Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1985-12-27 / 52. szám
„...az újságba csak az egyik lyukat tegye ki!" — Már elnézést a zavarásért, a Harisnya utcai szemfelszedőhöz van szerencsém? — Igen, kérem, de ennél többet egyetlen szót sem mondhatok. Nekünk, hogy úgy mondjam, már-már katonai titkokhoz van közünk. A bakák ugyebár kimenőt kapnak néha, és az ilyen ritka pillanatokban rendszerint megakad a szemük egy-egy formás nájlonharisnyán. No, főleg azokkal bíbelődünk mi. Tehát intim, úgy is mondhatnám, szigorúan bizalmas munkát végzünk, olyant, amelynek társadalmi vetületei egyelőre kiszámíthatatlanok. Ha tehát beszélni akar velem, beszéljen a Szemfelszedők Szövetségének elnökével, aki harisnya ügyekben a legilletékesebb. Úgy is mondhatnám, ő a harisnya-császár, természetesen elvtársi értelemben. — Asszonyom, az engedély megvan, felmutathatom az igazolványomat is ... — Rendben, akkor én is felmutatom a harisnyáimat. Már elnézést a formaságokért, de nekünk gyűlésen feldolgozták, hogy avatatlanok szeme lehetőleg ne fusson fel egyetlen harisnyán se. — Én most a szakmájáról faggatnám, ígérem, hogy diszkrét leszek, lesütött szemmel fogok jegyzetelni. Miért választotta épp ezt a mesterséget? — Gyermekkori álmom teljesült. Amikor esténként megterheltem a gyomrom, mindig azt álmodtam, hogy szemfelszedő leszek .. . Egy peremkerületből kerültem a belvárosba. Most szinte kizárólag főtéri harisnyákat javítok. — Mi szükséges az ön szakmájához? — Jó szem kell. Sasszem, hogy ne mondjam: Sólyomszem. A Bőrharisnya viszont nem jó, mert azon bajos felszedni a szemeket. — Nyilván az éleslátás azért fontos, hogy észrevegye a harisnyákon felfutó... — Dehogy, kérem. Nekem azt kell észrevennem, milyen a kliens. Ezért nem árt egy kevés pszichológiai érzék sem. Mert ugye manapság a kuncsaftok eléggé szekánsak. Ha csak a horgalmukig szedem fel a szemeket, vagy stoppolatlanul hagyok egy öklömnyi lyukat, mindjárt hozzák vissza a portékát. Amikor átveszem a harisnyát, azt kell kifürkésznem, hol állapodott meg a kliens szekantériai szintje. — Hű, de furcsa kifejezés... — Igen, ezt egy szakmai továbbképzőn tanultam. Ott, kérem, három nagy csoportra osztották a kuncsaftokat: toleráns, szekáns és sextáns. — Az utóbbi nem valami csillagászati mérőműszer? — Lehet, kérem, de az minket egyáltalán nem zavar a stoppolásban. — És még mit tanítottak ott? — Elmondták, hogy a továbbképzés a munkahelyen is folytatódhat. Vagyis: ha reklamál a kuncsaft, nekünk kutya kötelességünk tovább képezni őt. Idegalapon persze, tehát le kell csillapítani, hogy elégedetten távozzék. Fontos az is, hogy előbb-utóbb befejezzük a munkát, mert ha meggondoljuk, minden rendbe tett harisnya újabb csapás a reumatikus fájdalmakra. — Elégtétele? — Nekem, kérem, éppen elég tételem van. A múltkor is egy nagy tétel jelonharisnyát hoztak be. Az egyik iskola diáklányai csipkebogyógyűjteni voltak. Úgy tűnik, a következő ötéves tervig teljesen le vagyok fedezve lyukas harisnyákkal. Még a fejem búbja sem látszik ki a harisnyák tömkelegéből. — Mondja, nem unalmas szakma ez? — Jaj, dehogynem, a rosseb hogy enné meg! De ugye, ha újságba kerül, akkor tiszta élvezet, tessék nyugodtan odakottázni azt a régi slágert, hogy „Szeretlek bolondulásig...“ — Az irodalmat kedveli? — Nagyon. Amikor a kliens hónapokig itt hagyja lyukas harisnyáját, egyetlen Adysort mormolok: „Őrizem a szemed ...