Utunk, 1987 (42. évfolyam, 1-52. szám)

1987-01-02 / 1. szám

Talányok avagy az újrajátszott döntő Mikor kezdődött? Amikor elkeseredetten felültek a piros autóbuszra és ő, a csapatka­pitány, legutolsóként végigné­zett a társaságon, rögtön meg­sejtette: sokan társai közül arra gondolnak, hogy most, igen most fejeződik be, tel­jesen mindegy tehát, hogy mi­kor kezdődött, ha befejeződik és így, ilyen csúnyán, ilyen ostobán, még mielőtt feljutot­tak volna a csúcsra, mielőtt még megmutathatták volna a világnak, hogy mire is képe­sek, hogy mire is képes, te jó isten, egy kiscsapat!... Nézte a társait és töpren­gett. De mikor kezdődött? — tért vissza makacsul a kér­dés, miközben az ajtóból fi­gyelte a többieket, megnézte magának őket, a kapust, a be­­állóst, a jobbszélsőt, egyik se nézett vissza, tehetetlenül, el­keseredetten bámultak maguk elé, azután nézett össze a ma­gas, kék szemű centerrel, aki­nek jövőre már meg is volt a szerződése a Bordeaux-hoz, s talán ezért sem volt olyan elkeseredett, olyan elfogódott, mint a többiek. Visszanézett s mintha kitalálta volna szót­­lan kérdését, elvigyorodott. „Igen — mondta tagoltan, jól érthetően —, még a tavaly tavasszal, a kupameccsen kez­dődött .. .“ Igen, gondolta­m, valóban Leült a center mellé, a sza­bad helyre, lehunyta szemét Hogy is volt? Végre két é­­gürizés után bejutottak az el­ső ligába Bejuthattak volna már egy évvel hamarabb is, ők voltak a legjobbak, cs­ak­­hogy a szövetség zöld asztal­nál másként döntött De a ta­valy már nem lehetett annyi eredményt megváltoztatni. Ek­kor mondta a center: „na, fi­úk, eljött a mi időnk, most majd a kupában szórjuk meg őket! Ottan amúgy is keve­sebb a csalás, a bírók is igye­keznek pártatlanabbak lenni!" „Na-na!" — legyintett a be­­állós, mire a center még job­ban felpaprikázódott. „Akkor mindég két góllal többet rú­gunk, hogy legyen amit meg is adni“ — fogadkozott. A har­minckettő között először a Szlovánt verték három null­ra, bejutottak a nyolcas dön­tőbe, ahol az IFK volt az el­lenfél. Óriási küzdelemben úgy győztek négy-háromra, hogy két perccel a befejezés előtt a jobbszélső az égnek lőtt egy tizenegyest. A nyolc közé jutottak, majdnem isme­retlenül. Na jó, egy kis csa­patnak is kijöhet a lépés, fo­galmazott meglehetősen cini­kusan a fővárosi sportripor­ter, vak tyúk is talál szemet , példálózott s dicsérte a centert, akit szívesen látott volna akár a nemzeti tizen­egyben is. A nyolc között az ország egyik leghíresebb e­­gyüttese, a Partizán volt az ellenfél, s a szövetség a bot­ránytól félve olasz bírókat hívott. Hatalmas küzdelemben győztek három-kettőre. Igen, talán akkor kezdődött mégis, amikor 1—1-nél tizenegyest ítélt ellenük a szikár és állí­tólag pártatlan olasz bíró, egy vétlen kezezésért. Mire fel­ocsúdtak, máris mehettek kez­deni, ő lehajtott fejjel pöc­cintette oda a labdát a jobb­szélsőnek, a mokány kis bar­na gyerek dacosan elhúzta a száját, „inkább mi szórjuk meg őket testvér, mint ők minket“ — sziszegte feléje, két jó csel után felgyorsult, a