Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1985-08-16 / 33. szám
Az író-olvasó találkozók érdekesebb része a találkozót követő szőkébb körű eszmecsere: ilyenkor maguk az alkotók találkoznak egymással; a házigazdák illő tisztelettel hegyezik a fülüket, s ha egy-egy morzsácskát sikerül elkapni, megérteni a kívülálló számára meglehetősen homályosnak, mármár metanyelvűnek tetsző beszélgetésből, az legalább egy hétig helyi beszédtéma marad. Néha azonban akad egy-egy hívatlan titán, aki mindenáron bizonyítani akar — hogy mit, azt maga sem tudja —, kisajátítja magának a mikrofont, senki mást nem enged szóhoz jutni, bennfentesként nyilatkozik minden felmerülő témáról, véleményét megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásként szögezi le, s ezzel egycsapásra agyonüti a hangulatot; az írók nagyon jól ismerik ezt a típust, és azonnal védőállásba helyezkednek, vagy meg sem szólalnak; igyekeznek minél hamarabb távozni, mert tudják, hogy ez holnap a saját hülyeségeit már úgy tálalja az avatatlan, jóhiszemű emberek elé, mintha azok az írók szájából hangzottak volna el. Éles falusi emberek — alkalmi tollforgatók, házi szerzők — olvasták fel egy alkalommal írásaikat, a hallgatóság nagyon élvezte és szerette, nem annyira a művészi értékeikért, mint inkább a nyilvánvaló helyi vonatkozások miatt, amelyek lépten-nyomon felbukkantak szövegeikben, valamint azért az őszinteségeit, amely a mindennapi munkától elnehezedett kezükben a tollat vezette. A találkozót követő vacsorán — a falu melletti turista fogadóban — tűnt fel Szalámim. Nem ez az igazi neve, akkor még érettségivel működött helyettes tanárként az egyik távoli település iskolájában —, hogy mikor tanított, azt valójában nem lehetett tudni, hiszen mindig, minden találkozón ott volt, na hívták, ha nem —, Szalámisi csak később vált belőle, amikor — az irodalom és az olvasóközönség felmérhetetlen hasznára — elunván a múzsákkal vall kacérkodást, átváltott a kereskedelemre. (Érdekes módon: azóta szűkszavú és — szűken már, a rossz nyelvek szerint, de hát minden metamorfózis szülhet meglepetéseket.) Szalámisi persze azonnal kezelésbe tett mindenkit Már úgy értem: lekezelésbe vett, emiatt aztán jobbára csak őt hallgattuk, főleg az ünnepelt „öregek“, vendégeink, s főleg közülük is egy — ő bizonyult a legjobb médiumnak — Duka bácsi. Nagyon hálás volt Szalámisinek, mert, mint mondotta, sosem hitte volna, hogy amit ő az irkáiba üres óráiban csak úgy, minden különösebb erőfeszítés, koncentrálás, miegymás nélkül leír — az micsoda hatalmas dolog, hogy az irodalom, s nem is aká miféle, hanem direkt szépirodalom. És eddig nem is lett volna semmi baj, mert Dilim bácsi valóban született író volt, vagyis afféle hályogkovács. De a szövegelés folyt tovább, mégpedig az írói módszerekről... szóval: ki mit csinál, mielőtt tollat ragadna, azaz rajthoz állna, mint azt Szalámisi megfogalmazta. . Ekkor döbbentünk rá, hogy ez a fiú valóban tehetséges. Tehetséges stréber, úgy rögtönöz, mintha előre betanult szöveget adna elő.Ha akkor magnó lett volna kéznél, gyönyörűen reprodukálhatnám a dolgot, így azonban csak romló emlékezetemre hagyatkozom. Azért így is eléggé fantasztikus. Mert például az még hagyján, hogy az egyik francia író törvényszéki periratokat olvasott — a stílus megregulázása végett —, a másik rothadt almát szagolt, mielőtt penzumához látott volna, ezeket már hallogattuk addig is. De azt viszont nem, hogy Jókai Mór a legizgalmasabb jeleneteket mindig eljátszatta feleségével, a nagy színésznő Laborfalvi Rózával, sőt, ha olyan rész