“ Nagyon szép sor, és nemcsak Adytól jön, hanem szívből is. — Hát, ez igazán elragadó! — És persze, dühömben emlegetem a kuncsaftnak a mamáját, de ezt ne tessék kitenni az újságba a szebbnélszebb, stoppolt harisnyák közé. — Szakmai bravúrról lehet beszélni az ön esetében? — Hogyne, ki,rem, mindenről lehet, ha van rá engedély. Egyszer az egyik harisnyán olyan alaposan felszedtem a szemeket, hogy a bankrablót, amelyik a fejére húzta, csak a film végén ismerték fel. Pedig még egy Interpolszki Fiat is nyomozott utána ... — Ezt honnan tudja ilyen pontosan? — A szomszédasszonyommal szoktam nézni a krimiket. Szegény, megboldogult férje őrmester volt, de az özvegy is ért a bűnesetekhez. Mindjárt a film elején megjósolja, hogy a bankrabló ki fogja rabolni a bankot. — No de, hogyan ismert rá az ön által megjavított harisnyára? — Szimattal és vaslogikával. A harisnyán ugyanis két lyuk volt, hogy a bankrabló szemmel tarthassa a foglyul ejtett őröket és a páncélszekrényből kiszabadított valutát. Márpedig egyetlen harisnyán két lyukat én szoktam hagyni ezen az egész földtekén. De megkérném szépen, hogy az újságba csak az egyik lyukat tegye ki, nehogy a kettő dicsekvésnek tűnjék . . . (Elmondta: Sólyomszemné, született Bandzsi Lina) KENÉZ FERENC Tojásfejű maszk Pihés pityókafészkek A Barcaságon vagyunk, ugrásnyira a várostól, futamodásnyira a falutól. Előttem a Cenk, föléje a téesz-elnök termetes alakja tornyosul. Oly impozánsak, nehéz választanom, melyiket bírjam szóra előbb. Ráadásul hasonlítanak is egymáshoz: öreg bútor mindkettő ezen a vidéken. Mióta az eszemet tudom, egyvégtében Cenk volt a Cenk, és mióta a gazdaság megalakult, kétvégtében elnökösködött az elnök. (A kényszerpihenő erőgyűjtéshez, takarmánygyűjtéshez kellett.) A strapa, a jólét meglátszik rajta. Haja gyérül, hasa épül, a bajusza viszont kókadt. Minél feljebb hág a termelési görbe, annál lejjebb konynyad a bajusz. Hiába, mindennek megvan az ára, de tagadhatatlan tény — s ezt a konfekciógyár vezetősége is elismeri —, hogy gatyába rázta a gazdaságot. A téesz az élenjárók közt szerepel, és ez nem titok a tagság előtt sem. Ragyogóan alkalmazzák a korszerű vetésforgót: pityóka, krumpli, burgonya követi egymást — tolongás, ellenségeskedés vagy helyi villongás nélkül. A burgonyafészkek puhák, pihések, jön, hogy belekössön a koca, s bizonyára meg is tenné, ha nem közeledne a villás pergetőgép, nem jönnének a gyuristák, hogy háziszőttes nájlonzsákokba gyömöszöljék a rekordtalajban szerénykedő gumókat. Az elnök hazai gyártmányú vermekhez vezet, itt hántolják el a krumplit, szellőztetőnek álcázott kopjafákat tűze a halom tetejére, az utóbb.rura, n° meg az esetleges rothadásra gondolva. Végigeltintek a halmokon, glédát állnak a kegyelet jelei. Utána az állatfarmot tekintjük meg, ahol kizárólag állatok élnek, jobbára tehenek, amelyek feladatul kapták, hogy tejeljenek. A téesz-elnök szigorú, nem mer vele ellenkezni egyetlen jószág sem. Amelyik csak félig tölti meg a sajtárt, szégyenlősen fordul el, amikor a gazdaság vezetője a reggeli mustrát tartja. Az állatok előtt pompásan megtervezett — mondhatnám, iparilag formatervezett — jászlak. Tiszta, nikkelezett mindenik, oly sima, hogy az elővigyázatlan légy könnyen hanyatt vágódik rajta, az agyalapi törés következményeiről mit sem sejtve. Vannak önitatók is, mellettük öntudatos gondozók, vízzel telt, cinezett vödrökkel kezükben. Mihelyt a fotocellás berendezés jelzi, hogy a jószágok innának, a gondozók nyomban riadókészültségbe helyezik magukat. Egyébként jól összeszoktak az állatok az idők folyamán, általában szinkronban ropogtatják a kóstot, s ha kiürül a jászol, felváltva, szinte szolmizálva bőgnek. Lehet-e ennél nagyobb elégtétele egy muzikális beállítottságú fejőgondozónak? Mert dalcsoport, tánccsoport is van a faluban, és életképes, hiszen a nagyváros küld utánpótlást „Nótás kedvű volt az apám ...