Utunk, 1984 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1984-06-08 / 23. szám

PANEK ZOLTÁN 2 A FUNEACS 1 Ennek a vallomásnak egy bűncselekmény a cselekménye. Méghozzá gyilkosság. Különleges kegyetlenséggel, ugyanakkor bi­zonyos értelemben önvédelemből és önbírás­­k­odásból is — többek részéről — elkövetett emberölésben mondhatom (mondom) magam bűnösnek; legyek szerényebb, inkább csak bűn­részesnek, cinkosnak, bűnsegédnek, aki viszont közel negyven éve néma ebben az ügyben. De még most is vigyáznom kell magamra, hogy mit mondok (a saját szája veri meg az embert, nem egyéb); mérlegelnem kell, majdnemhogy kínos gondossággal, minden szavamat, önma­gamnak árthatok valamely meggondolatlanul elejtett kijelentésemmel. Még abban az eset­ben is, ha a bűncselekmény időközben netán elévült. Ez a látszólagos előny esetemben szin­te semmit sem jelent, illetve egyebet, mert belül más törvények és másként rendelkez­nek. Ha jobban odafigyelnénk, mi magunk is rá­jöttünk volna, amire mások, okosabbak már régen, hogy életidőnkben mindvégig bizonyos ,,benső egyidejűség“ jellemző az idő úgyneve­zett múlására; életünk voltaképpen egyszer végetérő, ám addig befejezhetetlen, folyama­tos jelen. Ha nem inkább: befejezett jövő. De talán mégis pontosabb így: soha jelen. A múlt ugyanis úgy száguld át rajtunk, hogy jövőben a jövő felől felénk rohan az egyetlen idejű je­len. (Ó, hol vannak már azok a szép napok, amikor az emlékezés megtörténte után — most — emlékeznünk érdemes? Lesz-e még érdem­ben életünk?­ A világegyetemnek akkor is mű­ködnie kell, ha az embernek közben halnia. „Minél inkább változik, annál inkább ugyan­az marad.“ A szürkében is van mind mélyebb árnyalat, egészen addig a váratlanul — látszó­lag váratlanul — megvillanó szögig, ahol az anyag, akár valami ismeretlen tünemény, már áthajlik a kétségtelen feketébe, de olyanba, amelyről Petőfi Sándor azt írja, hogy „fekete mint bérleti lelkiismeret“. Bármilyen félreeső bűnös is valaki, mint például jómagam, még kellően megfontolt megszólalásával is önmaga sebezhetőségét mu­tathatja, hasonlóan minden, különösen a rövid lejáratú hatalomhoz, ami az ember, mert hi­valkodásából (a „vallomások“ nagy része az) olyan hiteles részletek tetszhetnek is, amelyek felérnek egy perújrafelvétellel, újrafogalmaz­tatják az esetleg felületesen kezelt és könnyel­műen elejtett vádat; a valamikor elillanó je­lennél ezúttal kiúttalanabb jelenben kezdőd­het elölről minden. Legjobb, ha ami belül van, maradjon is belül. Különösen, ha már tudjuk az életről, hogy mindent tudunk (tudni vé­lünk) róla, csupán azt nem, hogy ekkor kez­dett el igazán titok lenni. — Tiszta szándékkal jöttem — motyogta makacsul és kötekedően Venyege István, aki a kocsmából egyenesen a Juhászék konyhájá­nak ajtófélfájához tántorgott. — Pedig már na­pok óta nem is vagyok beszélő viszonyban az Istennel. A házbeliek közül senki sem fogadta a kö­szönését. Teleholddal aranylóan alkonyodott a július­végi nap. Búzahordásból értek haza, áll az osz­tag. Lámpát még nem gyújtottak, nyitott aj­tóval villogott a tűzhely. A remegő lángvilág­nál még sápadtabbnak látszó Veronka asz­­szony nem melegítette meg az ételt (rántásos zöldpaszulyleves maradt a délről; Mari, az el­adó leány zöldhagymát nyújt mellé a kertből). Hidegen tette az asztalra a hatalmas fazekat. Szokása