következett, amelyben szenvedő alakot kellett megrajzolnia, alaposan összeveszett élete párjával, vagyis valósággal kiprovokálta a veszekedést, úgy, hogy Róza asszony győzzön, ő meg, Jókai, szenvedjen, ilyképpen élvén bele magát hőse lelkiállapotába! Sem addig, sem azóta nem hallottuk, hogy Verne Gyula, vagyis: Zsül, írás előtt mindig körülrakatta magát hatalmas könyvekkel, mert óriási képzelőerejének falra voltszüksége, amit áttörhessen. És így tovább. Idősebb Dumas csak a földszinttől számított tizenöt-húsz méteres magasságban tudott alkotni; Petőfi legnagyobb versei mindig valami kemény balhé után íródtak; Gárdonyi Géza egri bikavért ivott és a pincében hegedült, hogy megjöjjön az ihlete, máskor pedig magára öltötte Dobó páncélingét és gyerekeket fogadott, akik fegyvercsörgést produkáltak. Kányádi Sándor csak úgy tud írni, ha — és ez csak természetes, hiszen nagygalambfalvi — néhány óráig galambburukkolást hallgat szalagról; Bálint Tibornak azok a legjobb dobásai, amelyek a konyhában, ebédlőzés közben fakanállal „íródnak“. Kenéz Ferenc előbb mindig kisriportot készít legalább három-négy „egysszerű" emberrel.. . Es — Bajor Andor. Bajor nemrégen járt közöttünk, áhítattal hallgattuk a titkot, amelyet valószínűleg ő is most fog megtudni magáról. A humoristákkal az a helyzet, magyarázta Szalámisi, hogy ezek roppant szomorú emberek. Látta már valaki Bajort nevetni? Vagy, uram bocsa’ — hahotázni? Na ugye. A humorista egyáltalán nem vidám fickó, sőt. Ezek a világ legszomorúbb emberei. Pesszimisták és cinikusak, és az a trükkjük, hogy megjátszszák, hogy hisznek a humor megtisztító erejében. Holott jól tudják: az emberek csak röhögni akarnak, semmi mást. Az emberek valójában javíthatatlanok. Ha tudnának, sem akarnának másak lenni. De nem is akarnak. Csak jókat röhögni. Persze, másokon. Nna. Bajornak van egy különleges, spec. szövege, amelyben megszólítja önmagát, s körülbelül az előbbi tartalmat mondja el, hangosan. Magamagának, hát ki másnak!... És akkor végtelenül elszomorodik, sajnálja az esetet, önmagát, de méginkább az embereket. S5ÖLÖM DOMOKOS SZALÁMISI előbb csak nagyokat sóhajt, aztán már szipog, hüppög, végül rázza a sírás, zokogás. — Mért nem káromkodik egy jó Isteneset? — szúrta közbe ártatlanul Duka bácsi. Vesztére, mert Szalámisi megrovóan rávert a szemével. — Bajor sosem káromkodik. Mihelyt káromkodni kezd, vége az alkotómunkának. Értse meg, ember, hát kikáromkodná magából a mondanivalót! Neem. Bajor — zokog. Menetrendszerűen, valahányszor csak remek dolgot ír. Mihelyt vége a zokogásnak, máris veri az írógépet, így megy ez. — De hát honnan a jóistenből tudja, hogy mikor ír olyan ... remek izét? — ragadta üstökön a problémát Duka bácsi. — Lehet azt előre tudni?!... Belebújtunk a borunkba, a kultúrigazgató tikkadozott, hátba kellett veregetni. Szalámisi nem jött zavarba a keresztkérdéstől. — Ez az ihlet, Duka bácsi!... Ha nagyon erős a zokogás, akkor már a tudatalattijában megjelenik a vörös fonál. Ebből ő már tudja: át fogja szakítani a célszalagot. Tetszik már érteni? — Tetszik a keresztanyámat. Hát én csak a temetésen szoktam sírni, s ott is csak a végén, mer’ ugye, hogy pennás embernek ismernek, rendesen engem kérnek fel a búcsúztató megszerkesztésére s elmondására. S aztán mi lenne, ha én a búcsúztató közepén elkezdenék bőgni? Amikor éppen azt lesem, hogy az asszonyok mennyire zokognak. Mer ügye, ha jó a búcsúztató, még a pap is sir. Csak éppen nekem nem szabad... Én'T'Itálfi toron szomorkodom egy kicsit... Egy pohár pálinka mellett... Jobban esik. Jaj, drága tanár