center jókor érkezett a bea­dásra, és kapásból, huszonkét méterről úgy lőtt a felső léc alá, hogy a Partizan és a vá­logatott nagyhírű, tapasztalt kapuvédője meg se mozdult. A lelkes Partizan-drukkerek is megdermedtek, csend lett a stadionban. Két perccel a be­fejezés előtt, mintha indigóval másolták volna, megismétlő­dött a helyzet, a jobbszélső jó cselekkel húzott el, beadott, s a center ugyanoda lőtte a labdát, az állva maradt, meg­lepett kapus feje felett. A négy között már nekik volt a legtöbb drukkerük. Az egész sportsajtó melléjük állt, s ő­­ket dicsőítette. „Most ti vagy­tok a szolgálatos zsenik — súgta oda neki az elődöntő­ben, a meccs kezdete előtt a Hajdúk csapatkapitánya. — Csak nehogy rossz legyen a ébredés.“ Ő nem szólt sem­mit, a kilencedik percben vi­szont, amikor a kiugró jobb szélsőt csúnyán felrúgták a ti­zenhatos vonala előtt, odasé­tált a labdához s bevarrta a vinklibe. Így vezettek egy null­ra, félidőben jött az elnökük „fiúk, ha rúgtok még ké gólt!“ — és mondta a süni inát. Nem akartak hinni a fü­lüknek, de biztonság okából a teljesen összeroppant nagy csapatnak még hármat rúg­tak. „No, fiú — szólt oda­­ a lehajtott fejű csapatkapi­tánynak. — Mégsem ti fogtok­ felébreszteni!“ Amikor a kupadöntőben a Vörös Csillagot is legyőzték öt-kettőre, már ők voltak a televízió sportkommentárjai­­ban a követendő példa, per­sze a népszerű tévékommentá­­tor mégis megkérdőjelezte a csapat értékét, „most azután igazán lebőgetik az országot a kupagyőztesek ka­pájában!“ — sajnálkozott, ők összeszo­rították a fogukat és az első meccsen Angliából az Ácsé­nál otthonából is elhozták a két pontot, pedig micsoda dol­gokat csinált ott velük egy bírói mezben feszítő spanyol hrilalgo, úristen ... Itthon az­után simán verték (újra) az Arsenalt. A nyolcas döntő­­ben egy kelet-német, a ne­gyeddöntőben egy svéd csa­pat következett. Simán jutot­tak a négy közé, ahol a fé­lelmetes hírű Real Madrid lett az ellenfelük. S ráadásul otthonukban fogadhatták a spanyolokat, akik hatvan per­cig vezettek is ellenük, de ak­kor a beadós toronyként e­­melkedett fel a ki tudja há­nyadik szöglet után, és bebó­lintotta a labdát a megder­medt Miguel Angel kapujába. A közönségnek is megjött a hangja, s ők összeszorított foggal űzték tovább az elbi­zonytalanodó spanyolokat. Egy gyönyörű egy-kettőzést köve­tően a kiugró center meglepe­tésre hátrasarkalt, s az előre­törő balhátvéd óriási gólt lőtt. A spanyolok még fel sem o­­csúdtak, a center kiugrott a lesre játszó Stielike és Ca­­marco között, s máris két gól­lal vezettek. És ez az előny elég is volt a döntőbe ju­táshoz! Madridban Stielike u­­gyan a negyedik percben ve­zetéshez juttatta a Realt, de a jobbszélső hatalmas lövés­sel még szünet előtt egyenlí­tett, s az eredmény már nem változott, hiába zengett-zúgott a Barnabéu stadion, hiába rob­bantak a petárdák, hiába tomboltak a nézők. Az utolsó negyedórában ők már csak gurigáztak, a fejvesztett mad­ridiak pedig szorgalmasan gyűjtögették a sárga lapokat. Igen, így