Utunk, 1985 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1985-01-11 / 2. szám
Csodálatos részeredmények, de... Gyöngyösi Gábor Szatmáron a közelmúltban bemutatott Jó estét nyár, jó estét szerelem című Fejes Endre színmű társszerzője (rendezőtársa Tóth-Páll Miklós) a műsorfüzetben, a darab újszerű dramaturgiai megoldásaira utalva, talán némi kétkedéssel a megvalósítást illetően, a szokásosnál nagyobb figyelem összpontosítására kéri fel a nézőt, arra buzdítva egyben, hogy ne fukarkodjék a képzeletével, eressze bátran bővebb gyeplőre fantáziáját. Gyöngyösi megsejtett valamit a legtöbb szatmári néző kényelemszeretetéről, de abbeli kételyéről is árulkodik, vajon sikerült-e a néző számára hozzáférhető előadássá formálniuk a darabot? Nos, én nem hiszem — ez nincs is így —, hogy valamely színházi előadásra bizonyos előképzéssel lehessen csak beülni, mint teszem azt az operába, ahol az összefüggések megértését segíti, ha előbb a kalauz segítségével megismerkedünk a sztorival. Bár Fejes Endre 1969-ben megjelent kisregényét, illetve ennek színpadi-, film- és tévéjáték-változatát sokan ismerik, akadt (a bemutató előadáson) olyan néző is, aki az első felvonás után kilátástalannak ítélve a további fejlemények esetleges sikerét, nem szavazott bizalmat a társulatnak, s otthagyta az előadást. Hozzá kell tenni, némi joggal. Az egymást követő, de intenzitásukban nem fokozódó, különböző helyen, időben és szereplőkkel játszott jelenetsorok úgy, ahogyan a szathmári színpadon megvalósultak, nem rejtették magukban egy összefüggőbb egység ígéretét. A jelenetek nem, vagy csak alig ízesültek, s autós nyelven szólva, nem pörgették fel a motort, ami viszont az avatatlan néző „bejáratásához“ szükséges lett volna. Az előadásból hosszú ideig nem derül ki, hogy ki is valójában e jelenetek s az egész darab főszereplője, a sötétkék ruhás fiatalember. Illetve hát éppen az a baj, hogy e fiú kilétét illetően a darab első részében nem támadnak kételyek a nézőben. Egy az egyben veszi a szöveget, s egyértelműen egy tört magyarsággal beszélő fiatal görög diplomatát lát a fiúban. A regényt olvasva már az első lapokat követően „gyanússá“, rejtélyessé válik ez a fiatalember, s ez a várakozás izgalmával ajándékoz meg; de hát a regénynek másak a lehetőségei, s abban az önálló alkotásban, amely a színházat a művészet rangjára emeli, más lehetőségek révén kell meglelni a módját annak, hogy az élmény ne veszítsen intenzitásából. Ha erre nem találtak megoldást a rendezők, úgy szövegszerűen is lehetőséget kínált számukra a darabnak az a jelenete, melyben a probléma gyökeréről (ezt firtatják a fiú főnökei a gyárban) esik szó. E jelenet, mely a furcsa viselkedésű fiatalembert „leplezi le“ a néző előtt, s kíséreli meg e magatartás erkölcsi hátterét tisztázni, nos, ez a jelenet, ellentétben az összes többivel, a legjellegtelenebb, a legnagyobb mértékben nélkülöz minden rendezői invenciót és jó színészi teljesítményt. De végül is, úgy ahogy, csak tisztázódnak a körülmények, s ettől kezdve az előadás is egységesebbé, összefüggőbbé válik, s jelentékenyebb erővel halad a drámai végkifejlet felé. Sok szó esett itt jelenetekről. Ez az egész darab jelenetekben szerkesztődött, apró részegységekből áll össze, hogy aztán összerakva, egységbe rendezve, új minőség jöjjön létre. Ez a szintézis viszont elmaradt. A már említett és elmarasztalt egy jelenetet kivéve csaknem mindenik