úr! Milyen jó, hogy magával is itt találkoztunk. S nem a másvilágon! A Duka bácsi előbbi szavaiból kitetszik, miért nem léptünk közbe már korábban, miért hagytuk Szalámisit szövegelni. Ezek a született írók immunisabbak a gyakorló íróknál. Duka bácsi egyébként épp a negyedik üveg háláját rótta le Szalámisinek, ti. a fiú „megszellőztette“ a megyei lapban az öreget, írt róla. „Szépen“ írt. Duka bácsi meg is érdemelte. S íme, meg is hálálta. Borral, türelemmel. — S a tanár úr? Amikor azt a cikket írta ... rólam ... Akkor. Szóval, a tanár úr micsinál, amikor nekifog az írásnak? Ha van tantusz az égben, akkor most leszáll, ezt gondoltam. De nem volt. Szalámisi szerényen pillogtatott, majd monalisai mosollyal hatásszünetet tartott, lelkigyakorlattal egybekötve. — Kávét... Kávét iszom, Duka bácsi... Megiszom a kávét, elszívok két cigarettát... Vázlatolom a lényeget... Persze csak így, agyban ... A lényeg már rég a fő vonalon helyezkedik el, ez a tétel, amit, mint a matematikában, bizonyítani kell. Két ponton át egy harmadik ponthoz csak egy egyenes húzható. Ez világos. Az is világos, hogy Duka bácsi író. Namármost, ezt bizonyítani kell. Nem Duka bácsinak, mert Duka bácsi ezt már bebizonyította ... Erre inni kellett. Közben valóban kávét is hoztak. — Nekem kellett ezt bizonyítani. És ez nehezebb! Mert Duka bácsi csak megírta azokat a jó kis sztorikat, a nyulakról, a mohokról, az iskoláról satöbbi... De itt jövök én!... Lerajzolta a három pontot az abroszra. Húzott egy egyenest. Nem volt eléggé egyenes, de mit számít az. Duka bácsi nem tudott volna még egy egyenest odafirkálni. Ez az. — Ekkor már nagyjából tisztázódnak az erővonalak. A két mágneses sarok köré... De itt csak egy mágneses sarok van, és az Duka bácsi... És amíg az erővonalak... csak a pozitív pólus felé ... ugye ... az már két kávé ... És akkor jön a rendes vázlat.. . Három kávé . .. Aztán a megszövegezés ... előbb csak piszkozatban ... Négy kávé ... És aztán le kell gépelni ... Két csomag szivar, öt kávé... Ők kettőn már a harmadik kávét itták. A fogadós figyelmeztetett: záróra. Megkérdeztük, van-e valaki szállóvendég az emeleti szobákban. Nem volt. Akkor, szíves engedelmével, oda felhúzódnánk, néhány bor kíséretében. Beleegyezett, később ő maga is feljött, és elmesélte, hogyan fogott egyszer egy harminchét kilós harcsát. Az emeleten még mindig nem készült el a „cikk“, pedig az erővonalak már csak Duka bácsi fölé tendáltak; a társaság többi tagja hazaszállingózott, maradt Szalámisi, Duka bácsi, a kultúrigazgató és magam. Kávé is maradt bőven, ők itták ketten, minekünk a bor is megtette. Hajnali fél kettőre — vagy ez még éjszakának számít? — fogyott el a kávé, s döglöttünk ki a bor mellől. Ilyenkor ki menjen haza? A falu legalább két és fél kilométer, koromsötét volt, és zuhogott az eső. A jólelkű fogadós tanácsára leomlottunk, négy ágy volt a szobában, Duka bácsi már kapiskálta a dolgot, Szalámisi meggyőzte: nem az a kunszt, valamit megírni; a kunszt, a valamiről valamit írni! (Sinkó Zoltán A kritikus őrnagya volt itt Szalámisi, aki majd megmondja — de végül is elhallgatta! —, a kváziját neki!, mit irt meg az írd közlegény, a kváziját neki...).Nem hortyoghattunk többet egy órácskánál, valaki felvert. Duka bácsi — ingben, hosszú gatyában, átokéber piros arcát súrolgatva — rázta Szalámisht. — Ébredjen fel, tanár úr!... Tanár úr!... Hogy az Isten süllyessze el magát, a kávéjával együtt!... Keljen fel, hallja-e!... Baj van!... Akkora patáliát csapott, hulla(részeg) legyen, aki arra nem támad fel. Szalámisivel azonban meggyűlt