folytatódott. A döntőben (nyitotta ki ő a sze­mét s újra vizsgálni kezdte társait) a Glasgow Rangers lett az ellenfelük. Egy mesz­­szi görög városban került sor erre a döntőre. Akkor még senki nem sejtette, hogy baj lesz. Repülővel nem tudtak eljutni egészen addig a váro­sig, mintegy száz kilométerre volt csak repülőtér, tegnape­lőtt, amikor beültek az autó­buszba, hogy szálláshelyükről eljussanak a stadionba, még mindenki jókedvű volt, a fia­tal szőke tolmácsnő nevetve mondta „uraim, mintegy nyolcvan mérföld, s máris ott vagyunk álmaik színhelyén!“ A társaság jókedvű volt, é­­nekeltek, nevetgéltek, bár a nyolcvan mérföld kissé meg­zavarta őket, buzgón végezték az átszámításokat, persze, sen­ki nem lett okosabb. A balhát­véd — civilben matematika­­tanár — röhögve mondta, nem is lehet pontosan kiszámítani, hiszen nem határozták meg, hogy milyen mérföld. „Mi­ért? — értetlenkedett a beál­lós —, hát már mérföld is többféle van?“ Ezen azután újra lehetett röhögni. „Nem baj, fiúk — szellemeskedett a kövér gyúró — hátha tény-­­­leg smucigok a skótok. — És , ő röhögött tele szájjal elő­ször szellemtelen ötletén. — , S a góljaikat is megtartják maguknak!“­­ Talán akkor kezdődött vol­na mégis, amikor ötven mér- ]­földnyire a stadiontól („álma-­­ ik színhelyétől“ — ismételte mindegyre a szöszke kis tol­­mácsnő) berobbant a nagy Mercedesz-busz, s ők kiszáll­tak, egy kicsit lazítani. Egy darabig az országúton ücsö­rögve nézték a kékesen de­rengő hegyeket, majd beszál­lingóztak az út menti ütött­­kopott vendégfogadóba, hűsí­tőket ittak, biliárdoztak. Igen, talán akkor kezdődött, amikor ő — bár ne tette volna, ret­tenetesen megbánta azután —, mintha véletlenül tenné, szórakozottan bekapcsolta a sarokban álló színes televízi­ót. Azonnal megvilágosodott a szokatlanul nagy képernyő, volt adás, s csodák csodája, épp focimeccset közvetítettek. Igen, akkor kezdődött, ami­kor a kis jobbszélső hirtelen felfedezte önmagát. „Fiúk — kiabálta elfúló hangon — fi­úk, gyertek ide, né, mink ját­szunk!“ Mind összegyűltek hirtelen a tévé előtt, jött az edző és a doki is. „Te — mondta neki félhangosan ed­zőjük és megmarkolta a kar­­ét —, te, ezek nem a mi el­­­­lenfeleink?“ Már többször megnézték képmagnóról a skótokat, nem is volt nehéz felismerni őket. „De ők — mondta a center halkan, ő is alaposan megjegyezhette ma­gának a hatalmas termetű középhátvédet —, ők azok és éppen ellenünk játszanak. Hogy van ez?“ „De hiszen mi még nem is játszottunk ve­lük!“ „Márpedig ez én va­gyok, kérlek szépen!“ — mutatott a center megbántot­tam önmagára, éppen a felső lécre fejelt egy beadást, mind elhallgattak, megbabonázva nézték a képernyőt, a labda visszapattant a mezőnybe, ő (ismerte fel magát szívdobog­va) azonnal rácsapott a lab­dára, elhúzta a keresztező skót védő mellett, mozgása harmonikusnak, kiegyensú­lyozottnak látszott, de most ez se nyugtatta meg, kicselez­te a kétségbeesetten rárohanó kapust is, s a befutó közép­hátvéd fölött úgy emelte a hálóba a labdát, hogy az a keresztlécet is érintve pattant be. „1—0-ra vezetünk!