Utunk, 1984 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-08 / 23. szám
PANEK ZOLTÁN 2 A FUNEACS 1 Ennek a vallomásnak egy bűncselekmény a cselekménye. Méghozzá gyilkosság. Különleges kegyetlenséggel, ugyanakkor bizonyos értelemben önvédelemből és önbíráskodásból is — többek részéről — elkövetett emberölésben mondhatom (mondom) magam bűnösnek; legyek szerényebb, inkább csak bűnrészesnek, cinkosnak, bűnsegédnek, aki viszont közel negyven éve néma ebben az ügyben. De még most is vigyáznom kell magamra, hogy mit mondok (a saját szája veri meg az embert, nem egyéb); mérlegelnem kell, majdnemhogy kínos gondossággal, minden szavamat, önmagamnak árthatok valamely meggondolatlanul elejtett kijelentésemmel. Még abban az esetben is, ha a bűncselekmény időközben netán elévült. Ez a látszólagos előny esetemben szinte semmit sem jelent, illetve egyebet, mert belül más törvények és másként rendelkeznek. Ha jobban odafigyelnénk, mi magunk is rájöttünk volna, amire mások, okosabbak már régen, hogy életidőnkben mindvégig bizonyos ,,benső egyidejűség“ jellemző az idő úgynevezett múlására; életünk voltaképpen egyszer végetérő, ám addig befejezhetetlen, folyamatos jelen. Ha nem inkább: befejezett jövő. De talán mégis pontosabb így: soha jelen. A múlt ugyanis úgy száguld át rajtunk, hogy jövőben a jövő felől felénk rohan az egyetlen idejű jelen. (Ó, hol vannak már azok a szép napok, amikor az emlékezés megtörténte után — most — emlékeznünk érdemes? Lesz-e még érdemben életünk? A világegyetemnek akkor is működnie kell, ha az embernek közben halnia. „Minél inkább változik, annál inkább ugyanaz marad.“ A szürkében is van mind mélyebb árnyalat, egészen addig a váratlanul — látszólag váratlanul — megvillanó szögig, ahol az anyag, akár valami ismeretlen tünemény, már áthajlik a kétségtelen feketébe, de olyanba, amelyről Petőfi Sándor azt írja, hogy „fekete mint bérleti lelkiismeret“. Bármilyen félreeső bűnös is valaki, mint például jómagam, még kellően megfontolt megszólalásával is önmaga sebezhetőségét mutathatja, hasonlóan minden, különösen a rövid lejáratú hatalomhoz, ami az ember, mert hivalkodásából (a „vallomások“ nagy része az) olyan hiteles részletek tetszhetnek is, amelyek felérnek egy perújrafelvétellel, újrafogalmaztatják az esetleg felületesen kezelt és könnyelműen elejtett vádat; a valamikor elillanó jelennél ezúttal kiúttalanabb jelenben kezdődhet elölről minden. Legjobb, ha ami belül van, maradjon is belül. Különösen, ha már tudjuk az életről, hogy mindent tudunk (tudni vélünk) róla, csupán azt nem, hogy ekkor kezdett el igazán titok lenni. — Tiszta szándékkal jöttem — motyogta makacsul és kötekedően Venyege István, aki a kocsmából egyenesen a Juhászék konyhájának ajtófélfájához tántorgott. — Pedig már napok óta nem is vagyok beszélő viszonyban az Istennel. A házbeliek közül senki sem fogadta a köszönését. Teleholddal aranylóan alkonyodott a júliusvégi nap. Búzahordásból értek haza, áll az osztag. Lámpát még nem gyújtottak, nyitott ajtóval villogott a tűzhely. A remegő lángvilágnál még sápadtabbnak látszó Veronka aszszony nem melegítette meg az ételt (rántásos zöldpaszulyleves maradt a délről; Mari, az eladó leány zöldhagymát nyújt mellé a kertből). Hidegen tette az asztalra a hatalmas fazekat. Szokása szerint