Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1982-11-12 / 46. szám
Barabás Béla cikkének folytatása az 1. oldalról val átszellemülten, Mircea Cristescuval lágyan, értelmesen, Cristian Mandeallal pedig dinamikusan. A közönség szívesen meghallgatott volna egy-két vendégegyüttest is , ha már ünnepi zenei rendezvényről van szó. Mircea Cristescu vezetésével életjelt adott magáról a kamarazenekar is. A Zenei Ősz tizenhét rendezvénye között még négy olyan kamarazene hangverseny szerepelt, amelyen a filharmónia hangszeresei és szólistái hívták fel magukra a figyelmet. Ruha István és Weiss Ferdinánd nagysikerű Brahms hegedű-zongora szonáta-estjén a költői érzékenységgel és szárnyaló fantáziával tolmácsolt A-dúr op. 100. szonáta jelentette a hangverseny csúcspontját. Közös hangversenyükön Ágoston András és Weiss Ferdinánd a Kodály centenáriumra is emlékeztettek, a felemelő Adagio méltó megszólaltatásával. A Kodály-műhöz hasonló hőfokon hangzott el Franz Schubert g-moll op. 137. hegedű-zongora szonátája is. Osztatlan elismerést aratott a Pro Camera és a Concordia vonósnégyes is. A vonósnégyesek bátran vállalták Haydn zenéjének a ragyogtatását, illetve kockázatát. Haydn zenéje igazmondó tükör. Nem mindenki mer belenézni. A Pro Camera — Bányai Ildikó, Botár Gerő, Bányai Miklós és Török Béla — ezenkívül még egy sikernek ör„Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója“ — állította Kodály Zoltán egy 1929-es programiratában. Az állítás nem mentes a szónoki túlzástól, de remekül rámutat a lényegre: a zene sorsa nem a csúcsszinten dől el, hanem az alapvetésnél. Nem lehet áldásos az operaház működése, ha a zene fölvevő közege, a zenehallgatók milliós sokasága műveletlen. Azért idézem az azóta szállóigévé vált Kodály-mondást, mert parafrazálni szeretném, nemzetiségünk viszonyaira vonatkoztatva. Némi túlzással — annyival, amennyit Kodály is megengedett magának, mi azt mondhatnék: sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Bukarestben, mint hogy ki a kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója. Eddig sosem gondoltam ilyesmire. Nem kellett. A Szamos-parti operaház igazgatóinak a kelletnél sűrűbb jövése és menése izgatott ugyan, a bukaresti magyar középiskolások zenei gondviselésének ügye azonban sohasem, a legkevésbé sem. Az jó kézben volt, amióta csak tudom, hogy van Bukarestben magyar középiskola, Sebestyénné Dobó Klára tanárnő kezében. Amit csak hallottam felőle, egyöntetűen arra vallott, hogy ő a „right man at right place“ (Kodály idézi az angol kitételt bekezdésnyivel előbb kiemelt mondata fölött). Abban az iskolában mindig is élénk rendhetett: klasszikusan kiegyensúlyozott Bartók V. vonósnégyest tudtak felépíteni, melynek második tételében a látomásos „éjszaka zenéje“ és a finálé sokszínűsége, olykor meghökkentő zenei tartalma áttetszően tiszta és élvezhető volt. A Concordia — Ágoston András, Márkos Albert, Miklós András és Márkos András — ismételten, de sajnos ebben a felállításban utoljára gyönyörködtette a közönséget Haydn a-moll op. 20. nr. 5, a vonósnégyesek számára mindenkor mércének számító (nemzetközi versenyeken is kötelező) a g-moll op. 74. nr. 3. és Brahms arroll op. 51-es vonósnégyesének az előadásával. A Zenei Őszön elhangzott művekkel kapcsolatban felfigyelhettünk arra, hogy a zenei élet folyt; irigyelhették a nagyhagyományú és sokkal több gyereket nevelő erdélyi líceumok. A tananyagot is megtanulták, de mellette, kívüle is mi mindent kaptak még Sebestyénné tanítványai, akiket zene őrangyaluk zenehallgatásra és kétkezi zenélésre is nevelt, akiknek nemcsak kórusuk volt, hanem furulyakörük, furulyazenekarok is, akik teljes operákat tanultak meg és adtak elő (a Varázsfuvolát!) — zongorakísérettel ugyan zenekar helyett, de úgy, hogy a szólószerepeket is maguk énekelték