“ — ki­abálta lelkesen a balhátvéd, és valóban, a stadion ered­ményjelzőjén ellenőrizhet­ték állítása igazát. Hirtelen hallgattak el megint, tanács­talanul meredtek egymás­ra, a képernyőn most sa­ját kispadjukat láthatták, a tartalékok között vidá­man ölelkezett össze ed­zőjük és gyúrójuk, s a doki izgalmában felugorva, harsá­nyan kiabált valamit. Nem lehetett érteni. „Te, ez a mi meccsünk, ami két óra múl­va kezdődik“ — mondta hig­gadtan a kevés beszédű ka­­pus, aztán elhallgatott, s dem­­­edten nézte önmagát, amint épp kitornász egy hatalmas lövést a jobb felső sarokból. „Te is tudod, Dugó (mert így becézték a népszerű, hi­hetetlen robinzonádokra is képes portásukat), te is jól tu­dod, hogy ez nem lehet!“ — komolyodott el a balhátvéd, de bár nem tette volna, mint­ha mostani nyugtalansága képernyőbeli (későbbi?) ön­magát is megzavarta volna. Épp mellette húzott el egy skót csatár, kicselezte a két­ségbeesetten keresztező beál­­lóst is, Dugó elszántan rohant szembe vele, de a skót mel­lette is elment, és az üres ka­puba pöccintette az egyenlítő­­ gólt. Némán és sápadtan meg­­­redtek egymásra a képernyő előtt, némán és sápadtan­­ meredtek egymásra a stadi­­­­onban. A színes adásban jól­­ látszott sápadt arcuk, szá­juk széle reszketett, a babo­nás baloldali középpályás egyfolytában hányta a keresz­tet, pedig ezt elnökük kifeje­zetten megtiltotta neki. Talán­­ izgalmukban nem figyeltek­­ fel az esőre, pedig láthatták * volna, amint középkezdéshez igyekeznek a képernyőn, hogy * egyre vigasztalanabbá el-­­ borul, s a szemerkélő eső * megbízhatóan erősödik, ahogy­­ megkezdték a játékot már * zuhogott is, hamar meggyűlt­­ a víz a smaragdzöld gyepen, e hatalmas tócsák között kerül­­z­gették a pettyest, és önkény­­telenül is mindannyian fel-­­ szisszentek, amikor a hidegvé­­s­zű beállós meglehetősen koc­­f­­kázatos helyzetben, utolsó­­ emberként, szerelte a skót a centert, őhozzá továbbította a 16 labdát, ő felnézett, intett az­­ előretörő jobbhátvédnek, egy ti testcsellel becsapta a rátáma­­­­dó skótokat, s máris tért­ele­­n lő átadással szöktette a bal-­­ szélsőt, aki mellel tette maga f­­elé a labdát, bravúros átvé­­sz­telével, máris egy métert nyert, ti elrobogott, átvágta a labdát a te támadással együtt rohanó a centerhez, az magasan kiém el­m­el­kedve a skótok gyűrűsé­­gi­ből, fejjel lágyan, pontosan le­csúsztatta azt az érkező bal­ a hátvéd elé, aki egyből, kapás- gó­ltól lőtt. „Gól“ — kiabálták a ki pályán, és a készülék előtt, „gól!“ És látták magukat, a­mint meghatódva ölelkeznek össze az egyre erősödő esőben Már nem is mehetnek közép­kezdéshez, a játékvezető kö­rülnéz, látják, amint tanács­talanul kémleli az eget törül­­getve szenvből a vizet­, aztán lefújja a meccset. ..Az elemi e­­rejű felhőszakadás miatt“ — fordítja a meglepett tolmács­­nő a tévékommentátort, s ők látják önmagukat, amint le­hajtott fejjel bandukolnak le­felé a zuhogó esőben. Mind­­annyian a doktorra mered­­nek, aki a vendégfogadó