Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1982-03-26 / 13. szám
12 MADONNA HÁZINYÚLLAL kir. Bencze Lóri számításai beváltak; azóta, hogy Vancsa fölkarolta, minden vállalkozása sikerült, bőkezű elégtételeként a párizsi hányódásnak, amikor a megalázó centime-vadászat után mosléktöltögetővé kopott le. Nyúlszaporítási eljárását százezerért vették meg, haszonrészesedést kapott egy kaliforniai tenyészfarmtól, s a fizetése havi négyezerre emelkedett; de a nagy pénzt mégsem a kísérlete hozta, hanem az az ölmyi ezüstrúd, amelyet Vanesa tanácsára vett: az ezüst ára az aranyéval együtt hirtelen olyan magasra szökött, hogy később a tizenkétszeresét kapta vissza a befektetésnek, vagyis negyvenezer helyet közel ötszázezret... Félév alatt tizennégy kilót hízott, naponta megivott egy üveg konyakot vagy whiskyt, öthat doboz sört vagy két-három palack Burgundit, s már reggel hatalmasan evett: bekapott néhány szelet lazacot és egy kistányér kocsonyázott libamájat szézámmaggal — e kétféle hidegétel volt a kedvence —, s mindig alágyújtott néhány pohárka konyakkal. Haját hosszúra növesztette, s így mulatságosan hatott a feje tetején kuporgó sportsapka, s ő maga is mindenestül, mert nem a jómódú emberekhez hasonlón öltözött, hanem úgy, ahogy odahaza elképzelte a gazdag amerikait. Szerette a nőies színű öltönyöket és kabátokat, sőt szőrméket is szívesen vett magára, a nyaka mintha megkurtult volna, hátul hurkákat vetett, s ha a kocsiból kiszállva tett néhány lépést, úgy emelgette a lábát nagy hasa alatt, mintha félne, hogy belelép valamibe s megcsúszik. Mihamarabb szeretett volna tökéletes amerikai lenni, beszédébe egyre több angol szót kevert, s mikor a parkolóhelyen a kocsija netekoccamit egy másiknak, nem azt mondta, hogy behorpadt a sárhányója, hanem így szólt Annához: „Képzeld, megütöttem a káromat!“ Az lett a rögeszméje, hogy új és más lakást kell szerezni, mindig szebbet, drágábbat, s már három-négyhavonként költöztek. Anna mindig kiásta a sárgarózsa tövet, amely Washington magjai közül megfogant, magával vitte az új házhoz, s megint elültette; ezen mérte, mekkora lenne a kislánya, ha nem vétette volna el, s magában Sárikának szólította. Hiába cserélte ki azonban Bencze a Chryslerét s halványlila Nissan Laurelre, hiába vásárolt hetente drága ékszereket neki, a jólét nem gyógyította ki magányából, a gazdagsághoz nem volt érzéke. Egy napon ismét egyedül volt odahaza, divatlapokat nézegetett a nappaliban, később pedig a hazavitt munkával akart foglalkozni, de a betűk furcsán halványulni kezdtek a tekintete előtt, mint aki eddig szemüveggel olvasott, s most leejtette a szemüvegét, de már ezzel sem törődött, csak sóhajtott: „Mindig költözködünk, mindig csak költözködünk, de mikor élünk is már egy csöppet, Istenem!“, amikor fölpillantva édesapját látta, ott állt az ajtónál, kezében füzérszerűen összemarkolt üvegeket tartott, mosolygott, és azt mondta: „Szedd csak össze bátran a szép üvegeket, korsókat kislányom, mert odahaza gyönyörű szőlőtermés ígérkezik!