és a díszleteket is maguk festették! A Kodály-mondás parafrazálását az tette hirtelen időszerűvé, hogy hallom: Sebestyén tanárnő nyugdíjba vonult. Megszolgálta a nyugalom előtte álló éveit, bőségesen, de reméljük, ezután is nyughatatlan lesz. Bőven vannak a zenének, nemzetiségünk zenei közművelődésének olyan munkakörei, amelyekben tapasztalatait kiadósan kamatoztathatja, mint szakcikkíró, tankönyvszerző, zenés rádióműsorok szerkesztője, a Petőfi Sándor Művelődési Ház zenei műsorait támogató külső munkatárs. Nemcsak neki lehet szüksége ezután is a szellemet éberen tartó, sikerélményeket szerző munkára. Elsősorban rá van szükség megannyi munkakörben. Aki átvette tanári katedráját, Ridzik Gyöngyi alig néhány éve, Oláh Tibor hallgahangversenyek műsorösszeállításának nem volt vezérfonala, és a hazai szerzők műveinek a bemutatása is találomra történt. Alig egy-két olyan hazai zenekari mű hangzott el, amely ténylegesen beillik egy rangos zenei eseménysorozatba. Ilyen értelemben feltétlenül említést érdemel Liviu Glodeanu Pintea Viteazul című alkotása, melyet Simon Emil vezényelt a nyitóhangversenyen, és Constantin Silvestri Három vonószenekari darabja a Mircea Cristescu vezette kamarazenekar műsorából. A hangversenyek látogatottsága pedig arról tanúskodik, hogy a Zenei ősz mint rendezvény létjogosult és mozgósító erejű. Fenn kell tehát tartani, abban a reményben, hogy lesz még gazdagabb is. Utójaként végezte el a bukaresti zeneművészeti főiskola zeneszerzés osztályát. Egy ideig a rádió külső munkatársa volt, majd Giurgiun tanított. Bizalommal tekintünk az iskola zenei életének „Ridzikkorszaka“ elé, amennyiben az újonc teljes képzettségű muzsikus, aki igencsak fölnőhet azzá, aki elődje volt. Ha nyomasztja is az előd tekintélye, a magas elvárás, aminek már most, kezdetben meg kell felelnie, gondoljon arra, hogy valamikor Sebestyén tanárnő is kezdő volt, ő is szorongva léphette át azt az iskolakaput, amelyen túl második otthonára, tanári életművének termékeny műhelyére lelt. Bátorság! LÁSZLÓ FERENC Varizsolt naturalizmus Marosi Péter cikkének folytatása az 1. oldalról nem-remekművekben, amelyeket oly gyakran vesz fel repertoárjába, így történt ez A szerető esetében is. Harag György úgy érezte, hogy Lőrinczi László színműve olyasmit mond egyfajta elidegenedésről, ami Csehovra emlékeztetheti őt (Haragot) s színészeit és nézőit. Ez a reménység pedig éppen elég neki ahhoz, hogy „begerjedjen“, hogy hatni kezdjen meglehetősen erőszakos fantáziája, s olyan színpadi alkotással ajándékozzon meg bennünket, amely tovább gazdagítja életművét. A szerető mostani kolozsvári bemutatóján hallhattunk tehát egy naturalisztikus szöveget, amelyet Harag György addig varázsolt jobbára szürrealisztikus játékelemekkel, amíg beszélni kezdenek a „kövek“, és már nem vesszük észre a visszhangtalan replikákat, hanem a ritmus, a hangsúly, a felnagyítás, az elhallgatás váltakozása teremt olyan hatást, mintha a szöveg is olyan jellegű lenne, mint maga a játék. Lássuk tehát ezt a játékot — Harag György egyik legbravúrosabb teljesítményét. Kezdjük most is a rendező intenciójáról mindennél többet mondó színpadkép regisztrálásával. Tóth László alkotása, aki munkatársát, Nagy Endrét is plakátra íratta. A jelmezeket pedig T. Szűcs Ilona tervezte. Olyan zsúfolt ez a színpadkép, mint annak idején az Öreg házé volt, éppen csak neki a szó szoros értelmében, hanem jelzésszerűségében. A szcenográfia néhány stilizált és roskadásig megrakott bútordarab beállításával érzékelteti, hogy mit kell tulajdonképpen látnunk... a tulajdonképpen üres színpadon. Két ágy, két szekrény, egy asztal, néhány szék, egy nagymama-„szentély“ (ágy vagy karosszék, ki lenne ennek megmondhatója, annyi kacatot raktároz rajta Orosz Lujza, üldögél és alszik is benne, öltözködik mögötte, éléskamrának