ab­lakához rohan, elhúzza a mé­regzöld függönyt és kimutat, kint gyönyörű az idő, a kék görög ég olyan derűs, ami­lyen csak májusban lehet, ők döbbenten bámulnak egymás­ra, s ekkor hirtelen sötétedik el a képernyő. Meglepetten nézik a kis kövér görögöt, aki kihúzva a csatlakozót, meg­gátolja, hogy végignézzék le­vonulásukat 20 1 után A kis görög paprikavörös arccal ki­abál valamit, a tolmácsnő is felemeli a hangját, ők nézik a két üvöltöző görögöt, ven­déglátóikat, és nem értenek semmit. A doki is odamegy, franciául mond valamit a tu­lajnak, erre az zavartan el­hallgat. „Nem lett volna jo­gunk bekapcsolni a készülé­ket“ — magyarázza nekik a doki, megmondtam, hogy nyu­godtan nyújtsa be a számlát, de ne üvöltözzön, nektek meccsetek van, ne idegesítsen titeket. Amikor a sofőr meg­jelent az ajtóban, ők otthagy­ták a lassan megnyugodó gö­rögöt, aki megint bekapcsolta a tévét, de már nem foci­meccset közvetítettek, hanem valami háborús filmet. Igen, beültek akkor a busz­ba, s folytathatták az utat a gyönyörű görög délutánban. De addigra mindannyian elég idegenek lehettek, s már az sem lepett meg senkit, hogy a mérkőzésen ugyanúgy tör­tént minden, ahogy a tévében láthatták. Igen,­­ kettő-egyre vezettek, amikor a felhősza­kadás miatt lefújta a mécs­esét a svájci játékvezető. A kocsiban sem szóltak egy­godtan küldd el. Néma csend van a stadionban, ő szembe­néz a kapussal, nekifut a lab­­dának, de hogy pontosan mi is történik, nem tudja meg, mert felriad, az ablak nyitva, kint már hajnalodik, csókák kerin­genek az ólmos égen, károgá­­suk semmi jót nem ígér. A szomszéd ágyra pillant, a do­ki féloldalra fordulva, mélyen alszik, arca elkínzott, valószí­nűleg ő is a meccsel álmod­hat.­­ Már az se döbbent meg senkit, hogy útban a stadion felé, megint az ütütt-kopott vendégfogadó előtt robban le a Mercedes. Bemennek a fo­gadóba, a kis görög szívélye­sen gurul szembe velük, fris­sítőkkel kínálja őket, egy ma­ Ki­s Pincér is megjelenik, buz­gón töltöget. A center a té­véhez somfordál. „Nyugodtan bekapcsolhatja“ — kedveske­dik a tolmácslány, és mond valamit a görögnek, aki lel­kesen bólogat. Már azon sem csodálkoznak, hogy épp az ő csapatukról mond valamit a szívélyes arcú kommentátor, egy — a tolmácsnő szerint is — megdöbbentő hírt. „Mi van?“ — nézünk a meglepett, elfehéredő lányra. „A stadion — nyögi a máskor mindég mo­solygó, udvarias lány —, útban a stadion felét, ahol a csapat az újrajátszott döntőt vívja majd a skótokkal, buszunk karambolozik — dadog a lány ■ , befordul egy ásító szaka­dékba .. „Micsoda?“ — gyűl minden­ki köréje, a tévékommentátor már másról beszél, a lány sápadtan dadogva magyaráz, akkor ők egyöntetűen elhatá­rozzák __— igen, mégis akkor kezdődött, azokban a lázas pillanatokban, néz ő újra vé­gig társain —, hogy nem fog­nak autóbuszba ülni, ki fog­ják cselezni a végzetet, magya­rázza széles taglejtésekkel az edző. Az elnök hirtelen dönt, int a tolmácsnőnek, s bemennek a görög irodájába. Néhány perc múlva visszatér a lány, s közli velük, hogy