“ S azzal tova is tűnt, épp úgy, ahogy érkezett, s Anna fölzaklatva sietett ki utána, még a házat is körbekerülte, jóllehet január másodikán múlt három éve, hogy édesapja meghalt. Visszament a lakásba, a tükör elé állt, úgy vizsgálgatta az arcát, de semmit sem vett észre rajta, s az enyhe főfájást és hányingert is a rendkívüli élménynek tulajdonította. Megint leült előbbi helyére, a fotelbe, s mikor Bencze hazatért, még mindig ott ült, tenyerét homlokára szorítva. — Miféle üvegek ezek itt megint? — kérdezte a férfi, miközben kabátját vetette le az előszobában. — Ezerszer is megkértelek, hogy lökd ki a szemétbe őket! S belerúgott az egyikbe, az pedig éles csengéssel szórta szét a többit. Anna lázadón rebbent fel: — Megbolondultál?! ... Biztosan édesapám felejtette ott azokat!... Bencze beljebb jött, majd elképedve megállt: — Nem értelek, drágáim ... Édesapádat említetted? ... Anna hosszan, idegenül nézte: — Igen, itt járt... Épp üvegekért jött ismét ... Wáncza tanácsára Bencze Mr. John MacIntos professzor magánszanatóriumába vitte be Annát, s kiderült, hogy súlyos idegzavar okozta a látási csalódást, hiszen előfordul, hogy az idegkimerültség a látóközpontot is megzavarja — magyarázta az orvos —, lemerült képeket ragad föl a homályból, néha a legszeszélyesebb módon, és a tekintet elé veti azokat: legalább két hónap pihenés szükséges ... Nyolcadik napja volt benn a szanatóriumban, amikor váratlanul meglátogatta Váncsa. Új, galambszínű öltönyben volt, kezében hatalmas szekfűcsokrot tartott (légipostán rendelte Európából), s különösnek tűnt, hogy alkonyatkor jön, és egyedül. Fiatalnak látszott, de kissé sápadt volt, tekintetében valami feszültséget és megrendülést lehetett sejteni, amitől Anna máris félt. László kezet csókolt neki, aztán nevetve intett a kocsija felé, hogy mily különös dolgok is történnek olykor: az éjszaka, amikor Annapolisból érkezve megállt a garázsa előtt, hófehér térce vergődött ki valahonnan az első tengely fölül, beröpült a ligetbe, s eltűnt... Anna leültette délszaki növényekkel árnyékolt szobájában, a bárszekrényből üveget, poharat vett elő, és töltött a vendégnek. Mosolyogva, de nyugtalanul állította vázába a virágcsokrot, aztán ő is leült szemben Váncsával. — Csak nem beteg Dorothy, hogy egyedül jöttél? — kérdezte feszengve, hogy férfilátogatót fogad ilyenkor Mr. Intés szanatóriumában, de mindjárt hozzátette, hogy ne hozza zavarba Lászlót: — Bár igaz, te épp oly korlátlanul szabad vagy, mint Bencze, ha nem szabadabb ... Váncsa kiitta a konyakot és úgy mosolygott, mint akinek legtöbben félreértik a helyzetét. — Ez a jámbor lélek valóban örömét leli az én szabadságomban, és mindig vidáman fogad, mert nincs szüksége a megkötöttségemre; de hidd el, a korlátlanság jelenthet börtönt is ... A panaszosan konduló szavaktól Anna méginkább megijedt. — Csak ne sajnálitasd magad! — mondta, mert csak ez jutott eszébe. — Vannak barátaid, sőt barátnőid is... Vagy tán nincsenek? ... László szomorúan fürkésző pillantást vetett rá, utána maga elé nézett, mintha a kérdést fontolgatná: — Igen, vannak... talán vannak... De nem itt... És bizonyára azok közül is sokan megtagadtak, akik odahaza maradtak ... Száz levelet is írtam, fényképeket kértem tőlük... Vagy tizenöten küldtek... Azokat fölnagyítva külön szobában őrzöm... Néha beülök közéjük és társalgok velük, mint egy hülye... Nem nevetséges? ... Anna összehúzta a térdén szétnyíló pongyolát: — Miig odahaza voltam, sosem gondolkoztam rajta, mi szükségünk is van barátokra — sóhajtotta —, csak éreztem, mily jó, hogy vannak... Bármi történik az emberrel, van kinek elpanaszolnia ... Váncsa most nem várta meg, hogy Anna töltsön; izgalmában ő töltött magának, és egyhúzásra kiitta: — Az ismént azt kérdezted, miért nem hoztam Dorothyt is magammal... Mit mondjak erre? . . . Már elmeséltem nektek, hogyan kerültünk össze, mint a tengeri rák és a tengeri liliom... Én az üres zsebű éhenkórász hirtelen megláttam benne a lehetőséget... Ez nem azt jelenti hogy élősködni akartam rajta, csupán kamatoztatni a tehetségemet... De