szerint éppen menni készült az öt pléhtányérba, ám előbb egy szemvillanással a hátulsó szobába parancsolta Marit, akiért a garatra jócskán felöntött Venyege István — nem először — a Juhászék küszöbéig merész­kedett. A betett verőce hegyes léceivel babrált. Köz­ben mind támadóbb éllel ismételgette: — Igenis, nem vagyok beszélő viszonyban az Istennel. De azért akármikor vagyok olyan, mint más. Még vált emberként is. Miért nem vagyok én jó maguknak? Vagyok olyan, mint más. Vége a háborúnak, most nem úgy lesz, mint ahogy volt. — Menjen Isten hírivel, István — mondta remegő hangon Veronka asszony. — És ne dobja el a szót, mert a maga családjában is lehet még baj. Csak fia van, nem leánya is, ez igaz, de a fiú a leánnyal történik, és a ket­tő néha egyetlen baj szokott lenni. A Nap­hosszat szavát sem lehetett venni, most azon­ban azt sem bánta, hogy férje rosszallóan néz rá, amiért szóbaáll ezzel az ágrólszakadttal; olyan szelíd volt, hogy ha a tűz netán pat­togni kezdett, elpirult és sietve belepökdösött: a pattogó tűz botránkozást és haragot jelent, bajt hoz a házra. Idegesen gyömködte fekete fejkendője alá vöröses-őszes haját. Fiatalkorá­ban világra olyan lehetett lángoló-szép szökés­­vörös haja, akárcsak most a Marié. Szólott ő, ha már férje és a nagyobbik fiú konokul hall­gat, mintha nem is piszkoskodnék valaki az ajtajukban. A férfiak összeszorított szájjal ültek, egy cseppet sem nyugtalanul forgatták zsibbadt ke­zükben a hajlékony pléhkanalat. Az öreg meg sem moccant, de Antal alatt meg-megreccsent a szék. Janinak, a legkisebbik gyermeknek úgy égett a füle, mintha őt pirongatnák; az ő neve még „hallgass" volt akkoriban. — Menj innen, míg szépen vagy — vetette oda fojtott indulattal az éppen egy szivar meggyújtásával bajlódó Venyege Istvánnak Ju­hász Antal. Hát az az ember nem érti meg? Hát az aranyosmeggyesi vásárból hazafelé tar­tó szerencsétlen púpos Terézt huszonöt pén­zért a Sűrűtemető árkában ki teperte le? Min­denki tudja a faluban. Ezt a bajkeverő kocs­matölteléket ők sohasem fogják a Mari köze­lébe engedni. Ez a szemét vetett szemet a húgára? Bagolytollal töltött párnán nevelt, bü­döskővel világító ördögfajzat. Ez a senkiházi gyökerestől és különféle gyalázatokba kevered­ve tépi az örömfüvet. A trágyadombját sem piszkítaná be vele. — Vége a háborúnak. Minden másképpen lesz most már. Nem hallották hírűt? Nem va­gyok beszélő viszonyban az Istennel. De azért látni akarom az én édes-kedves Marikámat, egyem a szívét. Tudják meg, hogy úgyis az enyém lesz, ha maguk beledöglenek is. — Egye meg a fene, ameddig ki van a csizmájából — indult meg erre az asztaltól Juhász Sándor. Még nem címezte személyre­­szólóan a szitkot. De már akkora düh forrt benne, hogy ölni tudott volna. — Kutyaugatás nem harapás — vágta az öreg arcába öklét Venyege István. Azon nyom­ban valami olyasmit motyogott, hogy ő nem akarta. Talán egyenesen valóban bocsánatké­réssel és gyors elkotródással folytatja, ha a bizonytalan, felemás világításban látta volna, hogy az ökölcsapásra Juhász Sándor bal or­cáján, ott, ahol a nem is nagy ütés pimasz in­dulata feltehetőleg behatolt a lelkébe, hirtelen kigyúltak a jóvátehetetlen sértés piros ujjle­nyomatai. — Hát ha nem vagy beszélő vi­szonyban az Istennel — mondta elfúló han­gon —, mindjárt leszel, te falu rongya. Teszek róla. A