Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1985-08-16 / 33. szám

BÁLINT TIBOR Tollrajzok IKOI ÉLETMŰ Elkészült az életműve, a gyönyörű palotához hasonló, könyveinek lépcsőjéről szelíden integethet majd az utóhoz fele, ha közeleg a végóra. Sejtése szerint utolsó mondatai valami kékes derengéssel vették körül ezt a mesteri é Ipítményt, ezt a csodát, és a homlokzat a ritka tehetség és ,ikonok munka egybefonódó ritmusában elélkedett a maágasba. Már az első éjszakán vele álmodott, az életművével. Önmagától elszakadva ünnepesét,■ önmagát, e tündérvár termeit járva, ahol a lélek és a gondolat szabadon lenghetett a hatalmas, de mértékkel díszített falak, oszlopok, és úgy érezte, minden a végtelenbe szágul és időtlenné válik körülötte. Hajnalig kószált mélyről csalogó hűvös márványok és meleg örömöt sugárzó aranyok között, a magasztosság felhőiben, amikor odakünn megrendült az ég. Hallgatózni kezdett, s egy idő után szinte elsírta magát a boldogságtól,hogy immár sem víz, sem tűz, sem földrengés nem árthat ennek a műnek, s hogy az orkánok hangja is csak sejtelemmé szűrődve ér be ide ... Mi dolga még ezután a mával?... Az ő épülete mészt egész, sérthetetlen!... Mikor végül elfáradt, leült az előcsarnok lépcsőjére, hogy a falak úgy övezzék, mint drágakövét a gyűrű foglalata, és izmaiban halkan zsongó kielégitséget érzett, akárcsak fiatalon, ölelések után Almában nem érzékelte, meddig ülhetett ott, csak arra emlékezett, hogy maltírszagú hitleri csöppek záporoztak a nyakába, és ő megébredt. Mikor pedig fölpillantott a magasba, a szívét egyszeribe jéghideg űr vette körül: az előcsarnok mennyezetét alattomosan terjedő sötét foltok borították. — Hát lehetséges? — üvöltötte hörgésbe fulladó hangon. — Alig készült el az életművem, és már az első éjszakán beázott!!!... KORONÁZÁSI MISE — Itt a primitív ember tűzhelyét látjuk, ott a csiszolatlan kőkorszakból fönnmaradt szerszámokat — magyarázta a vakokat kisérő idősebb hölgy, bizonyára tanár, s a furcsán lépkedő csoport közeledtére a néger teremőr meglepődve kapta fel egyensapkás fejét. Már azt is különösnek találhatta, hogy a vezető többes számot használ, s azt mondja, „látjuk", jóllehet csak ő látta, amiről beszélt. A fiatal rokkantak párosával lődögéltek, egymással összeálltak karonfogva, s némelyiküknek fehér bot volt a karjára akasztva. Néha egymásnak ütődtek, arcukon az a tétova mosoly lebegett, amely bizalmat kínál fel a sötétbe borult bizonytalan világnak, a részvét és a megértés fejében. — Itt királyi koronákat, koronázási palástot és jelvényeket látunk — állította meg egy másik üvegezett szekrény előtt a csoportot a tanárnő, s miután a vakok félköralakot képezve megálltak, kissé halkabban folytatta. — A korona már az asszír, babilóniai, egyiptomi, királyok fajdíszeként ismeretes, de nem a későbbi gyűrű alakban, hanem mint drágakövekkel díszített magas süveg, tiara. Salamon királyról is említik, hogy koronát viselt. A karika alakú jelvényt a római császárok kezdték használni... Egyik világtalan, aki szép keskeny arcával és hegyes szakállával I. Károly angol királyt idézig Van Dijrk festményéről, most fölnyújtózott a többiek közül. Szeme — két galambtojás, amelyen mintha fakószárnyú madár súrolt volna végig —, arra irányult, ahol