mondd, szerethet-e az ember nyereségvágyból? ... Most már belefáradtam saját szerepembe ... Elegem van ... Rájöttem, hogy a milliók legjobb esetben is csak milliókat szülhetnek, de gyereket, szeretetet, családi érzést, amiért érdemes volna élni — soha!... Anna tekintete ide-oda röppent, már nem tudott szabadulni a célzások erősödő szorításából. — Csak nem azt akarod mondani, hogy otthagyod azt a kedves és értékes asszonyt? — kérdezte szemrehányó csodálkozással, sőt fel is állt, és félrehúzódott az asztaltól. Váncsa azonban házaséletének fölpanaszolása után épp ezt a pillanatot szánta őszinte vallomásra, s a reménykedéstől tántorogva, széttárt karral indult Anna után. — Anna, édes Annácska! — mondta megbicsakló hangon. — Mikor Párizsban megpillantottalak, úgy éreztem, azért repülsz majd át a tengeren, drága madárkám, hogy megszabadíts engem a magánytól, és én is szabaddá tegyelek téged!... Anna kibontakozott László szorításából, és az ablakrészbe húzódott, a hatalmas legyezőpálma mögé. — Ne szamárkodj, Laci! — védekezett elpirulva. — Igazán meghat, hogy ilyen szépeket gondoltál rólam már az első percekben, de ne felejtsd el, egyikünk sem független... És még ha függetlenek volnánk is, épp egy ilyen gyönge, beteg nőre volna szükséged? ... — Igenis, épp egy ilyen árva madárkára van szükségem, akit melengethetek, dédelgethetek! ... Szaladjunk el innen, Anna!... Van egy barátom távol, Ausztráliában, a befogad társgazdának a farmjára... Még fiatalok vagyunk ... Még szülhetsz nekem akár három szép gyereket is ... Váncsa utána ment az ablakrésbe, magához húzta, szájával hátrafeszülő fehér nyaka felé tapogatott, de Anna félrehajolt és visszakerült az asztalhoz; azt sem tudta immár, mit mondjon, mivel nyugtassa meg, vagy törje le elszánt kérőjét. — Bocsáss meg, kedves Lsei, de aizt hiszem, mindkettőnk helyzetét rosszul ítéled meg — mondta végül, egész testében remegve. — tikos, világot járt ember vagy, akit én tisztelek, becsülök... Ne hozz hát ilyen szörnnyű helyzetbe, könyörgöm ... Mi értelme gyötörnünk egymást?... Épp elég az a baj, ami van... Vancsa arca föllazult és nedves volt, meg is szégyenült önmaga előtt, el is fáradt a heves visszautasításban, de oly régóta készült erre a vallomásra, oly sok mindent elképzelt már azon a távoli farmon Annával, hogy nehéz volt lemondania róla. Anna megérezte ezt, s most ő maga ment oda hozzá: — Hidd el, kedves Laci, én nem akarlak megbántani, és nagyon fájna, ha ma este rossz érzéssel válnánk el... De ne légy olyan, mint egy makacs kisfiú... mint egy szerelmes diák. ... Igyekezz te is megérteni engem ... Én szeretetből mentem Benczéhez... Minden gyengesége mellett ragaszkodtam hozzá, mert tudott ő jó is lenni... Hálás vagyok a nagylelkűségedért, amellyel segítettél bennünket, de ha kitudódnék, hogy meg akartál szöktetni, és én hajlottam rá, Dorothy is, Bencze is mindkettőnket egy életre meggyűlölne, azt hinnék, így akartad behajtani a torná tokat... Engem pedig itt is, odahaza is világ cafatjának tartanának, erre nem gondoltál? ... Mindez oly igaz volt, hogy Vancsa egyszerre szomorúan megérezte, hiába reménykedett, amit ezután még mondhatna, azzal már csak sajnáltatná magát. És a részvéttől még a legyőzöttségnél is jobban iszonyodott. Hirtelen fogcsikorgató düh tört ki belőle: — Mit kívánhat még tőlem Dorothy?! ... Leszolgáltam nála a hét évemet mosoly, tréfa és örömtelen ölelések között?!... Igenis leszolgáltam, és egyetlen szemrehányó szót sem tehetne, ha odébbállnék!... Ha milliódnak felét, mint az aranyszőrű