gyakori elkövetés és a ritka megbánás sen­kiföldjén — az ember földjén, ahol az azért lehet otthon, mert éppen hontalan —, mindig ott imbolyog valaki. A Venyege-esetből már pillanatnyilag talán csupán én. Csak a vélet­lenen múlott: lehettem volna az a pasas is, akinek öt pisztolygolyót eresztettek a fejébe, mind átfúrta a koponyacsontját, mégsem halt meg; vagy az az ókori görög kocsihajtó, aki egy fejhosszal győzött ugyan, de csak úgy, hogy a verseny tébolyult hevében közvetlenül a cél előtt, rejtett kardját előrántva áthajolt a mellette dübörgő kocsiba, és levágta ellenfele fejét. Persze olyasféle igazán félreesőként is betotyoghattam volna az öregkorba, aki min­dig és bárhol „mindkét fülk­e bátran alszik“ (ahogyan a szomszéd falu, Aranyosmeggyes nagy szülötte, Medgyesi Pál nagytiszteletű úr, I. Rákóczi György papja mondja vala), vagy aki külön örvend annak, hogy megcsípte a csa­lán, mert az olyan emberbe állítólag nem üt a mennykő. Igazi füstfaragóként liheghettem volna jótékonyan kéjes szélárnyékokban. Ehe­lyett azonban én csak akkor fogom észrevenni, hogy még tart az a nap, amelyen én elmúlok. Csak addig nehéz az új munkahelyen, amíg még szégyellünk nem­ dolgozni, ugyanúgy, mint a többiek. Igen ám, de ahol születtünk, oda nem csupán temetkezni illik, hanem ott kel­lene élni is. Menni gyönyörű, de megérkezni jobb, men­ni kell, de visszatérni szebb. Bennünk forog a föld, a világ mozdulatlan. Így aztán, ha ezt meg is valósítjuk, csakis iszonyatos erőfeszí­téssel tud maga mögé gyűrni minket az idő. Ez különben leginkább akkor sikerül neki, ha az úgynevezett lelkiismeretfurdalás tör reánk, ami nem egyéb, mint rövidzárlat, természete­sen aligha kiérdemelt glóriánkban. Ilyenkor olyanok vagyunk, hasonlatosak a valamikori sumérok rabszolgáihoz, akik nem merték, nem emelhették föl a tekintetüket, ezért nevük I-gi-mu-du volt. Lelkünk pedig: akár egy fa­lat száraz kenyér. Vagy még inkább: lelkünk beázott, a szemünk pedig a lélek alázatos ki­rakata. A kihűlt törtpaszuly-tek­intet a (töredelme­sen) beismerő vallomásban feltétlenül aján­latos; követelhetik, egyszerűbb, ha előre fel­ajánljuk. Már hozzászoktam, de még nem tud­tam beletörődni. Annál jobban félek viszont, semhogy félelmemet ki ne mondjam. Amikor az értelmes ember megért (dermesztő vagy feloldó összefüggésében vagy csupán összetett­ségében felfog) valamit, nyomban türelmet­lenné válik. Cselekedni akar netán? De hiszen ettől kell a legnagyobb mértékben óvakodni, mert néha két (kétes) gondolat már egy cse­lekvésnek számít. Mint ahogyan idegen tükör — megmagyarázhatatlanul — jóval idősebbnek mutatja az embert, mint amilyen valójában. Most már túl sokan vagyunk a világon ah­hoz, hogy valaki még jó is legyen. Másként: sok becsületes ember között elvész a zsivány. Az ember annyi mindenfélét mond, hátha megmenekül. Jaj nekem, mert eddig hallgat­tam (vae mihi, quia tacui). Hallom máris Csonth Ignác tisztelendő úr dohányillatú dor­gálását a gyóntatószékből: „Mondd utánam, fi­am.“ Dehát mit? Mit követtem el (újra), amit most szóban ismét, illetve tettel (cselekedettel) először kell elkövetnem? (Ismertem olyan gyó­nót, akinek volt egy-két sikerültebb bocsánat­kérése — de ez nem én voltam.) „Mondjad utánam — makacskodik a jó öreg plébános, aki mindig csak abban a pillanatban akarja megváltani a világot —, mondjad szépen, ta­goltan. Kérem a bűnrészességem mértékének pontos meghatározását. Mindaddig őszinte és megbánó beismerésben maradok, amíg méltó büntetésem el nem nyerem.