éppen menni készült az öt pléhtányérba, ám előbb egy szemvillanással a hátulsó szobába parancsolta Marit, akiért a garatra jócskán felöntött Venyege István — nem először — a Juhászék küszöbéig merészkedett. A betett verőce hegyes léceivel babrált. Közben mind támadóbb éllel ismételgette: — Igenis, nem vagyok beszélő viszonyban az Istennel. De azért akármikor vagyok olyan, mint más. Még vált emberként is. Miért nem vagyok én jó maguknak? Vagyok olyan, mint más. Vége a háborúnak, most nem úgy lesz, mint ahogy volt. — Menjen Isten hírivel, István — mondta remegő hangon Veronka asszony. — És ne dobja el a szót, mert a maga családjában is lehet még baj. Csak fia van, nem leánya is, ez igaz, de a fiú a leánnyal történik, és a kettő néha egyetlen baj szokott lenni. A Naphosszat szavát sem lehetett venni, most azonban azt sem bánta, hogy férje rosszallóan néz rá, amiért szóbaáll ezzel az ágrólszakadttal; olyan szelíd volt, hogy ha a tűz netán pattogni kezdett, elpirult és sietve belepökdösött: a pattogó tűz botránkozást és haragot jelent, bajt hoz a házra. Idegesen gyömködte fekete fejkendője alá vöröses-őszes haját. Fiatalkorában világra olyan lehetett lángoló-szép szökésvörös haja, akárcsak most a Marié. Szólott ő, ha már férje és a nagyobbik fiú konokul hallgat, mintha nem is piszkoskodnék valaki az ajtajukban. A férfiak összeszorított szájjal ültek, egy cseppet sem nyugtalanul forgatták zsibbadt kezükben a hajlékony pléhkanalat. Az öreg meg sem moccant, de Antal alatt meg-megreccsent a szék. Janinak, a legkisebbik gyermeknek úgy égett a füle, mintha őt pirongatnák; az ő neve még „hallgass" volt akkoriban. — Menj innen, míg szépen vagy — vetette oda fojtott indulattal az éppen egy szivar meggyújtásával bajlódó Venyege Istvánnak Juhász Antal. Hát az az ember nem érti meg? Hát az aranyosmeggyesi vásárból hazafelé tartó szerencsétlen púpos Terézt huszonöt pénzért a Sűrűtemető árkában ki teperte le? Mindenki tudja a faluban. Ezt a bajkeverő kocsmatölteléket ők sohasem fogják a Mari közelébe engedni. Ez a szemét vetett szemet a húgára? Bagolytollal töltött párnán nevelt, büdöskővel világító ördögfajzat. Ez a senkiházi gyökerestől és különféle gyalázatokba keveredve tépi az örömfüvet. A trágyadombját sem piszkítaná be vele. — Vége a háborúnak. Minden másképpen lesz most már. Nem hallották hírűt? Nem vagyok beszélő viszonyban az Istennel. De azért látni akarom az én édes-kedves Marikámat, egyem a szívét. Tudják meg, hogy úgyis az enyém lesz, ha maguk beledöglenek is. — Egye meg a fene, ameddig ki van a csizmájából — indult meg erre az asztaltól Juhász Sándor. Még nem címezte személyreszólóan a szitkot. De már akkora düh forrt benne, hogy ölni tudott volna. — Kutyaugatás nem harapás — vágta az öreg arcába öklét Venyege István. Azon nyomban valami olyasmit motyogott, hogy ő nem akarta. Talán egyenesen valóban bocsánatkéréssel és gyors elkotródással folytatja, ha a bizonytalan, felemás világításban látta volna, hogy az ökölcsapásra Juhász Sándor bal orcáján, ott, ahol a nem is nagy ütés pimasz indulata feltehetőleg behatolt a lelkébe, hirtelen kigyúltak a jóvátehetetlen sértés piros ujjlenyomatai. — Hát ha nem vagy beszélő viszonyban az Istennel — mondta elfúló hangon —, mindjárt leszel, te falu rongya. Teszek róla. A