“ feliratú buszokkal. A téesz patronálja őket, főként, amikor a csürdöngölőt, az istállócsépelőt járják. Hát, úgy is néz ki mindenik épület. A luxusszálló hallja üljön le ezek mellett, mert itt egy szalmaszálat sem lehet keresztbe tenni. Tiltja a belső rendszabályzat, meg aztán nem is igen akad. Amikor eljárják benne a borkát, cseng-bong a harang a műkedvelők nyakán, és a jószágok — főként a tinédzser korúak — rágógumit kérődzve lelkesednek a nem mindennapi kultúrprodukció láttán. SZENYEI SÁNDOR TAR KÁROLY Szókimondók — Szeretlek, Linácska! — Mert az igazat mon— Hagyj békém! — Szeretlek mint nap— Mert unalmas vagy fényt a kertek! mint a vastag könyvek! — Ülj le mnagadnak! — Gyönyörűm! — Imádlak! — Szánalmas alak! — Hülye vagy, Pali! — Pávaszép! — Komolyan mondom, — Pipogya! hidd el szeretlek! — A lábad nyomát is — Komolyan mondom, hidd el utállak! megcsókolom! — Hozzám ne érj! — Nem tudok nélküled — élni tudnék érted! élni! — Akaszd föl magad! — Nem tudok veled — Így is kívánlak! élni. — Tényleg? — Édes vagy! — Most is! Mindig! — Marha vagy! — És mire vársz! — Haragos virág vagy! — Reszketek érted! — Paplanfejű! — Gyere már, te már Rózsa!lé ... Utána még beszél— Mamlasz!gethetünk... dód! FRIGÓ - RIGÓ (avagy’ minden út Koronára vezet) Bongyolodunk hazafelé nagy, családi csongolyodással, ünnepi puccban-parádéban, mindközönségesen. A Dacia volánját srófolgatom leheletfinom dikicseléssel, nehogy a jeges úton megforduljon a kocsi, s a hátuljával ütközzek a paragrafusba, holott az elejével kéne. Tele a csomagtartó batyuval, nincs helye semmiféle aggodalomnak. Igaz, a Küküllő mentén elég vastagon tréfálkozik a köd, úgyannyira, hogy igy ennyire még nem szorongtam az öt ülésen egyszerre. Családom a motorház tetején posztól, strázsál, rikkanthat meg lármafázik, jelezvén, hogy curukkoljak-e vagy rükverceljek, mert a folyó jegén aligocska látni a kilométerköveket. Nem csoda, szilveszter közeledvén gyérülnek a napok, ritkulnak a kilométerkövek. Nos, emígyen haladgatunk megfontolásból, kapásból, jószerint aszerint. A parasztportákon életfogytiglanra hizlalt sertések bandukolnak ki az ólból, mezítláb, de gangosan botorkálva, és Gyuritt, a közjegyzőt szólítják-visítják, hogy végrendelkezzenek, mielőtt remegő kocsonyába hajtanák fejüket. Hagyakoznak, melyik nebuló kapja fzüstökre a fület, melyikre testálják a farkat, és hogy mit kívánnak a mészárosnak-böllérnek, aki a hátukon szenesedett bőrt vakargat. Szép gesztus, humánus, meg kell adni. . . Mondom, meg kell adni nekik a kegyelemdöfést, de nem elfuserálva, mint szomszédom tévé egykoron, aki újfent kész fent, mégis úgy szúrta le a kolbásznakvalót, hogy az a káposztacska mellől szedte össze magát, és nyargalt végig a főutcán a szégyenszemre, megmaradt kukoricaszemre. Még jó, hogy tartja magát a miesnapi, kiesnapi szokás, miszerint időnként áldozati sertést mutatnak be hasisten előtt. (Vigyázat: a hasis nem kábítószer, hanem csábítószer!) Kívánom, hogy az örök szalmaláng pörkölő világossága