a baja. Kemény munkába került, amíg a makkegészséges fiút kirázogatta mámorából. Ráadásul nem emlékezett semmire, jóformán meg sem ismerte Dukát. Aki viszont csakhamar célegyenesbe hozta. — Hogy az Isten süllyessze el magát is, a kávéját is! — siránkozta mély, borízű hangján az öreg. — Hát ehelyt tudok valamit is aludni? Hát nem elkapott az az izé?!... Az illet?! Immár, ha meg nem sértem — ekkor Szalámisi már ült az ágyban, báván, tévetegen —, hallgassák meg, a jóistenbe, amit az erővonalaim diktáltak!... Életemben, a gyermekkoromat leszámítva, alig két-három alkalommal engedtem kiütközni magamból alapvetően agresszív hajlamomat. Most, talán negyedikre, az öregre rontottam. Ám hirtelen Szalámisire tévedt a tekintetem, s megelégedtem annyival, hogy — szó szerint — a nadrágjába rázom öreg barátunkat. A kultúrigazgató dörzsöltebbnek bizonyult. Először is az órájára nézett, megállapította: háromnegyed három, és — akár a középkori örök — minden rendben. Utána kijelentette: nagyon jó, hogy itt találkozunk, és nem a mennyben. Duka bácsi eltátotta a száját. Ő maga nagy hangú ember lévén mindig megilletődött, ha valaki halkan és illedelmesen beszélt hozzá. Márpedig György kollégám csak olyankor emelte fel a hangját, amikor valami rossz poént akart elsütni; rendben vagyon, suttogta. De önteni kell egy kis vizet a barátunkra, mivel csak ül az ágyon, és alszik, holott állnia kellene, vagy élnie. Vizünk nem lévén, Duka bácsi rálocsolta a maradék bort. Ez az egészséges fiú, felébredvén, váratlan hidegrázást kapott. Hasonló helyzetben György kollégám — egyébként, a szalámisik kedvéért ezennel ünnepélyesen kijelentem: ő (sem) az egyetlen, nem hiteles szereplő ebben a kissé hosszúra nyúlt anekdotában —, rendszerint a rezesrázás módszerét alkalmazta; úgy megrázta az illetőt, hogy az volt az érzése (a megrázottnak), rezes pálinkát vertek a begyébe; ezúttal azonban, letagadhatatlan kárörömmel hagyta, hogy a természet tegye meg a magáét. — Duka bátyám! — mondtam, miután befűztem az öreg cipőjét. — A lélek csak hálni jár belénk. Én ezennel a kezem levettem magáról. Ha nem hagy aludni, botorkáljon le a lépcsőkön, kergesse fel Lőrincet, és mellékeljen, mondjuk, egy fél cseresznyét vagy barackot. Esetleg bölényfüves vagy más vodkát! Arra számítottam, ettől Duka bácsi visszakozni fog. — Pálinka nem lesz jó? — kérdezte. Elhintem. — Fenntartással! — mondta György kolléga, mint hivatalos ember és kultúrigazgató, s mint Ábel kései maradéka. — Aki iszik, addig tartja fenn, amíg a torka egy szintre kerül a lábujjával! — Mer’ én még jártam be efféle találkozókra — magyarázkodott az öreg. — S amikor a hivatalos részének vége járt, vártam, hogy valaki béhivul: jöjjön bé, Duka bá. Mer' azt én nem kívántam ingyen. Akkor is ott vola a hátizsákban az üveg. S vártam, s hogy bé nem hittük, hát haza se vittem. Mindig kerül nekem cimbora, zuggyák. A hátizsákját , elmaradhatatlan hátizsákját bogarászta, és elővarázsolt egy kb. félliteres üveget, ez állt rajta: Harmatviz. — bénozza meg, tanár úr — kínálta » György intésére —, hátha megigyenesednek az erővonalak . . . Szalámisi beidegzett , mozdulattal ajkához vitte, s ezzel csaknem egyidőben, halálra vált arccal — ahogy belehúzott —, köpködni. röhögni-krákogni, hepegni-hápogni kezdett. Bennünket azonban mintha újjá, élővé varázsolt volna a háziszőttes szilvapálinka. Megjött az ihletünk is. • • — Na most elő az erővonalakkal! — vezényelte a kultúrigazgató. Megragadtuk Szalámislt, megitattuk atyamániásan. Aztán Duka bácsi elővette a legfrissebb írói termését — irt vagy