gyakori elkövetés és a ritka megbánás senkiföldjén — az ember földjén, ahol az azért lehet otthon, mert éppen hontalan —, mindig ott imbolyog valaki. A Venyege-esetből már pillanatnyilag talán csupán én. Csak a véletlenen múlott: lehettem volna az a pasas is, akinek öt pisztolygolyót eresztettek a fejébe, mind átfúrta a koponyacsontját, mégsem halt meg; vagy az az ókori görög kocsihajtó, aki egy fejhosszal győzött ugyan, de csak úgy, hogy a verseny tébolyult hevében közvetlenül a cél előtt, rejtett kardját előrántva áthajolt a mellette dübörgő kocsiba, és levágta ellenfele fejét. Persze olyasféle igazán félreesőként is betotyoghattam volna az öregkorba, aki mindig és bárhol „mindkét fülke bátran alszik“ (ahogyan a szomszéd falu, Aranyosmeggyes nagy szülötte, Medgyesi Pál nagytiszteletű úr, I. Rákóczi György papja mondja vala), vagy aki külön örvend annak, hogy megcsípte a csalán, mert az olyan emberbe állítólag nem üt a mennykő. Igazi füstfaragóként liheghettem volna jótékonyan kéjes szélárnyékokban. Ehelyett azonban én csak akkor fogom észrevenni, hogy még tart az a nap, amelyen én elmúlok. Csak addig nehéz az új munkahelyen, amíg még szégyellünk nem dolgozni, ugyanúgy, mint a többiek. Igen ám, de ahol születtünk, oda nem csupán temetkezni illik, hanem ott kellene élni is. Menni gyönyörű, de megérkezni jobb, menni kell, de visszatérni szebb. Bennünk forog a föld, a világ mozdulatlan. Így aztán, ha ezt meg is valósítjuk, csakis iszonyatos erőfeszítéssel tud maga mögé gyűrni minket az idő. Ez különben leginkább akkor sikerül neki, ha az úgynevezett lelkiismeretfurdalás tör reánk, ami nem egyéb, mint rövidzárlat, természetesen aligha kiérdemelt glóriánkban. Ilyenkor olyanok vagyunk, hasonlatosak a valamikori sumérok rabszolgáihoz, akik nem merték, nem emelhették föl a tekintetüket, ezért nevük I-gi-mu-du volt. Lelkünk pedig: akár egy falat száraz kenyér. Vagy még inkább: lelkünk beázott, a szemünk pedig a lélek alázatos kirakata. A kihűlt törtpaszuly-tekintet a (töredelmesen) beismerő vallomásban feltétlenül ajánlatos; követelhetik, egyszerűbb, ha előre felajánljuk. Már hozzászoktam, de még nem tudtam beletörődni. Annál jobban félek viszont, semhogy félelmemet ki ne mondjam. Amikor az értelmes ember megért (dermesztő vagy feloldó összefüggésében vagy csupán összetettségében felfog) valamit, nyomban türelmetlenné válik. Cselekedni akar netán? De hiszen ettől kell a legnagyobb mértékben óvakodni, mert néha két (kétes) gondolat már egy cselekvésnek számít. Mint ahogyan idegen tükör — megmagyarázhatatlanul — jóval idősebbnek mutatja az embert, mint amilyen valójában. Most már túl sokan vagyunk a világon ahhoz, hogy valaki még jó is legyen. Másként: sok becsületes ember között elvész a zsivány. Az ember annyi mindenfélét mond, hátha megmenekül. Jaj nekem, mert eddig hallgattam (vae mihi, quia tacui). Hallom máris Csonth Ignác tisztelendő úr dohányillatú dorgálását a gyóntatószékből: „Mondd utánam, fiam.“ Dehát mit? Mit követtem el (újra), amit most szóban ismét, illetve tettel (cselekedettel) először kell elkövetnem? (Ismertem olyan gyónót, akinek volt egy-két sikerültebb bocsánatkérése — de ez nem én voltam.) „Mondjad utánam — makacskodik a jó öreg plébános, aki mindig csak abban a pillanatban akarja megváltani a világot —, mondjad szépen, tagoltan. Kérem a bűnrészességem mértékének pontos meghatározását. Mindaddig őszinte és megbánó beismerésben maradok, amíg méltó büntetésem el nem nyerem.