fényeskedjék a parasztportákon, főként pedig Korondon, ahol az agyagból is cserépmalacokat hizlalnak, mert tudvalevőlegesen-hozzávetőlegesen bizonyított tény, hogy az kevesebb törökbúzát fogyaszt, mint az igazi. Ácsorgunk-árcsózunk egy kortyolásnyit a faluvégen. Mustrálgatom a községet, pedig saccolásból is tudom, hogy megváltozott az életszint, gyarapodott az ólomszint. S hát még a módi! A cserépégető katlanokban csodaszarvasok száját rúzsozzák pirosra, másmilyenkedésképpen, no meg a feslett keresletre hunyorítva a pénzes bugyelárissal. Gethes, erőtlen az idei tél. Hej, odalettek ifjontiságom mélyhűtött telei, amikor csonttá fagyott csirkék nyekrezsáltak-kapirgáltak a derékig érő hóban nagyanyám udvarán. Bizony, ma már langyosabb december, s a farkasordító ki A szegfejgyárban A múltkor felmentem a tanügyhöz, és bedobtam a törülközőt. Az otthonról hozott, rojtos végűt, amelyre tanári diplomámat hímezték az egyetemen. Azt mondtam, elegem volt a lámpáskodásból, és határozott mozdulattal felkattintottam a villanyt. Micsoda pech! Éppen áramszünet volt. De azért a tanfelügyelő jól látott, és én is láttam, hogy hülyének néz. Éveken át Évikéket helyettesítettem. Lestem melyiknek gömbölyödik a hasa, érdemes-e beadnom a dossziémat. Ha az illető túlhordta magzatát, kérvényem megsárgult, elévült. Állandóan a demográfiai robbanást figyeltem, meg azt, hogy bezupázik-e valamelyik tejföles szájú lámpás. Ha nem vitt el egyet sem a gőzös, versbe fojtottan vodkás bánatom, és már az állomás peronján elszavaltam a Füstbement tervet. Nohát, nekem elég volt ebből! Inkább beállók melósnak, dedósnak, bunkónak, csak legyen biztos a hóvégi boríték. Még akkor is, ha üres. Szerencsémre versenyvizsgát hirdettek a szegfejgyárban. A dörzsöltebbek azt mondták, csak az jut be, akinek nincs feje. Ismét pech! Egyrészt nem vagyok dörzsölt. Másrészt: van fejem. Legalább tizennyolc karátos koponya, messze lerí róla, hogy valamit csiszoltak, fényeztek rajta az egyetemen. Az lesz a legjobb, ha megjátszom a dedóst. Hogyha megkérdik, mikor születtem, beköpöm a nyakbőségemet. Abból még nem derül ki, hogy a nyakamon fej is van. Valóban sikerült bejutnom, de éppen csak átcsúsztam az írásbelin, ahol egyetlen oldalnyi szövegben legalább húsz helyesírási hibát kellett ejteni. Verejtékeztem, lestem, puskáztam, hogy valamiképpen kihozzam a végösszeget. Szóbelin a mester kihívott a táblához, és odaszegzett tekintetével. Első keresztkérdése az volt, szegről-végről rokonom-e a bátyám. Azt mondtam, csak végről, szegről nem, s ezzel teljesen levettem a lábáról. Affelől már ülve érdeklődött, hogy szerintem mitől büdösödik a szeg. Azt feleltem, a fejétől, éppen ezért nagyon sok szegfejet kell gyártanunk, hogy terven felüli illatfelhő vegye körül a vállalatot. Válaszommal elégedett volt, azt ígérte, kezdő fizetést meg salopétát fogok kapni. A salopétát, amelyet lyukkártya módszerrel tettek szellőssé, akasszam majd szegre, vagy ajánljam fel a néprajzi múzeumnak. A fizuból pedig vásároljak új salopétát, vagy vegyek tapétát, fűzte hozzá jóindulatúan. Ha a tapéta mellett döntök, az konyhatitok marad kettőnk közt, garantálta. Oké, bólintottam négy osztályos ábrázattal, hogy a zsákból nehogy kibújjék szegfejem. * Lázasan készülődtem első munkanapomra. Macskaszemes iskolatáskát vettem magamnak, abban kényelmesen elfér egy-két krimi, lesz tehát mit falnom, ha nem kapunk elég nyersanyagot. Természetesen