Utunk, 1987 (42. évfolyam, 1-52. szám)
1987-01-02 / 1. szám
Talányok avagy az újrajátszott döntő Mikor kezdődött? Amikor elkeseredetten felültek a piros autóbuszra és ő, a csapatkapitány, legutolsóként végignézett a társaságon, rögtön megsejtette: sokan társai közül arra gondolnak, hogy most, igen most fejeződik be, teljesen mindegy tehát, hogy mikor kezdődött, ha befejeződik és így, ilyen csúnyán, ilyen ostobán, még mielőtt feljutottak volna a csúcsra, mielőtt még megmutathatták volna a világnak, hogy mire is képesek, hogy mire is képes, te jó isten, egy kiscsapat!... Nézte a társait és töprengett. De mikor kezdődött? — tért vissza makacsul a kérdés, miközben az ajtóból figyelte a többieket, megnézte magának őket, a kapust, a beállóst, a jobbszélsőt, egyik se nézett vissza, tehetetlenül, elkeseredetten bámultak maguk elé, azután nézett össze a magas, kék szemű centerrel, akinek jövőre már meg is volt a szerződése a Bordeaux-hoz, s talán ezért sem volt olyan elkeseredett, olyan elfogódott, mint a többiek. Visszanézett s mintha kitalálta volna szótlan kérdését, elvigyorodott. „Igen — mondta tagoltan, jól érthetően —, még a tavaly tavasszal, a kupameccsen kezdődött .. .“ Igen, gondoltam, valóban Leült a center mellé, a szabad helyre, lehunyta szemét Hogy is volt? Végre két égürizés után bejutottak az első ligába Bejuthattak volna már egy évvel hamarabb is, ők voltak a legjobbak, csakhogy a szövetség zöld asztalnál másként döntött De a tavaly már nem lehetett annyi eredményt megváltoztatni. Ekkor mondta a center: „na, fiúk, eljött a mi időnk, most majd a kupában szórjuk meg őket! Ottan amúgy is kevesebb a csalás, a bírók is igyekeznek pártatlanabbak lenni!" „Na-na!" — legyintett a beállós, mire a center még jobban felpaprikázódott. „Akkor mindég két góllal többet rúgunk, hogy legyen amit meg is adni“ — fogadkozott. A harminckettő között először a Szlovánt verték három nullra, bejutottak a nyolcas döntőbe, ahol az IFK volt az ellenfél. Óriási küzdelemben úgy győztek négy-háromra, hogy két perccel a befejezés előtt a jobbszélső az égnek lőtt egy tizenegyest. A nyolc közé jutottak, majdnem ismeretlenül. Na jó, egy kis csapatnak is kijöhet a lépés, fogalmazott meglehetősen cinikusan a fővárosi sportriporter, vak tyúk is talál szemet , példálózott s dicsérte a centert, akit szívesen látott volna akár a nemzeti tizenegyben is. A nyolc között az ország egyik leghíresebb együttese, a Partizán volt az ellenfél, s a szövetség a botránytól félve olasz bírókat hívott. Hatalmas küzdelemben győztek három-kettőre. Igen, talán akkor kezdődött mégis, amikor 1—1-nél tizenegyest ítélt ellenük a szikár és állítólag pártatlan olasz bíró, egy vétlen kezezésért. Mire felocsúdtak, máris mehettek kezdeni, ő lehajtott fejjel pöccintette oda a labdát a jobbszélsőnek, a mokány kis barna gyerek dacosan elhúzta a száját, „inkább mi szórjuk meg őket testvér, mint ők minket“ — sziszegte feléje, két jó csel után felgyorsult, a center jókor érkezett a beadásra, és kapásból, huszonkét méterről úgy lőtt a felső léc alá, hogy a Partizan és a válogatott nagyhírű, tapasztalt kapuvédője meg se mozdult. A lelkes Partizan-drukkerek is megdermedtek, csend lett a stadionban. Két perccel a befejezés előtt, mintha indigóval másolták volna, megismétlődött a helyzet, a jobbszélső jó cselekkel húzott el, beadott, s a center ugyanoda lőtte a labdát, az állva maradt, meglepett kapus feje felett. A négy között már nekik volt a legtöbb drukkerük. Az egész sportsajtó melléjük állt, s őket dicsőítette. „Most ti vagytok a szolgálatos zsenik — súgta oda neki az elődöntőben, a meccs kezdete előtt a Hajdúk csapatkapitánya. — Csak nehogy rossz legyen a ébredés.