hat-hét verset s talán valami karcolatfélét is! —, és körülményesen, minden sorát alaposan megmagyarázva, „hogy a tanár úr jobban megértelmezze“, felolvasott. Ahogy elfogytak a frisművek, elé a többi irkát, s — tegyed. Nagy Pál a megmondhatója — vele hasonló módon szenvedtünk egy alkalommal, —, milyen isteni jó érzés nulla óra után összes műveket hallgatni a fáradhatatlan szerző előadásában. Szalámisi elgyötört képpel, de azért odaadóan figyelt — gondolom, ez volt az az utolsó csepp, a Duka bácsi féle terápia, amely végül is a hentesáruk pultja mögé vezéreltelépteit. Nem engedtük lankadni az öreget, nincs megállás, biztattuk: na még egyet, Duka bácsi drága! Mire rendesen megvirradt, Szalámisi már meg volt dolgozva. Otthagytuk az ágyban, hadd heverje ki a műpártolás okozta fárafáradalmait. Nem mentünk haza, dehogy. Ha már itt és így találkoztunk, s nem a másvilágon, illett megünnepelni. Akkor még nem volt gyomorfekélyünk, csak beszéltünk róla, facsargattuk a szánkat, hogy így a gyomrunk, úgy a gyomrunk, de a gyomrunk olyan volt, mint a traktor. Húzott. Azóta már megmódosodtunk, megvan a fekély, de minek beszélni róla Elég, ha fáj. — Magát meg sem kérdeztem — fordult hozzám Duka bácsi, miután egy kissé kigyógyult a sok kávé miatti éber állapotából —, maga mit szokott szagolni vagy enni, amikor a géphez ül? — Én eddig semmit — mondtam restelkedve. — De mától kezdve megvan a módszerem: kimegyek. — Ezt nem értem — vallotta be a drága öreg. — Pedig lássa, a fogságot is megjártam. — Pedig egyszerű. Felidézem ezt az éjszakát, elfog a röhöghetnék, és ... na. — Hehe — kacagott Duka bácsi. — Hehe. Magának van fantáziája, ha nem egyéb. Magából még rendes, normális író is lehet, ha nem ügyel. — Hm, jegyezte meg halkan György barátunk. — Nehéz ügy. És, mint általában máskor is, neki lett igaza. Szalámisiről csak annyit még, hogy azonmód és tökéletesen elfelejtettük, ami akkor, érthető módon, nem volt nehéz... ügy. De én Udvarhelyen, ha az asszony válóperrel rémisztget is miattam, nem vásárolok többé szalámit. De hát ez, végül is, nem olyan nehéz ügy. Ezt a sztorit is úgy róttam össze, szalámi nélkül. (Folytatás a 3. oldalról) benső „sóvárgásá“-t, amely a végzetes szövetség indítéka, helyeselni azonban nem tudja a zeneszerző választását. A Doktor Faustus nagy leleménye egy kultúrmítosz átfordítása történelemértelmezéssé. „Mert a sátán örök igyekezete — írta Thomas Mann idézett Baust-tanulmányában —, hogy az emberben levő legmagasabb törekvéseket, amelyek a legaljasabb indulatokkal elegyítve lakoznak lelkében, kiszolgáltassa és elnyelesse ez utóbbiakkal.“ Leverkühn sorsa azért tragikus, a csodálatnak pedig, amelyet barátja érez irányában, azért kell megtörnie, mert a benne rejlő tehetség, teremtő szándék ellenére az ördöggel kötött egyezség árán életidegen, emberellenes létet vásárol magának. Elődjétől eltérően az ő vállalkozása híján van „a nevzteslelkűségnek, a jámborságnak meg a jóságnak", a meddőség rémétől való szabadulásért, alkotó ereje kibontakozásáért ezért kell tébollyal fizetnie. A művész ugyanis — hirdeti Thomas Mann — nem adhatja el lelkét a gonosz szellemnek, a sötét hatalmaknak, mivel ez egyértelmű élete és művészete kompromittálásával. A zseniális zeneszerzőt sújtó végzet azonban nem pusztán a művészsors példázata, hanem előképe és summája annak a tragédiának is, amelyet a német nép a második világháborúval önmagára és a világra szabadított. „Végtelen undor fog el mindentől, ami német“ — fakad ki Thomas Mann egyik, 1944 őszén írott levelében, egy év múltán pedig a készülő