszó személyek Luczai András cikkének folytatása az 1. oldalról

Next