“ Ő nem szólt semmit, a kilencedik percben viszont, amikor a kiugró jobb szélsőt csúnyán felrúgták a tizenhatos vonala előtt, odasétált a labdához s bevarrta a vinklibe. Így vezettek egy nullra, félidőben jött az elnökük „fiúk, ha rúgtok még ké gólt!“ — és mondta a süni inát. Nem akartak hinni a fülüknek, de biztonság okából a teljesen összeroppant nagy csapatnak még hármat rúgtak. „No, fiú — szólt oda a lehajtott fejű csapatkapitánynak. — Mégsem ti fogtok felébreszteni!“ Amikor a kupadöntőben a Vörös Csillagot is legyőzték öt-kettőre, már ők voltak a televízió sportkommentárjaiban a követendő példa, persze a népszerű tévékommentátor mégis megkérdőjelezte a csapat értékét, „most azután igazán lebőgetik az országot a kupagyőztesek kapájában!“ — sajnálkozott, ők összeszorították a fogukat és az első meccsen Angliából az Ácsénál otthonából is elhozták a két pontot, pedig micsoda dolgokat csinált ott velük egy bírói mezben feszítő spanyol hrilalgo, úristen ... Itthon azután simán verték (újra) az Arsenalt. A nyolcas döntőben egy kelet-német, a negyeddöntőben egy svéd csapat következett. Simán jutottak a négy közé, ahol a félelmetes hírű Real Madrid lett az ellenfelük. S ráadásul otthonukban fogadhatták a spanyolokat, akik hatvan percig vezettek is ellenük, de akkor a beadós toronyként emelkedett fel a ki tudja hányadik szöglet után, és bebólintotta a labdát a megdermedt Miguel Angel kapujába. A közönségnek is megjött a hangja, s ők összeszorított foggal űzték tovább az elbizonytalanodó spanyolokat. Egy gyönyörű egy-kettőzést követően a kiugró center meglepetésre hátrasarkalt, s az előretörő balhátvéd óriási gólt lőtt. A spanyolok még fel sem ocsúdtak, a center kiugrott a lesre játszó Stielike és Camarco között, s máris két góllal vezettek. És ez az előny elég is volt a döntőbe jutáshoz! Madridban Stielike ugyan a negyedik percben vezetéshez juttatta a Realt, de a jobbszélső hatalmas lövéssel még szünet előtt egyenlített, s az eredmény már nem változott, hiába zengett-zúgott a Barnabéu stadion, hiába robbantak a petárdák, hiába tomboltak a nézők. Az utolsó negyedórában ők már csak gurigáztak, a fejvesztett madridiak pedig szorgalmasan gyűjtögették a sárga lapokat. Igen, így folytatódott. A döntőben (nyitotta ki ő a szemét s újra vizsgálni kezdte társait) a Glasgow Rangers lett az ellenfelük. Egy meszszi görög városban került sor erre a döntőre. Akkor még senki nem sejtette, hogy baj lesz. Repülővel nem tudtak eljutni egészen addig a városig, mintegy száz kilométerre volt csak repülőtér, tegnapelőtt, amikor beültek az autóbuszba, hogy szálláshelyükről eljussanak a stadionba, még mindenki jókedvű volt, a fiatal szőke tolmácsnő nevetve mondta „uraim, mintegy nyolcvan mérföld, s máris ott vagyunk álmaik színhelyén!“ A társaság jókedvű volt, énekeltek, nevetgéltek, bár a nyolcvan mérföld kissé megzavarta őket, buzgón végezték az átszámításokat, persze, senki nem lett okosabb. A balhátvéd — civilben matematikatanár — röhögve mondta, nem is lehet pontosan kiszámítani, hiszen nem határozták meg, hogy milyen mérföld. „Miért? — értetlenkedett a beállós —, hát már mérföld is többféle van?