“ (Nem ütöm meg a főnyereményt még ebben sem, annyi bizo­nyos.) Ehelyett sokkal szívesebben mondanám: Kérem, fel kellene már találni a nikotin- és embermentes alkoholt. Akkoriban éppen túl voltunk a második világháborún. Érdekes, hogy az ismeretlen katona még sohasem kezdeményezett hábor­út, kezdeni kezdett, de nem üzent soha hadat — és nem is üzent azután haza. A háborúban Krúdy Gyula szerint „a felismerhetetlenségig meg­romlik az emberiség“. A háború, a történelem ismét túlméretezte önmagát az emberrel szem­ben. Nem mondom, hogy a telehold (ilyenkor borzongatóan bűvölő, enyhén szólva baljóslatú) fénye egyszer sem csillant meg a plankács fris­sen köszörült félszántú élén. (A plankács szó az oka mindennek; egyszer csak, amikor már évtizedek óta nem jutott eszembe, egész va­lóságában megképzett előttem. Egy író, aki a poliklinika szót az anyatejjel szopta magába, és nem tudta, hogy az mindközönségesen já­róbeteggondozót jelent — nem pedig azok a járóbetegek, akiknek még van jártányi erejük —, nem akarta elhinni, hogy ilyen ácsszer­szám létezik. Pedig hát még a Sóvidéken is hité volt régebb, hogy az alsósófalviak plan­­kácsolnak a legszebben vasúti talpfát.) Azt is beismerem: a plankácsot én köszörültem ki, Juhász Jani barátommal, sőt a jobbra kihaj­ló nyelű, tehát jobbkezes ácsbárdot én kotor­tam e­lő, mert egy nap megtaláltam Janiék pincegáborának „kispadlásán“. Janiéknál, aki­vel egy utcában laktam és egy osztályba jár­tunk, minden sokkal izgalmasabb volt, mint otthon; kár, hogy a barátomnak játszani alig engedtek időt a szülei, ha igen, akkor is csu­pán úgy, mint amikor a rabszolga üdülősza­badságra megy. Én csábítottam mindig a rosszra; önzésem — önzésünk pontosan, a leg­pontosabban kirajzolja emberi körvonalunkat, a testét éppúgy, mint a szellemét. Mi nem voltunk szegények, csak nincstele­nek; reménytől reményig éltünk akkoriban, és bár csakugyan vége volt a háborúnak, még senki sem hitte el igazán. Janiéknál háltam először istállóban, ahol hősiesen tűrtem, hogy a jóhegy és­­izzadtság kimarja a szememet; ott bámultam meg, milyen ékszeres-deresen csillog a félhomályban télen az istállófal a zúzmarává csapódó párától. Janival ittam elő­ször bort, amit egy óvatlan pillanatban két literes üvegbe sikerült leszívnia a lopótökkel: a csűr mögött elásva tartottuk; rettentő és hosszadalmas alkudozások után sikerült meg­vennem tőle (már nem emlékszem, mit adtam érte) a valódi Coltot, amit apja Amerikából hozott: töltény nem volt hozzá. Együtt takarí­tottuk meg a rozsdától a plankácsot, amellyel nekem majdnem sikerült véglegesen elválasz­tanom jobblábam nagyujját a többitől, amikor kipróbáltam. Egyszer meg kiállítottuk élével fölfelé az udvaron, jégeső ellen, jégeső-elhá­­rítónak; ez is ért annyit, mint a jég ellen ha­rangozás. Láttam, ahogyan Jani édesanyja a vizet, amellyel a kemencéből kiszedett frissen sült kenyeret megmosta, a konyha földjén szétfreccsentette, mert az „megóvja a házat a boszorkányoktól és kísértetektől“. Miután egy gyilkosságban a falaknak is fü­lük van, de a falra hányt borsó csak lepereg róluk, ennek ellenére reméljük, hogy a falak vékonyak lévén, némi­ szükséges áteresztő ké­pességgel mégis rendelkeznek a gondolatáram­lás kényszerű irányában. A gyávaságnak pe­dig állítólag szaga van; a kutyák ezt érzéke­lik. Ilyen gyáva­ ember is kell, mert akkor jobban kitetszik — ha úgy tetszik, jobban tet­szik — a szabadság önmagát feledni képtelen emléke. A süket fülek nem a gyilkos falakba vannak beépítve, aminthogy okosság hiányá­ban, nagy okosságínség idején, nem a szom­szédba kell futni, nem is világgá, hanem elin­dulni a világba. De: higgadtan, mert nem egy­napi járóföld, ha ugyan megvan még ott ma­napság az a föld, amelyen az embervilág te­nyészhet. Én ugyanis azt vallom, vallomásom jelentős hányadát ez tölti ki, hogy az is az én szabadságom, ha megértem mások szabad­ságát. Érdekes viszont, hogy mind a szabadsá­got, mind az árnyékát külön-külön és egyszer­re, ugyanazon cél — és­élesítés — érdekében is használni lehet; kár, hogy ez az alkalmi szemlélet nem mindig eléggé színvonalas, hogy ne mondjam: ügyes. A karavánnal együtt ha­lad a kutyaugatás. Másképpen szólva: némi történelmi zajra egynémely nadrág biztosan berezeg. Én azonban (mint „biztosan be­rezgő“) nem tudok egyhelyben topogni, mert mind újabb s újabb képek jönnek szembe velünk. Alig­hogy befordultam a falnak, teljesen kopasz vagyok, micsoda rémület, felülnézetből lá­tom a saját fejem búbját — persze megint a kedv- és erőfaló álmok, amelyeknek hangulata azután napokig kínoz, nem a megfejtés, a tu­dat egyéb keserveibe való beépülés után áhí­toznak —, egy olyan jelenetnek vagyok tehát tanúja, aminek részese és szereplője is egyben. A művésznő érkezik, ócska oldalkocsis motor­kerékpáron, ő, aki a gépkocsiban is örökké félt, én magam sohasem ültem ilyen jármű­vön, mindig attól féltem, még másokat lát­ván is, hogy ha túlságosan oldalra dől, felbo­rul, aminthogy most szemem láttára fel is bil­lent, elkezdett mélyen a földbe fúródni, a for­gó kerekek gödröt vájtak maguknak, már nyújtottam is a kezem, hogy kimentsem őt, de két kezem a vizsgálati fogság bilincsében, el­nézést, egy gyilkosságba keveredtem, két szür­készöld szemében bocsánatot véltem látni, megszólalt, de bár ne tette volna, mert azt mondta, mennyire sajnálja, hogy már megöre­gedtem, mire én arcomhoz kaptam, egyálta­lán: megvan-e még, milyen lehet, persze a kopaszságom, úristen, ha mások is észreve­szik, és éppen ő, aki elől a legféltőbben rejte­gettem az idő múlását, miközben ezt és effé­léket láttam, segítségem nélkül is kikászáló­dott a határozottan sírgödörre emlékeztető mé­lyedésből, karján egy csememő, jól bepólyál­­va, azt szorította magához, közben az idegen férfi, akivel érkezett (arcát nem tudtam tisz­tán kivenni, de nem is lehetett), a még mindig forgó kerekű motorral volt elfoglalva, nem tudta leállítani, az függőlegesen fúrta magát tovább a puha-sáros talajban, mindent be­fröcskölt, egész magas földhányást kavart a mind gyorsabban forgó kerekekkel, mi már nem tö­rődtünk vele, amolyan töltés­félét hozott lét­re, amely mögött minden átmenet nélkül, egy ijesztően kékszép tó vize hullámzott, csupán annyira, hogy jelezze: víz, innen melegvíz fel­színén folytatódik az álom, mi ketten a mű­vésznővel már fürdőruhában, mintha az ak­­nasuhatagi sóstó lett volna, de ez csupán affé­le sejtésként csillámlott elő, nem is volt tulaj­donképpen fontos, pedig abban a tóban való­ban fürödtünk