Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-04 / 5. szám
Toader Moldovan cikkének tálgtatása az 1. oldalról sét illetően. Ezek sorába tartozik az áttérés a munkás önigazgatás rendszerére a gazdasági-társadalmi, az adminisztratív-területi egységekben. Ezek az intézkedések új alapokra helyezik az illető egységek vezetését, melynek elérésére a munkásönigazgatás és az önálló pénzügyi gazdálkodás elvét jelölik meg, ami lényegileg azt feltételezi, hogy minden egység, minden munkaközösség közvetlenül felel a társadalom által rá bízott eszközökért és javakért, az össznépi tulajdon egy-egy részéért, s ekként a lehető leghatékonyabban, önmaga használja fel azokat. Pártunknak a munkásönigazgatásról vallott újító felfogása olyan, az egész szocialista társadalom építése folyamán megszilárdult, kölcsönhatású és egymást kiegészítő törvényszerűségeken és irányelveken alapul, mint: az egész gazdasági-társadalmi élet párt általi vezetése; az állam jelenléte és tevékeny beleszólása a gazdasági-társadalmi tevékenységbe; az állam tevékenységének összefonódása a dolgozó tömegek aktív és tudatos résztvételével a vezetésben és a döntéshozatalban; az egész gazdasági-társadalmi élet egységes vezetése a demokratikus centralizmus és az egységes országos tervgazdálkodás révén; a szocialista társadalom életképes alapjait biztosító szocialista tulajdon sértetlenségének megőrzése és gyarapítása; a közvetlen termelők teljes jogú részvételének biztosítása a gazdasági és társadalmi élet megtervezésében, szervezésében, vezetésében; a vállalatok önellátása és önálló pénzügyi gazdálkodása saját jövedelmükkel; a gazdasági és társadalmi tevékenység mind hatékonyabb finalizálása; a közvetlen termelők anyagi és erkölcsi felelőssége a szocialista egységek gazdasági-pénzügyi eredményeiért. Az önigazgatás forradalmi felfogásában — miközben meghatározta megnyilvánulási formáit és működésének tartalmát — a párt saját tapasztalatából indult ki, melyet máig halmozott fel a társadalmi élet szervezése és vezetése, valóságunk, követelményeink és igényeink terén. Ezt annál is inkább hangsúlyoznunk kell, mivel a jelenkori társadalmi-közgazdasági gondolkodásban a közvetlen termelők önigazgatását és ennek hatáskörét különbözőképpen fogják fel. Számtalan, a monopolkapitalizmus érdekeit képviselő polgári politológus az önigazgatás és önellátás folyamatát tudatosan korlátozza a fizetéses alkalmazottak — „társrészvétel“ néven ismert — résztvételi formáira a tőkében és a profitban, valamint a munkások jelenlétére az adminisztratív tanácsokban. A kapitalista országokbeli forradalmi erők szakirodalmában és programjában az önigazgatás és önellátás az a forma és módszer, mellyel a közvetlen termelők átveszik a hatalmat a nagytőkétől. Egyes marxista beállítottságú kutatók úgy vélik, az önigazgatás lényege a termelő egységek teljes függetlensége, mikor azok semmiféle alárendelő viszonyban nem állanak semmilyen „centralizált hatalommal". A különbözőképpen értelmezett önigazgatás sajátos formái figyelhetők meg egyes fejlődő országokban, melyek gazdasága a szocializmusba való átmenet szakaszában van, vagy társadalmi-gazdasági rendszerük még kialakulatlan. Az önigazgatás folyamatának különböző értelmezése szervesen kapcsolódik az egyes politikai pártok vagy forradalmi erők felfogásához az új, szocialista társadalom építésének stratégiájáról és taktikájáról. Pártunk és annak vezetősége úgy vélekedik, hogy a véleményeknek és célkitűzéseknek ez a megoszlása természetes jelenség, és a politikai, gazdasági, társadalmi viszonyok különbözőségéből ered, melyek között a szocializmusért küzdő különböző erők tevékenykednek. A munkásönigazgatásról vallott romániai