a korona feküdt piros plüsspárnán, s látni lehetett, hogy egyre izgatottabb lesz: ahogy a levegőbe nyúlt, szétágazó ujjai szinte megmerevedtek a belső feszültségtől. — A korona, a korona!... — suttogta. — Mennyit olvastattam magamnak róla!... Milyen lehet, szentséges ég, milyen?!... Ha egy pillanatig a fejemre tehetném, akkor tudnám, akkor igen!... Nagy csend lett. Csak a befelé mosolygó társak mosolya vált hitetlenkedővé, ahogy ott billegtek a beléjük is átáradó izgalomtól. A teremőr megértette a rendkívüli helyzetet, s bár tudta, hogy visszaél hivatalával, kevés tusakodás után kivette és a vak fejére illesztette a koronát. Egy másik mozdulattal azonban már vette is volna vissza, mint aki hirtelen ráébredt esztelen cselekedetére, de ekkor különös és váratlan dolog történt: a világtalan Első Károly bal kezével egészen a fejéhez szorította a koronát, majd ijesztőn fölordítva jobb kezében megforgatta magasba emelt botját... — Engedje el, az istókját, mert nem tudja, kivel van dolga!... Megparancsolom, hogy távozzék a kőzetemből, maga büdös nigger!... - MÁTYÁS B. FERENC EPIZÓD Csupán ruhájáért aggódott: a legjobb, a sötét ünneplőjét viselte, az „utolsót“ (Medard pedig az idén beváltotta a nevéhez fűződő jóslatokat, harmincnegyedik napja esett, ha nem délelőtt, akkor délután). Balesete percében éppen egy száraz félnap határát lépte át. Dél volt. Az étkezdébe indult, hogy utána a Hirdetőirodába menjen és megtudakolja: érkezett-e élettárs-kereső felhívására üzenet, ajánlat? — Részeg? — Ugyan, nézze meg jóban! — Akkor infarktus! — Hm. Egyesek milyen kategorikusak! — Úristen! Ahelyett, hogy Vitáznának, segítsék! — Nehogy megmozdítsák! Úgy kell hagyni, ahogy esett! — Mármint az útszélen! — Ott, ha már nem nyoszolyan ütötték el. — Élet? ... Így végezni, írnt egy kutya ... — Mi történt? — Lélegzik! Arra mindenesetre vigyázott, hogy jó mélyeket lélegezzen, „kapkodva, zihálva szedje a levegőt“, melle minél látványosabban emelkedjen-süllyedjen. Nemrég látott egy elsősegély-nyújtási propagandafilmet és iszonyattal töltötte el annak a gondolata, hogy esetleg az „Utcák Bárkije“ száj-száj típusú mesterséges légzést végezzen rajta... — Hát nincs itt egy orvos? — Mint általában! Amire éppen szükség van, az másutt található! — Nekem mondja! Láttam én, kérem, tömegszerencsétlenséget is! Hát ez... Bocsánattal legyen mondva ... Szóval... Nos hát, szegényes! — Mit akarna? Vérfürdőt?! — A sofőr persze felszívódott! — Hogy érti? — Hogy le-lé-celt! — .. . Hallották? Ezek a mai fiatalok! Már magyarul sem tudnak! — Csak az a csodálatos, hogy nem vérzik. — Vérzik az, de belülről! — Ne vicceljen, uram. Megmondaná, akkor hova folyik? — Ne menj olyan közel, Jézuska! Még felszedsz valamit! — Engem csak ne lökdös— Ma te, holnap mindanyian ... Szelávi! — Az öregkori figyelmetlenség, kérem... —Jól mondja! Törvénybe 'kellene iktatni, hogy ötvenen f.lül mindenki forgalmi vizsgáit tegyen évente, mint az ollók. Mármint tájékozódásból, látásból, hallásból, reflexekből, ép észből! — Fenét! Állt a szerencsétlen, amikor nekihajtott a kocsi. Még a szagát is éreztem a teheramtnak! Banánt szállitott. — Banán? Hol? — Tény, ha meghallgatnak, hogy az ember már nem tudhatja, mire lép ki a házból, amilyen körülmények ma