Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1985-12-27 / 52. szám

TAMÁS MÁRIA KANYADI SÁNDOR ÜLLŐ, KI­KÜLLŐ Be szép is a kamaszkor különösen tavaszkor. Lámpámban, ha kanóc égett, még nem sírtam én avégett, rövidül a gyertyavég. BÚCSÚKÉPP imént jártam Cambridge-ben. (Itt sincs. Ott se volt pénzem.) Mégis vittek az utak. Fölkerestem Burns urat. (Nem Róbertét, merthogy ír. Lord Richard Chambridge-ben ír.) (Green Street, épp azon az oldalon, hol lakik egy amazon. Neve: Lady Elisabetha.) Olvashatta ki vagyok: Angol „tűvel“ itatott. Hálaképp, mint vízfolyás. Elmondtam, egy oldalvást Balladám: A F ú R U L Y A S Egy vérbeli pakulár hang­jától a lomb lehull, nagy ég belekomorul, sír a madár, szél s a víz, és testvére mind a tíz. Bús pakulár vagyok én, ülök bércek tetején, míg a völgyben, leg­­alul, kiürül a juhakol... —, Könnyét törli Burns, az úr: — Sorry! (Nem tud magyarul.) KADAR JÁNOS BONGO DONGO Linusz, Félix, Léna, én legyek jó példa, küszöböket köszörülni tudásra vall néha. Stefi, Malvin, Éva, három felfújt béka, ha nem jösztök iskolába, megírja a kánya. Miku­m VAR A PETRE PADIS Se gerlék se vadludak hangja nem hoz ma újat. Ülőkövön galambősz. Szállj el, fecském, itt az ősz. Érted megyek, ha nem jössz! Vár a tinta. Nem a hinta. Irón, irka. Nem parittya. Vár a régvárt Tornaóra. — Barátaid Rúgjad orrba. laszloffy aladar IN­­AJ­A, DE KI HALLJA? Nagy ünnep van. Minden gyermek Elfoglalja a tantermet. Mit nekem az éjsötétje? Szebb a napfényteli béke. KÉRDEZZ! FELELEK l­ánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna. Mit kérdeznek a leányok? Ácsorog az ész­ma. Forduljon ki, Marika, Marikánál nem hiba torockói ránca. Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci madzag. Mit kérdeznek a legények? Maflaság és maszlag. Forduljon ki. Karika, lőcs a lába, karika, szédüljön a táncba. Kérdezzetek jófiúk, kérdezzetek lányok, — felelek, csak tejszínhabért előbb sorbaállok. JANKY BÉLA ZARGATO (Fiamnak) Hess, hess, hessencsepp. Verset írni keserves. Hess, hess, hessencsepp. Hajam egyre deresebb. Hess, hess, hessencsepp. Homlokom is csurom s csepp. Hess, hess, hessencsepp. Nyaklevest kérsz? Kész a vers! HONI ÉVSZAK Tovasurrant a nyár. Belopódzott az ősz. Másutt zimankós tél jár. Ahol csak lomb esőz. Felhőtlen kék a mennybolt. S úgy tűz a Nap. Fényétől megriad. Mint fényes puskacsőtől A vad. Avagy Az őz? VERESS ZOLTÁN SÜRGETŐ Bújj, bújj, zöld ág, Zöld levelecske, Bújjatok ki, csalánfámat Rágcsálja a kecske. Bújj, bújj, zöld ág. Gyönyörű csalános. Bújj ki még a hó alól is. — Zöld legyen a város! Ha kibújnál már most: Levest, tésztát, főzeléket. Káposztába tölteléket Ehetnék családost. PALOCSAY ZSIGMOND MACSKATEJ, KUTYATEJ Szénán élt és almon hált Riska firgette farát------­Ki a tőgyét böködte, sajtárostól, kisszékestől a gulyásnét fejkütőstől hátsó lábbal felöklelte. (Mari szerint: fellökte) Fordította: Csordás Elemér Apám markát pöködte. (Phű! Phű! Netene!) Gyermekláncfű tejnedvdús. Gyógygyökere