“ (Nem ütöm meg a főnyereményt még ebben sem, annyi bizonyos.) Ehelyett sokkal szívesebben mondanám: Kérem, fel kellene már találni a nikotin- és embermentes alkoholt. Akkoriban éppen túl voltunk a második világháborún. Érdekes, hogy az ismeretlen katona még sohasem kezdeményezett háborút, kezdeni kezdett, de nem üzent soha hadat — és nem is üzent azután haza. A háborúban Krúdy Gyula szerint „a felismerhetetlenségig megromlik az emberiség“. A háború, a történelem ismét túlméretezte önmagát az emberrel szemben. Nem mondom, hogy a telehold (ilyenkor borzongatóan bűvölő, enyhén szólva baljóslatú) fénye egyszer sem csillant meg a plankács frissen köszörült félszántú élén. (A plankács szó az oka mindennek; egyszer csak, amikor már évtizedek óta nem jutott eszembe, egész valóságában megképzett előttem. Egy író, aki a poliklinika szót az anyatejjel szopta magába, és nem tudta, hogy az mindközönségesen járóbeteggondozót jelent — nem pedig azok a járóbetegek, akiknek még van jártányi erejük —, nem akarta elhinni, hogy ilyen ácsszerszám létezik. Pedig hát még a Sóvidéken is hité volt régebb, hogy az alsósófalviak plankácsolnak a legszebben vasúti talpfát.) Azt is beismerem: a plankácsot én köszörültem ki, Juhász Jani barátommal, sőt a jobbra kihajló nyelű, tehát jobbkezes ácsbárdot én kotortam elő, mert egy nap megtaláltam Janiék pincegáborának „kispadlásán“. Janiéknál, akivel egy utcában laktam és egy osztályba jártunk, minden sokkal izgalmasabb volt, mint otthon; kár, hogy a barátomnak játszani alig engedtek időt a szülei, ha igen, akkor is csupán úgy, mint amikor a rabszolga üdülőszabadságra megy. Én csábítottam mindig a rosszra; önzésem — önzésünk pontosan, a legpontosabban kirajzolja emberi körvonalunkat, a testét éppúgy, mint a szellemét. Mi nem voltunk szegények, csak nincstelenek; reménytől reményig éltünk akkoriban, és bár csakugyan vége volt a háborúnak, még senki sem hitte el igazán. Janiéknál háltam először istállóban, ahol hősiesen tűrtem, hogy a jóhegy ésizzadtság kimarja a szememet; ott bámultam meg, milyen ékszeres-deresen csillog a félhomályban télen az istállófal a zúzmarává csapódó párától. Janival ittam először bort, amit egy óvatlan pillanatban két literes üvegbe sikerült leszívnia a lopótökkel: a csűr mögött elásva tartottuk; rettentő és hosszadalmas alkudozások után sikerült megvennem tőle (már nem emlékszem, mit adtam érte) a valódi Coltot, amit apja Amerikából hozott: töltény nem volt hozzá. Együtt takarítottuk meg a rozsdától a plankácsot, amellyel nekem majdnem sikerült véglegesen elválasztanom jobblábam nagyujját a többitől, amikor kipróbáltam. Egyszer meg kiállítottuk élével fölfelé az udvaron, jégeső ellen, jégeső-elhárítónak; ez is ért annyit, mint a jég ellen harangozás. Láttam, ahogyan Jani édesanyja a vizet, amellyel a kemencéből kiszedett frissen sült kenyeret megmosta, a konyha földjén szétfreccsentette, mert az „megóvja a házat a boszorkányoktól és kísértetektől“. Miután egy gyilkosságban a falaknak is fülük van, de a falra hányt borsó csak lepereg róluk, ennek ellenére reméljük, hogy a falak vékonyak