felfogás sajátos, konkrét történelmi viszonyokban gyökerezik, a felhalmozódott tapasztalatokból s abból a követelményből indul ki, hogy a gazdasági-társadalmi élet vezetési és határozathozatali tevékenységében minőségi ugrást kell megvalósítani. E tekintetben szó sem lehet mástáji megoldások vagy „modellek“ másolásáról, „átültetéséről“, a merev átvételről, amint azt néha a nyugati sajtó állítja, alapjában tévesen. Pártunk felfogásának eredetisége annál nyilvánvalóbb, hogy a szocialista termelési viszonyokra jellemző kategórián alapul. A szocialista munkás önigazgatás mechanizmusában összefonódnak és kölcsönösen befolyásolják egymást a tulajdonosi viszonyok, valamint a részesedés és a fogyasztás csereforgalma, melyek optimális feltételek mellett a szocialista termelők között, a termelési folyamat során állandósultak. Pártunk forradalmi felfogása szerint a szocialista munkás önigazgatás a kollektív vezetés realista-tudományos formáját jelenti, és a szocialista egységeknek az országosan egységes gazdasági-társadalmi tervezésén alapul: a közvetlen gazdasági demokrácia formája. Szervezési, vezetési és tervezési rendszerként, a demokratikus centralizmus elvére alapozva működik, de eltúlzott centralizmus nélkül. A demokratikus centralizmus két összetevője közül, az önigazgatás elvének érvényesülési folyamatában a demokráciára kerül a fő hangsúly. Ebből adódik az alábbi néhány következtetés: 1. A termelési alapok (mind az állandó alapok, mind a forgó eszközök), melyeket az állam a szocialista egységek rendelkezésére bocsát, a munkásönigazgatás körülményei között is, továbbra is elidegeníthetetlen részei maradnak a nemzeti vagyonnak, melyet az illető közösség a társadalmi megrendeléssel és a szocialista törvényességgel összhangban kezel és használ. 2. Romániában, a munkás önigazgatás rendszerében, minden gazdasági egység a nemzeti vagyon, az egész nép szocialista tulajdona elidegeníthetetlen részét képezi. 3. A munkásönigazgatásról vallott romániai felfogás semmi módon nem választja szét egymástól a közvetlen termelők és az egész társadalom érdekeit, nem a szocialista tulajdon felaprózását vagy felosztását feltételezi, hanem annak hatékony felhasználását az egész társadalom érdekei szerint, az egyéni és közösségi, valamint ezek és a társadalom általános érdekeinek egységes folyamatában történő összehangolását. 4. Romániában a munkás önigazgatás a gazdasági egységek viszonylagos önállóságán alapul, s ekként harmonikusan fonódik össze a helyi kezdeményezés, érdekeltség és felelősség a központosított irányítással és vezetéssel, s a vezető tevékenységnek realista, tudományos, egységes jelleget, fokozott hatékonyságot biztosít. 5. A Román Kommunista Párt felfogása a munkás önigazgatás rendszeréről a szocialista társadalom tudományos vezetési követelményeinek modell-szerű alkalmazását jelenti hazánk konkrét történelmi körülményeire, s egyben újító hozzájárulás a szocialista társadalom fejlesztésének forradalmi elméletéhez és gyakorlatához. A szocialista munkásönigazgatás egyre szélesebb körű érvényesítése, a helyi kezdeményezés és feladatvállalás szerepének növekedése ugyanakkor feltételezi az egységes vezetés erősítését, azoknak a törvényeknek, határozatoknak, kötelezettségeknek az egységes alkalmazását, melyek a társadalmi mechanizmus minden láncszemére hárulnak az országosan egységes gazdaságitársadalmi tervek mutatóinak elérése érdekében, s ugyanakkor a rend és a fegyelem érvényesülését, hogy minden dolgozó példás módon teljesítse a rá rótt társadalmi kötelezettségeket. A szocialista önigazgatás, igazi értékei és jellege révén, mindinkább tudatos és felelősségteljes folyamatként érvényesül, gyakorlatban valósítja