gyöngytyúkhús macskafű nyugalmat ad, macska zaja nem zargat. Hi-te! — zacskómnál matat?! —-----­csípje meg a lisztharmat. (A lisztharmat a macskafű betegsége, lásd: sárgulás.) Gyepűrózsa. Varjúmák. — Hallod, anyjuk?! — mindkettőről még azt írják: „mákvirág“. Kutyafáját! Mindenképp Nagykutya a csillagkép. Itt e rögön — fene tudja! — Jó, a sánta, tarkakutya. Házőrző eb, kutya kell. Nincs a boltban kutyatej. Epilógus Fene, aki megitta borát, s tőlem ihatna. Inhártyáján a pájinka kéklődjék, mint pánt­lika — CSIPIKE POSTÁJA Rég nem válaszoltam senkinek, mert alig tudok egy fedél alatt meglenni a Bükkfa óriásnagy odújában, Tipetupával, akit egykor még Tippel­ubimnak becéz­tem. Folyton veszekszik. Hol ezért, hol azért. Mert füstös a vaslábas, mert üres a nagyfazék, a bodzaszörny nem elég, a málnadzsem nem piros, folyvást fogy a papiros, miért kell a lámpafénynél írni annyi levelet, ha gyakorta villanyt oltnak gyerekek és egyebek ... Épp jókor jött Kukucsi, kérni szelet sülttököt, s hogy kanócom lelankadt, megfogtunk egy csodalámpás bogarat és fényénél olvastam a nekem címzett — álomszép, csodaszép, meseszép, tündér­szép és világszép — sorokat és rajzokat. Tudom, hogy nem ipa-fia vetette azt mind papírra, noha az én Tipetupám, elég bután, ilyesmiket híresztel. Panaszért szomszédba járni, nektek sem, nekem se kell. Egyetlen egy kedvtelést — tesztelést, tesztelgést — dalosmadár dala ad. Erről többet, majd, ha fagy. CSIPIKE Csodacsecsemők AVAGY HOGY LEHET JÓ ABBÓL, AMI ROSSZ? Nem a csodagyerekről írok, hiszen az már köztudomású, hogy minden gyerek, vagy legalábbis majdnem mind­egyik csodagyerek. Magam is rengeteggel találkoztam, kö­zöttük a legérdekesebb egy négy-ötéves kisfiú volt , a­­ki, bár nem muzsikus család­ban élt — állandóan „diri­gált“, mégpedig szakavatot­tan és precízen, s folyton nyaggatta a szüleit, hogy te­gyék fel lemezjátszóra a ked­venc műveit, és miközben a­­zokat áhítatos képpel vezé­nyelte, azonnal megmondta: Vivaldi... Bach. ... Brahms ... Csudájára jártak, aztán megszokták. Ma már szinte mindennapos egy ilyenszerű csodagyerek, észre sem vesszük, hiszen jó pár éve megjelentek a poron­don a csodacsecsemők. Igen, kérem, azok a pirinyó embe­rek, akiket boldog nagyszü­lők vagy (ha ráérnek) szü­lők tologatnak pompás ko­csikban az utcán, és akik o­­lyan okosak, hogy az ember valósággal megijed tőlük. A­­kik elárulják, milyen határo­zott egyéniségek — már pár hónapos korukban is — s úgy néznek a feléjük hajló, osto­bán gügyögő felnőttekre, mint aki a vesékbe lát, és éppen csak azért nem mondja meg a véleményét, mert még be­szélni — csak a maga nyel­vén tud, amit a felnőttek nem értenek — de ők a fel­nőtteket igen. A csodacsecsemők némely cselekedetét, mondásait, szel­lemességét, filozófiai mélysé­geit nemegyszer kételkedve fogadtam, egészen addig, míg meg nem érkezett a házunk­ba egy csodálatos zöldeskék szemű kisfiú. Jelenleg már kilenchónapos, és — beval­lom — minden szabadidőmet a társaságában töltöm, mert