telitalálat, minden egyes csavar kifogástalan, kiválóak a fogaskerekek, príma minőségű a rugó, épp csak az órát nem szerelték össze. Egy-egy jelenet a rendezők szuverén alkotásává tudott válni: művészetté. Egységében tekintve viszont, az előadás csodálatos részeredményeket hoz, de nem késztermék. Ám lássuk azt, ami van, a jeleneteket. A darab nem egy részlete kiváló rendezői kvalitásokról, ötletességről árulkodik, és még valamiről, arról nevezetesen, hogy remek színészegyéniségekkel rendelkezik ez a szatmári társulat, mely ez alkalommal egy-két színész kivételével valamenynyi tagját szerepeltette. Legtöbbjét csupán egy-egy kurta jelenet erejéig, ám ezt csaknem mindannyian magas izzáson valósították meg. Az utóbbi évek színházi bemutatói közül ez az egyetlen, mely hasonló felismerésre ad alkalmat. És mennyire különös, mintha egészében véve ezzel a mai szatmári társulattal is ugyanaz a helyzet állna fenn, mint e darabbal: a külön-külön jó képességű színészek egy közösségbe rendeződve nem az alkotó részek értékének összegét, hanem ennél rendszerint kevesebbet adnak. Szugyiczky István épp ebben az előadásban érett színésszé. Alakítása, bár jobbra mindig van lehetőség (állítólag), a szerep kínálta lehetőségeket messze felülmúlta. Groteszk, Brecht alakjaira emlékeztető játékstílusával teremtett különös élményt Parászka Miklós. Hasonlóan jó alakítása a pár évvel ezelőtt, általa rendezett Nézz vissza haraggal előadásában volt. Tóth-Páll Miklós alakítása, bár csak a gesztusok nyelvén szólalt meg, roppant beszédes volt. A tőle megszokott magas színvonalon játszott Vándor András, Kocsis Antal, Czintos József. A főszereplő remek partnerei voltak a lányok szerepében (a színre lépés sorrendjében) Dálnoki Zsóka, Bartis Ildikó, Kovács Éva és Méhes Kati, akik közül számomra leginkább Veronika, a vénleány szerepét játszó Kovács Éva tetszett. De, mondom, a méltató szó a társulat csaknem valamennyi tagját megilleti. Elsősorban pedig Bessenyei Istvánt, akit némi késéssel végre felfedezett a szatmári színház. Voltaképpen az ő — illetve a sötétkék ruhás fiú — különös egyéniségére, e csöppet sem szokványos figura köré épül az egész darab. Bessenyei tudott e hosszú előadás során egyformán meggyőző hitelességgel játszani tisztalelkű kamaszt, indulatos szélhámost, félszeg kisembert, egyként tudott játékába varázsolni értelmet és primitív gőgöt, tudott "kegyetlen és ellenszenves, majd szánnivalóan gyámoltalan lenni. Egyszóval remekül játszta el ennek a látszatot minduntalan a valósággal összevetni igyekvő — mert végső soron egy hajszolt illúzió az övé —, rejtélyes fiatalembernek a szerepét. Szatmáron a darab zenés változatát játszták. A (jó) zene szerzője Presser Gábor. A zenei vezető Kostyák Attila volt. A díszlet és a kosztümök Paulovics László munkáját dicsérik. PAIZS TIBOR Jó estét nyár, jó estét szerelem — Dálnoky Zsóka és Bessenyei István ■ Egy díszlettervező festői valósága SZATMÁRI AGNES TARLATAN — Tudod hogy nem szeretek beszélni. Nem vagyok a szavak mestere. És mikrofonlázas vagyok... — Nem panaszkodhatsz, hogy gyakran zavarlak. Legutóbb, 1979-ben volt egyéni kiállításod. De akkor egyszerre kettő is. Egy itthon, Szatmáron és egy Kolozsvárt, a Korunk Galériában. Közben kompozíciódat, portrédat felfedeztem a megyei tárlatokon. Neved pedig rendszeresen ott szerepelt az Északi Színház bemutatóit hírül adó plakátokon. Meg tudtál volna élni csak a festészetből? — Nem hiszem. Ahhoz nem vagyok elég élelmes. És — úgy látom, — az emberek sem áldoznak annyit a képzőművészetért. Nekem feltétlenül állásba kellett menni. 