lévén, némi szükséges áteresztő képességgel mégis rendelkeznek a gondolatáramlás kényszerű irányában. A gyávaságnak pedig állítólag szaga van; a kutyák ezt érzékelik. Ilyen gyáva ember is kell, mert akkor jobban kitetszik — ha úgy tetszik, jobban tetszik — a szabadság önmagát feledni képtelen emléke. A süket fülek nem a gyilkos falakba vannak beépítve, aminthogy okosság hiányában, nagy okosságínség idején, nem a szomszédba kell futni, nem is világgá, hanem elindulni a világba. De: higgadtan, mert nem egynapi járóföld, ha ugyan megvan még ott manapság az a föld, amelyen az embervilág tenyészhet. Én ugyanis azt vallom, vallomásom jelentős hányadát ez tölti ki, hogy az is az én szabadságom, ha megértem mások szabadságát. Érdekes viszont, hogy mind a szabadságot, mind az árnyékát külön-külön és egyszerre, ugyanazon cél — ésélesítés — érdekében is használni lehet; kár, hogy ez az alkalmi szemlélet nem mindig eléggé színvonalas, hogy ne mondjam: ügyes. A karavánnal együtt halad a kutyaugatás. Másképpen szólva: némi történelmi zajra egynémely nadrág biztosan berezeg. Én azonban (mint „biztosan berezgő“) nem tudok egyhelyben topogni, mert mind újabb s újabb képek jönnek szembe velünk. Alighogy befordultam a falnak, teljesen kopasz vagyok, micsoda rémület, felülnézetből látom a saját fejem búbját — persze megint a kedv- és erőfaló álmok, amelyeknek hangulata azután napokig kínoz, nem a megfejtés, a tudat egyéb keserveibe való beépülés után áhítoznak —, egy olyan jelenetnek vagyok tehát tanúja, aminek részese és szereplője is egyben. A művésznő érkezik, ócska oldalkocsis motorkerékpáron, ő, aki a gépkocsiban is örökké félt, én magam sohasem ültem ilyen járművön, mindig attól féltem, még másokat látván is, hogy ha túlságosan oldalra dől, felborul, aminthogy most szemem láttára fel is billent, elkezdett mélyen a földbe fúródni, a forgó kerekek gödröt vájtak maguknak, már nyújtottam is a kezem, hogy kimentsem őt, de két kezem a vizsgálati fogság bilincsében, elnézést, egy gyilkosságba keveredtem, két szürkészöld szemében bocsánatot véltem látni, megszólalt, de bár ne tette volna, mert azt mondta, mennyire sajnálja, hogy már megöregedtem, mire én arcomhoz kaptam, egyáltalán: megvan-e még, milyen lehet, persze a kopaszságom, úristen, ha mások is észreveszik, és éppen ő, aki elől a legféltőbben rejtegettem az idő múlását, miközben ezt és efféléket láttam, segítségem nélkül is kikászálódott a határozottan sírgödörre emlékeztető mélyedésből, karján egy csememő, jól bepólyálva, azt szorította magához, közben az idegen férfi, akivel érkezett (arcát nem tudtam tisztán kivenni, de nem is lehetett), a még mindig forgó kerekű motorral volt elfoglalva, nem tudta leállítani, az függőlegesen fúrta magát tovább a puha-sáros talajban, mindent befröcskölt, egész magas földhányást kavart a mind gyorsabban forgó kerekekkel, mi már nem törődtünk vele, amolyan töltésfélét hozott létre, amely mögött minden átmenet nélkül, egy ijesztően kékszép tó vize hullámzott, csupán annyira, hogy jelezze: víz, innen melegvíz felszínén folytatódik az álom, mi ketten a művésznővel már fürdőruhában, mintha az aknasuhatagi sóstó lett volna, de ez csupán afféle sejtésként csillámlott elő, nem is volt tulajdonképpen fontos, pedig abban a tóban valóban fürödtünk