is használja). Olyan ez az egész színpadkép, a maga nagy ürességében, néhány felnagyított jelzésével, hogy ez már önmagában is szembeszáll a szöveg naturalisztikus jellegével. És még inkább szembeszáll a játéknak a rendező által megszabott ritmikája. Ami darabokra szaggatja és valósággal újjáteremti a szöveget bennünk. Úgy, hogy ez a szöveg tölti ki a hatalmas színpadi űröket, szövegekkel zsúfolja tele a játékteret a rendező ... bútorok helyett. Rendkívül átlagos szövegekkel, amelyek mégis úgy szólalnak meg Harag színpadán, mint az orgona hangja. Nem fenségesen, hanem sokszólamúan, többértelműen. Hogyan hajtja végre ezt a varázslatot a mai művészrendező? Példázzuk mindezt azzal a móddal, ahogyan epizódszereplőit mozgatja ez alkalommal is. (És ezért nincsenek a szó rossz értelmében epizodisták Haragnál, ezért hihetjük, hogy mindenki főszerepet játszik ezen a színpadon.) Akkor hát mégis ki az epizodista A szerető előadásán? A színmű struktúráját véve tekintetbe, mindazok epizodisták, akiknek figurája szövege szerint nem próbál menekülni szomorú helyzetéből. Aki belenyugodott tehát elhullottságába. Ilyen a nagymama, idősebb Ágostonná, aztán az ivócimborák, Király, Koczka és Bódog. Erről az előadásról szólva, elsősorban reájuk gondolok, amikor a játék jellegét próbálom meghatározni. Mert a rendező jóvoltából és saját (a rendező által) szabadjára engedett alakító kedvük következtében, elsősorban ezek az epizodisták teremtik meg az előadás ritmusát, ők adják a játéknak s a szövegmondásnak azt a mértéket és zengést, ami szárnyalni kényszeríti az alant járó replikákat. Orosz Lujza (idősebb Ágostonná) az egész darabban, de főként az első felvonásban, Köllő Béla (Király), Bíró Levente (Koczka), Jancsó Miklós (Bódog) a másodikban ... Emlékeztessünk csak Orosz Lujza újabb remekelésére. Ahogyan elszórakoztat bennünket kacatainak rendezgetésével, cserélgetésével. Ahogyan mozog, lépked. Táncritmusa van minden helyváltoztatásának, gesztusának, és ez a ritmus érzékelteti az emlékekkel való vívódását, a múlttal való kacérkodását, az elöregedéssel való szembekerülését, az elmúlástól való visszarettenését. Sajnáljuk is ezt a nagymamát, de irtózunk is tőle. Elrémülünk monomániájától, és ki nem egyezhetünk kis piszkoskodásaival. Azt pedig kottázni lehetne, hogyan adagolja ennek a táncritmusnak a mértékére szegényes szövegeit Orosz Lujza. Mert ez az adagolás okozza, hogy úgy hatnak replikái, mintha klasszikus szöveget mondana. És ezzel az adagolással teremti meg azt az atmoszférát, amelyből aztán A szerető konfliktusa kibontakozik. Akárcsak Köllő Béla, Bíró Levente és Jancsó Miklós hasonló, eléggé nem értékelhető játékfelfogásából és teljesítményéből. Végül lássuk a főszereplőket. A szerető esetében azokat, akiknek figurája így vagy úgy, de ,menekülni próbál kiúttalan helyzetéből. Valami ködösen felsejlő boldogság irányába. Kétségtelen, hogy Lőrinczi László színművének éppen az volt megjelenésekor — és az ma is — a becsülhető értéke, hogy szánta ezeket a menekülő figuráit, hogy megkeseredett szívvel regisztrálta boldogságra képtelen, véglegesen elhulló antihősei felsejlő tragédiáját. A dráma konfliktusának főterhét Sebők Klára, a feleség szerepének alakítója hordozza A szerető kolozsvári előadásán. Klára az, aki a legkisebb rosszat választva futna el a gálánsan öregedő Solymár Edével férje és orvosudvarlója elől. Solymár Ede váratlan halála után pedig ő veszti a legtöbbet, különösen akkor, amikor megtudja, hogy a férje tulajdonképpen összebeszélt Solymárral, tehát eladta őt, és amikor felméri, hogy az orvostól sincs mit várnia. Sebők Klára széles regiszteren szólaltatta meg Klára szárnyalásait és aláhullásait, bizakodását és reményvesztését. Jelenetenként változik asszonyisága. Néha kívánatosan gyönyörű, máskor szívszorítóan