meg a népnek nép általi vezetését, a tények erejével bizonyítja, hogy — amint arra Nicolae Ceaușescu elvtárs rámutatott — a szocializmus és a demokrácia egymástól elválaszthatatlan, hogy a szocialista társadalomnak legmagasabb fokon kell érvényt szereznie a demokráciának, a tömegek közvetlen résztvételének a társadalom vezetésében. Egy Riedl -tanítvány portréjához Az Irodalmi hármaskönyv (Kriterion, 1982) mai fiatal olvasója nem sokban különbözhet attól az egykori bölcsészhallgatótól, aki Balzac, Zola, Goethe, Roger Martin du Gard vagy annyi más nagy klasszikus műveit többnyire Benedek Marcell fordításában ismerte meg, s észrevétlenül kerítette hatalmába a mindig gördülékeny és feszes stílus, úgyhogy számára e név rövidesen értéket, valami vitathatatlanul nagyot jelentett. Megtanulta becsülni vaskos — és ma már szinte elérhetetlen — irodalmi lexikonját, Shakespeare-könyvéből vizsgára tanult, kicsit furcsállva immár elemzésként nyújtott tartalom-összefoglalóit. Hallott is róla egyet-smást, lenyűgözte a nyilvánvaló tehetség - és termékenység-öröklés, a széles körű nyelvtudás és anyagismeret, a nagyvonalúan frappáns tájjl is. Félénk kérdőjeleinek hiányozván az elméleti-módszertani alapja, s, mint a legtöbb olvasó, nem belülről látva a műalkotás világát — lassacskán maga is adózni kezdett a családját átható Benedek Marcell-venerációnak, amelyben egyébként nyilvánvaló súllyal szerepelt az értelmiségi rétegre általában jellemző humanizmus- és szépségkultusz. Később tanúja lehetett a „nagymester" példás szerénységének, és bölcsen kiegyensúlyozott ítéleteinek környezetére gyakorolt hatását is megfigyelhette, hiszen irodalmár nagybátyjai, kellő megilletődéssel, magukkal vitték az utoljára Kisbaconba látogató (s néhány napra Kolozsváron megszállt) Benedek Marcellnél tett tisztelgő látogatásra ... Akkor már világtalan volt jó ideje, szinte mozdulatlanul ült egy karosszékben, s csak időről-időre szakította meg kérdéseivel és közbevetett észrevételeivel a beszámolókat, emlékidézéseket. Volt türelme arra is, hogy a jelenlévő egykori Benedek Elekfelfedezettet érzelgős emlékezésében ne szakítsa félbe — meg hát nyilván jól is esett a haláláig-példakép apa iránti tisztelet. Búcsúzáskor az idős Arany Jánost emlegette, a lantját „kebeléhez” szorító, kétségei közt őrlődő költőijén nyilván lelki rokonát látva (jellemző, hogy utolsó, posztumuszán megjelent műve egy Arany kis-monográfia 1970- ből!)... Az egykori bölcsész természetesen alig mert megszólalni (mit is mondhatott volna?), kérdezni sem igen (elvégre kérdezni tudni kell!) — megérteni vagy legalábbis érzékelni szerette volna azt, amit ma már pontosan tudni vél: a folyamatosan kiteljesedő, a világirodalom nagyjaira és egész folyamatára kiterjedő életmű létrehozásának belső feltételeit, a benső törvényeket kijegecesítő szemléleti indítékokat. Mi tagadás, nem sokat okult e tekintetben — némi irigységgel vegyített kívülállással idézgette később is magában a műről műre, korról korra vetett kutatói pillantás és azonnali „munkábafogás“ gyakorlatát, egyre rémültebben az életmű terjedelmétől, egyre kétkedőbben az egyes művek teljességében, de egyre növekvőbb csodálattal a töretlen hit iránt, amelylyel az egyszer kialakított módszert folytonos önújratermelésre gerjesztette. A már gyakorló és szemléleti alapozást megkísérlő bölcsész rövidesen elvesztette hitét az egyedül üdvözítői módszerben, ingerelni kezdte hát e biztonság; előbb-utóbb rá kellett kérdeznie a művelt olvasóvá nevelés elvi célkitűzésének és az esszé, illetve a tudomány előfeltevéseinek az összeütközésére, miután nemzedékek tudatában Benedek Marcell ez utóbbit képviselte. A töretlen hitből fakadó biztonság