egyszer, meztelenül és egymást ölelve, ezt akartam volna visszaidézni, mert akkor féltem, iszonyúan megijedtem mindig, ha a lábam már nem érte a víz fenekét, vízbefúló gyanánt kapkodtam levegő után, még ha titkoltam is, de most végre tökéletes biztonságban éreztem magam, könnyedén lebegtem a víz felszínén, szemem nyitva, mélyre láttam a felszín alá, csak most értettem meg, milyen gyönyör lehet úszni, egymásba fonódtunk, kettős mozdulatlanságban sodródtunk az enyhe hullámzásban, az egyik melle úgy emelkedett ki a vízből, mint csillaghegyű bója, dehát ez mégsem a művésznő — riadt belém, Á-nak esett le egyszer az úszómedencében a melltartója, hiába tombolt látványára, majd védelmében a közönség, diszkvalifikálták, pedig csodálatos időt úszott, már egy esztendeje országos első volt hátúszásban, ő most elvonult zokogni tizenhét éves szégyenében, mi ettől függetlenül, jóval később, nagyon szerettük egymást a művésznővel, a tóban tisztán láttam akkor, hol kezdődik a végtelen: a tó kékje összeért az éggel, onnan már kezdődik, a felismerés csak pillanatokig tartott, „ágyó, ángya“ — kiáltotta valaki, tehát nagyon is Józsefháza, a gyilkosság színhelye közelében történt az álom, talán éppen az iszapos-iszamos Halastó, a tíz személyre is kevés tavacska környékén — akácos vette körül —, ahol nyaranta pancsoltunk, és sikító csíkot, de leginkább lábunk szárára tapadó nadályt fogtunk, és miután leráztuk-téptük magunkról, ha fülünkbe ment a víz, féllábon ugrálva, vizes fülünket tenyerünkkel betapasztva ezt ismételgettük: „Kék kű, büdös kű, bújj ki mán a fülemből“, az „ágyő, ángya“ra, felriadván azt kiáltottam, hogy Wilhelm Röpke pedig gyenge filozófus. Majd álomittasan ezt motyogtam magamban. Csak annyi bizonyos, hogy a világ változatlanul bizonytalan és veszélyes. Mihelyt visszaaludtam, vízitigrist láttam, legalább is annak neveztem el, fújt, mint valami macska, alig volt hosszabb a tigris farkánál, két hólyagos, áttetsző szeme a feje tetején, bundája egyáltalán nem ázott át a vízben, elúszott, de én már menekültem ki a vízből, a parti fövenyen egy mutatók nélküli ódon zsebórát találtam, fölvettem, fülemhez tartottam, járt, ketyegett, üvege azonban minden külsérelem nélkül hirtelen össze-vissza töredezett, gyorsan elhajítottam. A két Juhász, Sándor, az öreg, és nagyobbik fia, Antal, miután a favágtató tőkén a véletlenül kezük ügyébe akadt plankáccsal leütötték az eszméletlen Venyege István fejét, a ganéhordó saroglyára helyezték, mellé a fejét, letakarták egy lópokrócpal, befejezték a vacsorát, majd minden sietség nélkül megindultak a kerten és a Sürűtemetőn át a Halastó irányába, ahol elrejtették a hullát. Az öreg a saroglyával hazaballagott, Antal pedig ment, amerre a szemével látott. A lefejezés mint utolsó figyelmeztetés? A telehold rezzenéstelenül fénylett, mint félvak ember üvegszeme. Minden tiltakozásom ellenére mintha mégis Wilhelm Röpkét jelölték volna ki a bűnügyi kihallgatás jegyzőkönyvének felvételére. Most már mindegy különben. Hallottam eléggé erőtlen hangomat: — Végre nem valamely bizonytalan kimenetelű másnaposságra rúgok be (összeomlás másnap délelőtt tizenegykor), hanem az esetleg véglegesen tisztázó értelem érdekében. Holnap kiderül. Az álomittasság is most tetőzik bennem. De azt már előre