bárányokat, elhajtanám e szolgálat fejében... De nekem egy cent sem kell a vagyonából, csak ismét szabadnak érezhessem magam!... Fölkapta és meghúzta a konyakosüveget: — Ami pedig Benczét illeti, azt hiszem, jobban ismerem mint te, kedves Anna! — folytatta a száját megtörölve. — Sőt most azt is elárulom, csupán azért támogattam, mert tudtam, hogy a tunyaságával meg az úrhatnámságával itt nem sokra viszi! ... És nem akartam, hogy te még az anyagiak miatt is szenvedj mellette... Egyengettem hát az útját, pedig az igazság az, hogy nemcsak én, de az egész évfolyam utálta ... Lökőnek csúfoltuk, neve kezdőbetűi szerint, mert még a zsebkendőjébe is monogramot hímeztetett, amikor mi a falhoz verdestük a száraz cipót a Szent Jóskában, hogy megosztozzunk rajta! Ha elkezdte, most már ki akarta borítani rá a dühét: — És ahhoz mit szólsz, hogy csak uzsorakamatra adott kölcsönt a fiúknak, aranyban utazó paap-mama kedvence? ... „Először én, másodszor én, és harmadszor is csak én!“ Tudom, gyalázatos dolog, hogy épp most beszélek ezekről, miután csúnyán kikosaraztál; de nem árt, ha néha egy másik ember szemével is látod őt... Mert nem szeretett ő soha senkit önmagán kívül, ezt elhiheted nekem! ... Anna sok mindenről tudott, sok mindent sejtett, most mégis megdöbbenve hallgatta a vádakat. Váncsa folytatta: — Ha végiggondolom, Bencikénket még szoknyapecérré is az önimádat tette, amelyet Manyikától örökölt, nem pedig túltengő férfiassága, hogy szépen fejezzem ki magam ... Ebben is többnek képzelte magát, és naponta meg akarta ünnepelni a sikereit... Ez a pazarló hódolat csigázta fel a Mama anyai önzését, hogy végül már veled se akarjon osztozni fia szeretében; de te sem akartál osztozni, már csak dacból sem, s ez tett féltékennyé ... Ugye, mily világosan látom a Lörikomplexust?... Fölnevetett, megint egy kis bizakodás fogta el, hátha sikerült fölnyitni a százszor is megcsalt asszony szemét, de Anna döbbenet és álmélkodás helyett sértődöttem rákiáltott: — Hallgass, könyörgöm — hallgass! ... Elég volt ebből!... Görcsösen összemarkolta a pongyolát a mellén, s ahogy ott állt a hatalmas szekfűcsokor mellett, szemét elfutotta a könny: — Úgy vágytam egy tiszta, önzetlen ember barátságára, és többé már ebben sem reménykedhetem!... Ezután már benned is csak az alamizsnaosztogatót láthatom!... Váncsa megdöbbent, nem ezt akarta, nem is gondolt rá, hogy így is végződhetik ez a beszélgetés, s már odalépett volna hozzá, hogy megvigasztalja, hogy bocsánatot kérjen, de Anna zokogott: — Most pedig menj, és hagyj magamra!... Egy napi élménynek ennyi elég volt!... Hiszen látod, hogy beteg vagyok ... (Folytatjuk) F3*^tkt:x- ;%SFZ SZEKERNYÉS LÁSZLÓ SZOLGALATI Öt kiküldetésbe kellett mennie: a szomszédos megye gáz- és vízdíjbeszedő hivatalának vezetője országos tapasztalatcserét szervezett, és mivel ő, mármint Kelemen, a szakma országos hírű tekintélyének számított, természetesen kapott egy meghívót. Behívatta az igazgatója, és némi kelletlenséggel a hangjában tudomására hozta: úgy döntött, hogy arra a két napra kölcsönzi neki az ő „személyes rendelkezésére álló“ vállalati gépkocsit, a hollófekete, fényes Volgát, amely attól vált legendás hírűvé, hogy a régi szép időkben az igazgató fenyítőeszközként használta. Elég volt ejnek évadján elhajtatnia valamely renitens előfizető háza előtt, hogy az másnapra kezesbáránnyá váljon. Súlyosabb esetekben meg is állt az illető lakása előtt, és felpörgette a motort. Ezt állítólag senki nem bírta ki ép idegekkel. — Úgy vélem — mondotta még a pedagógus hajlamú igazgató —, fölösleges felhívnom a figyelmét arra, hogy a velem történő előzetes telexváltás nélkül semmilyen fontos és titkos jellegű kérdésben nem nyilatkozik a konferencián. Menjen le az adminisztrációra, töltessen ki magának egy szolgálati utasítást, majd aláírom. Pecsét is legyen rajta. Másnap, a megbeszélt időpontban a kocsi hármat tülkölt, és Kelemen vadonatúj bőröndjével kisétált a kapun. Beült, de meglepetten állapította meg: nincs egyedül. — Helló !