27 éve vagyok a színház tagja. Szeretem a munkám. Főleg a tervezés időszakát, mert ez áll közel a képzőművészethez, ez a képzőművészet. És ehhez kell dokumentálódni nagyon komolyan: hozzáolvasni, tájékozódni a korban, kellékeknek utána nézni. — Ide, a Képzőművészeti Alap szatmári üzlethelyiségébe 21 olajfestményt hoztál. Többségük tájkép, egy-két csendéletet kivéve. Ismerős máramarosi tájak. Mintha az évszakonként változó valamennyi erdőben jártam volna, sőt, az „öregasszony kis házába“ is betértem valamikor. És a színek? Világítanak, fénylenek, sziporkáznak! Mint téma, ennyire kedves Neked a táj? — Szerintem véletlen, hogy most csak tájképet állítok ki Nem is jellemző rám. De szeretem festeni a tájat. Későbbi munkáim során sokat gazdagít színben. Pontosabban: rengeteget segít műtermi munkámban. Észrevettem, számít, hogy mennyit tájképeztem a nyári időszakban. Csendéletet olyankor festek, amikor valamilyen különleges formájú tárgy kerül számomra különleges megvilágításba. De a legszívesebben portrét festek. — Emlékszem, már diákkorodban is sokat portréztál. Kitűnő modellekre akadtál az osztálytársakban. Nemrégiben láttam egykori osztályfőnökötöknél azt az albumot, amelyet ajándékba készítettetek, minden lapján egy-egy leányfej, benne volt az egész osztály, névsor szerint. És még sokáig fogunk emlékezni arra az 1950-es érettségi tablóra, amelyre fényképek helyett a végzősök portréi kerültek, pasztellel. Aztán később, a szatmári színház úgynevezett „hőskorában" az alapító tagokat örökítteted meg. — Azóta is hallatlanul izgatottan kezdek minden portré megrajzolásához, megfestéséhez. Pedig — mint ahogy Te is említetted — már gyermekkoromtól belémszívódott mintegy kényszerré vált a portrézás. Érdekel az emberek karaktere, egyénisége. Ritkán festek pilllanatnyi meglátás után. De megtörtént, hogy jó portré lett egy érdekes vagy jelentős esemény kapcsán született ismeretségből. — Ezen a november eleji kiállításon csak olajképekkel jelentkeztél. Nem is akvarellezel? — De igen. Csak nem érzem annyira műfajomnak, inkább kikapcsolódásként művelem. Nagy gyakorlat kell hozzá, talán nagyobb, mint az olajfestéshez. Talán, mert megismételhetetlen mozdulatokat kell tenni. Amit egyszer megfestek, az ott kell hogy maradjon, rámenni nem lehet. Nagyon flottul, nagyon gyorsan kell dolgozni. Nem becsülöm le az akvarell-technikát, csak hangsúlyozni kívánom, mennyire „oda kell állni", mennyire fontos a gyakorlat. — Kívánom, hogy ez a kiállítás — kiegészítve új munkákkal, főleg portrékkal — az új esztendőben elinduljon szülővárosodból más, hálás közönség meghódítására. Lejegyezte: S. MUZSNAY MAGDA Kereken húsz zeneszerző nevét sorolta fel a Nagy János és Kapcza Emese hegedű-zongora páros önálló hangversenyének a műsora. Első látásra nyilvánvaló volt, hogy nem nagyszabású zenei gondolatok kibontakoztatását, hanem a hegedű-irodalom legnépszerűbb darabjaiból összeválogatott, egyszerű szerkezetű karakter-darabok sorozatát vonultatja majd fel a két előadóművész. Egy ilyen tarka színezetű műsor, változatosságával kétségtelenül frissen tartja a hallgató érdeklődését. Benne rejlik azonban annak a veszélye is, hogy éppen elaprózottsága miatt az egyik mű „kiüti“ a másikat, és végül a hangverseny egésze