“ Ezen azután újra lehetett röhögni. „Nem baj, fiúk — szellemeskedett a kövér gyúró — hátha tény-leg smucigok a skótok. — És , ő röhögött tele szájjal először szellemtelen ötletén. — , S a góljaikat is megtartják maguknak!“ Talán akkor kezdődött volna mégis, amikor ötven mér- ]földnyire a stadiontól („álma- ik színhelyétől“ — ismételte mindegyre a szöszke kis tolmácsnő) berobbant a nagy Mercedesz-busz, s ők kiszálltak, egy kicsit lazítani. Egy darabig az országúton ücsörögve nézték a kékesen derengő hegyeket, majd beszállingóztak az út menti ütöttkopott vendégfogadóba, hűsítőket ittak, biliárdoztak. Igen, talán akkor kezdődött, amikor ő — bár ne tette volna, rettenetesen megbánta azután —, mintha véletlenül tenné, szórakozottan bekapcsolta a sarokban álló színes televíziót. Azonnal megvilágosodott a szokatlanul nagy képernyő, volt adás, s csodák csodája, épp focimeccset közvetítettek. Igen, akkor kezdődött, amikor a kis jobbszélső hirtelen felfedezte önmagát. „Fiúk — kiabálta elfúló hangon — fiúk, gyertek ide, né, mink játszunk!“ Mind összegyűltek hirtelen a tévé előtt, jött az edző és a doki is. „Te — mondta neki félhangosan edzőjük és megmarkolta a karét —, te, ezek nem a mi ellenfeleink?“ Már többször megnézték képmagnóról a skótokat, nem is volt nehéz felismerni őket. „De ők — mondta a center halkan, ő is alaposan megjegyezhette magának a hatalmas termetű középhátvédet —, ők azok és éppen ellenünk játszanak. Hogy van ez?“ „De hiszen mi még nem is játszottunk velük!“ „Márpedig ez én vagyok, kérlek szépen!“ — mutatott a center megbántottam önmagára, éppen a felső lécre fejelt egy beadást, mind elhallgattak, megbabonázva nézték a képernyőt, a labda visszapattant a mezőnybe, ő (ismerte fel magát szívdobogva) azonnal rácsapott a labdára, elhúzta a keresztező skót védő mellett, mozgása harmonikusnak, kiegyensúlyozottnak látszott, de most ez se nyugtatta meg, kicselezte a kétségbeesetten rárohanó kapust is, s a befutó középhátvéd fölött úgy emelte a hálóba a labdát, hogy az a keresztlécet is érintve pattant be. „1—0-ra vezetünk!“ — kiabálta lelkesen a balhátvéd, és valóban, a stadion eredményjelzőjén ellenőrizhették állítása igazát. Hirtelen hallgattak el megint, tanácstalanul meredtek egymásra, a képernyőn most saját kispadjukat láthatták, a tartalékok között vidáman ölelkezett össze edzőjük és gyúrójuk, s a doki izgalmában felugorva, harsányan kiabált valamit. Nem lehetett érteni. „Te, ez a mi meccsünk, ami két óra múlva kezdődik“ — mondta higgadtan a kevés beszédű kapus, aztán elhallgatott, s demedten nézte önmagát, amint épp kitornász egy hatalmas lövést a jobb felső sarokból. „Te is tudod, Dugó (mert így becézték a népszerű, hihetetlen robinzonádokra is képes portásukat), te is jól tudod, hogy ez nem lehet!“ — komolyodott el a balhátvéd, de bár nem tette volna, mintha mostani nyugtalansága képernyőbeli (későbbi?) önmagát is megzavarta volna. Épp mellette húzott el egy skót csatár, kicselezte a kétségbeesetten keresztező beállóst is, Dugó elszántan rohant szembe vele, de a skót mellette is elment, és az üres kapuba pöccintette az egyenlítő gólt. Némán és sápadtan megredtek egymásra a képernyő előtt, némán és sápadtan meredtek egymásra a stadionban. A színes adásban jól látszott sápadt arcuk, szájuk széle reszketett, a babonás baloldali középpályás egyfolytában hányta a keresztet, pedig ezt elnökük kifejezetten megtiltotta neki. Talán izgalmukban nem figyeltek fel az esőre, pedig láthatták * volna, amint középkezdéshez igyekeznek a képernyőn, hogy * egyre vigasztalanabbá el- borul, s a szemerkélő eső * megbízhatóan erősödik, ahogy megkezdték a játékot már * zuhogott is, hamar meggyűlt a víz a smaragdzöld gyepen, e hatalmas tócsák között kerülzgették a pettyest, és önkénytelenül is mindannyian fel- szisszentek, amikor a hidegvészű beállós meglehetősen kocfkázatos helyzetben, utolsó emberként, szerelte a skót a centert, őhozzá továbbította a 16 labdát, ő felnézett, intett az előretörő jobbhátvédnek, egy ti testcsellel becsapta a rátámadó skótokat, s máris tértelen lő átadással szöktette a bal- szélsőt, aki mellel tette maga felé a labdát, bravúros átvésztelével, máris egy métert nyert, ti elrobogott, átvágta a labdát a te támadással együtt rohanó a centerhez, az magasan kiém elmelkedve a skótok gyűrűségiből, fejjel lágyan, pontosan lecsúsztatta azt az érkező bal a hátvéd elé, aki egyből, kapás- góltól lőtt. „Gól“ — kiabálták a ki pályán, és a készülék előtt, „gól!“ És látták magukat, amint meghatódva ölelkeznek össze az egyre erősödő esőben Már nem is mehetnek középkezdéshez, a játékvezető körülnéz, látják, amint tanácstalanul kémleli az eget törülgetve szenvből a vizet, aztán lefújja a meccset. ..Az elemi erejű felhőszakadás miatt“ — fordítja a meglepett tolmácsnő a tévékommentátort, s ők látják önmagukat, amint lehajtott fejjel bandukolnak lefelé a zuhogó esőben. Mindannyian a doktorra merednek, aki a vendégfogadó ablakához rohan, elhúzza a méregzöld függönyt és kimutat, kint gyönyörű az idő, a kék görög ég olyan derűs, amilyen csak májusban lehet, ők döbbenten bámulnak egymásra, s ekkor hirtelen sötétedik el a képernyő. Meglepetten nézik a kis kövér görögöt, aki kihúzva a csatlakozót, meggátolja, hogy végignézzék levonulásukat 20 1 után A kis görög paprikavörös arccal kiabál valamit, a tolmácsnő is felemeli a hangját, ők nézik a két üvöltöző görögöt, vendéglátóikat, és nem értenek semmit. A doki is odamegy, franciául mond valamit a tulajnak, erre az zavartan elhallgat. „Nem lett volna jogunk bekapcsolni a készüléket“ — magyarázza nekik a doki, megmondtam, hogy nyugodtan nyújtsa be a számlát, de ne üvöltözzön, nektek meccsetek van, ne idegesítsen titeket. Amikor a sofőr megjelent az ajtóban, ők otthagyták a lassan megnyugodó görögöt, aki megint bekapcsolta a tévét, de már nem focimeccset közvetítettek, hanem valami háborús filmet. Igen, beültek akkor a buszba, s folytathatták az utat a gyönyörű görög délutánban. De addigra mindannyian elég idegenek lehettek, s már az sem lepett meg senkit, hogy a mérkőzésen ugyanúgy történt minden, ahogy a tévében láthatták. Igen, kettő-egyre vezettek, amikor a felhőszakadás miatt lefújta a mécsesét a svájci játékvezető. A kocsiban sem szóltak egygodtan küldd el. Néma csend van a stadionban, ő szembenéz a kapussal, nekifut a labdának, de hogy pontosan mi is történik, nem tudja meg, mert felriad, az ablak nyitva, kint már hajnalodik, csókák keringenek az ólmos égen, károgásuk semmi jót nem ígér. A szomszéd ágyra pillant, a doki féloldalra fordulva, mélyen alszik, arca elkínzott, valószínűleg ő is a meccsel álmodhat. Már az se döbbent meg senkit, hogy útban a stadion felé, megint az ütütt-kopott vendégfogadó előtt robban le a Mercedes. Bemennek a fogadóba, a kis görög szívélyesen gurul szembe velük, frissítőkkel kínálja őket, egy ma Kis Pincér is megjelenik, buzgón töltöget. A center a tévéhez somfordál. „Nyugodtan bekapcsolhatja“ — kedveskedik a tolmácslány, és mond valamit a görögnek, aki lelkesen bólogat. Már azon sem csodálkoznak, hogy épp az ő csapatukról mond valamit a szívélyes arcú kommentátor, egy — a tolmácsnő szerint is — megdöbbentő hírt. „Mi van?