tolltartót is vásároltam. Abba teszem majd a szalonnát, tervezgettem, meg a radirgumit. Ez utóbbit arra az esetre, ha a zsíros eledelt törölni kell az étrendemből. No lám, még mire lenne szükségem? Csörgőórára. Pénzpocséklás... A célnak megfelel egy idomított szarka is. Azt fel sem kell húzni, nem kell gombelem belé, a garanciaideje legalább tíz év. És ha esténként recsiklandozom egy kicsit, tán még kakukkolni is fog. Azt még az áldott emlékű, kalligrafikus körmösöket osztogató tanítóm elmagyarázta, hogy a szarka szereti a csicsásat, a fényeset. Nyert ügyem van! Gyöngy-, sőt igazgyöngy-betűkkel fogom leírni a napi menüjét. Abban aztán gyönyörködhet egész nap. Komisz varázsör lesz belőlem, jósolják többen is. Rodeg helyett báránybőgető meleget fotografálnak a műholdacskákról, gyakran összecserélve az Északi-sarkot meg a cipősarkot. Jól emlékszem, már az ókorban megjósolta volt egy római bölcs valahol Parajd és Felsősófalva között: „Temperatura mutandur“. Szabad fordításban: „A hőmérséklet nagy úr.“ Hát, effélék jutnak eszembe itt, a Frigorigó hűtőgépgyárban, ahol nagy kapacitású tudósításomat rovom lapomnak, most, amikor kövér hópelyhek és még kövérebb tervmutatók pilinkéznek valahonnan fentről, a magasságos mennyből. MOLNOS LAJOS miszkednom kell, másként nem férek fel a buszra. És kell vennem egy zippzáras kabátot. Ha ugyanis gombok vannak rajta, utazótársaim azokra akasztják fel bevásárlószatyrukat, ételhordójukat, vagy pedig addig csavargatják, amíg átállítanak saját hullámhosszukra, ahol focimeccset, iszákot meg gyeszákot közvetítenek. * A Szegfejgyár legfontosabb részlege az öltöző. Nem hiába mondják, ruha teszi az embert, és ember teszi el a más ruháját. Nők is dolgozgatnak, vetkőzgetnek ott: lányok, asszonyok, asszonylányok. Mindenki tudja, hogy aki minit vesz fel, az randira jött be, aki nagyestélyit öltött, az túlórázni készül. Az öltözködésben a férfiak már igénytelenebbek. Egyesek pizsamában jönnek be, föltehetőleg nagyon iszákosak ezek, mert az őrök azt mondják, ők a deci-nucik. Hogy mi a deci, mindnyájan tudjuk. A nuci viszont megtévesztő szó, nem női név, kiderül ez abból is, hogy a deci-nucik kopaszra vannak nyírva. Valószínű, a szegfejgyárban modellnek, prototípusnak tekintendő ez. Megfigyeltem még, hogy az idősebb szakik farzsebüket, ahol a dugipénzt tartják, gondosan kulcsra zárják, a kulcsot pedig nyelvük alá teszik, hogy ne dadogjanak, ha váratlanul rájuk ront az asszony. Első napom jól kezdődik, mihelyt két szeget megfejel egy húsz tagú brigád, leülünk tízóraizni. Előveszem iskolástáskám, kinyitom a tolltartót, majd megragadom a szalonnát, és étlapomról törlöm vele a radírt. Főorvosom ugyanis ésszerű táplálkozást javasolt, felhívta a figyelmemet arra, hogy lehetőleg ne fogyasszak nehezen emészthetőt, például gumit. Sebaj, következő alkalommal mákos laskát hozok, és a szélesebb metélteket könyvjelzőnek fogom használni. Te jó ég! Vajon a reggel becsuktam a garzonlakásom ablakát? Hogyha a szarka még mindig gyöngybetűimben gyönyörködik, feltehetőleg nem repült ki a garanciaidőből. Ha viszont fészekrablásra adta fejét, engemet ki költ fel hajnalonta? Én ébresztem saját magamat? Nem is rossz ötlet. Egy jó fülű órásmester szerint már egészen hallhatóan ketyegek. Csupán csak két megbízható kő hiányzik belőlem: két, svájci licenc alapján készült, tartós vesekő. CSERÉS FERENC Három okos Kölcsey Ottilia Mária kerámiái Űrhajós lány