nem hagy egységes, mély benyomást maga után. Vagyis a hangulat egyveleg pillanatnyilag leköt, szórakoztat, de utólag legjobb esetben is csak foszlányok maradnak meg belőle a hallgató emlékezetében. A műsorral kapcsolatban azt is érdemes megemlíteni, hogy az elhangzott darabok mindegyike a maga nemében zenei csemegének számít: az eredeti hegedű-kompozíció és a nagynevű hegedűművészek remek átiratai is. E sorok írója személy szerint két művel kapcsolatban él fenntartásokkal. Schubert Ave Mariájának a Zathureczky Ede-féle átiratát, a zene tartalmi elhangolása miatt teljesen félresikerültnek érzi, Paganini Boszorkány táncát pedig olyan akrobata mutatványnak, amelyre semmi szükség nincs egy ilyen, amúgy is túlzsúfolt műsorban. Nagy János nem is egy brillírozó, könnyűkezű virtuóz, aki kápráztatni tudjon Paganini egyébként igen méltányolandó bűvészmutatványaival. Felesleges tehát valamit csak tisztességesen eljátszania akkor, amikor más művekben ténylegesen meggyőző tud lenni. Lényeges különbség van az élményt nyújtó muzsikálás és a becsületes eljátszás között, örvendetes módon a hangverseny túlnyomó részében mindkét előadó túljutott a művek egyszerű hangszeres technikai bemutatóján, és tartalmas zenei előadásukban élvezetesekké váltak a jellegükben találóan meghatározott darabok. A vérmérsékletben különböző alkatú szatmári művész(házas)pár szerencsésen egészíti ki egymást. Nagy János impulzívabb, erőteljes dinamizmustól fűtött hegedűs, Kapcza Emese viszont tartózkodóbb, mérlegelőbb alkat. Elsődlegesen hegedűdarabok lévén a műsoron, a zongora kísérő szerepe anélkül, hogy fontossága leértékelődne, akkor eszményi, ha a hegedűs indulataihoz és fantáziájához alkalmazkodik. Kapcza Emesének sikerült mindvégig érezhetően jelen lennie a zenei folyamatokban, anélkül, hogy egy pillanatig is zavarta volna a hegedű hangjának az érvényesülését, szárnyalását, és művenként hozni tudta azt a hangvételt és ihlető zenei hátteret, amelyben a hegedűs felszabadultan bontakoztathatta ki előadói szándékait. Nagy János intenzív, tömör hangon játszik, muzsikálását határozott lendület viszi előre és a művekről kialakított elképzelését értelmesen formálja meg. Dinamikai skálája feltűnően széles, és ezt jól is kamatoztatja a különböző hangulati hatások érvényesítésekor. Hangszíne meleg és nemesen kellemes minden regiszterben. Technikai fürgesége és intonációs biztonsága is állja a versenyt az elsőrangú hangszeresek kategóriájában. Mindkettőjüknek sokrétű feladatkört kellett megoldaniuk ebben a mozaik-műsorban, és dicséretükre legyen mondva, hiányérzet nélkül sikerült végigjátszaniuk az egymástól elütő tartalmú darabokat. A hangverseny csúcspontja egyértelműen Brahms 5. Magyar tánca volt. Nagy János vérbeli Brahms-előadónak bizonyult; játékában megvan az a szenvedélyesség, amely a brahmsi muzsikálásnak egyik legjellemzőbbje. Ragyogóan színes és szellemes volt Kreisler: Kínai tamburin és Saint Saëns Valcer-etűdje. Feltűnően tiszta, világos-halvány színekben szólaltatta meg a zongorista Debussy Clair de Lune prelúdiumának a zongora szólamát és hasonlóan áttetsző hangképzéssel szólaltatta meg hegedűjét Nagy János. A húsz meghirdetett műből egyet nem játszottak el, kettőt nem kellett volna eljátszaniuk, a többi tizenhét megszólaltatása viszont egytől-egyig megérdemelte a közönség meleg és őszinte elismerését. BARABÁS BÉLA Mozaik hangverseny Szatmári Ágnes: A