vannak... — Mondom! Forgalmi vizsga a megoldás! — Az ember nem gép! — Éppen hogy az a haja! — Honnan tudja, mi a baja? Belelát!? — Eresszenek, kérem! Engem kétszer is elütöttek már, kiismertem én a dolog minden csínját-bínját! — Részeg? — Elgázolták . .. — Hogy? Az ütés a bal oldalát érte, felbukfencezett, s macska ugrásnyira a gázolás színhelyétől, az úttesten ugyan, de fejével, akár egy párnán, a járda szegőkövén elterült. A fájdalom ismeretlen erősségű villanásként jelentkezett, ám a fényjelenség kihunytéval egyidőben meg is szűnt. Egyszerűen puhának és alaktalannak érezte magát. Szemét igyekezett zárva tartani, nehogy kiábrándítsa a köréje gyűlő embereket, akiket kíváncsiságuk vont a személyével kapcsolatos cselekménybe. Ki akarta használni az alkalmat, hogy a figyelem központjába került, hogy érte és általa „történik valami“, hogy „számít"! Fiatalember korában vadászni járt, egész napos kóborlásokra, hajnaltól hajnalig tartó lesre, úgy tudta álcázni magát, olyan természetesen olvadt bele környezetébe, akár egy csapda ... A fájdalom hiánya és belső érzéketlensége, azoknak az időknek kifakult örömét ébresztették fel emlékeiből ... — Mondja már, lelkem, mit adnak? — Ugyan nemi! Egy haldokló fekszik a járda mellett. — Nem baj, lelkem, kivárom. Időm bőven van, és hoztam a szatyromban egy sportszéket. A fiamé. Halászni viszi magával, de csak vasárnap. Hétköznap az enyém. Hát majd ráülök és kivárom, lelkem. — Hé! Ne tolongjon, atyafi! Nem a piacon van! — Pap kell ennek, meg kényét ... — Anyuú! Én még soha nem aludtam a járdán!... — Én már tíz perce állok itt, mit képzel! Engem ne lökjön félre, hallja?! — Lökje magát a Gödörnándi, az, aki elkaparja! Akaratlanul résre nyitotta szemét; közönsége egyöntetű, falszerű gyűrűként körítette, szempillái satírozásán át csak foltokként sejtette az arcokat, mimikájuk beleveszett hunyorgása homályaiba ... Valaki kigombolta a zakóját, ingét, és a szíve tájékát kezdte gyömöszölni — teljesen fölöslegesen, hiszen nem érezte. Szólt volna neki, ne fáradjon, ám ekkor vörös karikák kezdtek táncba előtte, majd meglepő módon megpillantotta vérköreit. Mint egy anatómiakönyvben, vörösen rajzolódott ki oxigéndús vérkeringése. Az egyetlen terület, amit e látvány nem fogott be, a fejrésze volt, ahonnan az agyára kellett volna kússzék a hajszálerek sűrű szövevénye, elmocskolt és inkább lilazöld, mint piros vagy kék, zúzódásszerü folt sötétlett... Határozottan képzőművészeti alkotásként hatott rá s mintha csak jobb rálátásra törekedne, úgy tűnt, távolodik önnön képétől . .. Táguló perspektíva, jobb rálátás, elmosódó részletek .. . — Takard el a gyermek szemét, Béla! — Ugyan, anyukám, hadd tanuljon. Megtermett asszony vette kezelésbe, nyakát nyújtotta, hogy kilásson keblei fölött; valamit tartott a kezében, hadonászott vele, meglengette, fölmutatta, mint győztes a kimetszett trófeát, mintha az előtte fekvő testből lenne ... Volt is olyan érzése, hogy megcsonkult, de nem tartott sokáig; az asszony lehajolt s az orrához nyomta a kezeljen tartott holmit. — Összerándult! — Menjen már, káprázik a szeme? — A kámfor a halottat is felébreszti. — Csakhogy ez élő! Villanást észlelt a lilazöld folt zónájában; szeme tágra nyilt; a bámészok kudarca zsugorodott, zsugorodott, összezsugorodott, mint