el tud csúfulni (ha akar), így aztán az előadás elsősorban az Orosz Lujzáé és a Sebők Kláráé. Éppen e két alakítás sokoldalúsága, sokarcúsága miatt. Természetesen, a jelzett partitúrák nem bontakozhatnának ki Czikéli László, Barkó György és Héjja Sándor nagyszerű alakításai nélkül. Csakhogy az ő figurájuk nem olyan sokarcú, mint az Orosz Lujza és a Sebők Klára által megteremtetteké. Czikéli László Ágoston Sándorának városszéli durvasága, Barkó György Solymár Edéjének link selmasága, Héjja Sándor doktorának hidegfejjel irányított karrierizmusa azonban mind Klára tragikumának az érzékeltetését szolgálta . Harag György játékfantáziájához, színpadteremtő erejéhez ,méltó szinten és módon. Annyira tetszett nekünk A szerető előadása, hogy annál nagyobb érdeklődéssel fordulunk két beígért Harag-bemutató, egy Bánffy Miklós- és egy Székely János-előadás felé. Addig pedig lássuk Tompa Gábor Blaga-vízióját. Gazdag évad lehet ez a 190-ik. BUKARESTI ZENEI LEVÉL Bátorság, Gyöngyű (Dombói Szabó Sándor fotómontázsa) Sebők Klára és Héjja Sándor (Csomafáy Ferenc felvétele) Az átkelés igézetében MIKLÓSSY GÁBORRÓL, HETVENEDIK SZÜLETÉSNAPJÁN A folyó, amelyhez kompokat láncolt az idő, egyre mélyebbre csábítja megálmodóját. A part belevész a várakozásba, mint a tükörbe nézők önmagába. Aki megálmodta az átkelést, sohasem tudja meg, mi az igazi. Számára többé nem létezik az igazi, mert ahányszor megpillantja — tapinthatatlanná válik, s amikor úgy érzi, végre az igazi formát tapintja — elillan, láthatatlanul. Aztán már csak egyetlen valóság marad a számára: a festékmassza, a szín, a vászon, az ecsetek, a fény, drapériák, szép mezítelenség, egymásba tűnő helyszínek, hegedűk a vár fokán, hanyatt szálló madarak, hazatérő barmok a zárt kapuk előtt, az éjszaka és a tavasz bútorai és szőnyegei — egy berendezetlen, dimenziók nélküli tér, vágyak és emlékek szülőföldje. Innen soha visszaút. Innen soha előbbre. Mint barát, régi kerengőben, vezekel azért, hogy valaha látta a partokat, amelyeken fürdőző, napozó, heverő nők játszották szerepeiket, s ő egyszer, egyetlenegyszer visszaintett. Csak különböző árnyalatú sorsokat ismer, s csak a színeknek van ablaka, kertje, délutánja. Vásznán formát ölt a harangszó és a szél. És vibráló, sárga házfalak zenélnek, s mint a cirkuszi dobszó, úgy peregnek a levelek meg a vércseppek (a hóba). Vázlatok sorozatává oldódik a világ. A tökéletes, befejezett művek kora rég lejárt. A művészeten kívüli lét irama magával ragadja a művészetet, s az megkísérli, hűnek lenni egyszerre önmagához és korához. A festő, aki tökéletesen rajzol meg egy kezet, bármilyen mozdulatot rezzenés-szerűen követ ecsetjével, hangulat- vagy környezetábrázolásában megszólalnak és felizzanak a tárgyak, elemek, távlatok — csak az ilyen festő tud valódi, maradandó és hiteles vázlatot rögtönözni a folyóról, amelyhez kompokat láncoltak, s mind mélyebbre csábítja megálmodóját. És a leláncolt kompok elindulnak a vízen át, a teremtés óta Körösnek nevezett reménység párájába veszve, oldott fejkendőjű és fekete csizmás öreg bihariak merednek a mélybe, őket választja a festő útitársakul a vágyak és emlékek szülőföldje felé vezető hajózásában, hiszen ők annyiszor átkeltek már a Jóreménység fokán, hogy velük egyszer talán ő is partot ér. Aki a folyók forrásvidékén született, mindig az vágyik átkelni a nagyvízen. De legjobb esetben az a sorsa, hogy ő segít át másokat. S egy adott és hajdan berendezetlen, dimenziók nélküli térben otthont teremt az önmaguk keresésébe fáradt, érzékelésüket vesztett vándoroknak. Felnyitja előttük a megszokottság szelencéjét, és drágakővé varázsolja az üveget. Illő időnként megköszönni, hogy megálmodta a folyót, s belénk oltja az átkelés igézetét. BANNER ZOLTÁN (Szabó Tamás felvétele) Miklóssy Gábor: Szabadtéri műterem