iránti csodálat és a vele együttes felismerés e biztonság szellemi környezettől való tápláltatása vonatkozásában — elkedvetlenítette. A manipuláció jeleit látta az említett összeütközés nyilvánvaló feloldásában, mitizálást szimatolt a feladatkiosztásban, egyáltalán: kiúttalannak vélte az irodalomtörténész helyzetét közönség- és szakmai elvárás metszéspontjában. Hogy .......mégis-mégis" rádöbbenjen, Benedek Marcell múlhatatlanul szükséges típust képvisel a literátorvilágban őrzi e műfaj egykori funkcióját , s így meg is tudja tartani közönségét —, ám föltétlenül szembesítendő azzal, ami joggal várható el egy Riedl Frigyes-tanítványtól: az irodalomtörténész szakszempontjaival... „Szépen élni, amíg lehet, és szépen meghalni, amikor kell“ — foglalta össze életfilozófiáját halála előtt két évvel, s könyve végén (Szépen élni. 1968) ezzel egészítette ki: „Miért szép a világ? Azért, mert van ember, aki fölfedezze benne a szépet“. E „fölfedezés“ szolgálatába szegődött a szépség szerelmeseként Benedek Marcell s a szolgálat természetes életormájává vált. Mai olvasója próbálja maga elé képzelni, amint több mint hatvan éven át, nap mint nap, fel-alá sétálva egyenletesen diktálja fordításait vagy eredeti műveit, s az írógép zenéjét csak az időközönként kurtán csattanó Bek (bekezdés) osztja szakaszokra. Felrémlik talán a valahol fényképen látott boltozatos koponya, az egyre mélyebbre húzódó és egyre gyengülő szemek merev pillantása, a rekedtté fáradó hang, amely nem szűnő lendülettel és melegséggel közvetíti az irodalom — tőle kételymentesen vallott — emberformáló értékeit. Egy életet kereteznek idézett mondatai — irodalomnak szentelt, ha nem is az irodalmiasított életet, a Kazinczyéhoz hasonlót a mindennapos íráskényszer szempontjából. A kényszerűségből életformává nemesedő napi penzum elvégzése — létszükségletté válik s hovatovább liturgikus áhítatot gyökereztet meg környezetében. Ez visszahat, vissza kellett hogy hasson reá, amikor már nem anyagi gondok kényszerítik és erkölcsi tőkéje lehetővé tenné az elvárások egyike-másikának elutasítását — Benedek Marcell akkor is napi 12—14 órát dolgozik át, olykor 2—3 eredeti művet és féltucat fordítást bocsátva ki keze alól egy év alatt! Döbbenetesen terjedelmes életműve — több mint kétszáz kötet (amelyből mintegy 40 eredeti!), előadások és cikkek egész légiója — csakis így jöhetett létre, ám mindezért valahol fizetni kellett. A mai bölcsész-olvasó úgy véli: a szemléleti mozdulatlanságban, az elméleti-esztétikai szűrőrendszer finomításának elhanyagolásában, az általa oly jól ismert európai szellemiséget átható, új eredményeket hozó irányok mellőzésében, módszertanilag a mélyreható elemzést és merész vagy hagyományos, de átfogó koncepció kidolgozását helyettesítő esszéizáló (nem esszé-jellegül) tárgyalásmódban mindenekfölött a túlhajtott, rutinszerűvé váló, izgatott lendületében a mélyben vizsgálódó búvár „feltérképező“ araszolását mellőző munkastílus a ludas. A munkastílus persze valami külső, formai jelenségnek tetszik, amelyet elvárások és kényszerek meg is változtathatnak — ami marad, a stílust átható szemlélet és módszer. Nos, Benedek Marcell szellemi arcélének megrajzolásához föltétlenül tudni kell, hogy a magasztalt, eszményképpé emelt, regénybe foglalt Riedl Frigyes nemcsak az a körülrajongott, csevegve tanító, emberi melegséget teremtő varázslatos tanáregyéniség, amilyenné alkati rokonszenv alapján a tanítványok egy köre átképezte, hanem a magyar pozitivizmus lélektani orientációjú szárnyának egyik csúcsa, aki nemzetközi összefüggésbe tudta helyezni tárgyát, bevezetve irodalmunk értelmezésébe a reneszánsz, barokk típusú kategóriákat. Pozitivista