“ — nézünk a meglepett, elfehéredő lányra. „A stadion — nyögi a máskor mindég mosolygó, udvarias lány —, útban a stadion felét, ahol a csapat az újrajátszott döntőt vívja majd a skótokkal, buszunk karambolozik — dadog a lány ■ , befordul egy ásító szakadékba .. „Micsoda?“ — gyűl mindenki köréje, a tévékommentátor már másról beszél, a lány sápadtan dadogva magyaráz, akkor ők egyöntetűen elhatározzák __— igen, mégis akkor kezdődött, azokban a lázas pillanatokban, néz ő újra végig társain —, hogy nem fognak autóbuszba ülni, ki fogják cselezni a végzetet, magyarázza széles taglejtésekkel az edző. Az elnök hirtelen dönt, int a tolmácsnőnek, s bemennek a görög irodájába. Néhány perc múlva visszatér a lány, s közli velük, hogy elnökük teherszállító helikoptert kért, hamarosan érkezik máshoz, szinte vibrált a levegő. Zuhogó esőben haladtak el a vendégfogadó előtt, de most nem álltak meg. Éjszaka a szállójuk előcsarnokában gyülekeztek, mindenki ideges volt, egymás szavába vágva magyarázták a bizarr szituációt, képtelennél képtelenebb ötletek és hipotézisek hangzottak el, logikátlan feltételezések, abszurd magyarázatok. Ő hamar elhagyta társait, felment a szobájába, lefeküdt, de nem tudott elaludni, nem jött az álom, figyelte a mellette lévő ágyban forgolódó dokit. „Mi van, Nyúl? — kérdezte ez egy idő után, te sem tudsz aludni?“ Álmában — mert egyszer mégis elalszik — ott folytatódik a meccs, ahol abbamaradt, de már nem esik az eső, kökénykéken világít fölöttük a görög égbolt. Egyenlítenek a skótok, kettő-kettőnél, egy perccel a befejezés előtt egy csapattársa felvágása miatt ő készülődhet a büntetőrúgáshoz. Babonás a pali, mutat a center az idegesen toporgó skót kapusra, küldd el szivarért, Nyúl, nyustt landol a vendégfogadó mellett, egy negyedóra alatt odarepíti őket a stadionba. „Remélem, elégedettek vagytok — motyogja az elnök. — A hírben nem volt szó repülőről, csak autóbuszról!“ Ők sápadtan kémlelik a vigasztalóan kék görög eget, megjelenik a katonai teherszállító helikopter, mindannyian bezsúfolódnak, de a nagy szél miatt kilenc perc múlva le kell szállniuk egy mezőn. Nézik az órát, már mindenki ideges, talán, ha szerencséjük van, bizakodik az elnök, ercsukló hangja azonban ellentmond kijelentésének, még elérhetik a stadiont. Új, ezúttal kék színű autóbusz jelenik meg a mezőn, „na, fiúk, csak nem álltok le egy butaság miatt? — biztatja őket az elnök, s széles arcán verítékcsöppek gyöngyöznek —, csak nem torpantok meg a siker kapujában?" Ők vonakodva nézik egymást, de aztán a center karonfogja Dugót, s elsőnek lépnek be a buszba. Mindenki beszáll, ő, a csapatkapitány marad utoljára, végignézi a társai ideges, gyötrődő arcát, s azon töpreng — már hosszú percek óta azon töpreng, mindez mikor kezdődött?, noha alapos gyanúja szerint a többiek már kivétel nélkül azon morfondíroznak, hogyan fog befejeződni, nyilván egy ásító görög szakadékban. Lopva a centerre pillant, az visszanéz rá, mintha mondani is akarna valamit, de a busz zúgásától nem lehet hallani. „Na, ezt jól kifogtuk, fiúk! — ismétli meg mégis, és felemelkedik, hogy mindenki hallja a szavait. — Velünk valaki játszott, nincs mese, a meccset is elveszítjük a meg nem jelenés miatt három nullra, de ettől még az a hülye hír is igaz lehet, és bármikor bedőlhetünk egy szakadékba. Ki érti ezt?