el­nökük teherszállító helikop­tert kért, hamarosan érkezik­ máshoz, szinte vibrált a le­vegő. Zuhogó esőben halad­tak el a vendégfogadó e­­lőtt, de most nem áll­tak meg. Éjszaka a szálló­juk előcsarnokában gyülekez­tek, mindenki ideges volt, egymás szavába vágva ma­gyarázták a bizarr szituáci­ót, képtelennél képtelenebb ötletek és hipotézisek hang­zottak el, logikátlan feltéte­lezések, abszurd magyaráza­tok. Ő hamar elhagyta tár­sait, felment a szobájába, le­feküdt, de nem tudott elalud­ni, nem jött az álom, figyelte a mellette lévő ágyban forgo­lódó dokit. „Mi van, Nyúl? — kérdezte ez egy idő u­­tán, te sem tudsz aludni?“ Álmában — mert egyszer mégis elalszik — ott folytató­dik a meccs, ahol abbama­radt, de már nem esik az e­­ső, kökénykéken világít fölöt­tük a görög égbolt. Egyenlí­tenek a skótok, kettő-kettő­nél, egy perccel a befejezés előtt egy csapattársa fel­vá­gása miatt ő készülődhet a büntetőrúgáshoz. Babonás a pali, mutat a center az ide­gesen toporgó skót kapusra, küldd el szivarért, Nyúl, nyu­stt landol a vendégfogadó mellett, egy negyedóra alatt odarepíti őket a stadionba. „Remélem, elégedettek vagy­tok — motyogja az elnök. — A hírben nem volt szó repü­lőről, csak autóbuszról!“ Ők sápadtan kémlelik a vigasz­tal­óan kék görög eget, meg­jelenik a katonai teherszál­lító helikopter, mindannyian bezsúfolódnak, de a nagy szél miatt kilenc perc múlva le kell szállniuk egy mezőn. Né­zik az órát, már mindenki ideges, talán, ha szerencséjük van, bizakodik az elnök, er­­csukló hangja azonban ellent­mond kijelentésének, még elérhetik a stadiont. Új, ez­úttal kék színű autóbusz je­lenik meg a mezőn, „na, fi­úk, csak nem álltok le egy butaság miatt? — biztatja ő­­ket az elnök, s széles arcán verítékcsöppek gyöngyöznek —, csak nem torpantok meg a siker kapujában?" Ők vo­nakodva nézik egymást, de aztán a center karonfogja Dugót, s elsőnek lépnek be a buszba. Mindenki beszáll, ő, a csapatkapitány marad u­­toljára, végignézi a társai ide­ges, gyötrődő arcát, s azon töpreng — már hosszú per­cek óta azon töpreng, mind­ez mikor kezdődött?, noha a­­lapos gyanúja szerint a töb­biek már kivétel nélkül azon morfondíroznak, hogyan fog befejeződni, nyilván egy ásí­tó görög szakadékban. Lopva a centerre pillant, az vissza­néz rá, mintha mondani is akarna valamit, de a busz zúgásától nem lehet hallani. „Na, ezt jól kifogtuk, fiúk! — ismétli meg mégis, és fel­emelkedik, hogy mindenki hallja a szavait. — Velünk valaki játszott, nincs mese, a meccset is elveszítjük a meg nem jelenés miatt há­rom nullra, de ettől még az a hülye hír is igaz lehet, és bármikor bedőlhetünk egy szakadékba. Ki érti ezt?“ „Na­ na­ — emelkedik fel edzőjük is — nem kell dra­matizálni a helyzetet!