— köszöntötte útitársa, egy alacsony termetű, arrogáns fiatalember, aki a segédvízdíjbeszedő nem túlságosan fontos állását töltötte be a vállalatnál. — Nem számított arra, hogy ketten megyünk? Hja, az igazgató bácsinak gondja van mindenre! — mondta, majd furcsa, nyiszorgó denevérhangon felnevetett. Kelemen elnézte neki, hiszen tudta, az alacsony termetű embereknek sok mindent el kell nézni az életben, elég bajuk van amúgy is. Különben is belátta, hogy ilyen fontos konferenciára nem mehet egyedül. A gépkocsivezető kissé gyorsan, a Kelemen gyomrának talán túl gyorsan indított, és vigyorogva kérdezte: — Ugrik a Fekete Macska, mi? — így nevezte a munkaeszközét. Kelemen válaszra sem méltatta, az elrohanó tájat szemlélte. A végtelennek tűnő havas mezők megnyugtatták házfalakhoz, görbe utcákhoz szokott szemét, s most már az sem zavarta, hogy a százkilométeres sebességgel száguldó gépkocsi néha megfarol a síkos aszfalton. Azt sem vette észre, hogy a „Fekete Macska“ egy idő óta szocialista versenyben áll egy francia felségjelű Citroennel, csak akkor figyelt fel, amikor a kocsik éppen beértek volna a szomszédos megyeszékhelyre — tangózni kezdett az országúton, egyik ároktól a másikig húzott, elegánsan meg-megdobta a farát, amint vezetője kétségbeesetten igyekezett visszakormányozni a helyes, célegyenes irányba. Kelemen halkan megszólalt: — Eressze be a sáncba, mert a házak között felkenődünk a falra. — Valóban, már közeledett az első utca, és a gépkocsivezető megfogadta a tanácsot. Kelemen nem mondta ugyan, hogy az útmenti tömör betonoszlopot is megcélozza, ez kizárólag a vezető túlbuzgóságából fakadt, és abból a készségeskedő hajlamból, amellyel bizonyos alacsonyabb beosztású dolgozók pánikszerűen igyekeznek többet tenni annál, amennyi okvetlenül szükséges. A gépkocsivezető ilyen ember volt, emiatt a kocsi jobb oldala, a félelemtől dermedt, denevérhangú segédvízdíjbeszedővel együtt a villanyoszlopnak vágódott, minimális kárt téve benne, valamivel nagyobb kárt téve azonban a segédvízdíjbeszedőben, aki azonnali halált okozó koponyaalapi törést szenvedett. Kelemen és a sofőr először örvendett, hogy semmi bajuk sem esett, aztán apró, majd nagyobb pofonokkal élesztgette a fiatalembert, aki nem reagált, sőt megunván a már hullagyalázásnak minősülő inzultusokat, puhán összeomlott a kezük között. Ekkor állapították meg, hogy a devenérhangú halott. A gépkocsivezető falfehér lett, a tovatűnő Citroen után bámult, majd ellenségesein megszólalt: — Maga meg mi a fenének mondta, hogy eresszem a sáncnak? — Sáncról volt szó, nem villanypóznáról. Különben most már mindegy, egyikünk elmehet telefonálni. — Menjen maga, én nem hagyhatom itt a baleset helyét. Hívja a mentőket is. — Rendben van — válaszolta Kelemen. — De az az érzésem, a mentők hullához nem szívesen jönnek ki. — Ezzel elment, és az első házból, amelynek az ablakán telefondrótot látott bekúszni, felhívta a forgalmi balesetek ügyosztályát. Szabályszerűen bemondta a nevét, a kocsi számát, a sofőr nevét, a szolgálati út célját és a szolgálati utasítás számát, valamint