“ „Na na — emelkedik fel edzőjük is — nem kell dramatizálni a helyzetet!“ Mindenki hallgat, ő újra társai arcát fürkészi, és a történet is itt éri be önmagát, itt lesz végérvényesen és megmásíthatatlanul jelen idejű, hogy beteljesítse önnön jövő- Ét- A sofőr most hátrafordul, mond valamit. Halálfeje van, döbben meg ő, vagy csak az egyre tébolyítóbban sütő nap játékáról lenne szó? Egy éles kanyar, azután még egy, fülsértő fékcsikorgatás, a gumik hosszú fekete vonalakat húznak az aszfaltra, füstölnek, ők döbbenten merednek egymásra, az autóbusz megpördül, s egy pillanatra megvillan előtte a közeledő szakadék alja is, patak csörgedezik a satnya kis bokrok között, s vizén egy ki tudja mikor útjára bocsájtott papírhajó himbálózik, feltartóztathatatlanul haladva célja felé. A kórházi szobában — ahol azóta is ápolják őket — időnként eljön az edzőjük is (neki szerencséje volt, némi zúzódásokkal úszta meg a kalandot!), s lelkesen meséli, hogy talán mégis sikerül elintézni, lehet, hogy az UEFA mégis úgy dönt, újrajátszhatják a meccset, a körülményekre való tekintettel, de hát mikor lesz ebből a csapatból az a csapat, amelyik a döntőbe verekedte magát? — kapaszkodik az ő karjába az edző, és sír „— Mondd meg, drága Nyúl, mikor?“ És ő akkor tudja meg, hogy nyolcuknak van láb-, illetve kartörése, bordatörése, s a katasztrófa életeket is követelt, meghalt elnökük is, nem érte meg, hogy csapata megnyerje a kupát. „— Mondjad, Nyúl, mikor lesz ebből a csapatból CSAPAT?“ — kesereg az edző, és ő meglepetten látja, hogy kis lapos üveget ránt elő zsebéből és meghúzza. Éjszaka találkozik a centerrel is, egy fikusz mellé ülnek le, füstölnek, próbálják megmagyarázni maguknak, mi is történt, mi is történhetett? „Nyilván valaki játszott velük!“ — magyarázza elkeseredetten a center, kétszeres lábtörése miatt már aligha reménykedhet abban, hogy egyhamar a francia első ligában bizonyíthat. „Tömegszuggesztió áldozatai lettünk volna? — kérdezi ő — esetleg ravasz videotrükökkel zavartak volna meg bennünket?“ „Mindenesetre — kezd sírni a center, szájában a cigarettával — mi soha többé nem jutunk fel a csúcsra, tudom..." – nézi barátja férfias arcát, a könnyek az orra irányából lefelé igyekeznek, miközben szájában rendületlenül füstöl a cigaretta, és összerázkódik. „Mindenesetre — teszi kezét megnyugtatóan barátja karjára — mégis hálásak lehetünk, hogy megúsztuk a nagy kalandot.“ „Ha ugyan megúsztuk!“ — hümmög a center. Aztán csak ülnek egymás mellett, nézik a tintakék görög égbolton úszó vörös hold titokzatos bohócképét, és hallgatnak, ő is sírni szeretne, ehelyett magyarázni kezd, összefüggéstelenül, idegesen, „az ember soha nem tudja, mikor kezdődik az ilyesmi, motyogja — a center, szájában a füstölgő cigarettával elképedve bámul rá — nem, nem, soha nem tudjuk, mikor kezdődik, az ilyesmikre, hidd el, testvérem, csakis akkor gondolunk, amikor viszszavonhatatlanul vége van valaminek ...“ Később megáll mellettünk a mosolygó görög ápolónő, és egyértelműen mutogat szobájuk felé. Felállnak és egymást támogatva igyekeznek a megmentő ágyba. „Good night“ búcsúzik tőlük az ajtóból a görög nővér, és sziluettje élesen rajzolódik ki a vetkőztető holdfényben. „A végzet asszonya" — mutat rá a center, de most valahogy nincs kedvük nevetni. Fülöp Antal Andor: Csendélet