egyszer, meztelenül és egymást ölelve, ezt akartam volna visszaidézni, mert akkor féltem, iszonyúan megijedtem mindig, ha a lábam már nem érte a víz fenekét, vízbe­­fúló gyanánt kapkodtam levegő után, még ha titkoltam is, de most végre tökéletes bizton­ságban éreztem magam, könnyedén lebegtem a víz felszínén, szemem nyitva, mélyre láttam a felszín alá, csak most értettem meg, milyen gyönyör lehet úszni, egymásba fonódtunk, ket­tős mozdulatlanságban sodródtunk az enyhe hullámzásban, az egyik melle úgy emelkedett ki a vízből, mint csillaghegyű bója, dehát ez mégsem a művésznő — riadt belém, Á-nak esett le egyszer az úszómedencében a melltar­tója, hiába tombolt látványára, majd védelmé­ben a közönség, diszkvalifikálták, pedig csodá­latos időt úszott, már egy esztendeje országos első volt hátúszásban, ő most elvonult zokogni tizenhét éves szégyenében, mi ettől függetle­nül, jóval később, nagyon szerettük egymást a művésznővel, a tóban tisztán láttam akkor, hol kezdődik a végtelen: a tó kékje összeért az éggel, onnan már kezdődik, a felismerés csak pillanatokig tartott, „ágyó, ángya“ — kiál­totta valaki, tehát nagyon is Józsefháza, a gyil­kosság színhelye közelében történt az álom, ta­lán éppen az iszapos-iszamos Halastó, a tíz sze­mélyre is kevés tavacska környékén — akácos vette körül —, ahol nyaranta pancsoltunk, és sikító csíkot, de leginkább lábunk szárára ta­padó nadályt fogtunk, és miután leráztuk-tép­­tük magunkról, ha fülünkbe ment a víz, féllá­bon ugrálva, vizes fülünket tenyerünkkel be­tapasztva ezt ismételgettük: „Kék kű, büdös kű, bújj ki mán a fülemből“, az „ágyő, ángya“­­ra, felriadván azt kiáltottam, hogy Wilhelm Röpke pedig gyenge filozófus. Majd álomitta­san ezt motyogtam magamban. Csak annyi bi­zonyos, hogy a világ változatlanul bizonytalan és veszélyes. Mihelyt visszaaludtam, vízitigrist láttam, legalább is annak neveztem el, fújt, mint valami macska, alig volt hosszabb a tig­ris farkánál, két hólyagos, áttetsző szeme a fe­je tetején, bundája egyáltalán nem ázott át a vízben, elúszott, de én már menekültem ki a vízből, a parti fövenyen egy mutatók nél­küli ódon zsebórát találtam, fölvettem, fülem­hez tartottam, járt, ketyegett, üvege azonban minden külsérelem nélkül hirtelen össze-vissza töredezett, gyorsan elhajítottam. A két Juhász, Sándor, az öreg, és nagyobbik fia, Antal, miután a favágtató tőkén a véletle­nül kezük ügyébe akadt plankáccsal leütötték az eszméletlen Venyege István fejét, a gané­­hordó saroglyára helyezték, mellé a fejét, le­takarták egy lópokrócpal, befejezték a vacso­rát, majd minden sietség nélkül megindultak a kerten és a Sürűtemetőn át a Halastó irá­nyába, ahol elrejtették a hullát. Az öreg a saroglyával hazaballagott, Antal pedig ment, amerre a szemével látott. A lefejezés mint utolsó figyelmeztetés? A telehold rezzenéste­lenül fénylett, mint félvak ember üvegsze­me. Minden tiltakozásom ellenére mintha még­is Wilhelm Röpkét jelölték volna ki a bűn­ügyi kihallgatás jegyzőkönyvének felvételére. Most már mindegy különben. Hallottam eléggé erőtlen hangomat: — Végre nem valamely bizonytalan kimene­telű másnaposságra rúgok be (összeomlás más­nap délelőtt tizenegykor), hanem az esetleg véglegesen tisztázó értelem érdekében. Holnap kiderül. Az álomittasság is most tetőzik ben­nem. De azt már előre