ténytisztelete, lélektani érdeklődése fellelhető Riedl sok tanítványánál, Benedek Marcellnél is — a világirodalmi áramlatok tanulságainak átvetítése tehát új alapokra helyezett koncepció kidolgozása viszont már alig. A Négyessy-szeminárium látogatójaként Kosztolányival, Juhász Gyulával, Babitscsal együtt ott találjuk a Nyugat nagy esszénemzedékének forrásvidékén (amint erről meg is emlékezik Babitsról írott könyvecskéjében), amit azonban ő esszé-tudománynak érez, nem éli fel a nyugatosok vagy Németh László, Szerb Antal pertinens, sűrű szövésű, sarkított nézőpontból eredő, mélyen egyéni és jelenérvényű esszéjét. Az ő gondolatszövése kevésbé sűrű és feszes, nézőpontja többnyire azonos, elméleti-gondolati ugródeszkája pedig alig változik. Igaz, nagy érdeme egyúttal ez az önazonosság, hiszen a nyugatosokkal közösen vallott feltétlen írói-művészi szabadság, a kötetlen teremtés, a beleérző humanizmus, a forma tisztelete és egyedüli művészi kritériumként való kezelése olyan elvek, amelyeket Benedek Marcell minden körülmények között szilárdan képviselt. 1924- ben az igazi Adyt bemutató breviáriumot szerkeszt, ugyanez évben habozás nélkül méltó helyen és módon szerepelteti a modern magyar irodalom akkor meghurcolt elítélt képviselőit (A modern magyar irodalom története), és kolozsvári egyetemi működésének utolsó hónapjaiban elvi szintű vitában utasítja el Gaál Gábor érveit a Toldi kapcsán ... Polgári humanizmusa, elvi demokratizmusa és a művészet önelvűségébe vetett hite, töretlen maradt az 1910-es évek radikális tanármozgalmi tevékenysége óta. Riedl és Négyessy — a pozitivista tudomány és az eszszé magaslataira vivő viták — után a Gustave Lansonesetet kell megemlítenie a bölcsész-olvasónak. Benedek Marcell irodalomtörténészi krédójának kialakulásában, egész programjának kijelölésében elhatározó volt a világhírű Lawson (talán jogos) elutasító magatartása, miután udvarias kérdésére a fiatal „tudósjelölt“ bevallotta, hogy az egész Victor Hugo-i oeuvreról írt monográfiát... Talán jogos, talán elhamarkodott gesztusa (hiszen nem ismerte a művet! — ám tisztában volt a probléma rendkívüli méreteivel) alternatíva elé állította Benedeket: eddigi gyakorlata és módszere helyett a „mélyfúrást“ kellett volna megkísérelnie. Döntését ismerjük — útját folytatta —, jogosságát a mai bölcsész egy pillanatig sem vitatja, a Benedek-mű tudományossága viszont e pillanattól fogva nemcsak a munkatempót, hanem a munkastílust meghatározó tételezés (az olvasás-művészet, az irodalomtörténetírás- mármár műalkotás, a cél: műveit olvasóvá nevelni a közönséget) okán elvileg megkérdőjelezendő. Feltételezte ugyanis a beleértő olvasást, az élményszerű átélést és átadást, ez, azonban nem fegyelmezte — elvileg nem is nagyon fegyelmezhette — módszeresen végigvitt elméleti gondolatrendszer, de nem is válthatta tévedhetetlenül egyénivé a nagyesszé intuíciója. Művelt olvasóhoz akarva szólni, Benedek eleve lemond az irodalmi jelenséget egyre bonyolultabb viszonyrendszerben láttató új elméletek lehetőségéről — egyiktől-másiktól teljes joggal óvakodik —, így viszont mű- és korszakmegközelítése óhatatlanul marad nagyjából azonos: posztpozitivista-lélektani és enyhén neokantiánusan formaközpontú. Elfogadva saját belső motivációját és tételezését, egyetlen nagy ellentmondásra figyelmeztethet a bölcsész-olvasó, a művelt olvasó dinamikus fogalom, mint ahogy dinamikus a bemutatandó jelenség, a végtelen gazdagságú Weltliteratura következésképpen kellően rugalmasnak és nyitottnak kell lennie az alapul vett, olvasóvá nevelő fogalmak rendszerének. S ha nyitottságról lehet is beszélni a legváltozatosabb esztétikai realizációk iránti türelem jegyében — az ezekhez szükséges