elragadó, értelmes és olyan okos, hogy ettől, ahogy mondják, megáll az ész. És ez nem elfogultság, se szülők­től vagy nagyszülőktől szár­mazó dicsekvés. Bár jobban jár egyelőre négykézláb, mint két lábon, már kialakította a maga nyelvét, s hogy min­dent ért, ezerszer bebizonyí­totta. Ismeri a tárgyak, az emberek nevét, ha kérik, bár­mit megmutat a környezeté­ben és — modern csecsemő lévén — rajong az autókért. — Mikor a mamája Trabant­ja elrobog az utcán — benn a szobában rákezdi: „Brrr— brrr brrr-bum!“ ... Szóval már felismeri a különböző motorok lármáját. Mint minden ekkora csecse­mőnek, havonta születésnapja van. Megkérdeztem, mit ve­gyek neki, ha tízhónapos lesz? — Ha nem túl drága, egy miniatűr sakkot — felelték. — Hogyan? Már sakkozik? —• Még nem, de imádja rágni a figurákat. Persze, e­­lőször jól megmossuk, ne félj, hogy valami bacillust nyel. Ez jó lenne neki, most jön­nek a fogai. A nagymamának más véle­ménye volt. — Könyvet vegyél! Imád­ja a könyveket. — Olvasni még nem tud, minek az neki? — Gyere be és nézd meg, hogy lapozza az unokatestvé­re mesekönyvét. A kisfiú valakinek az ölé­ben ült és nagy figyelemmel, lassan lapozott egy nagy for­mátumú képeskönyvben. A felnőtt megkérdezte: melyik a cica? És a nyuszi és a mackó — és azonnal megmutatta. Mindegyiket. Szóval szereti a könyveket, és csudaokos. Gondolom, ta­lán egyéves korában majd meglephetem egy képes lexi­konnal vagy világirodalmi antológiával is. Mert hát a mai csodacsecsemők fantasz­tikusan fejlettek. Akár a cso­dagyerekek. Ismerek negye­dikes elemistát, akinek kicsi az apja negyvennégyes szá­mú papucsa. Már az elemis­ták között széles vállú, két­méteres óriásokat lehet ta­lálni, akik mindent tudnak a leckén kívül, s olyan fejlet­tek, hogy már-már nősülés­re gondolnak. És most jön a nagy kérdés, amin érdemes meditálni. Hogyan lehet az, hogy a világ széndioxiddal mérgezett levegőjében, a per­metezett földben termett per­metezett táplálék mellett a mai csecsemők és gyerekek sokkal nagyobbak és okosab­bak, mint mi voltunk régiek, amikor a mi gyermekkorunk­ban egy-egy autó még ritka­ságszámba ment, és nem is használt az emberiség annyi vegyszert és nem permete­zett? Hogy lehet megmagya­rázni a csodacsecsemők és csodagyerekek óriási számát? Hogy lehet valami jó abból, ami rossz? Hogy lehet pozi­tív eredménye annak, ami ká­ros, s ami ellen a világ ter­mészetvédelmi társaságai any­­nyit küzdenek? Szeretném, ha ezt a megfejthetetlen talányt a tudósok megmagyaráznák nekünk... MARTON LILI FORRÓ LÁSZLÓ Kroki - kollázs Ugye, ön is leveszi a szem­üveget, ha jobban akar hallani? Vigaszom „Olvasóim közül kevesen lesznek, kik az agarászás ö­­römeit legalább ifjúságukban ne élvezték volna.