kettét és az aláíró személy beosztását, majd visszament a kocsihoz és a hullához. Már ott volt a forgalmi osztály néhány civil tisztviselője. — Maga mehet a konferenciára, a sofőrje velünk jön. Holnap viszont magának is nyilatkozatot kell adnia. Itt vannak a halott aktái. Viszontlátásra. Kelemen csak hüledezett ekkora operativitás láttán, de engedelmesen bekutyagolt a városba, s két órával később már élénken részt vett a víz- és gázdíjbeszedők tapasztalatcserével egybekötött Első Országos Konferenciáján. Másnap nyilatkozatot adott, felszólalt a konferencián, majd mint aki jól végezte dolgát, hazautazott. Az adminisztráción némi undorral vették kézbe az elszámolási jegyzékét — aki életben marad egy katasztrófa után, az mindig gyanús —, majd a kisasszony visszalökött egy lapot és emígyen szólt: — Ez nincs lepecsételve! — Igaza van— hagyta rá szelíden Kelemen. — Ez ugyanis a fiatal kollégáé volt. — Na és? Miért nincs lepecsételve? Kelemennek viszketni kezdett a tarkója. — Bizonyos közbejött okok miatt — válaszolta. — Az adminisztráció nem ismer „bizonyos közbejött okokat“! — mondta metsző hangon a kisasszony, és gonoszkodva tette hozzá: — — Amíg nem látok pecsétet ezen is, addig a maga költségeit sem számolom el. Kelemennek nem volt más választása, borítékba tette az iratot, és kis levél kíséretében elküldte a szomszédos megye illetékes vállalatának illetékes ügyosztályára, kérvén, üssenek rá két pecsétet. Közérthetőség kedvéért ceruzával meg is rajzolta a helyüket. Postafordultával jött a válasz: az illető személy neve nem szerepel a megérkezettek és nyilvántartásba vettek listáján, következésképpen senki ne szélhámoskodjék az irattal. Kelemen vizes borogatást tett a fejére, aztán szabadnapot vett ki, felült a vonatra, és elutazott a szomszédos megyébe. — Ön az a bizonyos személy? — kérdezte gyanakodva egy hegyes orrú hölgy. Kelemen riasztó vágyat érzett, hogy leharapja a hölgy orrát, de csak azt mondta: Nem én vagyok az a személy, illetve én is személy vagyok, de egy másik, mert az a személy halott. — Hogyhogy halott? — El is temették már — próbált mélyebbre hatolni a kérdésben Kelemen, és hősi erőfeszítéssel gyűrte le kannibáli vágyait. — Akkor meg mit akar tőlem ezzel a papírossal? Maga halottak járandóságait akarja felvenni? Jogtalanságra akar kényszeríteni, arra, hogy olyan személy jelentkezését igazoljuk, aki nem érkezett meg, sőt közben el is halálozott? Ha nem hagy föl azonnal az üzelmeivel, feljelentem szélhámossági kísérletért. Kelemen megrémült. Hiába bizonyosodik be napnál fényesebben az ártatlansága, amiről már különben egyre kevésbé volt meggyőződve, egy foltocska csak marad, és akkor nem valósíthatja meg a gáz- és vízdíjbeszedő szakma területén tervezett nagyszabású újításait. Márpedig ezt akarta megcsinálni a következő években. És az idő hamar telik... Kifarolt az ajtón, és visszautazott saját adminisztrációs kisasszonyához. — Na? — kérdezte az velősen. — Mi az, hogy na! Természetesen nem pecsételték le. — Tudtam! — sikoltott fel kéjesen a kisasszony, majd szúrósan végigmérte Kelement. — Remélem, belátja, milyen csávába került. — Tessék? Miféle csávába? — A sánc — suttogta a kisasszony, és körülnézett az irodában. Kelemen csak most vette észre, hogy minden őt nézi: a pennák a levegőben állnak, apró tintapacnik úszkálnak virgoncán a feje fölött, és a sarokban egy irattartó halkan nyöszörög. .. — Egész éjszaka utaztam — nyögte. — Ki kell mennem! ! Reszkető két ujját magasba e- Emelte, mint az elemisták, és kiihátrált. Nem kapott prémiumot. ! 5