“ Mindenki hallgat, ő újra társai arcát fürkészi, és a tör­ténet is itt éri be önmagát, itt lesz végérvényesen és meg­­másíthatatlanul jelen idejű, hogy beteljesítse önnön jövő- É­t- A sofőr most hátrafor­dul, mond valamit. Halálfeje van, döbben meg ő, vagy csak az egyre téboly­ítóbban sütő nap játékáról lenne szó? Egy éles kanyar, azután még egy, fülsértő fékcsikorgatás, a gumik hosszú fekete vonala­kat húznak az aszfaltra, füs­tölnek, ők döbbenten mered­nek egymásra, az autóbusz megpördü­l, s egy pillanatra megvillan előtte a közeledő szakadék alja is, patak csör­gedezik a satnya kis bokrok között, s vizén egy ki tudja mikor útjára bocsájtott papír­­hajó himbálózik, feltartóztat­hatatlanul haladva célja felé. A kórházi szobában — a­­­­hol azóta is ápolják őket — időnként eljön az edzőjük is­­ (neki szerencséje volt, némi­­ zúzódásokkal úszta meg a­­ kalandot!), s lelkesen meséli, hogy talán mégis sikerül el­intézni, lehet, hogy az UEFA mégis úgy dönt, újrajátszhat­­ják a meccset, a körülmé­nyekre való tekintettel, de hát mikor lesz ebből a csapatból az a csapat, amelyik a dön­tőbe verekedte magát? — ka­paszkodik az ő karjába az edző, és sír „— Mondd meg, drága Nyúl, mikor?“ És ő akkor tudja meg, hogy nyol­cuknak van láb-, illetve kar­törése, bordatörése, s a ka­tasztrófa életeket is követelt, meghalt elnökük is, nem ér­te meg, hogy csapata meg­nyerje a kupát. „— Mondjad, Nyúl, mikor lesz ebből a csa­patból CSAPAT?“ — kesereg az edző, és ő meglepetten lát­ja, hogy kis lapos üveget ránt elő zsebéből és meghúzza. Éjszaka találkozik a center­rel is, egy fikusz mellé ül­nek le, füstölnek, próbálják megmagyarázni maguknak, mi is történt, mi is történhetett? „Nyilván valaki játszott ve­lük!“ — magyarázza elkese­redetten a center, kétszeres lábtörése miatt már aligha­­ reménykedhet abban, hogy egyhamar a francia első li­­gában bizonyíthat. „Töm­eg­­szuggesztió áldozatai lettünk volna? — kérdezi ő — eset­leg ravasz videotrükökkel za­vartak volna meg bennün­ket?“ „Mindenesetre — kezd sírni a center, szájában a cigarettával — mi soha töb­bé nem jutunk fel a csúcsra, tudom..." – nézi barátja férfias arcát, a könnyek az orra irányából lefelé igyekez­nek, miközben szájában ren­dületlenül füstöl a cigaretta, és összerázkódik. „Minden­esetre — teszi kezét meg­nyugtatóan barátja karjára — mégis hálásak lehetünk, hogy megúsztuk a nagy ka­landot.“ „Ha ugyan megúsz­tuk!“ — hümmög a center. Aztán csak ülnek egymás mellett, nézik a tintakék gö­rög égbolton úszó vörös hold titokzatos bohócképét, és hallgatnak, ő is sírni szeret­ne, ehelyett magyarázni kezd, összefüggéstelenül, idegesen, „az ember soha nem tudja, mikor kezdődik az ilyesmi, motyogja — a center, szájá­ban a füstölgő cigarettával el­képedve bámul rá — nem, nem, soha nem tudjuk, mi­kor kezdődik, az ilyesmikre, hidd el, testvérem, csakis ak­kor gondolunk, amikor visz­­szavonhatatlanul vége van va­laminek ...“ Később megáll mellettünk a mosolygó görög ápolónő, és egyértelműen mutogat szobá­juk felé. Felállnak és egymást támo­gatva igyekeznek a megmentő ágyba. „Good night­­“ búcsúzik tőlük az ajtóból a görög nő­vér, és sziluettje élesen raj­zolódik ki a vetkőztető hold­fényben. „A végzet asszonya" — mu­tat rá a center, de most va­lahogy nincs kedvük nevetni. Fülöp Antal Andor: Csendélet

Next