a negyvenhatban leégett vándorpanoptikum hírességei, melyeket a csodával határos módon megkíméltek a lángok. Oltás közben még egy átázott ponyvadarab is óvta őket, s amikor előkerültek a viaszfejek, akkorácskára zsugorodtak, mint egy-egy jéggé fagyott ököl, amilyenekkel ő szokott álmodni, ha nagy ritkán felöntött a garatra és visszatértek emlékei arról a fennsíki hómezőről, amelyen egy kurtán furcsán meleg, téli napon masíroztak keresztül. A tűző nap szemük láttára olvasztotta el a havat, mely alól kibukkantak a karácsonyi ütközet áldozatai, s amikor a trénszekér vasalt kereke rágázolt egyik-másik lábfejre, vigyázállásba vágták magukat, mint a kapa, a gereblye ... A panoptikumos aszszony pedig zokogott és átkozódott, marokszámra tépte a haját, olyan könnyűszerrel, mintha viaszfejű lett volna maga is, majd a kötényébe gyűjtötte az öklömnyi viaszcsonkokat, s közben siratta őket: „Ó, édes Viszarionovics ... Ó édes Duco" ... Míg ők, a frissen leszereltek, tisztes és biztonságos távolságból feleltek neki: „Kaput! Kaput“, és sikerült annyira felhergelniük a kétségbeesett asszonyt, hogy utánuk dobálta a viaszcsonkokat. Jó gyertyák váltak belőlük karácsonyra ... A testes asszonyt fiatal lány váltotta fel. Föléje állt, terpeszben, térde fölé húzta a szoknyáját, majd lehajolt. A közönség is előredőlt, hogy jobban lássa, mihez kezd; olyanszerű helyzet alakult ki, mintha egy hatalmas, az aszfaltból kinőtt húsevő virág élőképet játszanak, amelyben az illatos csali-bibe, a lány a vonzásába került áldozat, a közönség pedig a behajtó szirmok... Ám ekkor már csupán egyetlen izzó ponttá zsugorodott számára a Világ, nem látta a vérköreit sem, felszívódtak, saját alaktalanságának terjedő, immár szinte gőznemű homálya lengett be mindent... — Én gyermekkoromban borotvával levágtam egy béka lábát, két szál drótot kötöttem rá, majd végüket bedugtam a konnektorba. Kivágta a biztosítékot, nemhogy összerándult volna. Úgyhogy, asszonyom, nem értem, mit várt a kámforsától? — Elkezdtek már, lekeni? Osztják?! — Ennek kiosztották már, néni, jól mondja .. — Vigyázz, kisanyám, még belát a szoknyád alá! — Érdekli is ezt már ... Ott vannak neki az angyalok, haver! Azt mondják, azok olyan csajok, akik csupán a szárnyukba vannak öltöztetve! — Mondtam, Béla, takard el a gyermek szemét! S te se mereszd, vagy hazamegyünk! — Rendőrt hívtak? — A mentőkért egy gyerek ment telefonálni. — Jó húzás volt. — Nem az, aki a fagylaltosnál tátja a száját? — Híj, az anyád! Hé, kölük! Elnyaltad a tantuszt?! — Mit akar, bácsi? — Jön a mentő vagy sem? — As onnan tudjam, mi vagyok, jósnő?! A lány szakértelemmel tapintotta ki a pulzust, és praktikusan a pulzus fölött csillogó, öreg órán mérte verését. — A pulzus nem mérvadó! — Tudom. Orvostanhallgató vagyok! — Ja?! Gézuka kihasználta, hogy szülei megfeledkeztek róla, kiszökött az embergyűrűből és a gázolás színhelyére ment. Ujjával feltörölt egy keveset a féknyomok égett gumireszelékéből és azt szagolgatta, amíg az anyja fel nem fedezte és rá nem rontott. — Üsse, nem apja, nem anyja! A gyermeke! — Aztán még csodálkozzunk, hogy terroristákká növik ki magukat! Hagyja, aszszonyom, nem kell megalázni egy gyermeket, eléggé kellemetlen neki, hogy amúgy is kisebb, gyöngébb ... — Bözsi, hagyd a gyereket... — Jól van, Béla, veled majd otthon számolunk! — Ott mi van? Zöldségkereskedés, lelkem? Tartsanak nekem is egy helyet a sorban, mert nem állhatok egyszerre kétfelé! A lány kis tükröt halászott elő táskájából és a fekvő öregember orra elé tartotta. — Szerintem csak az maradjon, aki látta a gázolást. — Én nem láttam ... — Én sem ... — Menjünk, Béla, még számbavesznek, aztán járhatjuk a törvényszéket. — Senki sem látta? — Két kilót, lelkem, de ha egyet adnak, annyit! — Van valakinél egy újság? — kérdezte a lány és felemelkedett. — Le kéne takarni, amíg érte jönnek ... Valaki megérintette a lány tükröt tartó kezét. — Mondja, be van lehelve? — Nincs — felelte a lány, s a kis tükörben követve mozdulatát, megigazította a frizuráját. sönl Györkös Mányi Albert: Hajnal FÉNYI ISTVÁN IDILL Akinek a népek útján lenne dolga, kivágyott az esztenára, a Hold magánya alá, kicsi magányból az egyetemes magányba, ilyen halálból olyan halálba, hangutánzók helyett a hangot hallani, juhok alatt ül hajnalonként, bóbiskol két kihajtás között, a versek, a gondviselés elkomorult bárányai a magaslatokon túl legelésznek, kitalált bojtorjánok ne lógjanak a gyapjúszálon, lábak, tekintetek különös bevérzései — sebaj, úgyis begyógyulnak maguktól, vagy egynémely sebes úgyis beledöglik, csak kifordul a koponyakarámból — hol volt, hol nem volt pásztorköltészet, Csordapásztorok-ének, az idill minden időben úgy jött: szemszúrás, kárpótlás-valami, de egyszer-egyszer a kimúlni kényszerülésből rángatott vissza, valamire még érdemes vagy, s tiszteljük, amik vagyunk. Talán már minden lehetséges odacsapódott az emberiséghez, vagy mégsem, mert még minden jöhet, pásztorveszejtő s bárányrekkentő korok után s biztosan előtte is, rejtegetőznek s gyürkőznek az önkéntesek — mondom, csak mondom, s hiába nézek az időbe, hogy ez és ez a költő hova csángott. ..1 . MESEMOTÍVUMOK KOCKARENGETEGBEN És akkor betévedtem a rengetegbe, mint az az, amely ott bámészkodik, ahova nem való. Ki ejtette ide ezeket a dobozokat a sárga levelekkel? Mióta ténfergek már itt a hármasútnál? Na, most vége az életednek! Születhettél te harmadik fiúnak, ha kifogyott tarisznyádból a pogácsa, s ha már megittad az apai kút vizét, táltoslovakat is kitenyészt ma, hogy ezeken az üveghegyeken átrepítsen, azok a zugok is hova lettek, ahonnan kiléphet az a ráncon ránc könyörületes: „Szerencse, hogy öreganyádnak szólítottál.“ ODAFELE A KOVÁSZNAI HEGYEKHEZ Ott, a Föld Istenénél keresd gyógyulásod meg a levegőben, bugyborékoló vizek és földmélyi áramlások harapják bőrödet, s benn a magányos kohó zakatol még valameddig. Járj békességgel, esztendőre talán újból megkéselnek a savak, ha addig be nem vérzel, s valamit a véletlenek rád nem uszítanak, járj békességgel a tündérvölgyi zavarban, ahonnan elriasztották a tündéreket, azóta csak így, kedves istenek nélkül, magukban térülnek a legelőn a bárányfellegek. A mindennel számotvető nekidől a siklótetőnek, s elindul gubancos utakon, a málnavészek azóta a mennyek udvarába nőttek, s a favágótanyák estelednek korhatagon, de angyali üdvözletnek ottmaradtak a rókagombák, kis rebbenések feléd, ha méltó anya szült, lefelé mintha a vigasztaló rengeteget hoznád, ami melléd szegődött az élezhetök közül.