megmondhatom, uram. Nincs magának olyan szomorúsága, a többieknek sincs, nem is tudnának olyat kitalálni, ami engem ne érintene. — Neve? A formaságoktól nem lehet eltekinteni. Még ha ezzel telik is el a legtöbb idő. Bűnügyi jegyzőkönyv készül. Az áldozat neve? Azt ismerjük, elnézést. A szeretet ne féljen. Nincs mit félnie. — A nevem: Szomjú Szilárd. Volt. Még lehet. Most már nincs. Amíg az ember nem valami, a név is semmi. Talán az volt a baj, hogy beszélő nevem volt. Beszédes, már-már fecsegő. Egy balga-balog vándorprédikátor ajánlott is harciasabbat helyette. Bocsánat, helyébe. Válaszoltam neki. Eltesszük egymást emlékbe. De a tőlem kapott levelet ő nem teszi az ablakába. — Végezze csak nyugodtan a tennivalóit, élje az életét. Mozgójegyzőkönyv készül. Mozdulnia sem kell, a kérdéseim elkísérik bárhová. Az áldozat tehát hosszabb ideje kapcsolatban volt a tett elkövetőivel, önnel is? — Gyorsjárású, mondhatnám könnyűjárású az esze, mert kevés. Írja tudományosabban: Szociális közelségben élitek, de nem ugyanazon a vagyoni szinten. Írja azt, hogy ismerősök, nagyon közeli rokonok, vérrokonok, ikertestvérek, már úgy értem, hármasikrek, miegyéb. Már-már teljes egyetértésben követték el, együtt, a bűncselekményt, amibe természetesen az áldozat is beleértendő. A maga neve? A maga neve mi? Magának is van, még ha folyton változó is. Minek cserélgetik annyit? — Ezt hagyjuk. A vizsgálat bármilyen néven lefolytatható. Különben egyetértek. Mi azonban nem tesszük majd el egymást emlékbe. Nem olyan a helyzet formátuma. Mindenesetre különös módja a menekülésnek: elhagyjuk a nevünket, ahelyett, hogy inkább a véleményünk sem változnék, ön hajlandó töredelmes beismerő vallomást tenni. Legalábbis úgy értesültem. — Rendben van, megyek magával. Feltűnés nélkül követem majd. Minden lépését figyelemmel kisérem. Belül is, kívül is. Valaki mellünkre hajtja a fejét, érzelmi menedékjogot kér, és attól kezdve a lelkünkben csúszik-mászik. Kicsoda maga tulajdonképpen? Nem vagyok hajlandó kígyót melengetni a kebelemen, hogy azután kénytelen legyek egy követ fújni vele. Ott még nem tartunk. — Nem ismer. Ez pillanatnyilag nem is fontos még. Addig kísérem, természetesen csakis belül, amíg meg nem ismer. Akkor aztán él(Folytatása a 4. oldalon) KIRÁLY LÁSZLÓ VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR A költő égő asztala Lászlóffy Aladárnak ... kezdődik, indul mély századvégi gurgulázással, vakító csévélő furcsaság, sistergő lángpántlikás rokka, tüzes, már-már érthető vinnyogás, fölgyújtott, izzó gépállat, mely szétköpködi magát darabokra, és megpördülnek a dobok is, halkan, ahogy lüktet a körkörös, ránk gyűrűződő történelem; nehezen rögződik a homlok mögött mindez, hogyan is köthető le a cikázó tűz a törékeny, egyre súlyosodó csontkupola alatt, hitetlen kísérleti teremben, ahol egyszer egy befogott villám úgyis elpusztít valakit (valamit), s már mélyül a zúgás, élesedik a színes gömbfej-villogás, alig láthatók a lila, halványszép verssorok: „suhog az illat nádasa ... Zsuzsánna fürdik valahol“------így kezdődik, és nem egyszerűbb a folytatás sem, hány színt próbáltál szógúzsba kötni, mondat-széfbe zárni? — reggel hiába kínozod magad, nem emlékszel, csak arra: az örökös jelenben föllángol a költő asztala, és lehellet megszegik ... 1984. június 2.