diófa alatt Megéneklünk Románia Az orvosok országos tárlata Másfél évtizeddel ezelőtt, a kolozsvári orvosi iskola egyik nagy tanítómestere, Octavian Fodor akadémikus, a szenvedélyes és kitűnő ízlésű gyűjtő javaslatára született meg a város egészségügyi dolgozóinak első képzőművészeti tárlata. Az évenként rendszeresen ismétlődő művészeti esemény rövid idő alatt országos népszerűségre és jelentőségre tett szert, s már évek óta Kolozsvárra, a Művészeti Múzeumba küldik be munkáikat az ország minden sarkából a festegető és szobrászkodó orvosok és ápolók. Közvetlenül a 3-as Belgyógyászati Klinika, név szerint pedig Dumitru Dumitraşcu docens doktor és Szántay János a begyűjtés és a megrendezés házigazdái, az országos tárlat animátorai. 1984. decemberében a XIII. Pártkongresszus dokumentumainak, iránymutató művelődéspolitikai téziseinek a tiszteletére s e tézisek szellemében nyílt meg az egészségügyi dolgozók tizennegyedik festészeti, szobrászati,grafikai és iparművészeti tárlata. Ez alkalommal is a kolozsvári kiállítók szerepelnek a legnagyobb számban: nem kevesebb mint harminc név mellett szerepel a város vagy a megye valamelyik helységének a megnevezése; a részvétel országos jellegét azonban híven tükrözi a helységnevek — Bukarest, Iaşi, Nagyvárad, Naszód, Brassó, Resica, Casinul Nou, Szászmeggyes, Szeben, Arad, Marosvásárhely, Vadul Moţilor, Rimnicu Vilcea, Nagybánya — „óriásköre“. A szakmai igényességű zsűri által kiválogatott, több mint százötven munka azonban nem szám szerint, hanem értékeiben képviseli ennek az oly fontos társadalmi rétegnek a művészi megnyilvánuló készségét és lehetőségeit. Önmagában már az is tiszteletreméltó jelenség, ha egy értelmiségi foglalkozású egyénben kiegészítő szellemi szenvedélyt fedezhetünk fel, de számos esetben olyan eredeti, mély és következetes művészi személyiséget tisztelhetünk a kiállítókban, akik valóságos szakmai erőfeszítéssel sajátították el művészeti kultúrájukat, akik érett művészi eszközeik, sőt látásuk révén beavatnak egy művészi világba, és párbeszédre késztetik a figyelmes szemlélőt. Egyébként néhányan, mint például Corneliu Petrescu (Bu-karest), Ion Pencea (Iaşi) és Corneliu Ionescu már rég átestek a közönség és a kritika, sőt egyesek már a külföldi elismerés kereszttüzén is, Ignat Ileana kolozsvári gyógyszerésznő pedig I. díjat nyert a Megéneklünk, Románia Fesztivál országos döntőjében. Akárcsak eddig, ezen a télen is — mind mennyiségileg, mind minőségileg — túlteng a festészeti anyag, a látásmód, a stiláris határozottság vagy a kompozíciós és színbéli megoldások, az előadásmód frissessége, lírájuk vagy dekorativitásuk ereje révén Aggod István, Narcis Bucur, Maria Domşa, Dumitru Dumitraşcu, Ileana Ignat, Corneliu Ionescu, Gheorghe Ionescu, Kovács Tibor, Kotró László, Mircea Munteanu, Zono Oarşă, Ioan Pencea, Corneliu Petrescu, George Petrescu, Stelian Sabo, Virgil Salanţiu, Octavian Scrob, Domniţa Uileanu-Arian és Zoltán Caty képei emelkednek az átlag fölé. A grafika színvonalát kizárólag kolozsváriak határozzák meg: Balogh Petronela, Viorel Lupu, Takács Gábor, Liviu Vlad és Maria Weber. Anyagismeretükkel, a faragás biztonságával és ihletettségével Csiszér Zoltán, Emil Gaghel, Ion Haitonic, Eugenia Popp, Octavian Scrob, Corneliu Sofineti, Szántay János és Adrian Vădăstreanu kő- és faszobrai tűnnek ki, és nagyon érdekes tapiszériákat ál ■ lított ki Budaházi István. MIRCEA ŢOCA 7