“ (Eötvös József A falu jegyzője) S ez az özvegy. Olyan állatszerető­teit az uram, nyugodjék. Azon az é­­jen, amikor kiszenvedett, mind az öt juhunk utánadög­­lött. Szerencsére a malacokat nem ő gondozta. Azok anyá­­méknál voltak. Nemzedékek Vedd tudomásul, hogy min­den gyermeknek van apja. Legalábbis nálunk a család­ban. Egyszerű hipochonder hölgy Ez az orvos megszerzett magának, de nekem sehogy­­sem tetszik. Már elmentem Vásárhelyre is, de ezek ösz­­sze vannak beszélve. Ott is ugyanazt mondták. Ez sem adja alább Úgy igyekezzenek a lehető­ségek, hogy ne szalasszanak el bennünket! Virágról szó sem lehet! Időnként tűnődve így szólt: „Mi, kisemberek olyanok va­gyunk, mint a kisállamok“, de a részletekre nem tért ki soha. A titkot magával vitte. Nyugodjék. Hetilap közlemény, 1983. IX. 23. „Ausztráliai szakemberek fölismerték, hogy az ember és az állat közötti jó viszony a sertéstenyésztésben is na­gyon fontos. Kísérletükben az egyik sertéscsoport gondozó­ja simogatta az állatait, s minden „találkozásukhoz“ szólt hozzájuk. Ellenben egy másik csoport állatait dur­ván kezelték. Mindkét bánás­módot hetente háromszor, egy-egy alkalommal két-két percen át alkalmazták, a tar­tás többi körülménye nem tért el egymástól. A szere­tettel kezelt állatok 5 szá­zalékkal jobban gyarapodtak, mint azok, amelyeket nem részesítettek a szeretet jelei­ben, s a barátságosan tartott kocák tenyésztőképessége is jóval meghaladta (átlagosan 21 malac) azokét, amelyek féltek az embertől (16,5 ma­lac).“ Na? Mint a mesében. Nagy pelyhekben hullt, most a napsütésben csak pilinkél a hó, olyan szép, hogy megen­né az ember. Két irhabun­­dás összetalálkozott. Hódpat­­kánykucsmák. Nem tudom megelőzni őket, utánuk csúsz­kálok. Bundásnő mondja bundás férfiúnak: — Ó, hát ő kitűnően él. Én tűnődöm. Ki lehet? Hogy él, ha kitűnően él? Kérdem: — S ön? Ön hogy él kitű­nően? Esszéelő folytatás nélkül — Az akvarelleket nem szabad mappában tartani, kell nekik a fény, különben színüket vesztik. Még az o­­lajfestmények is „elfajulnak“ a sötétben — mondta festő barátom és átnyújtotta az or­cámról készült vízfestményt. Holnap előveszem a map­pát és megnézzük a tükör­ben, melyikünk az idősebb. Miért? Egy asszony mesélte mos­tohaanyámnak: éjjel kimen­tek a mezőre, megfőzték a fekete macskát, a farkát a kalapjuk alá tették , lát­hatatlanokká váltak, s úgy mentek a boltba. Ugye? Évek óta lyukas fakonst­rukciókat farag. Kerek és ablakszerű nyílásokkal töri át a fatörzseket. Vélhette s vélte is az ember, hogy a fényekkel játszik, a térről fi­lozofál. Most írja egy kriti­kusa: 1961-ben Drezdában látta a feketéllő házromokat, a vak, égre bámuló ablako­kat, mögöttük kormos, ha­mut kavaró madarak röpköd­tek. Azóta minden szobra csu­pa szárny, csupa nyílás. Azt mondják, a drezdai cirkuszban a tizenötórás sző­nyegbombázás előtt a bohóc jelentette be a közönségnek, hogy az óvóhelyre kell men­ni — mindenki röhögött, mert Drezdában úgy tud­ták, hogy a várost nem fog­ják bombázni. Ki tudja! A zöldségesboltban nyulat vásároltam. Sokáig űzték a káposztaleveleken és az el­hullott krumplidarabokon, a­­míg megfogták. Lányunokám otthon már egy tévédobozban szemlélte meg, s kérdé: — A nyúl most enni vagy beszélni akar-e? Tamás Pál: Szorgalom

Next