regényre célozva arról beszél, hogy Németország kötött egyezséget az ördöggel, s bár ez nagyon régi német kísértés, meggyőződése, hogy az ördög nem viszi el Faustot vagy a német népet. Van abban némi ellentmondás, hogy e féktelen haragnak és e szilárd reménységnek a képviselete a regényben a szerény és tartózkodó Zeitblomra hárul, kétségtelen azonban, hogy mérsékelt alkata, barátja iránti rajongása ellenére kellő eréllyel szólaltatja meg az író üzenetét. A gimnáziumi tanár, aki a bemutatkozáskor eleve megvallja, hogy „a démonit mindenkor alapvetően idegennek“ érezte, s aki már fiatalon erős fenntartással hallgatta diáktársai eszmecseréjét „az új totális rendre való törekvés“ről, elég erőt érez magában ahhoz, hogy nem a háborús vereség, hanem a német katasztrófa tudatára ébredve kiáltsa világgá a felismerést: „el vagyunk veszve“ és szenvedélyes elkeseredéssel forduljon a bűnösök ellen: „átkozottak, százszor is átkozottak a megrontók, akik ezt az eredetileg jószándékú, derék, de nagyon is a tanulékony, nagyon is készségesen az elmélet alapján élő emberfajtát a gonosz iskolájába adták!” S miközben a kétségbbeesés mélypontján is világosan látja, hogy a németségnek a „látszólag szent mámor“-ért kell fizetnie, amellyel hagyta magát elkábítani és tévútra vezetni, ő szilárdan kitart amellett, hogy értelme nem találhat más menedéket, mint a ragaszkodást a humanizmus és a ráció eszményéhez, mindannak az elítélését, ami ideig-óráig fölébük kerekedett: „gyűlölöm az értelem bűnös megvetését, az igazság gaz eltorzítását, az olcsó mítoszokban való ordenáré kéjelgést, devalválódott értékek vétkes azonosítását azzal, amik egykor voltak, gyűlölöm az ódon, tősgyökeres, hívő és hiteles őszinteséggel való hitvány visszaélést, gyalázatos végkiárusítását mindezen javaknak, amelyekből lelkiismeretlen hazudozók hódító mérget kotyvasztottak számunkra“. A Leverkühn árnyékában meghúzódó Zeitiblomot egészséges kritikai érzéke, szókimondó józansága, szenvedélyes humanizmusa méltóvá teszi csodálatunkra. Jó letéteményese az „ördögtagadó bizakodás“-nnak, amelynek szellemében a Doktor Faustus fogant, s amely a kíméletlen szembenézés árán hódítja vissza a bizakodás jogát. A szabadságnak a történelemben, a népek életében betöltöltött szerepéről töprengve jut el Zeitblom a felismeréshez: „Ma is szerepet játszik, éppen most, miközben az életírást fogalmazom, a jelenleg tomboló háborúban, és (...) nem utolsó sorban német nemzetünk szívében, elméjében, mert e nemzetben ma, a legvakmerőbb önkény uralma alatt, talán életében először dereng fel halvány fogalma annak, hogy mit is jelent voltaképpen a szabadság.“ Goethe és a demokrácia című, 1949-ben írott tanulmányában Thomas Mann önkritikus éllel szólott arról, hogy esszéírói munkásságát túlnyomórészt német elődeinek szentelte, holott „a németnek (...) sajátos kötelessége, sőt elhivatottsága, hogy az idegent is ismerje és csodálja, magába fogadja és feldolgozza, hogy széles látókörre és a világban való jártasságra tegyen szert, és éppen ezen a téren sokat tanulhat Goethétől”. Attól a Goethétől, akinek „demokratikus pragmatizmusa” mellett az élet iránti elkötelezettségére hívta fel újólag a figyelmet, ellenszegülésére „a német-romantikus halálkultusz“-nak. Mert az életigenlés a nagy klasszikusnak az a tulajdonsága — summázta sok évtizedes Goethe-élménye végső tanulságát —, amelyért őt „a demokratikus Európa a magáénak érzi, igényli“. Mi másért, ha nem ezért van, s lesz még sokáig szüksége a világnak az élet pártján álló, ördögtagadó Thomas Mann művészetére? HORVÁTH ANDOR