fogalmak azonban már hiányoznak. Az 1920-as évek elején (Bevezetés az olvasás művészetébe) kialakított irodalomelmélet körvonalai alig módosulnak az 1967-es Irodalmi hármaskönyvig, ami az olvasóvá nevelés szempontjából már csak azért is sajnálatos, mert így szinte hiába nő a példaapparátus, az olvasó többnyire csak tematikai szempontok alapján bővítheti irodalmi ismereteit. A Hármaskönyv mai olvasóját elég talán egy-két idjváágó mozzanatra emlékeztetni: a vers mibenlétét tárgyalva, már a korai művekben szó van a szabadversről is, ám a példaanyagban ott található Walt Withman mellett — Petőfi Sándor, ma úgynevezett szabadsorú verssel. A jelenség tisztázása helyett összemosódás az eredmény, s ne csodálkozzunk, hogy a tőle tanultakat hallottuk vissza a 70-es évek eleji szabadvers-vitán (1. Utunk)... A regényelemző fogalmak körének változatlansága volna a másik példánk: mindvégig hiányoznak olyan alapvető narrációelméleti kategóriák, mint a nézőpont, az idő, a perspektíva — márpedig a modern regény e nélkül tematikai szinten sem tárgyalható mélyrehatóan. Hiába tűnik fel tehát Joyce, Kafka, Faulkner neve — művészetükhöz hiányzik a kulcs ... A drámaelméleti fogalmak leíró rendszerezésének helyettesítése a történeti szempontú tárgyalással pedig megint csak a modern dráma kapcsán bosszulja meg magát: Ionescu vagy Beckett pár mondatos jellemzése nem igen segíti az olvasóvá nevelést. A mai bölcsész-olvasó úgy véli tehát, azzal árthatna a legtöbbet Benedek Marcell bámulatos életműve utóéletének, ha tudományt akarna faragni belőle, s az errefelé szokásos módon mitizálná erre nem szoruló, nemes, humanista alakját. Termékenységét visszavezetve munkastílusára, ezt elméleti felfogására, majd az elméleti felfogás kihatását felvillantva — bizonyára igazságtalan is volt. Végtére: másképp nem is lehetett volna ennyit dolgozni. Másképp töprengve érlelni kellett volna a műveket. Kérdés, a nagy olvasótömegek nyertek volna-e ezzel? Mert vitán felül áll a tény, hogy Benedek Marcell tízezreket nyert meg az irodalomnak színvonalas műfordításaival, monográfiáival, összefoglaló műveivel, népszerűsítő elméleti kézikönyveivel. Otthonosan mozgott a világirodalom lankás tájain s bölcs túravezetőként villantott rá a látvány szépségére. Főleg ez éltette módszerét, ez a magafelejtő megmerítkezés, az átélt élmény közvetlen és tömör visszaadásától követve. S az, ahogyan nagy ökonómiával szűk keretek között is lényegbevágót tudott mondani — milyen kár azonban, hogy nem vett tudomást az éppenséggel tőle is tanult közönség differnciálódásáról, s menynyire sajnálhatjuk, hogy páratlan tudását és szerkesztőszintetizáló erejét nem kamatoztatta egységes szempontkezelésű, szilárd alapokra építő ideális hármaskönyvben. Mert ha csak erre a „morzsára“ lel is, a mai bölcsész-olvasó kérdőjelein szégyenkezve hajtja le a fejét: „Ó, hogy nem olvad, nem hígul s enyész Harmattá e nagyon, nagyon merő hús! Amerő« hússal kapcsolatban egy kis filológiai kitérésre van szükség. Egy szövegmagyarázó a -solid« szót sajtóhibának véli (az I. Kvarto pongyolasága minden ilyen gyanút jogossá tesz) »sullied«beszennyezett helyett. Tartalmilag igen plauzibilis föltevés, hogy Hamlet, akit anyjának vérfertőző házassága sodor az öngyilkosság szélére, beszennyezettnek érzi testét. Nagy jelentőséget tulajdonítok Hamlet történetében ennek a motívumnak, tehát szívesen csatlakoznék a szó ilyen olvasásához. Stílusokokból mégsem fogadhatom el, oly nyilvánvaló, hogy a mondat atop too solid« — a szó szerint nagyon-nagyon szilárd — húsnak és a harmattá olvadásnak költői ellentétére épült fel — abeszennyezett« értelmezéssel ez az ellentét elvész.“ (Shakespeare, 1957) ROHONYI ZOLTÁN