megmondhatom, uram. Nincs magának olyan szomorúsága, a többiek­nek sincs, nem is tudnának olyat kitalálni, ami engem ne érintene. — Neve? A formaságoktól nem lehet elte­kinteni. Még ha ezzel telik is el a legtöbb idő. Bűnügyi jegyzőkönyv készül. Az áldozat ne­ve? Azt ismerjük, elnézést. A szeretet ne fél­jen. Nincs mit félnie. — A nevem: Szomjú Szilárd. Volt. Még le­het. Most már nincs. Amíg az ember nem va­lami, a név is semmi. Talán az volt a baj, hogy beszélő nevem volt. Beszédes, már-már fecsegő. Egy balga-balog vándorprédikátor ajánlott is harciasabbat helyette. Bocsánat, helyébe. Válaszoltam neki. Eltesszük egymást emlékbe. De a tőlem kapott levelet ő nem te­szi az ablakába. — Végezze csak nyugodtan a tennivalóit, él­je az életét. Mozgójegyzőkönyv készül. Moz­dulnia sem kell, a kérdéseim elkísérik bárho­vá. Az áldozat tehát hosszabb ideje kapcso­latban volt a tett elkövetőivel, önnel is? — Gyorsjárású, mondhatnám könnyűjárású az esze, mert kevés. Írja tudományosabban: Szociális közelségben élitek, de nem ugyanazon a vagyoni szinten. Írja azt, hogy ismerősök, nagyon közeli rokonok, vérrokonok, ikertest­vérek, már úgy értem, hármasikrek, miegyéb. Már-már teljes egyetértésben követték el, együtt, a bűncselekményt, amibe természetesen az áldozat is beleértendő. A maga neve? A maga neve mi? M­agának is van, még ha foly­ton változó is. Minek cserélgetik annyit? — Ezt hagyjuk. A vizsgálat bármilyen né­ven lefolytatható. Különben egyetértek. Mi azonban nem tesszük majd el egymást emlék­be. Nem olyan a helyzet formátuma. Minden­esetre különös módja a menekülésnek: elhagy­juk a nevünket, ahelyett, hogy inkább a véle­ményünk sem változnék, ön hajlandó töredel­mes beismerő vallomást tenni. Legalábbis úgy értesültem. — Rendben van, megyek magával. Feltűnés nélkül követem majd. Minden lépését figye­lemmel kisérem. Belül is, kívül is. Valaki mel­lünkre hajtja a fejét, érzelmi menedékjogot kér, és attól kezdve a lelkünkben csúszik-má­­szik. Kicsoda maga tulajdonképpen? Nem va­gyok hajlandó kígyót melengetni a kebelemen, hogy azután kénytelen legyek egy követ fújni vele. Ott még nem tartunk. — Nem ismer. Ez pillanatnyilag nem is fon­tos még. Addig kísérem, természetesen csakis belül, amíg meg nem ismer. Akkor aztán él­(Folytatása a 4. oldalon) KIRÁLY LÁSZLÓ VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR A költő égő asztala Lászlóffy Aladárnak ... kezdődik, indul mély századvégi gurgulázással, vakító csévélő furcsaság, sistergő lángpántlikás rokka, tüzes, már-már érthető vinnyogás, fölgyújtott, izzó gépállat, mely szétköpködi magát darabokra, és megpördülnek a dobok is, halkan, ahogy lüktet a körkörös, ránk­ gyűrűződő történelem; nehezen rögződik a homlok mögött mindez, hogyan is köthető le a cikázó tűz a törékeny, egyre súlyosodó csontkupola alatt, hitetlen kísérleti teremben, ahol egyszer egy befogott villám úgyis elpusztít valakit (valamit), s már mélyül a zúgás, élesedik a színes gömbfej-villogás, alig láthatók a lila, halványszép verssorok: „suhog az illat nádasa ... Zsuzsánna fürdik valahol“------­így kezdődik, és nem egyszerűbb a folytatás sem, hány színt próbáltál szó­gúzsba kötni, mondat-széfbe zárni? — reggel hiába kínozod magad, nem emlékszel, csak arra: az örökös jelenben föllángol a költő asztala, és lehellet megszegik ... 1984. június 2.

Next